I. NÉVELMÉLETI HÁTTÉR

Tartalom ☰

1. A helynevek keletkezésének és változásának elméleti kérdései 2. Az alkalmazott helynévleírási modell Irodalom

1.1. Problémafelvetés néhány konkrét példa bemutatásával 1.2. A helynévadás univerzális indítékai 1.3. Névkompetencia és névminták 1.4. A helynévadás szocioonomasztikai aspektusai 1.5. Névadók és névhasználók 1.6. Helynév és kultúra 1.7. Konklúziók

1. A helynevek keletkezésének és változásának elméleti kérdései

1.1. Problémafelvetés néhány konkrét példa bemutatásával

A magyar helynevek keletkezés- és változástörténeti kérdéseinek tárgyalásakor alapvetően kétféle forrásanyagra támaszkodhatunk.

• Közvetlen forrásként maguk a helynévi adatok állnak a rendelkezésünkre. Ezt a forrásanyagot a teljes modern kori helynévkincs, illetve a különböző célú és jellegű dokumentumokban (a középkori oklevelekben, a térképeken, egyéb írott nyelvi emlékekben) fennmaradt helynévi adatok képviselik.
• Emellett azonban jó néhány kérdésben közvetett forrásként a helynévadás és helynévhasználat általános névelméleti tanulságaira ugyancsak támaszkodhatunk akkor, amikor a helynevek keletkezéséről és változásáról kívánunk valamely korszakot érintően tájékozódni.

Az itt következő egységben azt láthatjuk, hogy részben a mai nyelvből való, részben a középkori forrásainkban szereplő helynévi adatokból milyen általános névelméleti alapelvekre építve vonhatunk le a magyar helynévadásra, helynévhasználatra és a nevek változására vonatkozó tanulságokat.

Problémafelvetésként néhány középkori oklevélből származó adatból indulunk ki. Ezek magyarázatán keresztül ugyanis a velük kapcsolatban felbukkanó vitás kérdésekre is rámutathatunk. Majd azokat az általános névelméleti tételeket vesszük sorra, amelyekre támaszkodva a konkrét névadatok nyelvi elemzését a névadás és névváltozás témakörében, a helynévrendszer történetének bármely korszakára vonatkozóan sikeresen végezhetjük el. Eközben a modern kori helynévanyagot is igyekszünk felhasználni, mivel ezen keresztül a vizsgált folyamatokat az időbeli távolságot kiküszöbölve is tanulmányozhatjuk.

A névadás, névhasználat és névváltozás általános kérdéseit korai, a magyarországi írásbeliség legkorábbi időszakából származó, 11. századi oklevélből, a Tihanyi alapítólevélből és a Veszprémvölgyi apácák adományleveléből vett négy helynévadat problematikájából kiindulva vezetjük fel. E névadatok tehát nem elsősorban egyedi nevekként tanulságosak az itt tárgyalt témakör szempontjából, hanem éppen azáltal lehetnek informatívak, hogy magukon viselik a névtípusuk általános jellemzőit is. A kiválasztott négy helynév ugyanis keletkezéstörténeti és tipológiai szempontból egyaránt különböző kategóriákat képvisel, ami nemcsak az egész nyelvi életútjukat, hanem a belőlük levonható tanulságokat is alapjaiban meghatározza.

Ahhoz, hogy egyértelművé tegyük, ezek a konkét esetek milyen általános névelméleti problémákat vetnek fel, előzetesen azt kell látnunk, hogyan ítéli meg a helyzetüket, a nyelvi és esetleg etnikai forrásértéküket a névtudomány, illetőleg az ennek eredményeit is felhasználó történettudomány.

A Dunántúl közepén fekvő tó bolatin ~ balatin neve szláv köznévi eredetre megy vissza, ezt az elnevezést a magyarok tehát a szlávoktól vették át. Azt azonban nemigen lehet feltárni (ahogyan ez más nevekre is érvényes), hogy a tó mikor kapta a nevét. Ezt pedig fontos tudatosítanunk akkor, amikor azt szeretnénk meghatározni, hogy az adott térségben milyen kronológiai határok között számolhatunk az egyes etnikumok jelenlétével.

A Tihanyi alapítólevél Balaton helynevének kérdéséről itt olvashat részletesen.

Ebben az esetben problémaként merülhet fel az, hogy a névben lévő két lexéma a magyar nyelvben jövevényszó. Az ölyv a törökségi nyelvekből, a megye pedig valamelyik szláv nyelvből került át a magyarba. Az egyik fontos kérdés ezért az lehet, hogy vajon befolyásolja-e mindez az Ölyves megyéje név nyelvi hovatartozását, a másik pedig az, hogy lehet-e belőle következtetéseket levonni a névadók nyelvére (és etnikumára) vonatkozóan.

A Tihanyi alapítólevél Ölyves megyéje helynevének kérdéséről itt olvashat részletesen.

Ez esetben ugyan nyilvánvaló, hogy a településnév alapszava egy szláv eredetű személynév, de a névadási mód, a személynév > településnév metonímia feltétlenül magyar névadókra utal: a Kárpát-medencében élő népek között ugyanis ez a névadási mód csak a magyaroknál van meg, a szlávok, németek, románok a személynévből formáns (képző vagy utótag) segítségével hoztak létre a középkorban helynevet.. Általánosítva pedig mindebből az is következik, hogy a szláv személynévből való formáns nélküli helynevek – a névadási mód jellegéből adódóan – biztosan magyar névadói környezetről tanúskodnak. Kérdésként vethető fel azonban az, hogy a személynév szláv eredetéből következtethetünk-e szláv nyelvű népesség jelenlétére is.

A Veszprémvölgyi apácák adománylevele Veszprém helynevének kérdéséről itt olvashat részletesen.

A törzsnévi lexémát tartalmazó településnevek döntően a település belső viszonyaira utalnak még akkor is, ha az ilyen neveket az adott települések szomszédságában élők adták. A Kér településnév ugyanis csak úgy értelmezhető, hogy a településen Kér törzsbeliek éltek, a környezetükben viszont nem, mivel a névnek csak így lehetett megkülönböztető szerepe: ahol ugyanis minden település lakossága a Kér törzshöz tartozott, ott nem volt értelme az egyik települést közülük Kér-nek nevezni, hiszen az nyilvánvalóan nem tölthette volna be az egyedítő-azonosító funkcióját. Az ilyen esetekben ezért leginkább az lehet a kérdéses, hogy vannak-e arra vonatkozóan támpontjaink, hogy a településnevek névadói kik is voltak valójában.

1.2. A helynévadás univerzális indítékai

A névelméleti kérdések bemutatását azzal kezdjük, hogy áttekintjük, milyen okok húzódhatnak meg a helynévadás hátterében, azaz milyen tényezők motiválják általában az ember helynévadási törekvéseit. Korábban a névadás fő okaként leginkább azt hangsúlyozták, hogy az ember tájékozódni akar a tájban, s ezért a fontos helyeknek nevet ad. Újabban viszont egyre inkább az a gondolat kerül előtérbe, hogy a névadás végső oka az ember kommunikációs szükséglete, és a mindenkori névszükségletet az adott helyzetben felmerülő kommunikációs igények határozzák meg. A helynévadásban emellett kulturális mozgatórugók is jelentős mértékben szerepet játszanak: az tudniillik, hogy a név az emberi kultúra alapvető része és univerzális összetevője. Magát a névadást tehát társadalmi konvenciók is befolyásolják, azaz azért is adunk neveket, mert bizonyos típusú helyeket szokás tulajdonnévvel is megjelölni.

A helyek elnevezési folyamatával kapcsolatban felmerül az a kérdés, hogy a honfoglaló magyarok mikor, mennyi idő elteltével adtak nevet új lakóhelyeiknek, környezetüknek. Erről sajnos nincsenek közvetlen ismereteink és adataink, ezért ebben az összefüggésben komplex módon kell megítélni azokat a korai oklevelekben szereplő (de a honfoglalás koránál évszázadokkal későbbi) adatokat is, amelyek nyelvi jellegük alapján nem helynévnek, hanem alkalmi helymegjelöléseknek tűnnek.

Annak a hátterében, hogy a korai oklevelek bizonyos birtokokat nem neveznek meg név szerint, egyes vélemények szerint a primér (korai) névtelenség áll, vagyis az, hogy jó néhány emberi lakóhelynek még ténylegesen nem volt abban az időben neve. E felfogás szerint a honfoglalást követően lassan kialakuló települések csak akkor kaptak külön tulajdonnévi megnevezést, amikor a feudális agrárfalvak kiépülő rendszere közeli falut telepített a szomszédjukba, s a feudális társadalom adminisztrációja megkövetelte a falu névvel való azonosítását.

Ez a felfogás azonban ellentmondásban áll a névadás és a névhasználat általános természetével: a falu létesülését mint külső folyamatot ugyanis – a gyakorlati kommunikációs szükségszerűség folytán – egyidejűleg követnie kellett a falu elnevezésének mint nyelvi aktusnak is, sőt azt mondhatjuk, hogy a település (az emberi lakóhely) létrehozásához a név megalkotása szervesen hozzátartozik. Az más kérdés, hogy a nevet az oklevél megszövegezője milyen okok miatt nem rögzítette, vagy – mint a fenti példában is – miért választott a megjelölésére egyfajta körülírást.

A korai névtelenség gondolata azzal a korábban meghatározó névelméleti felfogással van összefüggésben, amely a helynévkeletkezést hosszú folyamatként képzeli el. E kérdésben azonban – ismerve az újabb korok hasonló névadási gyakorlatát (például áttelepülő népcsoportok névadási szokásait) – úgy foglalhatunk állást, hogy az új tájra kerülő népnek nem kell néhány évtizednél hosszabb idő ahhoz, hogy a tájat helynevekkel benépesítse. Az is kétségtelen ugyanakkor, hogy tényleges adataink nincsenek arra vonatkozóan, hogy a magyarság a honfoglalás után hamar és nagy számú helynévvel nevezte volna meg földrajzi környezetét (hiszen ebből az időből nincsenek még írott források), ezért ezeket a névadás általános jellemvonásából adódó következtetéseket sem tekinthetjük többnek, mint rendszertani és névelméleti szemponból nagyon is indokolt feltételezéseknek.

1.3. Névkompetencia és névminták

A helynévadás alaptermészetéhez tartozik, hogy minden névadási aktus szemantikailag tudatos, valamint funkcionális-szemantikai és lexikális-morfológiai tekintetben is a meglévő névmintákhoz igazodik, névmodelleket követ. A szemantikai tudatosság azt jelenti, hogy névadáskor az elnevezendő hely (a denotátum) valamilyen jellegzetessége jelenik meg a születő névben, vagy más jelentésjegy (szemantikai tartalom) kapcsolódik hozzá; abszolút motiválatlan név tehát nincs.

A helyneveket az egyén a kultúra részeként ismeri meg a társadalmi-nyelvi szocializációja során, s egyidejűleg formálódik az a képessége is, hogy felismeri és megfelelően használja az egyes neveket, illetve új megnevezéseket is alkot. A beszélőnek tehát a szocializációja során kialakul egyfajta névkompetenciája, amelyben a kulturális hagyományok, ismeretek mellett nyelvi összetevők is vannak.

A névkompetencia névmintákon, névmodelleken alapul, amelyek a nevekről való legalapvetőbb kulturális, pragmatikai, szemantikai, morfológiai tudást foglalják magukba. A névadók számára mindenkor az általuk ismert és használt névrendszer szolgál az új megnevezések alapjául, ami nemcsak közvetlenül, tehát a meglévő nevek felhasználása révén érvényesül, hanem közvetett módon, a névminták révén is.

Mindezek alapján úgy tűnik, hogy a nevektől a névhasználók nem várják el azt, hogy azok a valósággal való jelentésbeli kapcsolatot tükröztessék, azaz a szó tényleges értelmében motiváltak legyenek. Ez bizonyára azzal is összefügg, hogy a beszélők számos olyan helynevet is ismernek és használnak, amelynek az eredeti szemantikai tartalma az idők során elhomályosult.

1.4.1. Névadási helyzet a műveltségi nevek körében 1.4.2. Névadási helyzet a természeti nevek körében 1.4.3. Külső vagy belső névadók? 1.4.4. Magyar vagy más nyelvű névadók?

1.4. A helynévadás szocioonomasztikai aspektusai

A helynévadásról sokáig azt tartották, hogy a nevek létrehozása a régiségben szinte kizárólag népi jellegű, kollektív tevékenységként képzelhető el: a helyneveket egy közösség alkotja meg, s ezért az elnevező tömegek, köznépi rétegek nagymértékben kollektív, népi szinten beszélt nyelvi sajátosságait tükrözi. Ez a vélemény arra az elképzelésre épül, amely szerint a helynevek mintegy véletlenszerűen választódnak ki az adott helyre vonatkozó számos egyedi közszói megjelölés közül, és válnak lassan, fokozatosan tulajdonnévvé.

A fokozatos tulajdonnevesülés felfogásával szemben viszont a névadási, névszociológiai helyzet tekintetében célszerű különbséget tenni az egyes helynévfajták egyedeinek létrejötte között. A helynévadás ugyanis bonyolult, sokrétű folyamat, s a névadási helyzetet sem szabad egynemű jelenségként felfogni, hiszen az a kommunikációs helyzetek sokszínűségéből adódóan nagyon sokféle lehet. Ez pedig azt jelenti, hogy névszociológiai szempontból mindenekelőtt el kell választanunk azokat a névadási szituációkat,

• amelyek az ember alkotta helyek és objektumok neveit (azaz az ún. műveltségi neveket, köztük is főként a településneveket) hozzák létre,
• és azokat, amelyek az ember lététől függetlenül is létező helyek neveit (azaz az ún. természeti neveket, pl. folyók, hegyek neveit) teremtik meg.

1.4.1. Névadási helyzet a műveltségi nevek körében

A településnevekre vonatkozóan a funkcionális, vagyis kognitív-pragmatikai alapú felfogás a névadás aktusában a közösség helyett az egyén szerepét állítja előtérbe, és ezzel együtt a tudatosságot helyezi az ösztönösség elé. A település ugyanis az ember alkotása és egyben annak is a kifejezője, hogy az ember birtokba vett valamely területet. A település léte tehát emberi cselekvés következménye, s a névadás ennek az alkotási folyamatnak a részeként értékelhető.

Ebből adódóan a településnév-adásban sokkal erőteljesebben megjelenik a szándékosság és a tudatosság, jobban kifejeződnek az egyéni érdekek, mint más helynévfajták esetében, s ezáltal a névadási helyzetnek esetleg több részlete (mint pl. a névadó személye) is megragadható. A tudatos névadás azt jelenti, hogy az új névalakulatok többnyire tudatos mentális folyamatok révén jönnek létre, s ezáltal maga a településnévadás aktusa mint a beszélők kognitív tevékenysége értékelendő.

A neveket az egyén, nem pedig a közösség adja tehát, de olyan módon, hogy az új név beleilleszkedjen az adott névközösség névadási szisztémájába, s ilyen módon az új nyelvi elemet mások is névként tudják elfogadni és használni. Ez az onomasztikai értelmezés a névadásban aktust lát tehát, s a korábbi felfogást, amely közszói értékű kifejezések fokozatos tulajdonnévvé válásával számolt, legfeljebb periférikus névalakulási formának tekinti.

A tudatos névadói tevékenység a középkori településnevek létrehozásában is jóval nagyobb fokú lehetett annál, mint azt korábban a kutatók feltételezték. Ismerünk olyan oklevélrészleteket is, amelyekben a birtokosoknak a névadásban, a névváltoztatásban játszott szerepe szövegszerűen is megjelenik.

Itt olvashat erre a jelenségre példákat.

Középkori okleveleink direkt módon persze kevéssé foglalkoznak a településnév-adás kérdéseivel. Amikor tehát a névadás és névváltozás mozgatórugóit igyekszünk az oklevelek segítségével feltárni, olyan szempontból kell őket vallatóra fognunk, ami keletkezésükkor az oklevelek írói számára egyáltalán nem volt elsődleges kérdés. A helynévadás mechanizmusa, általános névelméleti háttere alapján azonban joggal feltételezhetjük, hogy azok az oklevélrészletek, amelyek a helynévadás és ‑változás kérdéseire közvetlen módon mégis kitérnek, valóban az általánost, és nem az egyedit tükrözik.

A középkorban az oklevelek a föld birtoklásának a legfontosabb dokumentumai voltak. Ebből következik, hogy olykor előfordulnak bennük olyan utalások is, amelyek a névadásra közvetlenül vagy közvetve rávilágítanak. A korabeli névadási helyzetről a legtöbb ismeretet kétségkívül a személyről elnevezett településnevek kapcsán találjuk meg a forrásokban, ami azt jelzi, hogy az egyéni érdekek érvényesülését, a tudatosságot itt láthatjuk talán legerősebben megnyilvánulni a nevek létrehozásában.

Ennek persze jól érthető, világos magyarázata van, főleg a honfoglalás utáni korai évszázadokra vonatkozóan. A honfoglalást követően a Kárpát-medencében a birtokviszonyok évszázadokig tartó kialakulása és megszilárdulása ugyanis a hagyományos szóbeli és az újonnan jelentkező és egyre inkább fontossá váló írásbeli kultúra határán állva ment végbe. A szóbeliség körülményei között pedig a birtoklás fontos kifejezőeszköze lehetett magának a birtoknak a megnevezése, amely egy névhasználói közösség életében – a mindennapi kommunikációs helyzetekben való használatnak köszönhetően – hosszú ideig fenntarthatta verbálisan (ha úgy tetszik a szó erejével) is a személy és a hely összetartozásának tudatát.

1.4.2. Névadási helyzet a természeti nevek körében

A természeti nevek körében a tudatos névadásnak nincs olyan fontos szerepe, mint a településnevek esetében. A névadói tudatosság és szándékosság gyengébb jelenlétét az is jelzi, hogy vizek, hegyek vagy más természeti objektumok elnevezési aktusáról alig szólnak a források. Ritkább közöttük a többnevűség is, aminek az az oka, hogy a névadást befolyásoló nyelven kívüli körülmények (pl. társadalmi, lélektani okok) nem nagyon igénylik újabb névváltozatok megjelenését. Emellett a természeti nevek többnyire kisebb névhasználói körben funkcionálnak, mint például a településnevek, és ebből következően erős lokális kötöttségűek, ami a tudományos felhasználásuk lehetőségeit is meghatározza. A dialektológiai vizsgálatokra éppen e tulajdonságaik miatt kiválóan alkalmasak, s ezzel együtt etnikai következtetésekhez szűk, többnyire településnyi méretű lokális hatókörrel vehetők figyelembe.

1.4.3. Külső vagy belső névadók

Az egyes helynévfajták névszociológiai státusában mutatkozó különbségek azt a korábbi, egyedüli magyarázatként adott véleményt is megingatják, amely a települések névadóinak leginkább az elnevezett település környezetének lakóit tekintette, amiből pedig az a nyelvi-etnikai konzekvencia adódott, hogy az adott településnév nyelvi jellegéből elsősorban a környék lakosságának nyelvére és ezzel együtt etnikai viszonyaira lehet következtetni. E felfogás mellett egy ideje megjelent már az a vélekedés is, amely szerint a környező lakosság névadói szerepét nem lehet kizárólagosnak gondolni.

De nyilvánvalóan teljesen elvetnünk sem kell ezt a lehetőséget. Jó esélyekkel számolhatunk ugyanis a környező lakosság névadó szerepével például a népnévből alakult településnevek körében: egy magyar környezetben lévő besenyők lakta falunak például bizonyára nem maguk a besenyő lakosai adták a magyar nyelvű Besenyő nevet. Más településnév-típusok esetében viszont a névadásban az adott települések lakóinak vagy valamely meghatározó lakosának, tulajdonosának stb. névadó szerepét kell előtérbe állítanunk. A legnagyobb valószínűséggel ezt a személynévi eredetű helynevek esetében tehetjük fel, de az is nagyon valószínű, hogy a Szentistván, Szentlászló típusú, ún. patrocíniumi (azaz a templom titulusából, a védőszenjének a nevéből alakult) településnevek létrehozásában sem a környező lakosság, hanem sokkal inkább az egyház mint intézmény játszott meghatározó szerepet.

Az egyéntől induló tudatos névadás egyik jeleként értékelhetjük például a nevekben bekövetkező olyan változási folyamatokat is, amelyek a tulajdonosváltást, a tulajdonjogban bekövetkező változásokat nyelvi síkon kísérik.

Itt olvashat példákat a jelenségre.

E változások kommunikációs okokkal nyilvánvalóan nem magyarázhatók, hiszen a tulajdonnév alapfunkciójához kötődő azonosítást a korábbi név is maradéktalanul ellátta. A kommunikáció szempontjából a névváltozás többnyire nem is kívánatos, hiszen kommunkációs bizonytalanságot okoz. Az új név létrehozásával a névadó tehát gyakran még a kommunikáció átmeneti zavarait is vállalja, ami nyilvánvalóan csak úgy képzelhető el, ha a névadónak komoly érdekei fűződnek az új név megalkotásához és használatbavételéhez.

Mindez összességében tehát azt jelenti, hogy névszociológiai szempontból nemcsak a természeti és a műveltségi nevek mint helynévfajták, hanem ez utóbbin belül a nyelvi alapon elkülöníthető különböző településnév-típusok is jelentős különbségeket mutatnak, így pedig keletkezésüket, változásaikat és nyelvi jellemzőiket sem szemlélhetjük differenciálatlanul.

1.4.4. Magyar vagy más nyelvű névadók?

A nyelvi és a hozzá kapcsolódó etnikai rekonstrukció szempontjából jelentős az a kérdés, hogy milyen típusú helynevek tekinthetők magyar névadással keletkezett névformáknak, s melyek mögött tételezhető fel idegen etnikum.

A névadók nyelvi azonosítása, azaz a névadási folyamat nyelvhez kötése főképpen olyan esetekben okoz problémákat, amikor a név a magyarban meghonosodott jövevényszóra, illetőleg azzal azonos alakú idegen helynévre elvileg egyaránt visszavezethető. A Pest, Láz, Mocsolya típusú helynevek végső soron egy-egy szláv közszóra mennek vissza: pestъ ’barlang’, lazъ ’erdei tisztás’, močilo ’kenderáztató’; de ugyanilyen jelentésben a magyar nyelvben (legalább valamely nyelvjárásában) is létező jövevényszavak. A nyelvi azonosításuk a névadóik meghatározása szempontjából lényeges. Ha ezeket ugyanis jövevényneveknek tekintjük, akkor az azt jelenti, hogy a magyar névrendszerhez képest idegen (szláv) nyelvű névadókhoz kötjük őket, ha viszont (szláv) jövevényszóból a magyar nyelvben alakult helyneveknek minősítjük a Pest, Láz, Mocsolya névformákat, akkor magyar nyelvű névadókról beszélhetünk.

Ennek a különbségtételnek pedig a névtudományon túlmutatóan történettudományi konzekvenciái is vannak. Az első esetben ugyanis azt tételezzük fel, hogy a névadás, sőt a névátvétel idején is még jelen volt a névadó szláv nyelvű lakosság, míg a jövevényszóból történő magyar névadás természetesen nem feltételezi (bár ki sem zárja) a szláv lakosság jelenlétét a névadás idején.

Persze a jövevényszavak mint köznevek maguk is utalnak két etnikum érintkezésére, de a helynevekre jellemző területi kötöttség nélkül. A jövevényszavakból csak jóval összetettebb vizsgálattal és csak jóval pontatlanabbul következtethetünk a kölcsönhatás, vagyis az adott szó átvételének a helyére. Azok a névformák ugyanakkor, amelyekben az idegen eredetű közszói lexémákból magyar grammatikai eszközökkel hoztak létre helyneveket (mint a Tihanyi alapítólevél korábban idézett Ölyves megyéje helynevét is például), névelméleti szempontból semmiféle nehézséget nem okoznak, az ilyen neveket ugyanis vitathatatlanul magyar (belső) névadás eredményeinek, magyar névadókra utaló elnevezéseknek kell tartanunk.

1.5. Névadók és névhasználók

A helynévadó és a helynévhasználó, egyén és közösség elkülönítése névelméleti szempontból rendkívül lényeges. Ezt azért fontos fokozottan hangsúlyoznunk, mert a Kárpát-medence korai nyelvi (és ez alapján aztán etnikai) vizsgálatához alapul vehető nyelvi adatok mindegyike írott forrásokból származik, s e források (egy-két ritka kivételtől eltekintve) nem a névadás, hanem az aktuális névhasználat körülményeire világíthatnak rá valamennyire. A névadás aktusa akár évszázadokra is lehet attól az időpillanattól és nyelvi állapottól, amit az oklevél rögzített, ebből pedig a nyelvi-etnikai helyzetre nézve is súlyos konzekvenciák adódnak.

A Tihanyi alapítólevél balatin ~ bolatin helyneve például kétségtelenül szláv névadásra mutat, de a név magyar nyelvbe kerülésének kronológiai viszonyai nem tisztázottak. Azt ugyanakkor biztosan állíthatjuk, hogy ez az elnevezés a 11. század közepén, amikor ebben a formában lejegyezték, a Dunántúl e részén szláv nyelvű etnikumra semmiképpen sem utalhatott, hiszen a név használói – a név hangalakjából következtethetően – egyértelműen magyarok voltak. Az eredeti szókezdő szláv bl- mássalhangzó-kapcsolat ugyanis, mivel a magyarban nem volt ilyen szókezdet, a torlódás feloldásával bal- formájúvá alakult.

Itt olvashat részletesen a kérdésről.

1.6. Helynév és kultúra

A helynevek nyelvi értékeléséhez az is hozzátartozik, hogy e nyelvi elemek pontos használati értékét megkíséreljük a maga összetettségében leírni. A tulajdonnevek és azon belül a helynevek legfőbb szerepének a legtöbben az egyedítést tekintik, amely – szemben más egyedítő nyelvi eszközökkel – a kontextus különösebb ismerete nélkül is betöltheti az azonosító funkciót, noha bizonyos esetekben persze a kontextus egyértelműsítő szerepére is szükség lehet. A helynevek mint nyelvi jelek többféle funkciót, jelentéstartalmat is kifejeznek, és így a leggazdagabb jelentésstruktúrával rendelkező nyelvi elemek közé tartoznak. A sokféle jelentéskomponens közül itt most azokat emeljük ki, amelyek a helynévadás szempontjából is jelentős szereppel bírnak.

A helynevek jelentésstruktúrájának meghatározó összetevőjeként tarthatjuk számon a kulturális jelentést: a tulajdonneveket ugyanis minden más nyelvi elemnél erősebben jellemzi a kultúrával való szoros kapcsolatuk. A neveknek a kommunikációban beltöltött szerepét ezért teljes mélységében csak akkor tudjuk megragadni, ha szem előtt tartjuk azt, hogy a névhasználat legalább annyira kulturális, mint nyelvi kérdés. Ebből következően a névrendszer nemcsak a nyelv rendszerével, hanem a kultúrával is szoros összefüggést mutat.

A tulajdonnevek a nyelvi és kulturális kötöttségük, illetve az azonosító-egyedítő funkciójuk mellett az egyének identitástudatának kialakításában is fontos szerepet játszanak. A nevek identitásjelölő funkciója a legközvetlenebbül nyilvánvalóan az egyéneknek a személynevekhez való viszonyában mutatkozik meg, de a helynévhasználatban is tükröződik. A nevek adásával, használatával, módosításával az egyének folyamatosan kijelölik, pontosítják a helyüket a világban: amikor például egy addig névvel nem rendelkező helynek nevet adnak, tulajdonképpen megteremtik annak identitását, de egyidejűleg a hozzá fűződő viszonyuk kifejezésével a magukét is építik.

A nevek kulturális meghatározottságát, identitásjelölő szerepét a magyar személy- és helynévkincs viszonylag jól ismert egy évezredes története is jól mutatja. Ez a funkció, az identitásjelölő szerep legerősebben talán a személyneveknek a helynevekben való használatában jelenik meg. A személynevekkel azonos alakú Veszprém, Tihany típusú helyneveknek a legfőbb funkciója kezdetben aligha a hely azonosítása, egyedítése lehetett, hanem sokkal inkább az, hogy kifejezze a terület birtoklásához, használatához való jogot. De az előbb említett patrocíniumi településnevek típusát is az egyház (mint a keresztény kultúraváltás legfontosabb bázisa) terjesztette el a magyar névrendszerben az általa képviselt ideológia népszerűsítése, illetve az újfajta egyéni és közösségi identitástudat kialakítása és megerősítése végett.

A helynevek esetleges jogforrásként való funkcionálása több ízben is előkerült a magyar szakirodalomban: a kérdés leginkább abban a formában fogalmazódott meg, hogy valamely birtok neve önmagában is birtoklás jogcíme lehetett-e. Noha ezzel a felfogással szemben is felmerültek ellenérvek, mondván, hogy a név birtokjogot nem igazolhat, a helynevek jogi szerepe több vonatkozásban mégis megalapozottnak tűnik.

Nem szabad figyelmen kívül hagynunk egyrészt azt, hogy a honfoglalás korának magyar társadalmát, kultúráját a szóbeliség jellemezte, s az élet bizonyos területein (államigazgatás, jog) az írásbeliség csak igen lassan, fokozatosan, évszázadok alatt szorította háttérbe a szóbeliséget. Ilyen körülmények között pedig a személy és a hely nevének azonossága a nyelvhasználat révén szokásjogi kifejezője is lehetett a személy és a hely összetartozásának. A helynév jogforrásként való értelmezésének a gondolatát támogatja továbbá az is, hogy a legrégebbi okleveleinkben nagy számban maradtak fenn személynévvel azonos településnevek, jól mutatva e névadási mód feltűnően nagy produktivitását.

1.7. Konklúziók

Az előző részekben a helynévadásnak, helynévhasználatnak és helynévváltozásnak azokat az általános névelméleti kérdéseit igyekeztünk nagy vonalakban összefoglalni, amelyekre a helynevek nyelvi értékelésekor érdemes figyelemmel lenni. E problémakört végül azzal zárjuk le, hogy visszatérve a kiindulópontként felhozott 11. századi okleveles adatokra, illetőleg a velük kapcsolatban feltett kérdésekre, rámutatunk azokra a tanulságokra, amelyeket az itt előhozott névelméleti tényezők szem előtt tartásával fogalmazhatunk meg. Néhány erre irányuló megjegyzést már az eddigiekben is tettünk, de talán nem érdektelen ezeket alább összegeznünk.

Az 1055: bolatin ~ balatin adatok – a névetimonból adódóan – szláv névadókra utalnak ugyan, a név hangszerkezete (a szó eleji eredeti szláv bl- hangkapcsolat megszüntetése egy betoldódó magánhangzóval) azonban biztosan magyar névhasználókat jelez a területen a Tihanyi alapítólevél keletkezésének korában. Az idegen nyelvből a magyar névrendszerbe bekerülő helynévi elemek átvételének koráról az írott források alapján nem lehetnek ismereteink, belőlük minden esetben legfeljebb az adott forrás korának névhasználati körülményeiről tájékozódhatunk.

Ehhez pedig elméleti-módszertani tekintetben a helynév-rekonstrukció alapelveire célszerű támaszkodnunk, s ennek eredményei aztán alapul szolgálhatnak nyelvi-etnikai következtetésekhez is. A helynév-rekonstrukció legfőbb eszköze ugyan maga a helynév-etimológia, ez azonban nem egyszerűsíthető le az adott névforma végső etimonjának a meghatározására. A névkeletkezés pillanatának a megragadása mellett a fennmaradt adatokra is figyelemmel kell lennie az etimológusnak: ezek az adatok ugyanis – lévén többnyire a valós, élő nyelvhasználatra utaló elemek – megmutatják azt is, hogy milyen nyelvi környezetben fordul elő az adott név, ami a helynévkölcsönzések kronológiája szempontjából igen lényeges körülmény. Egy-egy adat értelmezése, a név nyelvi rekonstrukciója tulajdonképpen egy kétdimenziós koordináta-rendszerben történik, amelyben az egyik tengely mentén az adatot tartalmazó forrás belső összefüggésrendszerében interpretáljuk a nevet, a másik tengelyen pedig a kérdéses helyre vonatkozó többi adatot vesszük figyelembe. A nyelvi rekonstrukció a nevek összes tényezője közül leginkább az alaki és a jelentéskomponens bemutatására figyel.

Az 1055: uluues megaia (Ölyves megyéje) helynév két lexémája egyértelműen magyar nyelvű birtokos jelzős szerkezetben kapcsolódik össze, magyar nyelvű grammatikai eszközökkel kifejezve, az előtagon pedig ugyancsak magyar névszóképző található. A jelzői szintagmát alkotó lexémák nyelvi eredete (az egyik török, a másik szláv eredetű szó) a névben való megjelenésükkel azonban nem hozható összefüggésbe, a helybeli névadók ugyanis ezeket a szavakat kétségkívül a magyar nyelv elemeiként használták fel a névadás alkalmával. E szavaknak a nevekben való szerepléséből tehát nem lehet az adott területen élő más (török és szláv) népekre következtetni.

A Veszprém név kapcsán megállapítható, hogy az idegen (pl. szláv) eredetű személynévből formáns nélkül alakult településnevek nyelvi és etnikai értékelésekor figyelembe kell venni, hogy a településnevek esetében a tudatos és az egyén szerepét előtérbe helyező névadási aktussal fokozott mértékben célszerű számolni. Ebből pedig az is következik, hogy az elnevezés nyelvi alkata is leginkább az illető személy nyelvi (és esetleg etnikai) helyzetéről tanúskodik, s kevésbé utal a környező lakosság nyelvi-etnikai hovatartozására. Emellett azonban azt is hangsúlyozni kell, hogy a helynévadás nyelvi és etnikai körülményeinek a mérlegelésekor még a korai évszázadokra vonatkozóan sem vehető figyelembe a személynév etimológiai eredete. E tulajdonnévi kategória – a rá jellemző nagyon erős kulturális-társadalmi meghatározottságából adódóan – a nyelvi-etnikai rekonstrukciós eljárásokhoz nem szolgálhat alapul.

A törzsnévből formáns nélkül alakult településnevek – amely névtípusra a 11. századból a Veszprémi oklevél Cari (mai Kér) adatát idéztük – kapcsán a környező lakosság névadói szerepét szokás kiemelni. A helynevek funkcionális jellemzőit taglalva azonban arra mutattunk rá, hogy a településnevek egyik fontos funkciója az identitásjelölő és identitásalkotó szerep. Ennek tudatában pedig nagyon is indokoltnak tartjuk annak a lehetőségnek a felvetését, hogy a Kér, Megyer stb. törzsek nevére utaló falvak megnevezése a bennük lakók névadói tevékenységét legalább olyan valószínűséggel jelzi, mint azt, hogy az ilyen neveket a környéken lakók adták. A törzsi hovatartozás ismerete ugyanis a honfoglalás utáni évszázadokban feltétlenül olyan tényező lehetett, ami a korabeli emberek identitástudatát erősen (még azt is megkockáztathatjuk, hogy egy ideig talán a legerősebben) meghatározta.

2.1. Funkcionális nyelvelméleti háttér 2.2. A helynévelemzés alapelvei

2. Az alkalmazott helynévleírási modell

2.1.1. A jelentés elsődlegessége 2.1.2. Tipológiai szándék 2.1.3. Empirikus alapok 2.1.4. A helynévminták 2.1.5. Történeti aspektus

2.1. Funkcionális nyelvelméleti háttér

Ebben az egységben azt mutatjuk be, hogy milyen megközelítést, milyen elméleti keretet használunk a magyar helynevek rendszerének és történetének tárgyalásához.

Ehhez elsőként azokat az alapelveket kell sorra vennünk, amelyeket szem előtt tartva kívánjuk a magyar helyneveket leírni. A helynevek leírásában a funkcionális nézőpontot alkalmazzuk, mert úgy gondoljuk, hogy a helynévkutatás (sőt általában a névkutatás, az onomasztika) legcélszerűbb elméleti kereteként a funkcionális nyelvészet jelölhető ki.

2.1.1. A jelentés elsődlegessége

A funkcionális nyelvészeti megközelítés a tartalomnak és a formának, azaz a helynevek jelentésének és hangalakjának az egységét vallja, de a névrendszer működésében a jelentést tekinti elsődlegesnek. Ennek megfelelően a névrendszer leírásakor elsősorban a helynevek jelentésbeli összetevőjéből indulunk ki.

A helynevek (és tágabban a tulajdonnevek is) gazdag, sokrétű jelentéssel bíró nyelvi elemek, s a keletkezésüket nagyfokú szemantikai tudatosság (más szóval motiváltság) jellemzi. A helynevek jelentésszerkezetében többnyire a helyre, a denotátumra vonatkoztatott, benne felismert tulajdonságjegyek jelennek meg. De ezekből a tulajdonságjegyekből a helynév nyelvi formájában legfeljebb egy vagy kettő fejeződik ki (erről itt olvashat).

Mivel viszont ugyanazt a helyet az elnevező nézőpontjától függően többféleképpen is meg lehet ragadni (más-más jellemzőjét kiemelve), ugyanazt a helyet több név is megjelölheti. Ebben rejlik a helynévi szinonimitás kognitív magyarázata.

A helynevekben kifejezett szemantikai tartalom a fentiekből következően tehát nem közvetlenül a világot képezi le, hanem a világról való tudásunkat. A nevek motivációja így nem a világban (jelen esetben a helyekben) rejlik, hanem a névhasználó ember elméjében, kognitív rendszerében.

2.1.2. Tipológiai szándék

A magyar helynévkutatást a kezdetektől erős tipológiai érdeklődés jellemzi. Az a több szempontú helynévelemzési modell, amit itt is alkalmazunk, az egyes nevekben megmutatkozó tartalom és forma viszonyát írja le, azokat külön szempontokként kezelve, de kölcsönösen egymásra is vonatkoztatva.

A névszerkezeti vizsgálatoknak két aspektusát különíti el:

• a funkcionális-szemantikai és
• a lexikális-morfológiai analízist.

A szerkezeti elemzés tehát

• egyrészt (az előbbi vizsgálati szinten) a szemantikai tartalom bemutatására irányul,
• másrészt pedig (az utóbbi vizsgálati szinten) a nyelvi alkat leírásában ölt testet.

(A leírási keretet részleteiben lásd a 2.2. A helynévelemzés alapelvei pontban.)

2.1.3. Empirikus alapok

A helynévkutatás fontos alapelvei közé tartozik az is, hogy az empirikus adatok általánosításával, vagyis induktív módon jut el érvényes tipológiai megállapításokig. A megfigyelt jelenségekhez ráadásul nem csupán nyelvi, hanem nyelven kívüli magyarázatokat is keres. Az elvonatkoztatás, az általánosítás alapjául mindig a tényleges, valódi nyelvhasználatból származó adatok szolgálnak. Ez az igény a leíró és a történeti helynévkutatást egyaránt jellemzi.

A magyar névkutatás a kezdetektől fontos feladatának tekintette

• egyrészt azt, hogy a nyelvhasználatban ma és a történeti korokban jelen lévő helyneveket összegyűjtse és adatbázisba rendezze;
• másrészt pedig azt, hogy kidolgozza azokat a módszertani eljárásokat, amelyek segítségével a forrásokban ránk maradt névadatok korabeli valós nyelvhasználati értéke is meghatározható.

2.1.4. A helynévminták

A névrendszer jellegét minden korban olyan sémák rendszereként is meghatározhatjuk, amelyek mintaként szolgálnak az új elnevezések létrejöttekor. Ez azt jelenti, hogy a nyelv- és névhasználó az általa ismert nyelvi elemekből (helynevekből) nyelvi sémákat von el, majd

• ezek mintájára alkotja meg az új neveket;
• illetve az általa korábban nem ismert nyelvi elemeket is ezek alapján tudja névként azonosítani.

A sémáknak, mintáknak (amelyek egyébként szemantikai, morfoszintaktikai, morfológiai, fonotaktikai stb. sémák egyaránt lehetnek) tehát meghatározó szerepük van a nevek használatában. A névminták a névrendszerben eltérő gyakorisággal vannak jelen, s ez szerepet játszik a nevek változásában is.

Az általunk alkalmazott helynévleírási keretben fontos szerepe van a névminták, névmodellek bemutatásának, azaz kiemelt jelentőséget kap a nyelvi struktúra elemzése. (A névminták szerepéről részletesebben lásd az 1.3. Névkompetencia és névminták pontban.)

A nevek keletkezését, funkcionálását, történetét ugyanakkor nem önmagában, hanem a kommunikációval, az emberi tevékenységgel és a környezettel összefüggésben tekintjük akkor is, amikor az egyes névpéldányokat szemantikai és lexikális-morfológiai modellek megvalósulásaként értelmezzük.

2.1.5. Történeti aspektus

A funkcionális nyelvszemléletnek a történeti aspektus alapvető sajátossága, s ez a magyar helynévkutatásban is régóta jelen van. A magyar helynévkutatás – ugyanúgy, mint más nyelvek esetében is – tudományos szinten valójában az etimológiai vizsgálatokkal indult. A történeti szempont a helynévvizsgálatokban a névkeletkezés és a névváltozás kapcsán merül fel.

Így közelít a nevekhez a hagyományos helynév-etimológia is azáltal, hogy a név keletkezésének a pillanatát igyekszik megragadni, mivel ez szolgál aztán minden további névmagyarázat alapjául.

Az is kétségtelen ugyanakkor, hogy a nevek történeti vizsgálata a változásaik bemutatása nélkül hiányos lenne, így a helynévkutatásnak erre is figyelmet kell fordítania.

Ebben a két tényezőben határozhatjuk meg a helynév-rekonstrukció két fontos összetevőjét is.

Az a helynévelemzési modell, amit itt alkalmazunk, szintén funkcionális szemléletű: ennek részleteit és kulcsfogalmait a következő, 2.2. pontban mutatjuk be.

2.2.1. A helynévfajták 2.2.2. A helynévadás funkcionális-szemantikai bázisa 2.2.3. A helynévadás lexikális-morfológiai bázisa 2.2.4. Helynévalkotási szabályok 2.2.5. A helynevek változása

2.2. A helynévelemzés alapelvei

A magyar helynévkutatásban a tipológiaalkotás szándéka tehát mindig is jelen volt. A korábbi összefoglaló helynévrendszer-leírásokat ugyanakkor gyakran szemléleti kevertség, a szempontoknak és az alkalmazott fogalmaknak a heterogenitása jellemezte. Márpedig minden helynévvizsgálatnak alapvető követelménye az, hogy a vizsgálati szempontok világosan elkülönüljenek, még akkor is, ha ezek a különféle jegyek egyidejűleg, komplex módon vannak jelen a névrendszer egyes elemeiben. Sőt leginkább éppen amiatt fontos az elemzési szempontok (a leíró és a történeti elemzés) világos szétválasztása, hogy azokat aztán egymásra vonatkoztatva, kölcsönhatásukban, valódi kapcsolatrendszerükben mutathassuk be.

Az a helynévelemzési keret, amit itt alkalmazunk, s amely az 1990-es évek óta alapvetően meghatározza a magyar helynévrendszertani leírásokat, két vizsgálati szempontot különít el: a leíró és a történeti elemzést.

A leíró vizsgálat elsődlegesen a helynév szerkezetét vizsgálja, de ezen belül további differenciálásra ad lehetőséget a funkcionális-szemantikai és a lexikális-morfológiai alapú megközelítés. A helynevek vizsgálatában persze további szempontok (névstilisztikai, névszociológiai, jelentéstani stb.) is fontosak lehetnek, ám ezek a helynévi elemkészlet rendszerszerű leírásában inkább csak kiegészítő szerepűek.

A funkcionális-szemantikai és a lexikális-morfológiai vizsgálati aspektusok kiemelt helyzetét az magyarázza, hogy a nevek nyelvi jelek, márpedig a nyelvi jelek interpretálásában hagyományosan központi szerep a leíró elemzésnek (amely formai és funkcionális komponenst egyaránt tartalmaz) és a történeti (diakrón) vizsgálatnak jut.

E helynévleírási keretet nagyfokú differenciáltság jellemzi:

• az egyes elemzési szinteken jól körülhatárolt, egyértelműen definiált kategóriák vannak, s ezek lehetőség szerint felölelik a névalkotási módok teljes körét,
• a kategóriarendszer valamennyi helynévfajta (mikrotoponimák és makrotoponimák) leírására jól használható,
• és bármely korszak névalkotási folyamatainak és jellemzőinek a bemutatására alkalmas lehet.

A névelemzés végső soron nem egyéb, mint a helynevekben (megalkotásukban, funkcionálásukban) rejlő szabályszerűségek feltárása. S ha minden nevet (mint a helynévrendszer egy-egy tagját) a szabályok tükrében értékelünk, a nevek összességét is rendszerben tudjuk láttatni.

2.2.1. A helynévfajták

A helynevek gazdag jelentésszerkezetében meghatározó szerepe van a denotatív jelentésnek, ez ugyanis már önmagában is tükröztet egyfajta osztályba sorolást, kategorizációt. Ez azt jelenti, hogy amennyiben a névhasználók ismerik a helynév denotatív jelentését, akkor az adott hely fajtájával is tisztában vannak (azzal tehát, hogy a név települést, vizet, hegyet stb. jelöl-e).

A helynévfajták azonosítása a helynevek nyelvi elemzésében is elsődleges feladat, hiszen ez a további névszerkezeti analízist alapjaiban határozza meg. Ez azt jelenti, hogy egészen más névstuktúrával írható le a Sárospatak elnevezés akkor, ha patakot nevez meg, és akkor, ha település neveként áll.

2.2.2. A helynévadás funkcionális-szemantikai bázisa

A helynevekben kifejeződő funkciók vizsgálatát az a feltevésünk teszi indokolttá, hogy minden névadási aktus szemantikailag tudatos, azaz létrejötte pillanatában minden helynév motivált: a névalkotó-névhasználó közösség a denotátum valamely tulajdonságát, jegyét kiemelve s a meglévő névmodellekhez alkalmazkodva alkot helynevet.

Ebből szükségszerűen adódik az, hogy keletkezésekor minden név szemantikailag áttetsző, leíró jellegű: a névadás alapjául szolgáló motívumok, szemantikai kategóriák közvetlen vagy közvetett formában megjelennek benne.

A funkcionális-szemantikai elemzés alapfogalma a névrész.

A helynevek legfeljebb egy- vagy kétrészesek lehetnek, s a bennük kifejeződő szemantikai jegyek alapvetően három nagy jelentéscsoportba sorolhatók be. (A névrészek elkülönítésére a / jelet alkalmazzuk akkor, amikor ennek a szemantikai szerkezet leírásában szerepe van.)

• A névrészek utalhatnak egyrészt a hely fajtájára: pl. Patak, Lak, Kis/hegy, Új/falu.
• A hely valamely sajátossága ugyancsak tükröződhet a névrészekben. Ez a jelentéskör nagyon sokféle szemantikai jegyet foglalhat magába:
  • kifejezheti a hely valamely tulajdonságát (méretét, alakját, színét stb.): pl. Hosszú, Nagy/erdő; Teknő, Görbe/ér, Kékes, Fekete/erdő;
  • tükrözheti a hely viszonyát valamilyen külső dologhoz, körülményhez (növényhez, állathoz, építményhez, birtokoshoz stb.): pl. Bükk, Nádas/patak; Csókás, Sólyom/kő; Szentistván ’(falu) Szent István tiszteletére szentelt templommal’, Malom/út; Petri ’(falu, amely) Péteré’, Mihály/falva stb.;
  • utalhat a hely más helyhez (pl. településhez, vízfolyáshoz, kiemelkedéshez stb.) való viszonyára is: pl. Bocsárd/pataka ’Bocsárd település/patakja’, Tó/rét ’tó mellett fekvő/rét’, Sárospatak ’a Sáros-patak nevű víz mellett fekvő (település)’, Sólyom-kő/völgye ’a Sólyom-kő nevű hegy melletti/völgy’ stb.
• Vannak továbbá olyan névrészek is, amelyek egyetlen funkciója csupán az, hogy megnevezik magát a helyet. Ilyenek azok a helynevek, amelyek valamely nyelvből egy másikba kerültek át (pl. Duna, Balaton), illetve azok, amelyeket mint helyneveket egy másik helynévben használtak fel (Berettyó/újfalu ’az az Újfalu nevű hely, amely a Berettyó folyó mellett fekszik’, Abaúj/szántó ’az a Szántó nevű település, amely Abaúj megyében található’).
• Végül szólni kell az úgynevezett konvencionális funkcióról is, amely a helynévadás egészében ugyan periférikus szerepű, de az újabb kori tömeges helynévigény kielégítése következtében mégis gyakori névrészfunkció. Az utcákat szokás például neves személyekről (Petőfi/utca), virágokról (Ibolya/utca) stb. elnevezni, de más helyfajták is kaphatnak ilyen neveket (pl. Margit/híd, Lenin/város).

A helynévadás szemantikai bázisa, azaz a funkcionális-szemantikai kategóriák nem nyelvi, nem nyelvspecifikus kategóriák, hanem extralingvális (nyelven kívüli) összefüggésekre vonatkoznak. A létrejövő helynevet minden esetben befolyásolja ugyanis a valóság: a denotátumok a keletkező helyneveket olyan értelemben motiválják, hogy a bennük meglévő – s az ember által visszatükrözött – jellegzetességek szerepelnek a névadás alapjaként.

2.2.3. A helynévadás lexikális-morfológiai bázisa

Vannak természetesen tisztán nyelvi jellemzői is a helynévrendszernek: a lexikális-morfológiai modellek természetükből adódóan nyelvspecifikusak. Mindazokat a nyelvi kifejezőeszközöket (a nyelvi elemkészletet és kapcsolódási szabályaikat) sorolhatjuk ide, amelyek egy adott kor nyelvében helynévalkotásra felhasználhatók.

A lexikális-morfológiai modellek szintén minden nyelvnek részét képezik, azonban a szabályrendszer felhasználásában, illetve a hozzá kapcsolódó elemkészletben különbségek is mutatkozhatnak.

A helynévadás lexikális bázisa – egyfajta megfelelésben a szemantikai bázissal – alapvetően szintén három kategóriát foglal magában.

• Fajtajelölő funkcióban lexikális síkon csakis földrajzi köznevek állhatnak.
• Megnevező szerepben pedig kizárólag helynevek fordulhatnak elő.
• Sajátosságjelölő funkciót viszont sokféle nyelvi elem (és sokféle szófaj) elláthat: az összefoglalóan „sajátosságszók”-nak nevezett kategóriák mellett (amelybe a főnevek, a melléknevek és a számnevek különböző kategóriáin túl akár szószerkezetek is beletartozhatnak) a földrajzi köznevek és a helynevek is betölthetnek ilyen szerepet.

A nevek lexikális-morfológiai vizsgálatához a névrészek mellett (illetve azokon belül) további névalkotó egységeket kell elhatárolnunk: a névelemek-et.

2.2.4. Helynévalkotási szabályok

A névadás szemantikai bázisát és lexikális bázisát ki kell egészítenünk a névalkotási szabályokkal, azaz a keletkezéstörténeti leírással.

A történeti helynévelemzés során azt vizsgáljuk, hogy

• milyen nyelvi szabályok szerint jönnek létre az új helynevek,
• miféle hatóerők irányítják a nyelvi elemeknek a nevekbe való beépülését.

A névalkotási szabályok között a szintaktikai, a morfológiai és a jelentéstani szabályok képviselik a névadás báziskategóriáit.

• A szintaktikai szerkesztési szabályok révén a magyar nyelvben többnyire jelzős, ritkábban határozós szerkezetű helynevek jönnek létre: pl. Kis-hegy, Három-halom, Pap rétje, Sédre dűlő.
• A morfológiai névalkotás elsősorban helynévképzésként valósul meg: pl. Bükkö-s: bükk fanév + ‑s képző, Német-i: német népnév + ‑i képző.
• A jelentéstani szabályok közül a három leggyakoribb névadási mód:
  • a metonimikus névalkotás: pl. Kér törzsnév > Kér településnév, Veszprém személynév > Veszprém településnév, bükk fanév > Bükk hegynév, horvát népnév > Horvát településnév, Sáros-patak víznév > Sárospatak településnév stb.,
  • a jelentéshasadás: pl. a patak, eresztvény ’fiatal erdő’, bérc, liget stb. földrajzi köznevekből a Patak, Eresztvény, Bérc, Liget stb. helynevek.
  • a metaforikus névalkotás: pl. Gatyaszár ’nadrágszár alakú (utca)’,

A helynévadás szemantikai, illetve lexikális bázisa és a névalkotási szabályok egymásra vonatkoztatott összefüggéseit ábrán is szemléltethetjük. (A névalkotási szabályok egyes típusaihoz vezető nyilak azt mutatják, hogy a lexikális bázis valamennyi kategóriájának elemei elvileg bármely névalkotási folyamatban részt vehetnek.

2.2.5. A helynevek változása

A helynevek sem lexikális-morfológiai arculatuk, sem szemantikai szerkezetük tekintetében nem állandók. A nevek funkcionális-szemantikai és lexikális-morfológiai szerkezete azonban nem egyformán érzékeny a változásokra:

• a névrészfunkciók csak lassan módosulnak,
• a hozzájuk kapcsolódó formai kifejezőeszközök, azaz a lexikális-morfológiai típusok ellenben mint nyelvi jelenségek viszonylag gyors változást mutatnak.

Ez a „feszültség” a névmodellek és általában a névadási formák átalakulását okozza. A helynevek elemzésének ezért a változási folyamataik leírása is szerves részét képezi.

Minthogy a helynevek – a közszavakhoz hasonlóan – két komponens, a névalak és a jelentés kapcsolataként határozhatók meg, a változásaikat is két szinten ragadhatjuk meg:

• egyrészt a lexikális-morfológiai (és vele összefüggésben ritkábban a funkcionális-szemantikai struktúra) módosulásaiban,
• másrészt a denotatív jelentés megváltozásában.

Ennek megfelelően a változásoknak a következő típusai határozhatók meg:

• az alaki változások, amelyek sokszínű palettáján az a közös vonás, hogy e módosulások során a névstruktúra változik, de a név denotatív jelentése változatlan marad (pl. Körmöc > Körmöcbánya, Kereki > Kerekegyház, Nyárágy > Nyárád);
• a denotatív jelentést módosító, de a névszerkezetet változatlanul hagyó jelentésváltozások (pl. Bánk ’település’ > Bánk ’Debrecen része’);
• a helynevek denotatív jelentését és a struktúráját egyaránt érintő komplex változások (pl. Apáti > Kisapáti és Nagyapáti).

(E változási folyamatokról részletesen itt olvashat.)

Irodalom

Hajdú Mihály, Általános és magyar névtan. Személynevek. Budapest, Osiris Kiadó, 2003. 17–150.

Hoffmann István, Helynevek nyelvi elemzése. Debrecen, Debreceni Egyetem Magyar Nyelvtudományi Tanszék, 1993. Második kiadás: Budapest, Tinta Kiadó, 2007.

Hoffmann István, A helynevek rendszerének nyelvi leírásához. Magyar Nyelvjárások 37 (1999): 207–216.

Hoffmann István, Név és identitás. Magyar Nyelvjárások 48 (2010): 49–58.

Hoffmann István, Funkcionális nyelvészet és helynévkutatás. Magyar Nyelvjárások 50 (2012): 9–26.

Hoffmann István–Rácz Anita–Tóth Valéria, Régi magyar helynévadás. A korai ómagyar kor helynevei mint a magyar nyelvtörténet forrásai. Budapest, Gondolat Kiadó, 2018. 99–180.

Hoffmann István–Tóth Valéria, A nyelvi és az etnikai rekonstrukció kérdései a 11. századi Kárpát-medencében. Századok 150 (2016): 257–318.

Ladányi Mária–Tolcsvai Nagy Gábor, Funkcionális nyelvészet. Általános Nyelvészeti Tanulmányok 22 (2008): 17–58.

J. Soltész Katalin, A tulajdonnév funkciója és jelentése. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1979.

Tóth Valéria, Névrendszertani vizsgálatok a korai ómagyar korban. A Magyar Névarchívum Kiadványai 6. Debrecen, Debreceni Egyetem Magyar Nyelvtudományi Tanszék, 2001.

Tóth Valéria, Településnevek változástipológiája. A Magyar Névarchívum Kiadványai 14. Debrecen, Debreceni Egyetem Magyar Nyelvtudományi Tanszéke, 2008.