IV. TÁJNEVEK
1. A tájnév fogalma
A tájnév a helyneveknek az a fajtája, amely
- természeti,
- kulturális vagy
- történelmi
tényezők által egybefogott nagyobb területi egységet jelöl.
A táj területi kiterjedését igen nehéz meghatározni, de ez nem is célja az onomasztikának, hiszen – ahogyan a fenti kritériumokból is adódik – ez a feladat sokkal inkább
- a földrajztudomány,
- a néprajztudomány, illetve
- a történettudomány
illetékességi körébe tartozik bele.
A tájnevek létrejötte a névalkotó ember azon megfigyeléséből indul ki, amely az elnevezendő területet valamilyen okból egységes egésznek fogja fel. A térben való tájékozódás és a kommunikációs igényeinek a kielégítése érdekében ezt a területi egységet névvel megjelölve különíti el annak környezetétől.
A névadó lehet:
- természetes módon az adott tájat ismerő, ott élő ember,
- újabban ugyanakkor bizonyos gazdasági, igazgatási, hivatali adminisztrációs szükségszerűség is életre hívhatja az új tájneveket: vagyis hivatalok, testületek is alkothatnak új megnevezéseket.
A tájneveknek nincsenek speciális névalkotási módjaik, ebben ugyanolyan szabályok érvényesülnek, mint amelyek más helynévfajták létrehozásában is szerepet játszanak. Bizonyos névalkotási eljárások azonban jellegzetesebbek lehetnek másoknál: például a tájnevek szerkezetében gyakran feltűnnek más helynévfajták (pl. víznevek) egyedei is, ami azt jelzi, hogy a tájnévadás erősen támaszkodik a névrendszer többi elemére.
2. A honfoglalás előtti magyar tájnevek
Tájnevek, tájnévszerűnek gondolható helynevek már a magyar nyelvtörténet egyik legkorábbi írott emlékéből is adatolhatók.
A magyar nép korai, honfoglalás előtti őstörténetének leírásában kiemelkedő szerepe van a bizánci uralkodó, Bíborbanszületett Konstantin 950 táján írott De administrando imperio (DAI) című munkájának.
A honfoglalást megelőzően az Urál hegység nyugati oldalán, a keletről nyugat felé vándorló magyarság két, időben egymás után elfoglalt szállásterületének nevét a mű 38. és 40. fejezetéből ismerjük Λεβεδία, illetve Ατελκούξου ~ Eτέλ καὶ Kουξοῦ alakban közölve. A korabeli magyar nyelvben a két név Lëβedi és Etëlküzü formában hangozhatott.
Az elnevezések nyelvi sajátosságaikat, morfológiai és szemantikai jegyeiket tekintve tökéletesen illeszkednek a nyelvtörténet során később, már a Kárpát-medencében keletkezett magyar tájnevek megfelelő típusaihoz. Ez a körülmény pedig világosan mutatja, hogy
- ezeket a neveket a magyarok hozták létre,
- magyar nyelvi névadás eredményei, és
- magyarok voltak a használóik is.
2.1. Λεβεδία
A magyar helynévalkotás sajátos, Európában egyedi módja az, amelynek során a névalkotók személynévből minden formáns nélkül, metonimikus úton hoznak létre helyneveket.
A DAI-ban a Λεβεδίας személynév mellett többször szereplő Λεβεδία helynév is ezt a névadási módot tükrözi, maga a császár pedig szövegszerűen is szól a két név összetartozásáról. A nevek végén görögösítő toldalék (személy-, illetve országnévképző) található, a szóbeli magyar nyelvhasználatban azonban mindkét elnevezés Lëβedi-nek hangozhatott. A jelentésük különbségén túl tehát a két név alaki, fonetikai és morfológiai tekintetben egybeesett.
A személynévből formáns nélkül alakult helynevek a későbbi névanyagban rendszerint a névadó személy birtoklására utalnak, és települést jelölnek. A DAI-ban szereplő helynév által jelölt hely fajtáját a görög τόπος ’hely’ jelzi, amely azonban a tág jelentése miatt nem alkalmas arra, hogy a név által megnevezett terület jellegét pontosabban meghatározhassuk.
Arra, hogy az elnevezés viszonylag nagyobb területet nevez meg (azaz valóban tájnévnek tekinthető), két körülmény is világosan utal:
- egyfelől a név végén szereplő görög országnévképző;
- másfelől a szöveg kontextusai is a kiterjedtebb voltát jelzik: a név által jelölt helyről a császár megjegyzi, hogy
- azt folyó szeli ketté, illetve
- a „türkök” (vagyis a magyarok) lakóhelyéül szolgál.
Az utóbbi információt azonban fenntartással kell kezelni, illetve pontosításra szorul. Korábban ugyanis a történészek éppen ez alapján a szövegkörnyezet alapján azt gondolták, hogy a név által jelölt terület az egész magyarság szállásterülete lehetett.
A magyar helynévrendszerben azonban a személynévből formáns nélkül megalkotott elnevezések soha nem jelöltek igazán nagy területeket, tartományt vagy országot, sokkal inkább birtokot, települést, esetleg kisebb szállásterületet. Ebből következően Λεβεδία nem lehetett a honfoglalást megelőzően az egész magyarság „hazája”.
A későbbi helynévi analógiák arra mutatnak tehát, hogy csupán Lëβedi vezér szállásterületének neve szerepel az idézett forrásban. Az is valószínű ugyanakkor, hogy a magyarság vezérének szállásterülete az egész magyarság szállásterületének központi részén fekhetett, így azonosítása a magyarság egészének korabeli elhelyezkedésére nézve is nyújthat információkat.
Arról azonban nem rendelkezünk biztos ismeretekkel, hogy
- ez a terület földrajzilag pontosan hol feküdt, és
- mikor és mennyi ideig tartózkodott itt a magyarság.
2.2. Ατελκούξου
A magyarok a Λεβεδία [Lëβedi] nevű helyről elköltözve az Ατελκούξου [Etëlküzü] nevű területre érkeztek.
Az Etelköz elnevezés tipológiai tekintetben azok közé a területnevek közé sorolható, amelyek utótagja a köz ’valami között fekvő terület’ földrajzi köznév. Az ilyen elnevezések a magyar helynévadást később is jellemzik, és a Kárpát-medencében viszonylag nagy számban vannak jelen.
A köz utótaggal álló tájnevek előtagja a magyar névrendszerben két lexikális rétegből származik:
- ’víz, folyó’ jelentésű vízrajzi köznévből: pl. Vízköz, Érköz, Tóköz;
- vizet megnevező tulajdonnévből: pl. Csallóköz, Rábaköz, Szamosköz.
Etelköz kapcsán az első lehetőség csekélyebb valószínűséggel vehető számba. Ennek több oka is van.
- Az bizonyos, hogy etël közszót a magyar nyelvben nem ismerünk, ez azonban elvileg nem zárja ki, hogy valaha a török nyelvből átvett lexémaként ne élhetett volna.
- Csökkenti ennek a névmagyarázatnak az esélyét az a tény, hogy az e típusba sorolható tájnevek száma a magyar nyelvben csekély.
- Az ilyen nevek ráadásul mindig kisebb kiterjedésű területeket neveznek meg, márpedig Konstantin munkája alapján Etëlküzü a magyarok egészének vagy döntő részének szállásterületét megjelölő helynévként azonosítható.
Mindebből az következik tehát, hogy az Etelköz tájnév nagy valószínűséggel egy folyóvizet megnevező tulajdonnév és a köz lexéma összetételével jött létre.
A nyelvtörténet során később kialakult hasonló tájnevek két fontos közös tulajdonsága az, hogy
- bennük a köz földrajzi köznév olyan nagyobb kiterjedésű földrajzi területet jelöl meg, amelyet egy nagyobb és egy kisebb folyó fog közre,
- s közülük a tájnévben a kisebbik folyóvíz neve jelenik meg.
A helynév e tipológiai tulajdonsága alapján próbálták a régészek és a történészek a korabeli Etël-t az Uráltól nyugatra fekvő valamelyik folyóval azonosítani. Ezek közül a lokalizációk közül a legvalószínűbbnek az tűnik, amelyik az Etëlküzü területét mindenképpen a Dnyeper alsó folyásától nyugatra, leginkább a Dnyeszter és a Prut, illetve a tájnévben meg nem jelölt nagyobb folyó, az Al-Duna közében keresi.
3. A Kárpát-medence tájneveinek keletkezési körülményei
Az Árpád-kori forrásokban a tájnevek előfordulása az egyéb helynévfajtákat képviselő megnevezésekkel összevetve jóval kisebb. Ennek az a magyarázata, hogy a lassan megjelenő és egyre növekvő számú oklevelek jellemzően birtokjogi okmányok, amelyek döntően birtok- vagy határpontneveket tartalmaznak. Csak ritkán volt szükség a birtok még pontosabb helyhez kötésére, nagyobb földrajzi egységben történő elhelyezésére, lokalizálására. Ezt a feladatot leginkább közeli, ismert települések, vízfolyások, olykor megye vagy tájegység nevének említésével oldották meg.
A Kárpát-medence egyes tájait a magyarság már rögtön a térség birtokbavétele után elnevezhette, ám a források erről csak jóval későbbről őriztek meg adatokat. Ezekből a szórványosan feltűnő és csak lassan gyarapodó információkból azonban mégis kiderül, hogy a későbbi-mai tájnévrendszer alapjai már az Árpád-kor évszázadai során kialakultak.
A magyarság Kárpát-medencében történt letelepedése a korábbi életmód megváltozásával járt együtt. Az új környezet megismerése, az addig ismeretlen vidéken történő tájékozódás és eligazodás, mások eligazítása az információcsere során szükségessé tette az új elnevezések megalkotását.
Az ország térszerkezetének a kialakulása összefüggésben volt a korabeli birtokviszonyokkal, és a kialakuló egyházi és világi közigazgatással. A lassan formálódó középkori Magyarország határát lényegében a Kárpát-medence természetes határai rajzolták ki.
A letelepedés a leginkább élhető vidékeken, a folyóvölgyekben, a termékeny sík területeken és a lankásabb dombvidékeken kezdődött meg, hiszen ezek a területek biztosították a legjobb feltételeket a kialakuló új típusú állattenyésztés és földművelés számára. Érthető tehát, hogy a legkorábbi elnevezések e területeket jelölték meg.
4. A vizekkel kapcsolatos tájnevek
Ebben az időszakban, a korai ómagyar korban az Etelköz tájnévhez hasonlóan sorra keletkeztek a folyót, vízfolyást megnevező tulajdonévből és a köz ’valami között fekvő terület’ földrajzi köznévből álló, folyóközöket megjelölő tájnevek. Ezek nagy többsége jelöletlen birtokos jelzős szerkezetként jött létre, és közülük számos napjainkban is az élő névkincs része.
E szabályszerűség szinte kivétel nélküli a hasonló tájnevekben, néha egészen kis vizek neve kerül így bele tájakat jelölő megnevezésekbe.
Az e körbe tartozó tájnevek némelyike mindkét víznevet tartalmazza. A Bodrog-nak a Tiszával bezárt közét például Bodrogköz-nek nevezik ugyan, de korábban előfordult Tisza-Bodrog köze formában is. Ez utóbbi alak esetleg csak írásbeli változat lehetett, és a túlzottan pontos helymegjelölésre való törekvés hozhatta létre.
Ilyen szerkezetű további tájnevek is léteznek, ezek azonban újabb keletkezésű neveknek tűnnek: Duna-Tisza köze (1707: Duna Tisza közit, accusativusi alak, FNESz.), korábban ezt Tisza-Duna köze-ként említették (1562 előtt/1562–64: Tisza Duna közütt, helyragos alak, FNESz.).
Az ilyen nevekben két, nagyjából azonos nagyságú folyó neve szerepel.
A köz utótagú tájnevek ritkábban vízrajzi köznévvel alkotnak összetételt. Ez is régi névtípus, amit az mutat, hogy első adatai az ómagyar korból valók.
Előtagként állhat ugyanakkor jelzős szerkezet is: a kihalt jó ’folyó’ jelentésű szó kapcsán már említettük a Két-jó köze (1246/1348/1408: Kethyoukyzi, KMHsz. 1.) nevet, ami a Takta és a Tarca folyók közét jelölte.
Számos olyan tájnevünk van, amelyben víznévhez a mellék ’valami mellett fekvő terület’ (vagy 3. személyű birtokos személyragos formában melléke) földrajzi köznév kapcsolódott: pl. Érmellék.
A vízzel kapcsolatos tájnevek között természetesen olyanok is vannak, amelyek nem tartalmaznak földrajzi köznévi lexémát. Közülük a legismertebb a Hortobágy tájnév.
Magyarország síkvidéki területein, a nagyobb folyók árterein hatalmas mocsárvidékek alakultak ki. Ezek nevei is a középkorból ismertek: pl. Hanság, Sárrét.
5. Nagytájak nevei
A középkor évszázadaiban születtek meg a nagytájak máig használatban lévő nevei is: Erdély, Alföld, Felföld.
Az Erdély helynév által jelölt hatalmas terület földrajzilag, illetve közigazgatási és politikai tekintetben is többé-kevésbé önálló részként létezett a Magyar Királyság története során. Területe Magyarország központi részei felől szemlélve a Király-hágó vidékén kezdődött: a magyarországi (síkvidéki) és a már Erdélyhez tartozó (dombos, hegyes) területek domborzati viszonyai szemmel láthatóan, világosan elkülönülnek egymástól.
Az Erdély névben az erdő elem egyesek szerint a Bihari-hegyeket jelöli, így a névadói szemlélet az ország közepe felőli viszonyítást tükröz. Felvetődött azonban az is, hogy az erdő vonatkozhat a Kárpátok erdeire is, így a honfoglaló, Kárpát-medencén kívül élő magyarság adhatta a nevet. Valószínű azonban, hogy a név által jelölt terület eredetileg kisebb kiterjedésű volt, s a vidék fokozatos benépesülésével, birtokba vételével tágult a denotatív jelentése is.
Az Erdély tájnév a tudományos szaknyelvben és a beszélt nyelvben ma is eltérő nagyságú területeket jelöl.
Kicsit későbbről, a 16. századból való az Alföld és a Felföld tájnév első írásban megjelenő névadata. Eredeti jelentésük különbözik attól, mint amilyen értelemben ma alkalmazzák őket.)
A Felföld (1548: fel felden, határozóragos alak, FNESz.) a történeti Magyarország északi, hegyvidéki területeit jelölte, s ezt a 19. században a köznyelvben a felvidék ’hegyekkel, fennsíkokkal borított vidék’ közszóból alakult Felvidék névforma váltotta fel. A trianoni békeszerződés utáni időszaktól ezt a tájnevet a Csehszlovákiához, illetve a mai Szlovákiához került egykori magyarországi részek megnevezésére használják.
A korábban jellemzően latin nyelven lejegyzett névformák miatt a Dunántúl és a Tiszántúl tájnevek magyar nyelvbeli használatának tényleges kezdeteiről nincsenek pontos ismereteink.
A nevekben kifejeződő nézőpont az ország közepe felől szemléli a nagy tájakat. Ezek az elnevezések rendszeres használatúvá csak a 20. században váltak, amit az iskolai földrajzoktatás is elősegíthetett.
6. Közép- és kistájak nevei
A tájnevek közé sorolhatjuk a hegységek és a kiterjedt erdőségek megnevezéseit is. Ez a két helyfajta az ember kognitív tevékenységében szoros összefüggést mutat egymással. Ez abból is adódik, hogy a Kárpát-medence hegyeit – egy bizonyos magasságig – jellemzően erdők borítják, amelyek kiterjedése a középkorban a mainál is sokkal nagyobb és szembetűnőbb volt. A kérdéses helyet a beszélő annak megfelelően azonosítja hegyként vagy éppen erdőként, hogy a nézőpontja az adott helyzetben mit kíván meg. Ugyanaz a név tehát egyszerre mindkét helyfajta jelölőjeként is feltűnhet. Másfelől pedig ugyanazt a helyet – jelen esetben erdőséggel borított hegyet – funkcionális-szemantikai tekintetben jellegzetes hegynévvel vagy erdőnévvel egyaránt megjelölhetik. (A jelenségre itt olvashat példákat.)
A Kárpát-medencében több olyan hegységnév is létezik, amelynek végső eredete akár az óeurópai nyelvi korba is visszavezethető. Ilyen név az egymással hangzásban is összecsengő, az előzőekben már említett Mátra, illetve Tátra és Fátra.
A Tátrát az ómagyar korban Turtur néven ismerték (1217 k.: Turtur, HA 4: 29), a Tátra megnevezés a szlovákból latin közvetítéssel kerülhetett át a magyarba.
A hegységek nemritkán úgy kapták a nevüket, hogy egy eredetileg más helyfajtát (pl. települést, hegycsúcsot stb.) jelölő elnevezés vonódott át rájuk: így keletkezett például a Börzsöny, a Bakony; a Pilis, a Gerecse, a Mecsek és a Hargita tájnevünk. (E nevek hegységnévvé válásáról itt olvashat részletesebben.)
Bizonytalan eredetű a Vértes hegységnév.
A kistájak nevei körében is gyakori jelenség az, hogy egy konkrét hegyet, dombot jelölő név válik tájnévvé: pl. Erdőhát, Hegyhát. (E nevekről és társaikról itt olvashat részletesebben.)
A hegyek lábánál fekvő térségek megnevezésére is használatosak tájnevek.
Az előtag az ilyen nevekben a hegy földrajzi köznév is lehet: a Hegyalja nevet nyolc tájnév is viseli, többek között Zemplén (1341: Hegalya, Juhász 1988: 79), illetve Baranya megyében (1469: Heghalya, Juhász 1988: 79).
A ‑ság/‑ség képző, amely a magyar nyelvben többféle főnévképzői szerepet is ellát, a helynevek körében legtöbbször tájnevekben tűnik fel. Ez a szerepe talán csak a korai ómagyar kort követően alakulhatott ki. Erre utal az a körülmény, hogy több esetben már meglévő tájnévhez kapcsolódott hozzá: pl. Nyírség, Szilágyság, Ormánság, Mezőség, Őrség. (E nevekről itt olvashat bővebben.)
A ‑ság/‑ség képző olyan tájnevekben is szerepel, amelyek egy népcsoport által lakott térségeket jelölnek meg: Jászság, Kunság, a Székelyföld előzményeként szereplő Székelység stb.
A föld lexéma a Székelyföld mellett további tájnevekben is szerepel.
7. Vármegyenevek
A feudális Magyarország megszervezésekor, már Szent István uralkodásának idejétől létrehozott vármegyéknek (latinul comitatus) mint területi-közigazgatási egységeknek a határait gyakran természetes határok mentén jelölték ki.
A vármegyék kivétel nélkül egy-egy jelentősebb vár köré szerveződtek, s az így kialakuló területi egység a várról egy jelöletlen birtokos jelzős szerkezetű nevet kapott, pl. Bihar-vár megye ’Bihar vár/határa’. A vármegye nevének második része, a megye lexéma a magyarban szláv eredetű, ’határ’ jelentésű jövevényszó. A vármegye elnevezése tehát eredetileg a ’valamely várnak a határa’ szemantikai tartalommal bírt. Az idők során azonban az eredeti névszerkezeti határ eltolódott, és a megnevezés Bihar vármegye alakúvá lett, és így a vármegye a várhoz tartozó összes földterület jelölőjévé vált. És mivel a várak az igazgatás központjai is voltak, a vármegye maga is lassan ’közigazgatási egység’ jelentésűvé vált.
A magyar történeti hagyomány szerint a várak, amelyek élén az ispán (latinul comes) állt, többnyire első ispánjuk nevét viselik. Ez néhány vármegye esetében igazolható is: Hont, Csanád, Veszprém.
A vármegyék központjaként funkcionáló várak nevei más módokon is létrejöhettek.
Több vár nevét a szlávoktól vették át a Kárpát-medencébe betelepülő magyarok.
Csongrád várának a megnevezése szláv összetétel, ami ’fekete vár’-at jelöl. Ennek már a 13. század elejének ismeretlen nevű krónikaírója is a tudatában volt, mivel így említi ezt a helyet: 1200 körül: Surungrad, id est nigrum castrum (FNESz.). Nógrád várának neve (1138/1329: Naugrad, FNESz.) egy szláv *Novъgradъ ’új vár’ értelmű megnevezés átvétele. Zemplén vára (1200 körül: Zemlin, FNESz.) szlávok építette földvár lehetett, szláv neve ugyanis erre utal *Zemlьnъ ’földből való (vár)’.
Más ispáni várak arról a vízről kapták a nevüket, amely mellett épültek.
Ilyen például az Ung folyó mellett lévő Ungvár (1217 k.: Hunguar, FNESz.) és a Zala mellett létesült Zalavár (1257: Zalavar, FNESz.) neve.
Tájnév ugyancsak alapul szolgálhatott ispáni várak (és azon keresztül vármegyék) nevéhez.
Tájnév az alapja a Bereg vármegye elevezésnek (1248/1408: in comitatu de Beregh, FNESz.), a Bereg ugyanis eredetileg erdőnév volt (1214/1550: silve Beregh, KMHsz. 1.). A Somogyvár (1332–37: Sumugvar, FNESz.) előtagja a som növénynévből ‑gy helynévképzővel alakult természeti név, valószínűleg kis- vagy mikrotájnév lehetett.
A vármegyenevek és a tájnevek kapcsolata más oldalról is igazolható. Jó néhány vármegyenév ugyanis a vármegye utótag nélkül is használatos tájnévként: Somogy, Zala, de ilyen Bihar is, amelyet – mint az egyik legnagyobb kiterjedésű megye nevét – Biharország néven is szokás volt emlegetni.
8. Tájnevek a tudományban
A 19–20. században egyes tudományterületeken nagy igény mutatkozik a tájnevek használatára. Mivel azonban az élőnyelvben használatos tájnevek nem voltak (és ma sincsenek) kellően feltárva, és a speciális tudományos céloknak megfelelő nevek esetleg hiányoznak is a beszélt nyelvből, a különböző tudományterületek szaknyelvében létrehozott nevek töltik be ezt a funkciót. Az így megalkotott tájnevek gyakran azonban megmaradnak az adott tudomány körein belül, ott is inkább csak a szaknyelvi írásosságban szerepelnek, és a mindennapi nyelvhasználatba nem találnak utat.
Jellegzetes példák erre a jelenségre az ún. térképnevek, amelyek többnyire sajátos funkcionális-szemantikai és lexikális-morfológiai szerkezetűek.
Jellemzően két névrészből állnak: az első névrész ‑i képzővel álló helynév, amelyhez a síkság, dombság, fennsík stb. földrajzi köznevek kapcsolódnak.
A néprajztudomány által létrehozott névformák jellegzetes második névrésze a mente ’valami mellett hosszan elnyúló terület’, melléke ’valami mellett fekvő terület’, környéke ’valamit körülvevő terület’, vidéke ’valaminek a környéke’.
Irodalom
Áron Péter, Erdély történelmi tájneveinek adattára és népeinek tájszemlélete. Magyar Nyelvjárások 24 (1981): 101–132.
FNESz. = Kiss Lajos, Földrajzi nevek etimológiai szótára I–II. Negyedik, bővített és javított kiadás. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1988.
Hoffmann István–Rácz Anita–Tóth Valéria, Régi magyar helynévadás. A korai ómagyar kor helynevei mint a magyar nyelvtörténet forrásai. Budapest, Gondolat Kiadó, 2018. 421–434.
Juhász Dezső, A magyar tájnévadás. Nyelvtudományi Értekezések 126. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1988.
Kádár László, A magyar nép tájszemlélete és Magyarország tájnevei. Budapest, Országos Táj- és Népkutató Intézet, 1941.
Kiss Lajos, Hegynevek a történelmi Magyarországon. Magyar Nyelv 93 (1997): 154–168.
KMTL = Kristó Gyula főszerk., Korai magyar történeti lexikon (9–14. század). Budapest, Akadémiai Kiadó, 1994.
Kósa László–Filep Antal, A magyar nép táji-történeti tagolódása. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1975.
Kristó Gyula, Tájszemlélet és térszervezés a középkori Magyarországon. Szegedi Középkortörténeti Könyvtár 19. Szeged, Szegedi Középkorász Műhely, 2003.