VI. MIKROTOPONIMÁK
A mikrotoponimák csoportját nem könnyű körülhatárolni
- sem elvi szempontból,
- sem pedig az oda besorolandó egyedi helynevek szempontjából.
A mikrotoponimák a makrotoponimákkal együtt lefedik a helynevek egész állományát, a köztük lévő határt azonban objektív, egyértelmű paraméterekkel nem lehet megvonni. Az eddig tárgyalt névfajták, azaz a víznevek, a tájnevek és a településnevek felfogásunk szerint a makrotoponimák közé tartoznak. Kategorizációs problémák e névfajtákkal kapcsolatban is felmerültek, elsősorban a víznevek kapcsán: a kisvizek elnevezéseivel összefüggésben.
A mikrotoponimák közé azokat a helyneveket soroljuk, amelyeknek a denotátumai kis kiterjedésűek, többnyire egy-egy település határában helyezkednek el, és használatuk jellemzően egy-egy névközösséghez kötődik.
Mivel azonban sem a denotátumok mérete, sem pedig a nevek ismertsége nem mérhető objektív mércével, e kritériumok alapján a mikrotoponimák kategóriája sem definiálható egzakt módon. Legfeljebb azt mondhatjuk, hogy
- léteznek prototipikus mikrotoponimák, amelyek megfelelnek a fenti kritériumoknak,
- és vannak olyan nevek is, amelyek kevésbé prototipikus példányai e névfajtának.
A mikrotoponimákat nehéz elhatárolni a helyet jelölő közszói megjelölésektől is. Ezt a modern kori nevek esetében csakis a névhasználó közösség nyelvhasználatának alapos ismerete teszi lehetővé. A történeti forrásokkal még nehezebb a helyzet: ezeknél a helyneveket tartalmazó szövegkörnyezet elemzése adhat legfeljebb fogódzót a nevek és a közszói említések elkülönítésére.
A mikrotoponimák csoportjának körülhatárolását az a körülmény is megnehezíti, hogy az ebbe az összefoglaló kategóriába sokfajta helynév beletartozik. Az itt következő részben ebből a sokszínű helynévanyagból két névfajtát emelünk ki: a víznevekét és a domborzati nevekét. Ezek tárgyalását több tényező is indokolja.
- Mindenekelőtt az, hogy e két kategória a mikrotoponimák központi részének, a csoport magvát alkotó névfajtának tekinthető. A víznevek és a domborzati nevek a természeti nevek közé tartoznak, s ennek megfelelően a helynevek alaprétegébe sorolhatók.
- E névfajták példányait a legkorábbi nyelvemlékektől kezdve gyakran említik a források is, így történetük hosszú időre visszamenően viszonylag jól nyomon követhető.
- Mindkét névfajta helynevei a legkorábbi időktől kezdve gyakran szerepelnek településnevek alapjaként is.
A mikrotoponimáknak azok a fajtái, amelyek az itteni tárgyalásból kimaradtak, a mai nyelvhasználatban természetesen ugyanolyan fontosak lehetnek, mint azok, amelyekről itt szó esik. Elsősorban eltérő történeti viszonyaik és nyelvi jellegzetességeik miatt tekintettünk el mégis e helyütt tőlük.
1. Víznevek
A víznevek csoportját már részletesen tárgyaltuk. Itt azért térünk vissza ismét erre a helynévfajtára, mert az előzőekben főképpen a makrotoponimák közé tartozó folyóvizek megnevezéseiről szóltunk. Említettünk ugyan néhány tónevet is (Balaton, Fertő), és azért csupán ezeket, mert a magyar nyelvterületen rajtuk kívül alig van jelentős, szélesebb körben is ismert tónév. Tárgyaltuk viszont a kisebb folyóvizek megnevezéseit is, amelyek közül jó néhány talán inkább itt, a mikrotoponimák között lett volna bemutatható, mivel mérete, nevének ismerete egyetlen településhez köti őket. Mivel azonban a több településen átfolyó, valamelyest nagyobb ismertségű kisvizek megnevezései ezektől nyelvi tekintetben nem különböznek, nem látszott célszerűnek elkülönítve tárgyalni őket. (A kisvizektől a mikrovizeket egyébként elvi alapon sem lenne egyszerű elválasztani.)
Itt, a mikrotoponimák között ezért a tavak és a források, a kutak megnevezéseit tárgyaljuk. Ezek denotátumai többnyire egyetlen település határán belül helyezkednek el, így a neveket is többnyire kevesen ismerik. Ritka kivételek azonban közöttük is akadnak: egyesek – leginkább turisztikai ismertségük révén – országos hírnévvel büszkélkedhetnek.
1.1. Tavak nevei
A tavak neveinek nyelvi jellege közel áll a kisebb folyóvizekéhez, vannak azonban eltérések is e két névfajta között.
Szűkebb névanyagon elvégzett vizsgálatok azt mutatják, hogy
- a mai névállományban a kétrészes nevek mindkét névfajtán belül nagy többségben vannak: a tavak megnevezései között ezek a 90%-ot is meghaladják.
- Mind a folyónevek, mind a tónevek esetében az egyrészes és a kétrészes nevek a korai ómagyar korban a neveknek nagyjából az 50-50%-át tették ki.
Ezek a számadatok azt mutatják, hogy a változási folyamatok mindkét névfajtánál a nevek bonyolultabb szerkezetűvé (kétrészessé) válását segítették elő.
Már a régi névrendszerben is különböztek azonban az állóvizek nevei a folyónevektől abban, hogy körükben a nevekben kifejeződő három alapfunkció közül jóval kisebb mértékben jelent meg a megnevező szerep: még a nevek egy tizedére sem volt ez jellemző, míg a folyónevekben háromszor ilyen gyakori volt ez a funkció. Ez jórészt azzal magyarázható, hogy a tavak megnevezései között kevesebb volt a más nyelvekből a magyarba átkerült jövevénynév. Ez a helyzet erre a névfajtára ma is jellemző.
A régi és a mai tónevek több ponton is különböznek a folyóvizek neveitől.
- Egyrészt fajtajelölő szerepű földrajzi köznév önállóan csak ritkán szerepel tulajdonnévként, tehát ritkák az olyan tavak, amelyeket egyszerűen csak Tó-nak neveznek.
- A folyóneveknél fajtajelölő szerepben egész sor vízrajzi köznév állhat (erről itt írtunk), a tavaknál viszont ezt a funkciót legtöbbször a tó lexéma látja el.
Mivel a tónevekben nem gyakoriak a megnevező szerepű névrészek (de lásd pl. Balaton), és ritkák az egyrészes, fajtajelölő szerepű névrészből álló víznevek (pl. Tó, Fertő) is, e nevek körében igen magas a sajátosságjelölő funkciójú névrészek aránya. A régi és az újabb nevek között e téren legfeljebb abban van eltérés, hogy ez a funkció régebben magában állva, egyrészes nevekben jóval gyakrabban jelent meg, mint az újabb korokban. A tónevekben a legjellemzőbb szemantikai típusok a következők (példákat a régi és a mai nevek közül vegyesen sorolunk fel).
A tavak neveinek talán legjellegzetesebb, más névfajtákhoz képest jóval gyakoribb szemantikai jegye a tavak alakját írja le.
A Kerek-tó régen is (1075/+1124/+1217: Kerektou, KMHsz. 1.), ma is talán a leggyakoribb tónév lehetett. De előfordulnak Hosszú-tó, Görbe-tó, Csúcsos-tó, Széles-tó, Ágas-tó megnevezések is. Két tóból áll a Kettős-tó, az ilyet régen Iker-tó-nak (+1214: Ykvrtou, HA 4: 59) is hívták. Az alföldi, lassú folyású, nagyobb folyókról természetes módon leváló, majd a vízszabályozás által is leválasztott U alakú folyószakaszokat, amelyek így állóvízzé váltak, Kengyel-nek (1260: Kengel, HA 3: 62), Kengyeles-nek (+1264/XIV.: Kengules, KMHsz. 1.), Kengyel-tó-nak (1337: Kengeltow, KMHsz. 1.) hívták a lószerszám hasonló alakjára utalóan.
Gyakori a vízállás méretére utaló megnevezés is.
A Kis-tó, Nagy-tó nevek így, párban és önállóan is gyakran szerepelnek tavak megjelöléseiként.
Ez a szemantikai jegy gyakran másodlagosan, tónévből alakult újabb tónévben is megjelenik: Kis-Békás-tó ’a kisebbik/Békás nevű tó’, Nagy-Sós.
A víz mélységére utalnak a Mély-tó és a Feneketlen-tó nevek.
A tavak víztükrének színét leggyakrabban a fehér és fekete, valamint a kék jelzővel fejezik ki.
Fehér-tó (+1256: Feyrtou, KMHsz. 1.), Fekete-tó (1261/1271: Feketetou, HA 3: 25), Kék-tó (1075/+1124/+1217: Kektou, KMHsz. 1.).
A víz kellemetlen szagát többnyire a Büdös-tó (1342: Bydistou, KMHsz. 1.) szerkezetű nevek jelzik, ízét pedig a Sós-tó (1313: Soustou, HA 2: 33) nevek fejezik ki. A víz hőfoka is megjelenik sajátosságjegyként: Meleg-tó, Jeges-tó.
A tó környezetének anyagára is utalhatnak a sajátosságjelölő névrészek.
Az előtag az ilyen nevekben lehet anyagnév: Föveny-tó (1347: Feuento, KMHsz. 1., a föveny ’finom homok’-ot jelent), Sár-tó (1270/1272/1476: Sartov, KMHsz. 1.); vagy ebből -s képzővel alkotott melléknév: Sáros-tó (1075/+1124/+1217: Sarustou, KMHsz. 1.), Köves-tó (1193: Quiestou, KMHsz. 1.).
A tóban lévő vízinövények vagy a körülötte lévő növényzet a régi és a mai tónevek között is igen gyakran szolgált a névadás alapjául: körülbelül minden tizedik névben ez a szemantikai jegy fejeződik ki.
A növény neve szerepelhet alapalakban: Sás-tó, Gyékény-tó (1335/1355: Gekentow, KMHsz. 1.); vagy -s képzővel: Lencsés-tó, Csalános-tó, Bodzás-tó (1192/1374/1425: Buzyastou, KMHsz. 1.). A régi nyelvben az -s képzős alakok gyakran jelentek meg egyrészes névként is: Egres (1075/+1124/+1217: Egres, KMHsz. 1.), Sulymos (1075/+1124/+1217: Sulmus, KMHsz. 1.).
A növényzetre utaló nevekkel azonos gyakoriságúak a régi és a mai tónevekben is az állatvilágra utaló névrészek. Elsősorban természetesen vízben élő állatok neve szerepel ilyen funkcióban, de olyanoké is, amelyek a vízhez járnak inni, fürödni. Alaktanilag ezek a nevek is a növénynevekhez hasonló típusúak.
Az állatnév alapalakban szerepel: Bika-tó, Piskár-tó ’csíkhal/tó’, Béka-tó (1303/1352//1450: Bekatho, KMHsz. 1.), valamiben bővelkedést kifejező -s képzővel áll: Csukás-tó, Bivalyos-tó, Récés-tó, előfordulnak egyrészes névként is: Harcsás, Hattyas (1282: Hathias, KMHsz. 1.).
Főleg a mai tónevekre jellemző, hogy sajátosságjegyként az elhelyezkedésükre, a lokális viszonyaikra történik bennük utalás.
A Csonka-berki-tó a Csonka-berek nevű határrészen fekszik, a Homoki-tó pedig a Homok nevű területen. Ezek között szélesebb körben ismert tónevek is vannak: a szép fekvésű Hámori-tó az egykori Hámor nevű település mellett található, a Csorba-tó a Magas-Tátra lábánál pedig az egykori Csorba településen. A Balatonba benyúló Tihanyi-félszigeten a Belső-tó a faluhoz közelebb fekszik, a Külső-tó távolabb van tőle.
A tavakhoz kapcsolódó – többnyire negatív – események is szolgálhattak a névadáshoz alapul: a vízzel kapcsolatos tragikus eseményre utalnak az Akasztó-tó, Halálos-tó, Emberölési-tó és a sokfelé található Gyilkos-tó nevek. Erdély híres turisztikai célpontját a Békás-szoroshoz közel ugyancsak Gyilkos-tó-nak nevezik, de ez nem tragikus eseményről kapta a nevét, hanem arról, hogy a 19. században a mellette fekvő Gyilkos-hegy beleomlott a Békás-patak medrébe, és így jött létre maga a tó.
Az állóvizek neveiben gyakran megjelennek személynevek vagy személyt jelölő szavak is, amelyek azt jelzik, hogy kinek a tulajdonában, használatában vagy a földjén van a tó, de más névadási motívumok is lehetnek a nevek mögött.
A mai névkincsből példaként a Bence-tó, Jankó-tó, Márton tava (mindegyik első névrésze személynév), illetve a Mester-tó, Postás-tó neveket említhetjük meg.
A régi nevek között a mainál is jóval gyakoribb volt ez a típus, minden ötödik tónév ide tartozott: Bába tava (1303: Babatoua, KMHsz. 1.), Ispán tava (1282/1379: Spantoa, KMHsz. 1.), Péntek tava (1320: Pentectoa, KMHsz. 1.). Ez utóbbi nevek kivétel nélkül jelölt birtokos jelzős szerkezetűek.
A halászó vizeknek a régebbi korokban különösen nagy jelentősége volt, ezért az oklevelekben gyakran esik szó ezekről mint adomány vagy per tárgyáról. Ezek a nevek állóvizeket vagy folyószakaszokat egyaránt jelölhettek.
A régi nyelvben a halászó helyeket tanyá-nak nevezték: 1148/1291: piscaturam que vulgo Tonya dicitur (OklSz.). A halásztanyák megnevezése többnyire személynévből alakult: Gabrián-tanya (1330>1409: Gabrianthanya, HA 2: 49).
A halászó helyeket megnevezhették a vízbe épített halászóeszközök, a vejsze és a szégye említésével is: ezek a szavak azonban a mai nyelvben már nem használatosak. Helynévként ezek is többnyire személynévvel vagy személyt jelölő közszóval álltak: Putu vejsze (1055: putu uueieze, Szentgyörgyi 2014: 59), Benedek vejsze (1283: Benedukueyze, HA 3: 60), Asszony vejsze (1260: Ahzunveyze, HA 3: 59).
A három lexéma érdekes szóföldrajzi megoszlást mutat: a tanya főképpen a Duna mentén, a szégye a Tisza mellett, a vejsze pedig Győr és Komárom megye területén, ugyancsak a Duna vidékén fordul elő.
1.2. Források, kutak nevei
A határban dolgozó emberek számára mindig fontos volt a jó ivóvíz, ezért a forrásokat, kutakat nagy becsben tartották, gondozták, és gyakran el is nevezték. Ezért nem meglepő, hogy az oklevelekben is és a modern helynévanyagban is meglehetősen gyakoriak a vízlelőhelyek nevei.
E helyfajtákat viszonylag kevés földrajzi köznév nevezi meg. A mai köznyelvben a forrás a vizek természetes felszínre törésének helyét jelöli, a kút pedig a mesterségesen kialakított (ásott, fúrt) vízvételi helyeket. A régi nyelvben a kút mindkét értelemben használatos volt, a népnyelvben és a helynevekben ma is gyakran jelöl természetes forrást. A forrás helynevekben inkább csak az újabb korokban fordul elő.
A forrás vagy kút vizének minősége gyakran megjelenik a nevükben is.
Hideg-kút (1296: Hydegkuth, KMHsz. 1.), Sós-kút (1362: Soskuth, OklSz.).
Sok helyen van az ihatatlan vizű kutaknak Büdös-kút megnevezése, a Gyilkos-kút-nak pedig már a neve is utal arra, hogy tilos a vizéből inni.
Jótékony hatása lehetett az Áldó-kút (1193: aldo cut, OklSz.) és a Köszvény-kút vizének, Aranyos-kút-nak pedig a kristálytiszta vizű forrásokat nevezik (1324: Aranyas Kuth, KMHsz. 1.).
A vízbőség is szolgálhat a megnevezés alapjául: sokfelé van Kis-kút és Nagy-kút, Kis-forrás és Öreg-forrás ’nagy/forrás’.
A forráshelyeket többféle módon próbálták megvédeni, kiépíteni.
A kővel kirakott forrásokat Köves-kút-nak (1055: kues kut, Szentgyörgyi 2014: 59), Kő-kút-nak (1298>1425: Kewkwth, HA 2: 51) nevezték.
Sok forrást, kutat kivájt fatörzzsel kibélelve védtek meg a beomlástól, ezeket Bodon-kút-nak, Bodonos-kút-nak vagy Köböl-kút-nak (1311/1356: Kubul kut, HA 3: 74) hívták: a bodon és a köböl magát a kivájt fatörzset jelentette.
Kiemelkedő pereme volt a Kávás-kút-nak (1332: Kawaskut, KMHsz. 1., a káva ’keret’ jelentésű szóból).
A Csurgó vagy Csepegő-kút nevű forrásokból többnyire csövön keresztül, lassan csordogál a víz.
A fa tövében felfakadó vagy facsoporttól körülvett forrásokat az adott növény nevével is gyakran megjelölték.
Szil-kút (1055: zilu kut, Szentgyörgyi 2014: 59), Alma-kút (1236/1239: Almacuth, OklSz.), Som-kút (1275: Sumkuth, OklSz.), Nyár-kút, Diós-kút (1332: Dyoskut, HA 4: 75), Komlós-kút (1329/XIV.: Komlowskutk, KMHsz. 1.).
Az újabb kori névanyagban gyakoriak azok a nevek, amelyekben a sajátosságjelölő névrész a kút helyét jelöli meg többnyire egy másik helynév felhasználásával.
Delelői-kút ’a Delelőnél lévő/kút’, Tilosi-kút ’a Tilos nevű földterületen lévő/kút’, Kis-állási-kút ’a Kis-állás nevű területen lévő/kút’, Bikaakoli-kút ’a Bikaakolnál lévő/kút’.
Sokféle neve van az állatok itatására szolgáló kutaknak, s ezek a gyakori helynévösszetételek sok helyen közszóként is használatosak az adott kútfajtákra.
Az ilyen nevekben az első névrész megjelölheti az ott rendszeresen itatott állatokat: Bika-kút, Borjú-kút, Csikó-kút, Tehén-kút (ómagyar példa: 1193: Biquacut, HA 2: 48); az állatok csoportját: Gulya-kút, Konda-kút, Ménes-kút; vagy az állatokat ott itató pásztor foglalkozását: Gulyás-kút, Juhász-kút, Kanász-kút.
Az ómagyar korban gyakoriak voltak az olyan kútnevek, amelyeknek az előtagja személynév vagy személyt jelölő szó. Ezek bizonyára azt jelölték meg, akinek a földjén, birtokán a kút feküdt.
Csaba kútja (1267/1380: Chabakuta, KMHsz. 1.), Besenyő kútja ’Besenyő nevű személy vagy besenyők/kútja’ (1326: Beseneukutha, HA 2: 41), Király kútja (1322: 76, HA 4: 76), Úr kútja (1252: Wrcuta, HA 2: 45).
Azok az újabban keletkezett forrásnevek, amelyek személynévi előtagot tartalmaznak, többnyire emlékállítás céljából jöttek létre. Érdekes, hogy jeles személyekre (nemes birtokosokra, egyházi személyekre) is a keresztnevükkel utalnak e nevekben a névadók.
Ágnes-forrás, Lajos-forrás, Ödön-forrás, Ciprián-forrás.
2. Domborzati nevek
A domborzati nevek a Föld felszínének kiemelkedő és bemélyedő formáit jelölik meg. A történelmi Magyarország domborzati szempontból nagyon változatos volt. Keletről és északról az államhatárt a Kárpátok gerincének természetes határa alkotta, ahol 2000 m feletti hegycsúcsok magasodnak. A Kárpát-medence belső térségeiben többfelé húzódnak kiterjedt középhegységek, 1000 méterhez közeli csúcsokkal. Ezek környezetében hullámos felszínű dombos vidékek találhatók. A medence középső részét pedig nagy kiterjedésű, sok helyen teljesen sík, egyenes felszínű alföldi térségek foglalják el.
E változatos földrajzi képnek megfelelően sokfélék az egyes domborzati formákat jelölő helynevek is, és természetesen ezek is nagy területi különbségeket mutatnak. Ezek az eltérések azonban nem feltétlenül felelnek meg az előzetes várakozásnak, vagyis nem tükrözik közvetlen módon a táj leírásának „objektív” logikáját.
Az egyes domborzati formákat jelölő földrajzi köznevek jelentése, felhasználási köre nagyban különbözik egymástól, és az egyes lexémák jelentése is erősen relatív.
A kiemelkedő és a bemélyedő domborzati formák közül – nevezzük ezeket kissé leegyszerűsítve hegyeknek és völgyeknek – jóval több megnevezés (helyfajtajelölő szó) kötődik a hegyekhez. Ez még az alföldi térségekre is érvényes megállapítás, noha a névvel is megjelölt kiemelkedések relatív magassága itt olykor csak néhány méter.
A domborzati neveket a kiemelkedések és a bemélyedő formák megnevezéseit különválasztva mutatjuk be. A kiemelkedések között eltérő méretük és jellegük alapján külön szólunk
- a hegyek, bércek,
- valamint a dombok, halmok
- és a hegyek egyes részeinek a megnevezéseiről.
A középkori hegynevek két nagy szerkezeti típusa nagyjából egyenlő arányban oszlott meg: a különbség a kétrészes nevek javára az egyrészesekkel szemben a 10%-ot sem igen haladhatta meg. Egyes mai helynévállományok vizsgálata ezzel szemben azt mutatja, hogy a domborzati nevek csaknem 90%-a kétrészes név. A kétrészes nevek között pedig 80%-nál is többet tesznek ki azok, amelyeknek a második névrésze fajtajelölő szerepű földrajzi köznév. A domborzati nevek prototipikus csoportját a sajátosságjelölő előtagból és fajtajelölő utótagból álló nevek adják. Fajtajelölő szerepben – noha főképpen az eltérő földrajzi viszonyok miatt a területi különbségek igen jelentősek lehetnek – a leggyakrabban a hegy lexéma áll.
2.1. Hegyek, bércek és társaik
Mivel a domborzati nevekben a hegy földrajzi köznév különösen gyakori, ezért a továbbiakban a kiemelkedések neveiben megjelenő legjellemzőbb szemantikai tartalmakat az ezt az utótagot tartalmazó nevek példáin mutatjuk be.
A nevek sajátosságjelölő szerepű előtagjában gyakran történik utalás a hegy méretére:
Nagy-hegy (1212/1397/1405: Naghhegh, KMHsz. 1.), Magas-hegy (1351: Mogoshig, A. 5: 462),
vagy az alakjára:
Hosszú-hegy (1270/1272: Huzevheg, KMHsz. 1.), Sátor hegye (1265: Satur hygy, HA 4: 50), Csúcs-hegy, Hegyes-hegy, Kerek-hegy, Kétágú-hegy, Szekrény-hegy.
A hegy mérete mint szemantikai jegy másodlagos alakulású hegynevekben is megjelenik, többnyire a kis és a nagy melléknévvel kifejezve, gyakran egymással párban álló nevekben:
Kis-Galya, Nagy-Galya; Kis-Hideg-hegy, Nagy-Hideg-hegy.
A hegyek méretére utaló egyrészes neveket nem nagyon ismerünk, de a másik itt említett funkció, a hegy alakja egyrészes névben is kifejeződhet:
Hegyes (1212/1295: Hyges, HA 4: 76), Sátoros (1265: Saturus, HA 4: 50).
Távolról a hegyek különböző színűnek látszanak, ez ugyancsak kifejeződhet a megnevezésükben:
Fekete-hegy (+1264/1324: Fekethehygh, KMHsz. 1.), Fehér-hegy, Veres-hegy.
A mai Magyarország legmagasabb hegye a Kékes, amely egyrészes névként a hegy kissé kék színére utal, ugyanezt a jelentést a Kéklő (1268/1365: Kyklew, ÁÚO 8: 199) névben a kéklik ’kék színűnek látszik’ ige melléknévi igenévi alakja fejezi ki. A sajog ige régi ’fénylik’ jelentéséből ugyancsak igenévi származékként jött létre a Salgó ( 1341/1477: Salgov, FNESz.) hegynév, amely ’fénylő’ jelentésű.
A névadás alapja lehet a hegyet alkotó kőzet anyaga is:
Köves-hegy (1193: Cueshyg, HA 2: 51), Vas-hegy (1224/1399: Montis Ferrei, KMHsz. 1., a név itt latinra fordítva szerepel), Homok-hegy (1280: Homocheg, HA 4: 46).
Ugyanez egyrészes névben is kifejeződhet: Köves (1281/XVIII.: Kues, KMHsz. 1.), Meszes (1327: Mesces, HA 4: 48).
A jellegzetes növényzet vagy éppen annak a hiánya is befolyásolhatja, hogy milyen színűeknek tűnnek a hegyek.
A növényzet nélküli hegyeket gyakran Kopasz-hegy-nek vagy Szár-hegy-nek (1211: Zaarhegy, KMHsz. 1., a régi szár ’kopasz’ jelentésű szóból) nevezik.
A növényzet megjelölésében – bizonyára az elkülönítés végett – többnyire nem a sokfelé, széles körben elterjedt fafajták kapnak szerepet: Jávor-hegy (1291: Jaurheg, HA 2: 63), Mogyorós-hegy (1212/1332: Monoroshig, HA 4: 77), Kőris-hegy, Som-hegy, Bükkfás-hegy.
Egyrészes névként maga a növénynév alapalakban is szerepelhet: Jávor, Kőris, Cser, Bükk, az ilyen nevek metonimikusan jöttek létre. Gyakoribbak azonban a képzővel álló névalakok, amelyekben legtöbbször az -s helynévképző szerepel: Nyíres, Halyagos, Csóványos (a csalán ’csalán’ nyelvjárási csóvány alakjából), de előfordulnak más képzők is, például a -gy: Somogy.
Néha a hegyen élő vagy például ott legeltetett állatok szolgálnak a megnevezés alapjául:
Sertés-hegy (+1258: Sertes heyg, HA 3: 41), Szamár-hegy, Kánya-hegy, Farkas-hegy, Ürge-hegy.
Az állatnevekből alakultak között is vannak egyrészes nevek: Csókás, Ökrös, Rárós (1327: Rarous, HA 4: 50, a kerecsensólyom régi ráró nevéből), ezek is többnyire -s helynévképzővel jöttek létre.
Éltek-e oroszlánok a Kárpát-medencében?
A középkori Magyarországon ismerünk Oroszlán hegye (1289: Wruzlan hege, Gy. 3: 120) nevet viselő hegyet is. Ez természetesen nem a hegyen élő oroszlánokról kapta a nevét. Az oroszlán lexémából alakult nevet viselő helyek általában az oroszlánnal mint címerállattal, illetve ennek főleg kőbe vésett ábrázolásával vannak kapcsolatban. Ugyanez fejeződik ki az Oroszlánkő településnévben (1321 előtt: Oroslanku, FNESz.), amely elsődlegesen ugyancsak egy hegy, illetve az azon épült vár neve volt.Egyes hegyek sajátos mikroklímája is kifejeződhet a nevükben:
Meleg-hegy (1331/1347: Meleekhegh, HA 2: 65), Hideg-hegy, Szél-hegy.
Különböző természeti jelenségek hangja is kapcsolódhat hegyekhez, és ez a megnevezésükben is megjelenhet:
Hangos-hegy, Csengő-hegy.
Ezek között is vannak egyrészes nevek: a Zengő neve a zeng ige melléknévi igenévi alakjából, a Hallgató-é, amely erdővel borított csendes hegy, pedig a hallgat ige melléknévi igenévi alakjából jött létre.
Feltűnő, többnyire a hegytetőn álló építményről is kaphattak a hegyek nevet:
a Vár-hegy-en (1314: Warhegh, HA 2: 26) vár állott egykor. Ma ugyanígy hívják azt a kisebb hegyet is, amelyen a pannonhalmi apátság épületei állnak. A középkori oklevelekben ezt Szent Márton hegye néven említik, többnyire latin nyelven (1200 körül: Montem Sancti Martini, HA 2: 81), a monostor védőszentje után.
Egyes kiemelkedéseken őrhelyeket, megfigyelő pontokat létesítettek, ezeket Őr-hegy-nek (1279/1312: Ewrheg, KMHsz. 1.) vagy Les-hegy-nek (1264/1393/1466: Leushegh, HA 4: 41) nevezték. De arra is utalhat a hegy neve, hogy a kiemelkedésről messze el lehet látni: Tekintő-hegy, Belátó-hegy.
A középkorban sokfelé magas kiemelkedéseken állt az akasztófa, ezeket gyakran Akasztó-hegy-nek (1291: Akaztowhegy, HA 2: 59) nevezték.
A személyeket jelölő szavak többféle motiváció révén is bekerülhettek a hegyek megnevezésébe:
a Presbiter-hegy (1075/+1124/+1217: monte presbiteri, KMHsz. 1., a név itt latinra fordítva szerepel) előtagja a terület tulajdonosára utal, a Remete-hegy-en (1295/1296: Remetehyg, HA 4: 28) talán egy sziklaüregben remete élhetett.
A Budapest központjában, a Duna partján magasodó Szent Gellért hegye (a mai Gellért-hegy) megnevezése (1276/XIV.: sub monte, qui dicitur Sancti Gerardi, HA 4: 72, a név itt latinra fordítva szerepel) arra utal, hogy Szent Gellért püspök itt szenvedett mártírhalált.
Különös története van a bérc domborzati köznévnek, amely a régi magyar nyelvben leginkább a hegy jelentéséhez hasonló értelemben volt használatos. A szót a magyarok a Kárpát-medencében élő szlávoktól vették át, és az oklevelek helynévanyaga szerint a 13–14. századra a domborzati nevek egyik leggyakoribb lexémájává vált. A szó gyors elterjedése párhuzamot mutat az ugyancsak szláv eredetű patak vízrajzi köznév megdöbbentően gyors térhódításával.
Hegynevekben földrajzi köznévként a bérc a legkülönbözőbb szemantikai tartalmú névrészekkel együtt tűnik fel:
Nyerges-bérc ’nyereg alakú/bérc’ (1227: Nerges berch, HA 4: 49), Éles-bérc ’csúcsos/bérc’ (1326: Elus berch, HA 3: 52), Cseresznyés-bérc (1332: Cheresnes berch, HA 3: 52), Köves-bérc (1270: Kwesberch, HA 3: 74), Ölyves-bérc (1314: Wluesberch, HA 2: 66), Akasztó-bérc (1329: Akazto beerch, HA 2: 23), Kápolna bérce (1341/1347: Capulna berche, HA 3: 26), Lovász-bérc (1329: Luwazbeerc, HA 2: 24).
A havas földrajzi köznév olyan magas hegyeket jelöl, amelyeken nyáron is sokáig megmarad a hó. A régi és az újabb kori nyelvben is csak a keleti részeken, Erdélyben volt használatos.
Előfordult önállóan, egyrészes névként is: Havas ([1285]>1363: Hauas, HA 2: 31). Az oklevelekben latinul általában az Alpes szóval jelölték meg a havas földrajzi köznevet tartalmazó hegyneveket, mint ahogyan azt a Szép-havas esetében is látjuk (1353/1360: Alpes qui uulgo dicitur Zephauas, HA 4: 34). E nevek gyakran álltak személynévi vagy személyt jelölő közszói előtaggal: Gyula havasa (1299/XIV.: Gyulahawasa, HA 2: 31), Apát havasa (+1263/1324/1580: Apathaasa, HA 3: 51).
A jelentősebb hegyek nevei között olyanok is vannak, amelyek más nyelvekből kerültek át a magyarba.
Szláv eredetű a Pilis (1187: Ples, HA 4: 77) neve, amely etimológiai jelentése szerint a hegy kopár, növényzet nélküli jellegére utal. A Makra (1231: Macra, KMHsz. 1.) egy ősszláv mokrъ ’nedves’ melléknév nőnemű alakjából származik, a Zobor hegy neve pedig, amelyen jelentős monostor állt, az ősszláv sъborъ ’gyülekezet, zsinat’ jelentésű szóra megy vissza.
Szlovák eredetű a Kriván (1736: Krywán, FNESz.), a név a hegycsúcs görbeségére utal. A szlovák ’vaddisznó’ jelentésű szóból alakult a Vepor (1560: Wepr, FNESz.) neve.
A Kárpát-medence keleti térségeiben több hegy neve a románból került át a magyarba. A Magura (1506: Magwra, FNESz.) a román măgură ’domb’ földrajzi köznévre vezethető vissza, a Retyezát (1806: Retezat, FNESz.) pedig a románban ’csapott tetejű hegy’-et jelent.
A hegynevek között olyanok is vannak, amelyek eredetileg csak a hegy valamelyik részének voltak a jelölői. A kő ’szikla’ jelentésű földrajzi köznév elsődlegesen a hegyek sziklás részét jelölhette, sok hegynévben azonban ma ’sziklás hegy’ jelentésű névformáns szerepe van.
A Hegyes-kő (1193: Hygiskeu, HA 2: 42) a hegy alakjára, a Veres-kő (1327: Weresku, HA 4: 52) a színére, a Baglyas-kő (1327: Bogloskw, FNESz.) az ott élő madarakra utal. A Lyukas-kő (1299/1369/1571: Licaskew, HA 2: 32) és az Odvas-kő (1230 körül/1330: Oduoskw, FNESz.) oldalában pedig barlang húzódott.
2.2. Dombok, halmok nevei
A kisebb, laposabb kiemelkedéseket a mai magyar köznyelv leggyakrabban a domb földrajzi köznévvel nevezi meg. Nagyon feltűnő, hogy ez az ugor alapnyelvi szó, amely legalább 3–4 ezer éves múlttal rendelkezik a magyar nyelvben, a régi helynevekben alig fordul elő.
A korai ómagyar kori oklevelekből csak néhány helynévi példát tudunk rá idézni: Ló dombja (+1247/[XIV.]: Lvdomby, HA 4: 61), Kerek-domb (1307: Kerekdumb, HA 2: 24).
Köznévként valamivel gyakrabban szerepel (1342: ad tres parvos monticulos vulgariter dumb vocatos, KMHsz. 1., a latin nyelvű szöveg értelmezése: „három kicsi dombhoz, amelyet vulgáris nyelven [azaz magyarul] domb-nak hívnak”).
A kisebb kiemelkedések nevében a középkorban leggyakrabban a halom földrajzi köznév fordul elő. Ez a szó a szlávból került be a magyar nyelvbe, esetleg még a magyarság vándorlása során az óorosz nyelvből.
A halom az első magyarországi szórványemlékben, a Tihanyi alapítólevélben négyszer is szerepel (az oklevélben ez az egyik leggyakoribb földrajzi köznév), kétszer alapalakban birtokos jelzős szerkezetben, pl. Lovász halma (1055: luazu holma, Szentgyörgyi 2014: 60), kétszer -d(i) képzővel összekapcsolva, pl. Halmod (1055: holmodi, Szentgyörgyi 2014: 60).
A kisebb kiemelkedések neveiben a hegynevekéhez hasonló szemantikai jegyek fejeződnek ki a földrajzi köznévi utótagokhoz kapcsolódó első névrészekben, eltérések legfeljebb ezek arányában és a felhasznált lexémák jellegében vannak. Ezeket a szemantikai típusokat a halom utótagú nevek példáin mutatjuk be.
A halmok alakjára utalnak a Hegyes-halom (1326: Hegesholm, HA 3: 52), az Ágas-halom ’elágazó/halom’ (1229/1550: Agosholm, HA 3: 51) és a Lyukas-halom ’hiányos oldalú/halom’ (1338: Lywkashalm, KMHsz. 1.) nevek.
A kiemelkedés színe fejeződik ki a Fekete-halom (1338: Feketeholm, HA 3: 47), Kék-halom (1270/1284: Keykholm, HA 3: 26) megnevezésekben. A hegy anyagára utal a Kövecses-halom ’kavicsos/halom’ (1337: Kuechusholm, HA 2: 64).
Lencse és szőlő termett a Lencsés-halom (1208/1359: Lencheskolyn [ɔ: holm], HA 4: 38) és a Szőlős-halom (1338: Zewlesholm, HA 3: 48) nevű dombon.
Farkasok és keselyűk tanyázhattak a Farkas-halom (1338/1396: Farkashalm, KMHsz. 1.) és a Keselyű-halom (1217: Geshelevhalm, HA 4: 38) nevű kiemelkedéseken.
A halom birtokos személyragos halma formája szerepel azokban a nevekben, amelyekben az előtag a hely birtokosának a neve: Mike halma (1338: Mykehalma, HA 3: 47), Bede halma (1315/1418: Bedehalma, HA 3: 51).
A halom előfordulása a régi helynevekben különösen a Tiszától keletre fekvő térségben és Erdély középső területein, valamint az ország északkeleti részén volt gyakori, a Dunántúlon viszont szinte alig találunk ilyen neveket. Ez a helyzet jellemezheti valamelyest a mai viszonyokat is, azzal az eltéréssel, hogy a domb összességében ma gyakoribb lehet a helynevekben, mint a halom. A két, nagyjából azonos jelentésű földrajzi köznév használatában ugyanakkor jelentős területi különbségek mutatkoznak ma is.
Veszprém megyében a Pápai járásban a domb csaknem tízszer annyi névben fordul elő, mint a halom.
Keleten viszont még ma is ez utóbbi földrajzi köznév a kedveltebb a helynevekben: Heves megye Füzesabonyi járásában a halom lexémát tartalmazó nevek száma duplája a domb névrészt tartalmazókénak. Egy 1864-ből való széleskörű gyűjtésben Bihar vármegye helynév-anyagában is kétszer annyi halom fordul elő, mint domb.
Az egyik legnagyobb területű – egyébként csaknem teljesen sík felszínű – magyarországi településen, Hajdúböszörményben az összes domborzati névnek csaknem a fele a halom lexémával alakult, itt a domb csak egy-két névben fordul elő.
A Maros folyó vidékén, Makó környékén minden harmadik domborzati névben a halom szerepel, a domb pedig csak minden ötödikben jelenik meg.
2.3. Hegyek, dombok részei
Kisebb kiemelkedések jelölésére egyes vidékeken gyakran használják a hát ’dombnak, hegynek (hosszan elnyúló) teteje’ földrajzi köznevet is. A hát eredeti jelentését tekintve a kiemelkedéseknek csak egy részletét jelölte meg, használatos azonban ’domb, halom’ értelemben is, az egész domborzati forma jelölőjeként. A hát egyébként mint földrajzi köznév másodlagosan jött létre a szó elsődleges testrésznévi ’ember, állat háta’ jelentéséből.
A földrajzi közneveknek ez általában is gyakori keletkezési módja, a kiemelkedésekre vonatkozóan pedig különösen sok ilyen földrajzi köznév van használatban. A hegyeknek, domboknak tehát nemcsak háta van (hát), hanem feje (fej ~ fő), orra (orr, orom), homloka (homlok), torka (torok), oldala (oldal), melle (ezt a régi mál fejezi ki), gerince (gerinc), dereka (derék), fara (far), farka (fark ~ farok) és lába (láb) is. Az emögött húzódó szemléletről itt olvashat.
Ritkábban más földrajzi köznevek is jelentkeznek a helynevekben ebből a körből: orr, pl. Hegy-orr (1353/1360: Heghor, HA 4: 33), homlok, pl. Csiszta-homlok ’a Csiszta nevű hegy/elülső része’ (1249/1321/XVII.: Chysta humluk, HA 3: 35).
2.4. Völgyek, mélyen fekvő területek nevei
A kiemelkedő formákat régen is, ma is jóval gyakrabban nevezik meg helynevekkel, mint a bemélyedő domborzati alakulatokat. Ez nemcsak a hegyes, dombos vidékeken van így, hanem a sík területeken is.
Egy nagy területű, Tisza menti, síkvidéken fekvő településen, Tiszafüreden például a domborzati neveknek mindössze az egy negyed része jelöl mélyedést, völgyet (döntően a lapos ’mélyen fekvő sík terület’ és a fenék ’valaminek a mélyebb része’ földrajzi köznevekkel kifejezve), míg a nevek három negyed része kiemelkedéseket nevez meg (nagyrészt a halom és a hát földrajzi köznevekkel).
Nem sokkal térnek el az arányok ettől a hegyes vidékeken sem: az északkeleti térségben lévő Zempléni-hegység mellett fekvő Hegyköz nevű táj domborzati nevei között az összes név egynegyedét teszik ki a völgynevek (a völgy földrajzi köznévvel megnevezve), itt pl. csak a hegy földrajzi köznév egyedül a domborzati nevek 60%-ában jelenik meg.
A bemélyedő domborzati formák általános megnevezésére a mai magyar köznyelvben az uráli alapnyelvre visszavezethető völgy szót használják. Ebben a névfajtában már az Árpád korban is ez volt a helynevekben jelentkező leggyakoribb földrajzi köznév. A mellette bővítményként álló névrészek szemantikai tartalma több jelentéskörben is eltér a kiemelkedő formákat jelölő domborzati nevekétől.
A völgy alakját jelöli meg a Mély-völgy (1325/1347: Meluewlg, KMHsz. 1.), a Hosszú-völgy (1330: Huzyuweulg, KMHsz.) és a Homorú-völgy (1274: Homorouvelg, HA 2: 42).
Kellemetlen éghajlata lehetett a Hideg-völgy-nek (1276: Hydegwelg, HA 3: 36), és bizonyára ritkán sütött be a nap a Sötét-völgy-be (+1264/1324: Sethetwelg, KMHsz. 1.).
A rajta átfolyó patakokról is elnevezhették a völgyet: a Bór-völgy-ön (1299: Borueulg, HA 3: 34) folyt végig a Bór patak, a Száraz-völgy (+1263/+1264: Zarazwlg, KMHsz. 1.) és az Aszú-völgy (1319: Ozyvvelg, KMHsz. 1.) vizei viszont bizonyára kiszáradtak.
Ság falun vezetett át a Ság völgye (1292: Saagwelgy, HA 4: 50), Tárnok település határában pedig Tárnok-völgy-et ([1283 körül]: Tarnukuolg, HA 4: 73) említenek.
Növényzetéről nevezték el a Szederjes-völgy-et (1281: Zedriesvolg, HA 4: 72) és a Nyáras-völgy-et (1330: Narrasweulg, KMHsz. 1.).
Tulajdonosára utal az Apát völgye (1322: Apat welge, HA 4: 43) és a Császár völgye (+1235/1350/1404: Chazarwelge, KMHsz. 1.) neve. Az ott legeltető pásztorról nevezhették el a Disznópásztor völgye (1283/1464: Diznopaztorwelge, KMHsz. 1.) nevű helyet.
A régi magyar helynevekben többfelé előfordul az áj ’völgy’ és az aszó ’kiszáradt patakmeder, völgy’ földrajzi köznév. Ezek a földrajzi köznevek a mai magyar nyelvben csak egyes nyelvjárásokban használatosak.
Szénás-áj (1326: Zenasay, HA 2: 26), Péter ája (1224/1291/1389: Peteraya, KMHsz. 1.); Köves-aszó (+1214/1334: Kewes ozow, KMHsz. 1.), Száraz-aszó (1265: Zarazozov, HA 3: 29).
3. További névfajták
A mikrotoponimák között számos további névfajtába tartozó helynévcsoportot különíthetünk el.
1. A mezőgazdasági művelés alatt álló területek önmagukban is sokfélék lehetnek: szántóföldek, kaszálók, legelők, gyümölcsösök, szőlők tartoznak ide. Ezek nevei egy-egy mezőgazdasági jellegű település egész helynévkincsének jelentős százalékát adják, vagy adták bizonyos korokban.
A megművelt területek megnevezései jellemzően rárétegeződnek más névfajtákhoz tartozó denotátumok neveire. Ugyanazt a területet megnevezhetik ugyanis például valamilyen domborzati névvel és egyidejűleg egy szántóföld nevével is. Viselheti egy település valamely határrésze egy elpusztult falu egykori nevét, de ugyanitt ennek valamely részét mint rétet, legelőt, gyümölcsöst is megnevezhetik.
A névválasztást a lehetőségek közül többnyire az határozza meg, hogy az adott beszédhelyzetben a névhasználók a kérdéses területet milyen minőségében kívánják említeni: mint dombot vagy mint szántóföldet stb.
Ez a fajta másodlagos jelleg megmutatkozik az ide tartozó nevek történetében és nyelvi természetében is. Ilyen megnevezésekre alig találunk példákat a régi forrásokban, nagyobb számban csak a 18. századtól kezdenek feltűnni. Ezzel összefüggően az e névfajták körében gyakori fajtajelölő földrajzi köznevek (például dűlő ’két út között elterülő szántóterület’, tag ’kisebb, általában egy tulajdonoshoz tartozó szántóföld’, legelő, kaszáló) is többnyire újabb keletkezésűek.
Ezeknek a neveknek a többi helynévnél jóval nagyobb a változási érzékenysége, amit elsősorban a denotátumaik jellegében, státuszában történő gyakori módosulások idéznek elő.
A szemantikai típusaik között nagy számban tartoznak nevek azokba a kategóriákba, amelyek a föld birtoklásával kapcsolódnak össze.
2. A települések lakott térségeit megjelölő mikrotoponimák között is többféle névfajta található.
Az utcanevek legelső adatai a nagyobb településeken ugyan már a középkorban feltűnnek (többnyire latin nyelven, amely mögött a megfelelő magyar formát gyakran nehéz meghatározni), de bővebb információk róluk csak két-három évszázad óta állnak rendelkezésre. A 19. század végétől ezekről az úgynevezett hivatalos névadási tevékenység keretében testületek, hivatalok döntenek. Az újabb kori megnevezések már nemcsak a nagyvárosok utcanevei esetében nem töltenek be leíró, sajátosságjelölő funkciót, hanem többnyire azokon a kisebb településeken is lecserélték a régebbi, ilyen szerepet is ellátó neveket, ahol ezt valójában semmi nem indokolta.
Nemcsak nagyobb településeken, hanem gyakran egészen kis falvakban is létezik a lakott terület egyes részeinek, körzeteinek önálló neve. Amíg azonban a nagyvárosokban a városrészek nevei gyakran hivatalos rangra emelkedtek, a kistelepüléseken a falurészek nevei többnyire megmaradtak a szóbeliség szintjén. Régi forrásadatokat e névfajtára is igen ritkán találunk.
Ebbe a körbe tartoznak még az úgynevezett tanyanevek is. A tanya, amely a külterületen magányosan álló házat jelöli a hozzá tartozó kisebb földterülettel együtt, mint településfajta a török hódoltságot követően jött létre, és ma már csak nyomokban létezik. A nem túl hosszú történeti létezése mellett a névtípust a szemantikai és lexikális egyneműség jellemzi: nagy részük a tulajdonos személynevéből alakult. Ebből következik az egyes nevek nagyfokú változékonysága is, ami a névfajtát a közszói szerkezetekhez közelíti.
3. A helynévrendszer perifériáján helyezkednek el a különböző építmények nevei. A középületek megnevezései az intézménynevekhez állnak közel ugyanúgy, mint a gazdasági jellegű épületek (gyárak, bányák, állattartó telepek stb.) nevei is. A lakóháznevek, amelyek a magyar nyelvterületen nem túl gyakoriak, hasonlóak a tanyanevekhez. Kisebb építményeket, hidakat, szobrokat, köztéren álló kereszteket stb. ugyancsak gyakran megjelölnek tulajdonnévvel. E névfajták szintén újabb keletkezésűek, noha elszórt példákat a régebbi időkből is találunk rájuk.
E sokféle, a mikrotoponimák körébe tartozó névfajta forrásértéke alapvetően eltér azoktól a névfajtákétól, amelyeket e könyvben részletesebben is tárgyaltunk. Vizsgálatuk azonban mind történeti, mind nyelvi, mind pedig onomasztikai szempontból fontos tanulságokkal jár.
Irodalom
Bába Barbara, Földrajzi köznevek térben és időben. A Magyar Névarchívum Kiadványai 39. Debrecen. Debreceni Egyetemi Kiadó, 2016.
Bába Barbara–Nemes Magdolna, Magyar földrajzi köznevek tára. A Magyar Névarchívum Kiadványai 32. Debrecen. Debreceni Egyetemi Kiadó, 2014.
Benkő Loránd, A Nyárádmente földrajzinevei. A Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai 74. Budapest, 1947.
Bíró Ferenc, Körösladány helynevei. Körösladányi Hely- és Népismereti Dolgozatok 1. Eger, Líceum Kiadó, 1999.
Bíró Ferenc, Nyelvi-tipológiai vizsgálatok Körösladány helynévrendszerében. Eger, Eszterházy Károly Főiskola Bölcsészettudományi Kar, 2002.
Bíró Ferenc–Kalcsó Gyula, Köröstarcsa helyneveinek tára és rendszere. Eger, Eszterházy Károly Főiskola Bölcsészettudományi Kar, 2004.
Győrffy Erzsébet, Korai ómagyar kori folyóvíznevek. A Magyar Névarchívum Kiadványai 20. Debrecen, Debreceni Egyetemi Kiadó, 2011.
Hoffmann István, Mikrotoponímiai vizsgálatok 1. Tapolcafő helynevei. A Magyar Névarchívum Kiadványai 30. Debrecen, Debreceni Egyetemi Kiadó, 2013.
Hoffmann István, Nagykörű és Tapolcafő. Összehasonlító helynévrendszertani vizsgálat. In: Bárth M. János–Bodó Csanád–Kocsis Zsuzsanna szerk. A nyelv dimenziói. Tanulmányok Juhász Dezső tiszteletére. Budapest, ELTE Magyar Nyelvtudományi és Finnugor Intézete–Magyar Nyelvtudományi Társaság, 2015. 376–387.
Hoffmann István–Rácz Anita–Tóth Valéria, Régi magyar helynévadás. A korai ómagyar kor helynevei mint a magyar nyelvtörténet forrásai. Budapest, Gondolat Kiadó, 2018. 435–457.
Inczefi Géza, Földrajzi nevek névtudományi vizsgálata. Makó környékének földrajzi nevei alapján. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1970.
Juhász Enikő, Térszínformanevek összehasonlító elemzése. Kézirat. Szakdolgozat a Debreceni Egyetem Magyar Nyelvtudományi Tanszékének Könyvtárában. Debrecen, 2004. K 1487.
Kálnási Árpád, Szatmári helynévtípusok és történeti rétegződésük. A Debreceni Egyetem Magyar Nyelvtudományi Intézetének Kiadványa 67. Debrecen, 1996.
Kázmér Miklós, Alsó-Szigetköz földrajzi nevei. A Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai 95. Budapest, 1957.
Király Dóra, Tiszafüred külterületi nevei. Kézirat. Szakdolgozat a Debreceni Egyetem Magyar Nyelvtudományi Tanszékének Könyvtárában. Debrecen, 2009. K 1614
Kiss Lajos, Hegynevek a történelmi Magyarországon. Magyar Nyelv 93 (1997): 154–168.
Kiss Lajos, Történeti vizsgálatok a földrajzi nevek körében. Piliscsaba, Pázmány Péter Katolikus Egyetem, 1999.
Kocán Béla, Helynévtörténeti vizsgálatok a régi Ugocsa megyében. A Magyar Névarchívum Kiadványai 44. Debrecen, Debreceni Egyetemi Kiadó, 2017.
Mészáros Dóra, Állóvizek, tavak régi és modern kori megnevezései a magyarban. Kézirat. Szakdolgozat a Debreceni Egyetem Magyar Nyelvtudományi Tanszékének Könyvtárában. Debrecen, 2009. K 1606.
Péntek János, A növénynevek és a földrajzi nevek viszonyairól. In: B. Gergely Piroska–Hajdú Mihály szerk. Az V. magyar névtudományi konferencia előadásai. A Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai 209. Budapest, 1997. 427–430.
Reszegi Katalin, Hegynevek a középkori Magyarországon. A Magyar Névarchívum Kiadványai 21. Debrecen, Debreceni Egyetemi Kiadó, 2011.
Tóth Valéria, Névrendszertani vizsgálatok a korai ómagyar korban. A Magyar Névarchívum Kiadványai 6. Debrecen, Debreceni Egyetem Magyar Nyelvtudományi Tanszék, 2001.