III. VÍZNEVEK

Tartalom ☰

1. A víznevek jelentősége és hagyományozódása 2. Óeurópai eredetű víznevek 3. Szláv eredetű víznevek 4. Magyar eredetű víznevek 5. A víznevek és más helynévfajták Irodalom

1. A víznevek jelentősége és hagyományozódása

A nomád nagyállattartó magyarság életében – mint minden hasonló életformát folytató nép esetében – már az 5–9. század közötti vándorlások korában is fontos szerepe volt a vizeknek. Így aztán szinte jellemző véletlennek tarthatjuk azt, hogy az ebből az időszakból fennmaradt két szállásterületnév közül az egyikben, az Etelköz megnevezésben az előtag éppen egy folyónév. E pontosabban nem azonosítható folyóvíz Etel megnevezését valószínűleg a térségben élő valamely nyugati ótörök néptől vették át a magyarok.

A 9. század végén a Kárpát-medencébe benyomuló magyarság – hogy állataiknak legelőket biztosítsanak – e térség központi, sík területeit szállta meg, főképpen a nagyobb folyók völgyeit. A történettudósok hosszú, részben nyelvtörténeti, névtani érveken alapuló vitákat folytattak arról, hogy a honfoglaló magyarok találtak-e új hazájukban nagyobb számban ott lakó népességet, és ha igen, ez a népesség milyen nyelven vagy nyelveken beszélt. A kérdés megítélésében a Kárpát-medence legnagyobb folyóinak megnevezései perdöntő szereppel bírnak.

Egy új területre érkező népesség a helynevek szempontjából kétféleképpen járhat el:

• ha ott nem talál lakosokat, akkor a saját nyelvének elemeit felhasználva maga ad nevet a birtokba vett helyeknek;
• ha viszont egy ott élő népességre települ rá, annak is nagy az esélye, hogy tőlük bizonyos megnevezéseket átvesz, és ezeket beépíti a saját nyelvébe, helynévrendszerébe.

A nagy, több száz kilométer hosszú folyók esetében többnyire az a helyzet, hogy ezek neve nagy területen, széles körben ismert; az újonnan érkező népek e vizek neveit általában a mellette lakóktól veszik át (közelebbről azoktól, akikkel érintkeznek), és e megnevezéseket maguk is használni kezdik. Így aztán az ilyen víznevek nyelvről nyelvre vándorolva gyakran akár évezredeken át is fennmaradnak, legfeljebb a hangszerkezetükben mutatkoznak változások, az egyes nyelvek hangrendszeréhez való igazodásnak köszönhetően.

A Kárpát-medence összes nagyvizének a megnevezése a magyar nyelvbe más nyelvből, nyelvekből került be. Nincs egyetlen olyan név sem közöttük, amely a magyar nyelvből lenne megmagyarázható. Ez pedig egyúttal arra is utal, hogy a magyarság a Kárpát-medence egész térségében találhatott a honfoglaláskor és az azt követő évtizedekben ott élő népeket, amelyeket leigázott, és amelyekkel szoros nyelvi kapcsolata alakult ki. E népek egy része aztán idővel be is olvadhatott a magyarságba.

A továbbiakban elsőként azokat a folyóneveket mutatjuk be röviden, amelyeket a magyarok a Kárpát-medencébe érkezve más nyelvekből vettek át. A vázlatos tárgyalásmódot az magyarázza, hogy – noha fontos névcsoportról van szó – ezek a víznevek a magyar nyelvet legfeljebb csak hangtani tekintetben jellemzik, névrendszerének alakulásában csak közvetve (az újonnan létrehozott nevekbe épülve) vettek részt.

2.1. Az ókorból adatolható víznevek 2.2. A honfoglalás utáni időszakból adatolható óeurópai, illetve germán eredetű nevek

2. Óeurópai eredetű víznevek

A Kárpát-medence legnagyobb folyóinak (Duna, Tisza, Száva, Dráva, Maros stb.) megnevezései már az ókorban keletkezett forrásokban is szerepelnek. E nevek magyarázatát – hasonlóan más európai víznevekéhez – a kutatók kezdetben főleg az amúgy alig ismert őskelta, illetve illír nyelvekben keresték. Német és szláv helynévkutatók azonban a 20. század közepe táján felvetették, hogy e nevek eredetét nem annyira egyes konkrét nyelvekből lehet megmagyarázni, hanem egy felbomlás előtti indoeurópai nyelvváltozathoz, az úgynevezett óeurópai nyelvcsaládhoz célszerű kapcsolni őket.

E kutatási irány előtt több nehézség is áll.

• Mivel a nyelvi rekonstrukciót a nyelvemlékek előtti korszakokra vonatkozóan kísérli meg elvégezni, módszertani tekintetben számos sajátos problémával kénytelen szembenézni.
• Emellett jó néhány nyitott kérdést kell még a kutatóknak megválaszolniuk a modern névelméleti kutatások újabb, eddig figyelembe nem vett eredményeit is bevonva a munkába.
• Az indoeurópai összehasonlító nyelvtudomány legújabb hangtörténeti-fonológiai és morfológiai eredményei is nagyban módosíthatják majd az eddigi ismereteket.

Annak ellenére, hogy e kérdéskör tehát távolról sincs lezárva, az idesorolt nevek többségére még mindig az óeurópai eredeztetés adja a legelfogadhatóbb magyarázatot.

2.1. Az ókorból adatolható víznevek

A Kárpát-medence legnagyobb folyóinak nevei már az ókori forrásokban is előfordulnak, többnyire görög és latin nyelven is. A bennük található indoeurópai szótövek gyakran képzőkkel (főképpen az ‑ā és az ‑os morfémákkal) alkottak víznevet. Az óeurópai folyónevek legjellegzetesebb típusát azok a nevek adják, amelyekben egy ’folyóvíz’ jelentésű vagy szemantikailag ezzel rokon értelmű tő szerepel: Duna, Száva, Dráva, Garam, Maros, Mura, Marcal, Olt. (E folyónevekről és etimológiájukról itt olvashat részletesebben.)

Közép-Európa legnagyobb tavát, a Balatont az ókori források Pelso néven említik, amely szintén egy óeurópai ’mocsár, nádas’ jelentésű tőre vezethető vissza.

Az óeurópai eredetű víznevek másik jellegzetes csoportjában olyan szótövek találhatók, amelyek a víz valamely sajátosságát jelölik meg (gyakran különböző képzőkkel összekapcsolódva): Tisza, Temes, Körös, Rába, Kerka. (E folyónevekről és etimológiájukról itt olvashat részletesebben.) A Szamos több indoeurópai folyónévvel is összevethető, nagy valószínűleg szintén az óeurópai eredetű folyónevek közé sorolható.

A legnagyobb magyarországi folyóvizek nevei már az oklevélírás megindulását, tehát az első ezredfordulót követően gyakran szerepelnek a Magyar Királyságban kiadott oklevelekben is. Ám a nagyobb folyókat többnyire hosszú ideig csak latin nyelven említik az oklevelekben, a magyar nyelvű formák sokszor csak évszázadok múltán bukkannak fel. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a beszélt nyelvben nem voltak jelen a kérdéses vizek magyar nyelvű megnevezései, hanem csupán azt mutatja, hogy az oklevélírók – jórészt az európai oklevélírói normákhoz igazodva – az írásbeliségben gyakran kerülték a nagyobb vizek említésekor a vulgáris nyelvi formák használatát.

2.2. A honfoglalás utáni időszakból adatolható óeurópai, illetve germán eredetű nevek

Az óeurópai tőre visszavezethető víznevek között nemcsak nagyvizek nevei vannak, hanem olyan kisebb, száz kilométernél is rövidebb folyóké is, mint például a Marcal és a Kerka. A Kárpát-medencében jó néhány olyan további kisebb folyóvizet is találunk, amelynek első említését ugyan csak jóval a honfoglalás utáni időkből ismerjük, ám nevük nagy valószínűséggel sok-sok évszázaddal vagy akár évezrednyi idővel korábban keletkezett, és valamely indoeurópai tőből magyarázható. E víznevek közé tartozik például az Árva, a Visó és az Iza. (E folyónevekről és etimológiájukról itt olvashat részletesebben.)

Ezeknek és más kisebb vizeket jelölő neveknek az eredetéről azért nehéz határozottan véleményt mondani, mert az első adataik viszonylag későn jelennek meg a forrásokban.

Több régi víznév esetében az óeurópai eredeztetés mellett a kutatók felvetik egy későbbi germán alapnyelvhez való kapcsolás lehetőségét is. Számolnunk kell ezzel például a Nyitra, Vág, Dudvág, Bódva, Blava és a Hernád esetében is. (E folyónevekről és etimológiájukról itt olvashat részletesebben.)

Az indoeurópai, illetve germán eredeztetés lehetősége a fentiek mellett még néhány további, a Kárpát-medencében található folyóvíz esetében felmerült. Ez az etimológiai elképzelés többnyire akkor kerül előtérbe, ha a víznév sem a magyarból, sem a dokumentálható történeti korokban vele érintkező nyelvekből (törökségi és szláv nyelvek, német, román) nem magyarázható.

Mindez azt jelenti, hogy a Kárpát-medence magyar nyelvű folyóvíznevei között több tucatnyi olyan név található, amelynek eredetére az onomasztika eddig nem adott megnyugtató magyarázatot.

3.1. Kronológiai kérdések 3.2. A nevek nyelvi jellege

3. Szláv eredetű víznevek

3.1. Kronológiai kérdések

A Kárpát-medence legrégebbi víznevei szláv nyelvű lakosság közvetítésével kerültek be az e térségbe érkező magyarság nyelvébe. Ez a nyelvi hatás természetszerűen megmutatkozik a szlávok által alkotott víznevek kölcsönzésében is. A szláv nyelvekben keletkezett víznevek csoportja képezi a magyar nyelvben a más nyelvekből átvett nevek legnépesebb rétegét.

Nem könnyű válaszolni arra a kérdésre, hogy mikor keletkezhettek az egyes szláv nyelvekben (vagy a még korábban ebben a térségben használt egységes szláv nyelvben) ezek a víznevek, mivel első említéseik legkorábban is csak az Árpád-korban keletkezett oklevelekben szerepelnek.

A helynevek keletkezésének idejét általában sem lehet többnyire pontosabban meghatározni, a régi természeti nevek, így a víznevek körében ráadásul ez elvi okok miatt szinte reménytelen vállalkozás is lenne. Ezért kénytelenek vagyunk megelégedni egy olyan relatív kronológiával, amely a szláv eredetű neveknek a magyar nyelvbe való bekerülése alapján mond valamit a víznevek időbeli létezéséről.

A névkölcsönzés idejét a nyelvtudomány eszközeivel leginkább abban az esetben lehet vizsgálni, ha az átadó és/vagy az átvevő nyelv történetében, esetleg az átvétel során valamilyen (többnyire hangtörténeti jellegű), jól korhoz köthető változást szenved el a név.

A legtöbb idegen eredetű víznév azonban – még ha a hangtani változása jól nyomon is követhető – olyan, amelyre kronológiai következtetést nem lehet alapozni, mert a nyelvi folyamatoknak többnyire nincsenek időben pontosan meghatározható keretei.

Ráadásul számos olyan névátvétel történik a nyelvek között, amelyek a név bármiféle megváltozása nélkül zajlanak le.

Ha a szláv eredetű víznevekkel gazdagon behálózott területek régi helynévanyagát megvizsgáljuk, sok helyen sajátos ellentmondást tapasztalhatunk: a szláv névadókra, illetve névátadókra utaló vízneveket nem kísérik a szlávból magyarázható településnevek.

E jelenség nem magyarázható oly módon, ahogyan ezt többen is interpretálni próbálták, hogy ti. a magyarság az ilyen területeken üres, lakatlan vidékeket talált, hiszen a víznevek szintén csakis helyi nyelvi érintkezés révén kerülhettek be a magyarok nyelvébe. Sőt az átvétel még azt is feltételezi, hogy az adott térségben a betelepülők az ott élő szlávsággal viszonylag huzamos érintkezésben lehettek, mivel a nyelvi kölcsönzésre általában a kétnyelvűség kialakulását követően kerülhet sor.

Mindezek alapján látható, hogy a szláv eredetű magyar víznevek kronológiai viszonyai rendkívül nehezen tisztázhatók.

• Kétségtelenül létezik a neveknek egy olyan rétege, amelyet a Kárpát-medencében élő szláv népesség már a magyarok ide történő betelepülése előtt is használt.
• Vannak viszont olyan víznevek is, amelyeket a magyarság közé később betelepülő szláv népesség hozott létre.

Ezeknek az időbeli rétegeknek a szétválasztása azonban bonyolult feladat, amelyet sok esetben – megfelelő támpontok híján – a kutatók nem is tudnak megoldani.

3.2. A nevek nyelvi jellege

A szláv helynevek típusainak, nyelvi jellegzetességeinek az áttekintése nem tartozik a feladataink közé. Két körülmény miatt azonban mégis érintenünk kell ezt a kérdést is:

• egyrészt azért, mert a szláv előzmények fonológiai, morfológiai jellege befolyásolja a magyar nyelvbe bekerült nevek nyelvi alkatát is;
• másrészt pedig azért, mert az átadó (itt: szláv) nyelvben meglévő helynévmodellek is hatást gyakorolhatnak az átvevő (itt: magyar) nyelv saját, belső eredetű helynévkészletére is abból adódóan, hogy a nyelvi kölcsönzés a beszélők kétnyelvűségének bizonyos szintjét feltételezi.

A magyarba átkerült szláv eredetű víznevek között – ahogyan általában az e térségben ismert szláv nevek körében is – ritkák a kétrészes névként létrejött elnevezések: erre a Csaronda és a Dobroda névformákat említhetjük példaként. (E folyónevekről és etimológiájukról itt olvashat részletesebben.)

Több olyan folyónév is van a magyarban, amelynek eredeti szláv alakja melléknévből származik, s ezekhez nem kapcsolódnak helynévképző formánsok: pl. Béla, Cserna, Kraszna, Tepla, Szuha. Ezek a nevek a-ra végződnek, amely a nyelvtani nőnemet jelzi, a névben nem szereplő szláv rěka ’folyó’ földrajzi köznévhez való igazodást mutatva. (E folyónevekről és etimológiájukról itt olvashat részletesebben.)

A szláv víznevek legnépesebb csoportja helynévképzéssel jött létre: Tapolca, Beszterce, Turc, Rábca, Répce, Zsitva, Torna, Tarna, Rakaca, Kászon, Kovászna. A szláv helynévképzők sokfélék lehetnek, és nemcsak magukban állva járulhatnak az adott névszótövekhez, hanem egymással összekapcsolódva képzőbokorként is. (E folyónevekről és etimológiájukról itt olvashat részletesebben.

A tavak közül a Balaton magyar neve ugyancsak szláv eredetű, és a létrejöttében szintén a képzés játszott szerepet.

A szláv eredetű helynevek a magyarban aztán gyakran jelentős hangalaki módosuláson mentek át, ahogyan ezt az említett példákban is megfigyelhetjük.

A legjellegzetesebb változások a nevek hangszerkezetét érintették.

• A régi magyar nyelvben a szó elején ritka jelenség volt a mássalhangzó-torlódás, vagyis az, hogy két mássalhangzó álljon egymás mellett. Ezért az ilyen hangszerkezetű szláv nevek esetében a két mássalhangzó közé egy magánhangzót toldottak be a magyar nyelvhasználók: ezt látjuk a Balaton, Garam, Körös esetében. Így alakult a Kovászna név is, de a Kászon esetében a mássalhangzó-kapcsolat úgy szűnt meg, hogy a második mássalhangzó kiesett a magyar név hangsorából.
• Egy másik jellegzetes hangszerkezeti változás volt a kétnyíltszótagos tendencia. Ez azt jelenti, hogy a magyarban a nyílt szótagokat tartalmazó szavakból a második (vagy olykor a harmadik) szótagbeli magánhangzó gyakran kiesett: így alakult a Zsitova formából a Zsitva, a Rabicá-ból pedig a Rábca.
• A szóvégek átalakulása is jellegzetes volt ebben a korban: a szláv Dunaj forma a magyarban a ‑j vokalizációja révén Duná alakúvá vált, később a szóvégi ‑á megrövidült (Duna), de a toldalékos formákban megmaradt a hosszú magánhangzó (pl. Dunához).
• A szláv szóvégi képzőformánsok hangalakja gyakran adaptáció útján – tehát nem hosszabb hangfejlődési folyamattal, hanem rögtön az átvételkor – változott meg a magyarban: szláv Rakovica > magyar Rakaca, Rákóc.

A Kárpát-medence szláv eredetű víznévkincse – a magyar nyelv többi szláv eredetű helynevéhez hasonlóan – átfogó, modern feldolgozásban nem részesült. Ennek a feladatnak az elvégzése nemcsak a magyar helynévrendszer történetének a tárgyalása szempontjából lenne fontos feladat, hanem jelentősen gazdagítaná a Kárpát-medencében a 9–10. század táján használt (ős)szláv (pannóniai szláv) nyelv ismeretét is. E kutatómunkát elsősorban a szlavista névkutatók végezhetik el.

A Kárpát-medence magyar nyelvű víznevei idegen eredetű rétegének két fő csoportját tekintettük át az eddigiekben. Az óeurópai és a szláv réteg mellett azonban csekély számban feltűnnek a névanyagban német eredetű nevek is: pl. Lajta, Korompa, Gölnic. Számuk és hatásuk a magyar névrendszerre azonban nem jelentős. A német eredetű víznevek kapcsán két dolgot azonban fontos hangsúlyoznunk:

• A legrégebbi német vízneveket az óeurópai, illetve germán rétegtől néha nem könnyű elválasztani.
• Az újabb német vízneveket a magyarság közé betelepült német nyelvű népek adták ott, ahol tömbszerűen, nagyobb területeken éltek.

(A német eredetű víznevekről itt olvashat részletesebben.)

Egyes kutatók számon tartanak a törökségi nyelvekből a magyarba bekerült vízneveket is (pl. Küküllő, Karasó), ezek között azonban olyanok nincsenek, amelyekről minden kétséget kizáróan igazolható lenne a törökségi származás. Ebben a kérdésben további kutatásokra van szükség, s ez a feladat a turkológus szakemberekre vár elsősorban.

(Az esetlegesen török eredetű víznevekről itt olvashat részletesebben.)

4.1. Kisvizek nevei 4.2. A magyar víznevek szerkezeti típusai 4.3. Vízrajzi köznevek 4.4. A víznevekben kifejeződő szemantikai tartalom

4. Magyar eredetű víznevek

4.1. Kisvizek nevei

Ahogyan az előzőekben láthattuk, a Kárpát-medence magyar víznevei közül a nagyobb folyók megnevezéseit nem a magyarok adták, hanem átvették őket az itt talált népektől. Az átvett nevek nyelvi jellegzetességei azt mutatják, hogy eredetük szerint ezek között vannak a szlávból magyarázható nevek, de egy részük jóval régebbi múltra tekinthet vissza, és egy óeurópai rekonstruált nyelvből vezethető le. Ez utóbbiakat azonban – erre ugyancsak nyelvi jegyek utalnak – szintén az itt élő szláv nyelvű népektől kölcsönözte a magyarság. A száz kilométernél hosszabb folyóvizek megnevezései között csak néhány olyan található (Sajó, Berettyó, Kapos, Bodrog), amelynek a magyarok adtak nevet.

Magyar eredetű vízneveket tehát csak a kisebb folyók nevei között találhatunk, de természetesen ezek között is vannak idegen eredetű, főleg szláv nevek, illetve jó néhány óeurópai gyökerű név is található közöttük. A magyar eredetű víznevek bemutatása, történetének tárgyalása a továbbiakban ezeknek a kisvizeknek a körére vonatkozik, amelyek a mikrotoponimák egy sajátos csoportját alkotják.

Ezek között vannak

• regionális ismertségű jelentősebb vízfolyások is,
• néha azonban csupán néhány települést érintenek,
• olykor pedig egyetlen falu vagy város határán belül találhatók.

Az alábbiakban a vízneveknek csak egyik csoportjáról, a folyóvizek neveiről szólunk. Az állóvizeket itt két okból nem tárgyaljuk:

• egyrészt azért nem, mert nagyobb tó a Kárpát-medencében csupán három létezik: a Balaton és a két Fertő tó (ezekről korábban már esett is itt szó);
• másrészt pedig azért, mert az egy-egy település határában előforduló, gyakran csak időszakos kisebb állóvizek megnevezéseire a mikrotoponimák tárgyalásakor térünk ki.

A helyneveknek mint tulajdonneveknek – mivel alapvetően identifikáló, azonosító szerepet töltenek be a nyelvben – egy széles körben elterjedt felfogás szerint nincsenek szinonimáik. Ez a tétel azonban általában sem érvényes a helynevekre, s különösen nem tartható a mikrotoponimákra vonatkozóan.

Egyáltalán nem ritka az a jelenség, hogy a kisvizeknek egyszerre több nevét is ismerik, használják a beszélők. Sajátos formája ennek az a jelenség, hogy egy-egy patak kisebb részeinek, szakaszainak más-más megnevezése él az egyes nyelvhasználói közösségekben.

A szakasznevek ma is jellegzetesek a víznevek körében. Nem ritka az sem, hogy egyetlen településen akár néhány száz méteres szakaszonként is másként nevezik meg egy-egy patak egyes részeit. A szakasznevek megléte a mai nyelvben jól mutatja azt a folyamatot, amely révén a hosszabb folyók egységes nevei évszázadokkal vagy akár évezredekkel ezelőtt kialakulhattak. (A jelenségre itt olvashat további példákat.)

4.2. A magyar víznevek szerkezeti típusai

A mai magyar nyelvben víznevek tízezreivel számolhatunk. Minthogy azonban a mai magyar helynévállományt közelről sem ismerjük teljes egészében, így egyes fajtáiról, típusairól sem lehetnek átfogó ismereteink. Ugyanez a megállapítás igaz a történeti korok névanyagára is.

A bevezető elméleti részben már szóltunk arról, hogy milyen elvek és módszerek alapján tartjuk leírhatónak a helyneveket a nyelvi szerkezetük szempontjából).

Az ott mondottaknak megfelelően a víznevek között is egy- és kétrészes neveket különíthetünk el, s ezeken belül több lexikális-morfológiai, illetve funkcionális-szemantikai típussal számolhatunk.

1. A mai magyar folyóvíznevek állományának akár a 80–90%-át is kitehetik a kétrészes nevek.

1.1. Ezek döntő többségében olyan funkcionális-szemantikai szerkezet jelenik meg, amelyben az utótag a folyóvíz pontosabb osztályát, fajtáját fejezi ki vízrajzi köznév segítségével, az előtag pedig a vízfolyás valamilyen tulajdonságát jelöli meg, azaz a víznév sajátosságot kifejező és helyfajtajelölő névrészekből tevődik össze.

Az ebbe a szerkezeti típusba tartozó víznevek közül olyat, amely legalább regionális ismertségű – azaz nem csupán néhány településen használják –, alig tudunk említeni. A Sár-víz (→Sió) az egyetlen ilyen jelentősebb, de száz kilométernél rövidebb folyót jelölő víznév, amelyet már az Árpád-korban is említenek a források, ám akkor még csak Sár (1192/1374/1425: Sar, HA 2: 53) néven.

Ilyen struktúrájú nevek a korai ómagyar kori névanyagban is bőséggel szerepelnek.

1.2. A kétrészes víznevek között jellegzetesek az olyan szerkezetek is, amelyek másodlagosan jöttek létre egy már meglévő víznévből. Az ilyen nevek többnyire valamely folyóvíznek az egyik mellékágát vagy forráságát jelölik meg. E nevek sajátosságot jelölő és megnevező szerepű névrészekből tevődnek össze: a Kis-Duna például a három ágra szakadó Duna északi mellékágának a neve Pozsony (szlovák Bratislava) közelében, de a Körös forráságai is ilyen neveket viselnek: Fehér-Körös, Fekete-Körös, Sebes-Körös. Ilyen névszerkezetekkel már a korai ómagyar kori víznevek között is találkozunk.

1.3. A kétrészes vízneveknek van egy olyan csoportja is, amelyben egy meglévő, a magyar nyelvben funkcionáló névhez utólag, másodlagosan kapcsolódott hozzá vízrajzi köznév. Az ilyen nevek megnevező és helyfajtajelölő szerepű névrészekből állnak, és – a fenti típusoktól eltérően – mindig ugyanazt a folyót jelölik, mint amit a földrajzi köznévi utótag nélkül eredetileg is jelölt a név. A szláv nyelvből átvett Tapolca és a belőle később, másodlagosan létrejött Tapolca-patak tehát ugyanarra a vízfolyásra vonatkozik, így egymás szinonimájának tekinthető. Ez a névstruktúra szintén megjelenik már az ómagyar kor vízneveiben is.

A földrajzi köznévi utótag másodlagosan hozzájárulhat nemcsak (a Tapolca-féle) jövevénynevekhez, hanem belső, magyar eredetű víznevekhez is. Az Aranyos ~ Aranyos pataka, Eger ~ Eger vize típusú szinonim használatú nevek esetében ugyanakkor nehéz megállapítani a két névforma egymáshoz viszonyított időbeli kapcsolatát, kronológiáját, mivel ezek egy időben is keletkezhettek névváltozatként, illetve bármelyik változat is lehet elsődleges név. A változás irányáról csak abban az esetben nyilatkozhatunk nagyobb eséllyel, ha az egyes változatok történeti adatai jelentős időbeli különbséggel követik egymást.

2. A mai víznévrendszerünkben az egyrészes nevek jóval ritkább szerkezeti típust képviselnek.

2.1. Az egyrészes neveknek az a csoportja, amely a jelzett víz valamely sajátosságát fejezi ki, viszonylag gyakori mind a mai, mind a régi víznévrendszerben. Ezek között több olyan is van, amely (bár kisvizet jelöl) regionális ismertséggel rendelkezik.

A legtöbb ide tartozó név helynévképzővel jött létre, és gyakran hosszabb történeti múltra tekintenek vissza.

Ritkák az olyan sajátosságjelölő egyrészes nevek, amelyek formáns nélküli melléknévből vagy főnévből jöttek létre:

• az előbbire a Sebes ’gyors’ (1341: Sebes, HA 2: 33) és a Keskeny (1075/+1124/+1217: Kesekun, KMHsz. 1.);
• az utóbbira az Alma (+1183/1326/1363: ad Almam, KMHsz. 1.) és a Kőrös (1262/1413: Keurus, KMHsz. 1.) víznevek említhetők.

2.2. Az egyrészes neveknek az a típusa, amely a hely fajtáját nevezi meg (vízfolyást jelentő földrajzi köznévvel), az előbb említett névtípusnál jóval ritkább. Szélesebb körben használatos, e típusba tartozó neveket alig ismerünk.

3. A víznevek szerkezetében változások is történhetnek, s ezek a változások két szinten is megvalósulhatnak:

• egyrészt a nevek változhatnak a maguk egyediségében,
• másrészt az egész víznévállomány tipológiai jellege is módosulhat.

Ismereteink ezen a téren távolról sem az egész névállomány elemzésén alapulnak, hanem leginkább mintavétel jellegű vizsgálatokra támaszkodnak. Ennek néhány tanulságát foglaljuk össze az alábbiakban.

A korai ómagyar kor több évszázadot ölel fel, amely alatt a víznevek rendszere is jelentős változásokon ment át, mégis érdemes e hosszú korszaknak a névadási módjait is áttekinteni.

A víznevek keletkezéstörténeti folyamatainak megoszlását ábrázoló (statikus) képet árnyalja az egyes névalkotási módok belső arányainak időbeli változása. A morfematikus szerkesztéssel és a jelentésbeli névalkotással létrejött víznevek aránya nagyjából azonos mértékben van jelen a vizsgált három és fél évszázad alatt. Duplájára nőtt viszont a szintagmatikus szerkesztés útján létrehozott nevek aránya, s jelentősen növekedett a szerkezeti változás által érintett nevek részesedése is.

A részletezőbb vizsgálatok azt jelzik, hogy míg a régi magyar nyelvben a képzéssel történő névalkotás volt a leggyakoribb keletkezési mód a víznévadásban (ami a Füzegy típusú vízneveket eredményezte), később ezt háttérbe szorította a sajátosságjelölő előtagból és fajtajelölő utótagból álló kétrészes helyneveket létrehozó szintagmatikus szerkesztés (azaz a Sáros-patak típusú víznevek kategóriája). A kétrészes víznevek számát növelte a meglévő víznevek jelzővel való kibővítése (a Kis-Duna típus), illetve vízrajzi köznévi utótaggal történő kiegészítése (a Tapolca-patak típusú névformák).

4.3. Vízrajzi köznevek

Amint az eddigiekben említett példákból is látható, a magyar eredetű víznevek túlnyomó többségében szerepel valamilyen vízrajzi köznév, amely az adott név által jelölt vízfolyást mint helyfajtát jelöli meg (azaz a névben fajtajelölő funkciót lát el). A magyar nyelvtörténet során több tucatnyi ilyen szó tűnik fel a víznevekben, az alábbiakban ezek közül csak a legfontosabbakról lesz szó.

E szavak jelentése és használati értéke között kisebb-nagyobb különbségek mutatkoznak.

(E lexémák történetéről, helynevekbeli előfordulásaikról itt olvashat részletesebben.)

A korai ómagyar kor vízneveit tanulmányozva azt tapasztalhatjuk, hogy az átvizsgált összes víznév csaknem felében szerepel valamilyen vízrajzi köznév. Ezeknek a vízrajzi közneveknek a megoszlása azonban nagyon egyenetlen: a nevek csaknem 70%-ában a patak szerepel, ezt követi az ér, a víz és a sár, ezek együttesen is alig több mint 20%-ot tesznek ki, s a fennmaradó 8 köznév osztozik a további 10%-on.

A vízrajzi köznevek történetét tanulmányozva érdekes változási folyamatokat figyelhetünk meg. A magyar nyelv több olyan – a szavak jelentését tekintve is a szókincs alaprétegébe tartozó – szót hozott magával az uráli alapnyelvből, amely folyóvizek megjelölésére szolgált.

Alapnyelvi szó az előzőekben felsoroltak közül a jó, a víz, az ér, a fok és talán az ág. A valószínűsíthetően alapnyelvi eredetű foly(ik) igéből képzéssel alakult a magyar nyelv önálló életében a folyó, a folyás és a folyam: ezek azonban a legkorábbi évszázadokból fennmaradt víznevekben nem szerepelnek. Ez talán arra utal, hogy a jó kiveszésével párhuzamosan jöhettek létre. Az aszó a folyó-hoz hasonlóan eredetileg melléknévi igenévi alak lehetett, amelyet az asz(ik) ’kiszárad’ igéből képeztek.

A honfoglalás előtt valahol az Urál és a Kárpátok közti térségben nyugati ótörök nyelvekből vette át a magyar nyelv a sár és az árok közneveket, és honfoglalás előtti szó lehet az ismeretlen eredetű séd is.

A honfoglalást követően a magyar nyelvbe több szláv eredetű vízrajzi köznév került be. Ezek egy része megmaradt nyelvjárási szinten: a speciális jelentésű maláka ’mocsaras vízfolyás’ a nyelvterület déli, a sevnice ’kisebb, többnyire savanyú vizű vízfolyás’ pedig az északi részén volt használatos.

Az egész magyar nyelvterületen néhány évszázad alatt általánossá vált viszont a patak vízrajzi köznév használata, amely a vízrajzi köznévi utótagot tartalmazó Árpád-kori nevek mintegy két harmad részében szerepel. A patak és az ér vízrajzi köznevek területi megoszlását mutatjuk be ezen a térképen.

A patak gyors terjedésnek minden bizonnyal köze lehet az alapnyelvi eredetű jó szó fentebb említett teljes eltűnéséhez is.

4.4. A víznevekben kifejeződő szemantikai tartalom

A korábbi egységekben bemutattuk a magyar víznevekben szereplő fajtajelölő funkciójú nyelvi elemeket, a vízrajzi közneveket, és láttuk azt is, hogy a víznevek több típusában megjelenő sajátosságjelölő szerepű névrészek szemantikai tekintetben igen sokfélék lehetnek).

Ebben a részben ezeket tekintjük át. Az egyes sajátosságfunkciók bemutatása során tekintettel leszünk arra is, hogy az adott szemantikai körbe tartozó nevek különböző szerkezeti típusai is előkerüljenek. A névpéldákat az alábbiaknak megfelelően soroljuk fel:

• az egyrészes sajátosságjelölő neveket a képző nélküli és képzős változataik szerint;
• a kétrészes, sajátosságjelölő előtaggal álló neveket pedig az utótagjuk két típusa (tudniillik földrajzi köznévi, illetve víznévi utótagja) szerint.

1. A víz gyakran valamely érzékszervvel is felfogható fizikai sajátosságáról, tulajdonságáról kapta a nevét.

A víz méretére történik utalás a Nagy-ér, Kis-patak, Mély-patak, Széles-víz, Hosszú-aszó, Kurta-patak, illetve a Kis-Balog, Nagy-Balog, Kis-Ilosva, Nagy-Ilosva, Mély-Kürtös nevekben. Ez a funkció egyrészes névben ritkán jelenik meg: Keskeny, illetve képzővel: Mélyes.

A vízmeder kanyargós alakjára történik utalás a Homorú-patak, Horgos-ér ’horog alakú/vízfolyás’, Kengyel-ér ’kengyel alakú/vízfolyás’ víznevekben, illetve a képzéssel alakult egyrészes nevekben: Tekerő ’tekeredő (vízfolyás)’, Kengyeles.

A víz színére legtöbbször a fekete és a fehér jelző utal: Fehér-patak, Fekete-sár, Fejér-Béla, de más színnevek is előfordulnak a víznevekben: Vörös-víz, Kék-Kálló.

A sós vizű patakok nevében gyakran megjelenik ez a tulajdonságuk is: Sós-patak, Sós-séd, a vizek kellemetlen szagát pedig a büdös fejezi ki: Büdös-ér, Bűzös.

A víz minőségére más módon is történhet utalás a víznévben: Viaszos, Vajas, mindkettő olajos vizek jelölésére, Hamus-ér.

A víz hőmérsékletét, hideg vagy meleg voltát is jelezhetik a névrészek: Hideg-ér, Hideg-víz, Hideg-séd, a Kis-Szamos két forrásága a Hideg-Szamos és a Meleg-Szamos nevet viseli.

Sokféle hangutánzó tő fejezheti ki a vízfolyás hangját, ezek többnyire folyamatos melléknévi igenévi alakok: Csengő-patak, Csorgó-ér, Súgó-patak ’suhogó/patak’, Zúgó-fok. Az ilyenek nem ritkák egyrészes névként sem: Csurgó, Csörgető, Nyöszörgő, továbbá különböző helynévképzőkkel: Csergőd, Hangos, Hangony.

Gyakran történik utalás a víz folyásának lassúságára vagy gyorsaságára: Lassú-ág, Sebes-maláka, ugyanez másodlagos nevekben is kifejeződik: Lassú-Duna, Sebes-Vajas, és ritkán egyrészes névben is megjelenik: Sebes, képzővel: Forród ’a forrásban lévő víz módjára mozgó víz’.

Időszakosan kiszáradó vizeket jelölnek a Száraz-ér, Száraz-aszó, Romlott-patak ’kiszáradt/patak’ nevek előtagjai, ezek különösen gyakoriak másodlagosan keletkezett víznevekben: Holt-Duna, Aszú-Szartos ’kiszáradt/Szartos’, Meddő-Sőnce ’kiszáradt/Sőnce’, Ó-Ida ’kiszáradt/Ida’.

A víz medrének anyagára is utalhat névrész: Köves-ér, Sáros-patak, Agyag-patak, gyakran egyrészes nevekben is: Köved, Kövesd, Agyagos.

2. A víz neve gyakran utal valamely külső dologra, körülményre is.

Leggyakrabban a víz mellett található növényzet jelenik meg az elnevezésben.

• E névrészek legtöbbször vízrajzi köznévvel együtt állnak kétrészes víznevekben: Bükk-patak, Fenyő-sevnice, Hárs-patak, Köles-ér, Gyékényes ága, Kökényes pataka, Mohos-patak, Tölgyes foka.
• Ahogyan a kétrészes név előtagjaként a növénynevek szerepelhetnek főnévi alapalakjukban, illetve ‑s (melléknév)képzős formában is, ugyanúgy egyrészes névként is ez a kétféle struktúra jellemző, azzal az eltéréssel, hogy egyrészesként sokféle képzővel alakultak az ilyen nevek:
  • ‑d: Bord (< bór ’bórfenyő’),
  • ‑gy: Nádágy,
  • ‑ny: Harsány (< hárs),
  • ‑s: Gyepes, Gyümölcsényes, Körtvélyes, Zabos.
• E típusban azonban nem ritka a metonimikus névadás sem, amelynek során a növénynév minden formáns nélkül vált valamely vízfolyás nevévé: Alma, Eger (< éger ’égerfa’), Gyűrű (< gyűrű ’somfa’), Kőrös (< kőris ’kőrisfa’).

A vízben vagy a környezetében élő állatok is alapot adhattak a vizek elnevezéséhez.

• Vízben élő állatok neve szerepel a Rák-patak, Pisztrángos-patak, Csík-ér ’csíkhal/ér’, Férges-ér, Hodos-ér ’hódos/ér’ kétrészes nevekben és az egyrészes képzős Rákos, Hodos, Hodosd, valamint képző nélkül a Keszeg névben.
• Feltűnően gyakoriak ilyen szerepben a madárnevek: Ludas, Ölyvös; Szarka pataka, Varjú pataka, Karvalyos pataka, Solymos ere.
• De előfordulnak más, vizet kedvelő vagy éppen a vízhez inni járó állatok nevei is a víznevek részeként: Disznód, Tinód (mindkettő ‑d helynévképzővel); Malac pataka.

A víz mellett vagy a vízen lévő építményről is elnevezhették a vizeket: Malom vize, Vár pataka, Hidas-patak, illetve Hidas.

Úgy tartják, hogy a folyóvizek neveiben nem túl gyakran szerepelnek személynevek. Valóban nem népes ez a kategória, mégis jó néhány ide tartozó nevet ismerünk. A névtípus főleg a régi magyar víznevek körében volt jellemzőbb, de ma is léteznek ilyen jellegű nevek: a Bökény pataka, Csákány pataka, Fancsal ere, Korlát pataka, Tiba pataka nevek előtagjában régi személynevek szerepelnek. E vizek nevei leginkább azt fejezhették ki, hogy a névben említett személy birtokán haladtak végig az általuk megjelölt vizek. Talán erre utal az is, hogy a nevek szinte kivétel nélkül jelölt birtokos jelzős szerkezetben szerepelnek.

E névtípusban feltűnnek foglalkozás-, tisztség- és népnevek is: Csősz-patak, Kovács pataka, Prépost pataka; Cseh pataka, ám ezek az előtagok – mivel az ilyen jellegű szavak személynévként is használatosak – személynévi funkcióban is bekerülhettek a nevekbe.

3. A víznevek sajátosságjelölő névrészei a vízfolyásnak valamely más helyhez való viszonyítását is kifejezhetik.

• Ezek a helyek megjelölhetők általános jelentésű földrajzi köznévvel: Bérc-patak, Láz pataka ’irtás/patak’, Telek pataka, Megye-patak ’határ/patak’.
• Sokkal gyakoribbak azonban azok a víznevek, amelyek arról a településről kapták a nevüket, amelyen átfolynak.
  • Ezek legtöbbször jelölt birtokos jelzős szerkezetben szerepelnek, a régiségben főleg a pataka fajtajelölő szerepű névrésszel: Bogács pataka, Keszi pataka, Petlend pataka, Szentkirály pataka.
  • Előfordulnak azonban jelöletlen szerkezetben is: Varsány-patak,
  • illetve a településnév ‑i képzős alakjával is: Baski-patak, Zselizi-sár, Pécsi-víz.

(A Kárpát-medence vízneveinek etimológiai rétegei láthatók ezen a térképen.)

5. A víznevek és más helynévfajták

A víznevek nem állnak elszigetelten más helynévfajtáktól a magyar helynevek rendszerében.

• A víznevek között vannak olyanok (az előző részben láttunk erre példákat), amelyek településnevek vagy más helynévfajták felhasználásával jöttek létre.
• Sokkal jelentősebb viszont az a hatás, amelyet a víznevek gyakorolnak a többi helynévfajtára oly módon, hogy valamely víz megnevezése alapul szolgál egy másik helynév létrehozásához.

A kisebb vizek nevei elsősorban különféle mikrotoponimáknak (völgyek, dombok, tájrészek stb. megnevezéseinek) a létrehozásában játszottak szerepet, de a vízneveknek fontos szerepük volt a településnevek és a tájnevek alkotásában is.

Irodalom

Bába Barbara, Földrajzi köznevek térben és időben. A Magyar Névarchívum Kiadványai 39. Debrecen. Debreceni Egyetemi Kiadó, 2016.

Bába Barbara–Nemes Magdolna, Magyar földrajzi köznevek tára. A Magyar Névarchívum Kiadványai 32. Debrecen. Debreceni Egyetemi Kiadó, 2014.

Benkő Loránd, Víz- és helységneveink viszonyához. Magyar Nyelv 43 (1947): 259–263.

Bíró Ferenc, Nyelvi-tipológiai vizsgálatok Körösladány helynévrendszerében. Eger, Eszterházy Károly Főiskola Bölcsészettudományi Kar, 2002.

Győrffy Erzsébet, Korai ómagyar kori folyóvíznevek. A Magyar Névarchívum Kiadványai 20. Debrecen, Debreceni Egyetemi Kiadó, 2011.

Hoffmann István–Rácz Anita–Tóth Valéria, Régi magyar helynévadás. A korai ómagyar kor helynevei mint a magyar nyelvtörténet forrásai. Budapest, Gondolat Kiadó, 2018. 381–419.

Kiss Lajos, A Felvidék víznevei. Magyar Nyelv 90 (1994): 1–19.

Kiss Lajos, Erdély vízneveinek rétegződése. In: Kovács László–Veszprémy László szerk., Honfoglalás és nyelvészet. Budapest, Balassi Kiadó, 1997. 199–210.

Kniezsa István, Erdély víznevei. Kolozsvár, 1942.

Kniezsa István, Keletmagyarország helynevei. In: Deér József–Gáldi László szerk., Magyarok és románok I–II. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1943–1944. I, 111–313.

Kocán Béla, Helynévtörténeti vizsgálatok a régi Ugocsa megyében. A Magyar Névarchívum Kiadványai 44. Debrecen, Debreceni Egyetemi Kiadó, 2017.

Póczos Rita, A Sajó víznévrendszerének nyelvi rétegei. Magyar Nyelvjárások 41 (2003): 487–496.

Póczos Rita, A Garam és az Ipoly víznévrendszerének nyelvi rétegei. Helynévtörténeti Tanulmányok 1 (2004): 105–127.

Póczos Rita, Elméletek a régi európai víznevekről. Magyar Nyelvjárások 54 (2016): 83–93.

Vörös Ottó, Vízrajzi köznevek szóföldrajzi és jelentéstani vizsgálata. A Magyar Nyelvtudományi Intézet Kiadványai 211. Budapest, 1999.

Zoltán András, Szláv–magyar nyelvi kapcsolatok a 11. században. Helynévtörténeti Tanulmányok 11 (2014): 35–44.