II. TÖRTÉNETI HÁTTÉR

Tartalom ☰

1. A magyarság története dióhéjban 2. A magyar helynevek vizsgálatának forrásai

1.1. Az Uráltól a Kárpát-medencéig 1.2. Az Árpádok kora (895–900-tól 1301-ig) 1.3. Magyarország mint európai nagyhatalom (1301–1526) Irodalom

1. A magyarság története dióhéjban

1.1. Az Uráltól a Kárpát-medencéig

Történeti források arról tudósítanak, hogy a magyar nép 895–900 táján érkezett meg mai lakóhelyére, a Kárpát-medencébe. Az ezt megelőző történetéről a források (az írott források és a régészeti leletek) alig mondanak valami érdemlegeset.

A magyarok történetét a legrégebbi időkre visszanyúlóan az összehasonlító nyelvtudomány segítségével tudjuk valamelyest megvilágítani. A magyar nyelv az uráli nyelvcsaládba tartozik, így a magyar nyelvet beszélő népcsoport őseinek sorsa a többi uráli nyelvet beszélő nép (a finn, az észt, a lapp, a mordvin, a cseremisz, a zürjén, a votják, a vogul, az osztják, a szamojédok stb.) történetével fonódik össze. Ezek a népek az uráli egység felbomlásáig, i. e. 4000 tájáig feltehetően az Urál hegység keleti oldalán éltek, és gyűjtögető, halászó, vadászó életmódot folytattak.

Az uráli nyelvcsalád finnugor és szamojéd népei i. e. 3000 körül váltak szét. A következő évezredben e népcsoportok egy része északabbra vonult, az ugor népek – közöttük a magyarok – azonban helyben maradtak. Itt találták őket az Eurázsia déli része felől érkező iráni népek, akik megismertették velük az állattenyésztés (ló, juh, kecske tartása) és a földművelés, valamint a fémművesség (a réz és a bronz megmunkálásának) alapjait. Külön kiemelendő az ugor kori lótartás, amely a hitvilágban is jelentős szerepet játszott.

I. e. 1000–500 táján váltak ki az ugor egységből azok a nyelvjárások, amelyekből – elkülönülve az obi-ugoroktól – létrejött a magyar nyelv. Valószínűleg ettől az időponttól különbözteti meg magát a magyar nép önálló népnévvel is a más nyelvet beszélő népcsoportoktól.

A magyarok először délebbre húzódtak, s ott, Urál vidéki első őshazájukban, még időszámításunk előtt számos különböző nyelvű sztyeppei nomád népcsoporttal (irániak, törökök, paleo-szibériaiak stb.) kerültek kapcsolatba, s e környezetben maguk is lovas nomád néppé váltak. Ezek után bekerültek a népvándorlás nagy hullámaiba, és elindultak nyugat felé. Útjuk egyik állomása (időszámításunk után néhány évszázaddal) a Volga és a Káma folyók vidéke, amelyet középkori források is számon tartanak Magna Hungaria néven.

Az eleinte családi alapon összetartozó nemzetségek egy idő után törzsi, majd törzsszövetségi szervezetté váltak, s így vonultak tovább a Fekete-tenger irányában. A legnagyobb létszámú és legerősebb törzs a vezértörzs szerepét betöltő Megyer lehetett.

A 8. század közepe táján a magyar törzsszövetség megérkezett a Don vidékére, a Kazár Kaganátus szomszédságába, s ennek fennhatósága alá került. E birodalom sokféle nyelvű és kultúrájú népnek volt a gyűjtőhelye: ismerték a földművelést, az állattenyésztést és egyes helyeken a városi kultúrát is. A 8–9. században jelen volt itt mindhárom monoteista (egyistenhívő) vallás, mindegyik a saját írásrendszerével (héber, görög, arab). A magyarok története hosszú időn át szorosan kapcsolódik ehhez a birodalomhoz. Erről az időszakról tudósít – a magyarokat türköknek nevezve – a bizánci császár, Bíborbanszületett Konstantin a De administrando imperio (DAI) című 950 körül született munkájában, amely a magyar őstörténet egyik legkorábbi, legértékesebb forrása.

A történeti források (így például az előbb említett bizánci császár) a magyarok egész külső megjelenését is törökösnek írják le. Ezzel magyarázható, hogy a bizánci források türk-öknek, azaz ’török’-öknek nevezik őket, illetve hogy egy török nép török etimonú onogur neve lesz az alapja a nyugati nyelvekben elterjedt Ungar, (h)ungarus elnevezéseknek is.

A 9. század első felében a kazár birodalmat belső harcok dúlták fel, amelyben a magyarok a lázadók oldalán vettek részt. Miután a központi hatalom győzött, a magyarok a fellázadt kazárokkal együtt (akik kabar néven önálló törzsként tagozódtak be az addig hét törzsből álló magyar törzsszövetségbe) a Dnyeper felé, nyugatabbra menekültek. A Dnyeper, Dnyeszter, Bug és Szeret folyók vidékére megérkezve előbb a Levédia, majd az Etelköz nevű területen telepedtek meg, ahol az Al-Duna menti bolgárokkal (akik törökségi népként magukat nándor-nak nevezték), illetve a keleti szlávokkal kerültek kapcsolatba.

A magyarság érdeklődését hamarosan a nyugatabbra fekvő területek keltették fel, s az ott egymással vetélkedő politikai erők egyike vagy másika oldalán bekapcsolódtak harcaikba. Így jelentek meg csapataik a Kárpát-medence nyugati vidékén, a Keleti-Frank Birodalom részét képező Dunántúlon 862-ben, s ezt követően egyre gyakrabban fordultak elő ezen a területen. A 9. század végén pedig (bizonyára a kelet felől a magyarok felé menekülő besenyők hatására is) megindultak a Kárpát-medence felé.

(A magyarság történetének és nyelvének e korai időszakáról további tájékoztatást nyújt Róna-Tas András előadása, amely a Mindentudás Egyeteme sorozatában Nép és nyelv: A magyarság kialakulása címmel hangzott el.)

1.2. Az Árpádok kora (895–900-tól 1301-ig)

A törzsszövetségben élő és 895–900 körül Árpád fejedelem vezetésével a Kárpát-medencébe érkező magyarság az újonnan meghódított területet felosztotta az egyes törzsek között. Arról, hogy mely törzsek mely területeken szálltak meg, sajnos nem tudósítanak a történeti források. Az viszont tény, hogy a magyarok lakta vidékeken mintegy 300, a hajdani törzsek nevével megegyező elnevezést viselő település azonosítható. A magyarság kezdetben a Kárpát-medence sík térségeit, főképpen a folyóvölgyeket foglalta el. Katonasága, mely a lovas nomádokra jellemző könnyűlovasság volt, még a 10. században is indított hadjáratokat nyugat felé, ám ezek végül is súlyos vereségekhez vezettek. Így szükségszerűvé vált az alkalmazkodás az új gazdasági, politikai és művelődési környezethez.

Az itt élő – elsősorban a szláv – népesség segítségével a magyarság hamarosan megismerkedett a helyhez kötött, letelepedett életmóddal, és ezzel együtt a növénytermesztés és az állattenyésztés kultúrájának újabb és újabb formáival.

A magyar köznyelvbe bekerült szláv jövevényszavak száma 500 fölött van. A nyelvjárási elemek száma ennek sokszorosa, mivel e korszaktól kezdve folyamatosan számolhatunk a szomszéd népek közötti kölcsönös szóátadás és szóátvétel jelenségével.

A politikai, társadalmi, művelődéstörténeti viszonyok is átalakultak:

• a korábbi törzsszövetségi rendszer az első magyar király, a később szentté avatott I. István korára (1001–1038) lassan felbomlott,
• az új társadalom új szervezeti alapon működött,
• körvonalazódott a közigazgatás,
• a pogány vallást a korabeli Európába beilleszkedni akaró István király belátása nyomán felváltotta a kereszténység.

Ezek a változások azonban nem zajlottak ellenállás nélkül. Az első ismert keresztény térítő a magyarok körében egy bizánci püspök, Hierotheosz volt a 10. század közepén. Szent István apja, az Árpád-házi Géza fejedelem (972–997) még pogánynak született, reálpolitikus volt, s mind a bizánci, mind a római rítusú kereszténységgel kapcsolatokat keresett. Felismerte, hogy a magyarság léte és fennmaradása múlhat azon, hogy sikerül-e betagozódnia az európai rendbe. Ő maga a nyugati rítus szerint vette fel a kereszténységet, fiát is így kereszteltette meg, majd eljegyezte őt Gizella bajor hercegnővel. Géza és Szent István szilárd elhatározással, erős kézzel fogtak hozzá a középkori feudális magyar társadalom alapjainak letételéhez.

Az elsősorban katonai szervezetként funkcionáló törzsszövetség a kalandozások elmaradásával, a letelepedéssel lassan önmagától is funkcióját vesztette, az idők során nagy hatalomra szert tett nemzetségfőket pedig Géza, majd Szent István erőszakkal törte le. A kitört harcokban az idegen, legfőképpen német katonák által is támogatott István szerezte meg a végső győzelmet, amivel lehetővé tette az új, keresztény Magyarország alapjainak letételét.

Megszerzett hatalmát a Kárpát-medencén kívül is el akarta ismertetni. Ennek jelképe a korona, amelyet II. Szilveszter pápától kapott. A koronázást 1001. január 1-jén Esztergomban vagy Székesfehérváron tartották meg, s ezzel az eseménnyel Európa a magyarokat jelképesen befogadta.

A belső harcok elülésével megkezdődött az államszervezet és az egyházszervezet kiépítése, lassan körvonalazódott a királyi vármegyék, illetve az egyházmegyék szervezete.

Fontos szerepe lett az országban megtelepedő szerzeteseknek nem csupán a keresztény hit, de bizonyos ipari és mezőgazdasági ismeretek terjesztésében is. Ők voltak a magyarországi írásbeliség megteremtői is, amely a kezdeti évszázadokban – úgy, mint Európa többi országában is – latin nyelvű írásbeliség volt. Az egyházi központok egy része oklevélkibocsátó intézményként, úgynevezett hiteleshelyként is működött. Az első magyarországi iskolák megszervezése is a szerzetesrendekhez kötődik, később a világi egyházi szervezetek is elláttak ilyen feladatokat.

Az új társadalmi, állami berendezkedést Szent István két törvénykönyvvel is szabályozta, amelyek célja az új közrend, a királyság és az egyház szervezetének védelme volt. Többek között a II. törvénykönyvben rendelkezett arról, hogy minden 10 falu építsen egy templomot, amelyek látogatását kötelezővé tette, s ennek érdekében a vasárnapot munkaszüneti nappá nyilvánította. Az egyház működését kívánta biztosítani a bevezetett tized intézményével: a megtermelt élelmiszerek, termények és termékek, a tenyésztett állatok egy tized részét a lakosság köteles volt az egyház számára beszolgáltatni.

Szent István kialakította a királyi várbirtok szervezetet, amely a területi igazgatás rendszerének alapja lett. Ide csatolta legyőzött ellenfelei elkobzott birtokait, és létrehozta Magyarország mintegy 40 vármegyéjét. Ez a szervezeti forma igen tartósnak bizonyult, és az ország területi igazgatásának máig ez jelenti az alapját.

A Magyar Királyság területének pereme, a Kárpát-medence külső térségei egészen a 12. századig jellemzően lakatlanok voltak. Az északkeleti és a délkeleti területek benépesítése volt a cél, amikor az uralkodó nyugatról tömegesen hívott be szászokat. S hogy az itt lévőket tartós maradásra bírja, illetve hogy újabb csoportok érkezését elősegítse, kollektív kiváltságjogokat és autonómiát adományozott nekik. Az északkeleten Szepesvár (ma szlovák Spišský hrad), délkeleten (Nagy)Szeben (ma román Sibiu) vidékén élő német nyelvű népesség évszázadokon át, lényegében a 20. századig őrizte magával hozott kultúráját és anyanyelvét.

Az ország északi részén a 12–13. század fordulójától egyre nagyobb számban van jelen a szláv népesség, amelyből a szlovákság fokozatosan kiformálódik. Ugyanebben az időben indul meg a románság Kárpátokon túli területekről történő lassú beáramlása Magyarország DK-i vidékeire. Szintén ez idő tájt és ugyancsak kelet felől érkeznek a korábbi népvándorlás nyomásának hatására a besenyők, akik főképpen határvédelmi szerepet kaptak.

Hasonló funkciót látott el a minden bizonnyal magyar, de egyes vélemények szerint török eredetű székely népcsoport, amely már a honfoglalás előtt csatlakozott a magyarsághoz. A harcok során minden alkalommal a magyar sereg elő- és utóvédje volt, s letelepedésük után a határvédelemben kaptak igen komoly szerepet. A 10. század második felétől elsősorban a magyar állam nyugati–délnyugati és esetleg a keleti határain teljesítettek határvédő szolgálatot. Amikor a 12. század elejétől az ország nyugati határain már a harcok elcsitultak, s ezen a területen kevesebb határőr is elegendő volt, nagyobb csoportjaikat áthelyezhették a keleti részekre. Erdélybe telepítésük összefügghetett a 11. században megszaporodott besenyő támadásokkal.

A csoport máig őrzi a székely népnevet és összetartozásuk tudatát. Jelenlétük az Erdélyi-medence délkeleti–déli részén a 12. század elejétől-közepétől figyelhető meg, a Kárpátokig a 13. század első felében jutottak el. A 13–14. század fordulóján alakult ki a mai Székelyföld. E terület középkori templomfeliratai őrizték meg egy korábbi írásrendszer, az ún. „rovásírás” vagy „székely írás” jellegzetes emlékeit. Ez az írásrendszer a latin betűs írás elterjedése előtt, valószínűleg a 9–10. században keletkezett, majd a középkor folyamán visszaszorult.

A magyar uralkodók 12. századi, Bizánccal folytatott harcaiban, az ott elért sikerekben fontos szerepe volt a történeti források által gyakran említett mohamedán könnyű lovas íjászoknak, a kálizoknak is. A 13. század első felében érkező kunok és jászok az ország belsejében, az Alföld területén folytattak nomád állattenyésztést.

A franciákkal, vallonokkal való korai kapcsolat dinasztikus vonalon, valamint a szerzetesrendjeik (bencések, ciszterciek, premontreiek, johanniták, templomosok) betelepülése kapcsán jelenik meg, de például a szőlőkultúra elterjesztésében is lehetett szerepük. A francia hatás virágkora III. Béla és fiai uralkodása idején volt, a 12. század utolsó negyedében és a 13. század elején.

A 11. századról szólva szintén megemlítendők az országban tevékenykedő itáliai térítő papok, mint például Szent Gellért. I. István a fiának, Imre hercegnek írott intelmeiben a korabeli Európában páratlan etnikai toleranciájának elvi alapját is megfogalmazta.

Mindezek következtében a magyarság élete kulturális, szellemi és gazdasági téren számos ponton megváltozott:

• a kereszténység államvallássá lett,
• megjelentek a közigazgatás intézményei,
• kibontakozott az egyházi irodalom,
• és ezeknek köszönhetően terjedt a latin nyelvű írásbeliség.

A királyi udvarban a korábban jellemző szóbeli ügyintézést a 12. században lassan felváltotta az írásban történő intézkedés, megszaporodtak az oklevél-kibocsátások. III. Béla 1181. évi rendeletében a király előtt tárgyalt ügyek írásba foglalását kötelezővé tette.

Létrejött a királyi kancellária, amely az oklevelek kiállításának központi intézménye lett. Gyarapodott a hiteleshelyek száma is, hogy ki tudják elégíteni az írásos dokumentumok iránt megmutatkozó egyre növekvő igényeket.

A rideg állattartást az istállózó állattenyésztés váltotta fel, fontos szerepe volt a halászatnak, a földművelés gyakorlata, a kertgazdálkodás egyre szélesebb körben lett ismert, a korábbi nemzetségi birtokok családi, majd egyéni tulajdonná váltak.

Nagyrészt nyugat-európai betelepülőknek köszönhetően kezdtek kiépülni a korabeli városok, amelyekben a kézműves ipar is gyökeret eresztett, s ezzel összefüggésben a nemzetközi kereskedelembe is bekapcsolódott az ország.

A 12. századtól szerepelnek a forrásokban (de minden bizonnyal már korábban kialakultak) az olyan települések, amelyek egyetemesen vagy legalább lakosainak egy része valamilyen szolgálatra volt kötelezve. Az ilyen helyeket szokás szolgálónépi településeknek nevezni.

Ezekkel a változásokkal természetesen együtt járt a társadalmi szerkezet változása is. A honfoglalás kora magyarságának társadalmát a kettős rétegződés, a szabadok és a szolgák csoportjának elkülönülése jellemezte. Eltérő helyzetüket jól mutatják I. István király vonatkozó törvényei, amelyek a két rétegbe tartozók által elkövetett bűnöket, illetve a rajtuk esett sérelmeket másként ítélték meg, és a két csoport tagjai közötti házasságot is tiltották. A magán- vagy egyéni tulajdon megjelenésével a 12–13. század fordulóján a 2 millióra becsült magyar népesség társadalmi rétegzettsége egyre differenciáltabbá vált.

Mindezzel megteremtődött a középkori keresztény feudális Magyar Királyság alapja, és egyúttal a Nyugat-Európához való gyors felzárkózás lehetősége. A fejlődés vonalát azonban megtörte a tatárok magyarországi betörése, akik az országot végigdúlták, s ez mind a társadalomra, mind a politikai és gazdasági életre nézve komoly következményekkel járt. 1241-ben a Muhi közelében vívott csatában szinte teljesen elveszett a magyar társadalom elit rétege, az országos harcok következtében pedig a 10. század óta folyamatosan épülő és gyarapodó településrendszer szenvedett komoly veszteségeket.

A tatárok kivonulása után az ország újjáépítésének feladatát a „második honalapító”-nak is nevezett IV. Béla király (1235–1270) végezte el. Birtokadományozással kialakította az új magyar főnemesi réteget, amely egyre nagyobb hatalomra tett szert. A társadalom addigi kettős rétegzettsége (szabad és szolga) megszűnt, illetve differenciáltabbá lett. Az addig szolgasorban élők földet kaptak művelésre, maguk is szabad parasztokká lettek. A főnemesség mellett ekkor körvonalazódott a magyar köznemesek rétege.

A tatár pusztítás következtében óriási méretű belső népvándorlás indult a lakatlanná vált, illetve a még lakatlan területek benépesítésére. IV. Béla visszahívta az országba a korábban elűzött kunokat, akik mintegy 40 ezres tömegben megérkezve az Alföld tatárok által elpusztított területein, a Duna–Tisza közén, a Körös és a Maros folyók mentén telepedtek le.

A nyugat-európai mintát követve az eddig jellemző földvárak helyett elkezdődött a jól erődített kővárak építése, amelyek száma a század végére megközelítette a 300-at, s rájuk alapozva hozták létre az országos várszervezetet.

A vármegye fogalma is átalakult: korábban a királyi várak köré szerveződött igazgatási egység volt, ettől fogva viszont területi alapon meghatározott közigazgatási szervezetté lett. Évszázadokig a köznemesség politikai életének központjaként és érdekeinek képviselőjeként működött, amelynek élén általában a megye leggazdagabb ura, az ispán állt.

A műveltségi viszonyokat tekintve ebben a korban az írásbeliség nyelve első helyen a latin volt, melynek ismerete egyházi tanulmányokhoz kötődött. A latin szövegek magyarra fordításának jellegzetes módja ekkor az élőszóban való tolmácsolás volt. Az anyanyelven írott szövegek eleinte igen ritkák. Közülük legnevezetesebb a Halotti beszéd (ami a 12. század végén keletkezett temetési beszéd) és az első ismert magyar vers, az Ómagyar Mária-siralom (ami pedig a 13. század közepén keletkezett, és Mária siratja benne a keresztre feszített fiát).

1.3. Magyarország mint európai nagyhatalom (1301–1526)

1301-ben meghalt az utolsó Árpád-házi uralkodó, így a Magyar Királyságért az európai Luxemburg, a Habsburg és az Anjou-család szállt harcba, s ez utóbbi család két egymást követő tagja, Károly Róbert (1308–1342), majd I. (Nagy) Lajos (1342–1382) ülhetett a magyar trónra. A Nyugat-Európából hozott uralkodói szemléletük következtében alapvetően megváltoztak a magyar társadalmi és gazdasági viszonyok. Károly Róbert 15 éves harcot vívott az időközben szinte korlátlan hatalomra szert tett főnemesi, oligarcha réteggel, visszavette tőlük a földbirtokokat, így újra az uralkodó lett az ország legnagyobb földtulajdonosa.

Az Anjou királyok felismerték az ország gazdasági erőforrásai által biztosított lehetőségeket is: a felvidéki és az erdélyi arany, ezüst kitermeléséhez cseh és német bányászokat telepítettek ezekre a vidékekre, így a 14. századra a Magyar Királyságból származott az akkor ismert világ aranytermelésének mintegy egyharmada.

Károly Róbert, I. Lajos, majd az őket követő Luxemburgi Zsigmond (1387–1437) uralkodása idején épült ki egy állandó uralkodói központ előbb Visegrádon, majd Budán. Károly Róbert és I. Lajos udvarában virágzott a lovagi kultúra, amelynek meghonosodásában nagy szerepe volt Magyarország kiterjedt európai kapcsolatrendszerének, illetve a Nyugat-Európából jelentős számban érkező idegen lovagoknak.

Ezzel egyidőben gyors iramban jöttek létre új városok, és a már meglévők fejlődése is felgyorsult. E folyamatokat az uralkodótól kapott sajátos jogok és kiváltságok (vámmentesség, vásártartási jog stb.) csak még inkább ösztönözték. A 14. század végére az országban nagyjából két tucat jelentős város jött létre (pl. a kereskedővárosok: Sopron, Pozsony, Eperjes, Bártfa, Brassó, Nagyszeben, a bányavárosok: Selmecbánya, Nagybánya).

E településeknek fontos szerepe volt abban is, hogy a magyar gazdaság képes volt bekapcsolódni Európa pénzügyi és kereskedelmi vérkeringésébe. I. Lajos a jellemzően városokban élő kézművesek és iparosok tevékenységét szabályozva kötelezővé tette a szakmai szervezetekbe, céhekbe tömörülést.

A 14. század közepén hatalmas pestisjárvány söpört át az országon, és néhol a lakosság nagyobb része elpusztult. Ezután a munkaerő pótlására a birtokosok jelentős számú román népességet telepítettek az ország keleti területein fekvő birtokaikra.

A 14. század második felétől számolhatunk Magyarországon az Indiából származó cigányok megjelenésével.

A korabeli településszerkezetben a falvak és a városok között foglaltak helyet a lassan szaporodó mezővárosok (azaz fal nélküli, „mezőben álló” települések), amelyek közül a legfejlettebbek és a valódi városok között elenyésző volt a különbség. Kialakulásuk piachelyekhez vagy uradalmi központokhoz köthető.

Ezeknek a településeknek a kulturális életben betöltött szerepe is fontos volt, amit jól mutat, hogy a 15. század elején Európában terjedő huszita tanok is az e településekről peregrinációba küldött, majd hazatért diákok által váltak szélesebb körben ismertté.

Az ország gazdaságának és az uralkodó hatalmának megerősödése adott alapot a magyar királyok európai nagyhatalmi törekvéseinek is. I. Lajos idején megtörtént a magyar és a lengyel korona egyesítése, de igazán komoly politikai tényezővé az ország Zsigmond uralkodása alatt vált. Hogy a társadalmi elitet maga mellé állítsa, 1400 körül újra hozzáfogott a királyi földtulajdon örökbirtokként történő eladományozásához, s ezzel megteremtette azokat a nagybirtokokat, amelyek lényegében egészen 1945-ig megmaradtak. Míg az Anjou királyok korában az ország területének 33%-a, addig Zsigmond idején már csupán 5%-a volt az uralkodó tulajdonában.

Zsigmond a német-római császári cím birtokosaként Nyugat-Európába tette át a székhelyét, amíg az országot felesége, Mária (I. Lajos lánya) a legnagyobb oligarchákkal egyetértésben kormányozta. A gazdaság irányítása idegen (olasz, német) tisztviselők kezébe került. Az eltérő gazdasági, politikai, kulturális és fegyverkultúra olyan feloldhatatlan ellentétet és feszültséget teremtett az udvari és a vidéki vezető réteg között, amelynek eredményeként az utóbbi társadalmi csoport az idegenek eltávolítását követelte a királytól.

A 14. század végén az ország déli részén újabb fenyegetés jelent meg: a török birodalom előrenyomulása már a Magyar Királyságot is védekezésre kényszerítette. A török portyázó betörések következtében a délkeleti-, dél-magyarországi területek komoly veszteségeket szenvedtek, a lakosság jelentős része elpusztult vagy elmenekült. Az országhatár védelmére Zsigmond a 15. század elejétől tervszerű várépítésbe fogott, és az ekkor kiépült végvári vonal sikerrel védte egy évszázadon át az országot. A végvárak hatékonyságát pedig egy ütőképes, mozgékony hadsereggel erősítette meg.

Zsigmond halála után a hatalom az oligarchák kezébe került, az ország az anarchia felé tartott. Polgárháború tört ki, amelyben az egyik oldalon a továbbra is Nyugat-Európa felé húzó udvari elit, míg a másik oldalon az újonnan felemelkedettek és a nemesség állt. Ebben a helyzetben az 1446-ban kormányzóvá választott Hunyadi János képviseli az ország érdekeit. Erős, egységes hadsereget szervez, s 1456-ban Nándorfehérvárnál (ma: Belgrád) győzelmet arat a várat ostromló török hadsereg felett, évtizedekre megállítva ezzel a török előrenyomulását.

A belső rend azonban csak Zsigmond halála után két évtizeddel állt vissza. Ekkor kerül hatalomra ugyanis a Magyar Királyság máig egyik legkiemelkedőbb tehetségű uralkodójának tartott Hunyadi Mátyás (1458–1490), aki korlátozta a rendek és az országgyűlés hatalmát, valamint a katonai erőt tekintve is függetlenítette magát a rendektől.

A beszedett adókból létrehozta az első magyar állandó zsoldos hadsereget (a híres „fekete sereg”-et), amely a korabeli Európa egyik legjobban szervezett, legütőképesebb hadereje lett. Tagjai számos nációból kerültek ki, voltak közöttük cseh, morva, szerb, sziléziai és magyar, de havasalföldi és moldvai hűbéresek is. A külső támadásokkal szembeni hatékony védekezés érdekében Mátyás befejezte a Zsigmond által megkezdett határvédelmi rendszer kiépítését, amelyet két várlánc alkotott. Katonapolitikáját tekintve is Zsigmondot követte, cseh és ausztriai területeket foglalt el.

Központosítási törekvései egyértelműek voltak. Az államigazgatásban nőtt a király személyéhez kötődő kancellária szerepe, ahová jellemzően nem származási, hanem műveltségi alapon lehetett bekerülni.

A 14–15. században több egyetemalapításról is tudunk Magyarországon (1367: Pécs, 1395, 1410: Óbuda, 1467: Pozsony). Ezek a törekvések beilleszkedtek a közép-európai nagy áramlatokba, maguk az egyetemek viszont csak rövid ideig álltak fenn. Megszűnésük után a magyar diákok egyetemjárásának fő formája a peregrináció lett, melynek jellegzetes célpontjai a 14–15. században Itália, Bécs és Prága.

Városvédő politikájával Mátyás nagy elődei, Károly Róbert, I. Lajos és Zsigmond politikáját folytatta, ezzel a kereskedők, iparosok és polgárok rétegét erősítette. A városokban továbbra is jelentős volt az idegen népesség aránya, a nyugat-magyarországi, illetve a felvidéki városok életének szervezésében döntő szerepet játszott a német, másutt pedig az olasz polgárság.

A földbirtokos réteg törekvésével szemben Mátyás intézkedései a paraszti rétegnek is kedveztek, és bár komoly mértékben megadóztatta őket, de megengedte számukra a szabad költözést, ezzel lehetővé téve a szabad kereskedésüket is. Ennek eredményeként a Magyar Királyság a 15. századi Európa legjelentősebb szarvasmarha beszállítójává vált. Keménykezű politikája miatt Mátyás saját országában népszerűtlen volt, ám uralkodása idején Magyarország Európa vezető államainak szintjére emelkedett.

Halála után (törvényes örököse nem lévén) a rendek az erélytelen, lengyel származású II. Ulászlót választották királlyá (1490–1516), akinek uralma alatt szétverték mindazt, amit Mátyás felépített. A kincstár hamarosan kiürült, az uralkodó a zsoldosokat már nem tudta fizetni, a rendek pedig elérték, hogy kevesebb katonát kelljen kiállítaniuk az uralkodó hadseregébe, az ország tehát gazdasági és katonai tekintetben is meggyengült. A király törvényben törölte el a jobbágyokra kirótt adót, a nemesség saját magának mégis beszedte azt.

A kialakuló társadalmi feszültségek vezettek 1514-ben a Dózsa György vezette parasztfelkeléshez, amelynek leverése után újból megtiltották a jobbágyság szabad költözését. Ebben a helyzetben, II. Lajos (1516–1526) uralkodása kezdetén kellett az országnak szembenéznie az ismét előre nyomuló, hódító Török Birodalommal. A déli határvonalon sorra estek el a végvárak. 1521-ben I. Szulejmán jelentős győzelmet aratott, amikor elfoglalta Nándorfehérvárt, s végül a meggyengült magyar hadsereg 1526-ban döntő vereséget szenvedett Mohácsnál. A magyar politikai elit nagy többsége elesett a harcmezőn, a király pedig menekülés közben a megáradt Csele-patakba fulladt. (A mohácsi csatát Lázár deák térképe 1527-ből így ábrázolja.)

A széteső ország rendjei a magyar trónra pályázó I. Habsburg Ferdinánddal szemben Szapolyai János erdélyi vajdát koronázták királlyá (1526–1540), aki a korszak egyik legerősebb oligarchája volt, s aki későn érkezett a mohácsi csatába. Néhány főnemes azonban Szapolyaival szemben a tekintélyes és erős Habsburg-ház egyik tagját, Habsburg Ferdinándot, a császár öccsét hívta meg a trónra, akit erejénél fogva alkalmasnak tartottak a török visszaszorítására. I. Ferdinánd fegyverrel győzte le Szapolyait, aki Lengyelországba menekült. 1527 végén magyar királlyá koronázták I. Ferdinándot (1526–1564). A török birodalom a széthúzást kihasználva tovább szította az ellentéteket: Szapolyait támogatta, aki 1528-ban behódolt a török hatalomnak, és a szultán vazallusává lett.

Mivel I. Ferdinándnak és Szapolyainak az ország egyesítését célzó, egy évtizedig tartó próbálkozásai rendre kudarcot vallottak, így be kellett látniuk, hogy a helyzet egyedüli megoldása a megegyezés lehet. I. Szulejmán háta mögött 1538-ban megkötötték a váradi békét, amellyel deklaráltan ketté osztották Magyarország területét.

Az ezután felmerülő problémák miatt azonban I. Ferdinánd elárulta a megegyezést a Portán, mire válaszként Szapolyai halála után, 1540-ben Fráter György (Szapolyai híve, a váradi püspök) a szultán engedélyével királlyá választatta Szapolyai fiát, János Zsigmondot (1540–1571). Ezzel végleg elveszett az ország egyesítésének lehetősége. A kiskorú János Zsigmond helyett azonban valójában Fráter György vette kezébe Erdély kormányzását.

1526 után a török sereg kivonult Magyarországról, csak néhány délvidéki végvárat tartottak megszállás alatt. 1541-ben azonban csellel, egyetlen kardcsapás nélkül elfoglalták Budát. A szultán bevonult a városba, és az ott tartózkodó gyermek János Zsigmondot és anyját, Izabella királynét Erdélybe száműzte.

Ettől kezdve az Erdélyi Fejedelemség lényegében önálló államisággal bírt, amely Fráter Györggyel az élén teljes mértékben a Török Birodalomtól függött. Fráter hatalmát kiterjesztette az egész Tiszántúlra, az ország középső része pedig közvetlenül a törökök fennhatósága alatt állt, míg a nyugati és északi országrészt, az ún. Királyi Magyarországot továbbra is a Habsburg uralkodók irányították. Ezzel megtörtént az ország három részre szakadása, és ez az állapot másfél évszázadig, 1686-ig állt fenn.

Irodalom

Bertényi Iván, A tizennegyedik század története. Budapest, Pannonica Kiadó, 2000.

Engel Pál, Magyarország története 1301–1526. Budapest, Osiris Kiadó, 2005.

Fodor István, Verecke híres útján. Budapest, Gondolat Kiadó, 1980.

Glatz Ferenc szerk., A magyarok krónikája. 2. kiadás. Budapest, Officina Nova, 1996.

Györffy György, István király és műve. Budapest, Balassi Kiadó, 2000.

Kristó Gyula főszerk., Korai magyar történeti lexikon (9–14. század). Budapest, Akadémiai Kiadó, 1994.

Kristó Gyula, A vármegyék kialakulása Magyarországon. Budapest, Magvető Könyvkiadó, 1988.

Kristó Gyula, Nem magyar népek a középkori Magyarországon. Budapest, Lucidus Kiadó, 2003.

Kristó Gyula, Tájszemlélet és térszervezés a középkori Magyarországon. Szegedi Középkortörténeti Könyvtár 19. Szeged, Szegedi Középkorász Műhely, 2003.

Kubinyi András, Mátyás király. Budapest, Vince Kiadó, 2001.

Maticsák Sándor, A magyar nyelv eredete és rokonsága. Budapest, Gondolat Kiadó, 2020.

Róna-Tas András, A honfoglaló magyar nép. Budapest, Balassi Kiadó, 1996.

Solymosi László, Írásbeliség és társadalom az Árpád-korban. Budapest, Argumentum Kiadó, 2006.

Zsoldos Attila, Az Árpádok és alattvalóik. Magyarország története 1301-ig. Debrecen, Csokonai Kiadó, 1997.

2.1. A magyar írásbeliség létrejötte és a helynevek 2.2. Oklevelek 2.3. Geszták és krónikák 2.4. Forráskiadványok 2.5. Térképek 2.6. Az élőnyelvi helynévanyag Irodalom

2. A magyar helynevek vizsgálatának forrásai

2.1. A magyar írásbeliség létrejötte és a helynevek

A magyarság történetének legkorábbi színtereiről történeti források nem tájékoztatnak bennünket. Amint arról a magyarság történetét tárgyalva szóltunk, az általános – bár közel sem mindenki által elfogadott – vélekedés szerint a magyarok a legközelebbi nyelvrokonaiktól, az obi-ugor népektől való elválást követően az uráli átjáró, az Urál hegység és a Volga folyó közötti térségben élhettek.

Az e térségben tartózkodó, főképpen törökségi nyelveket beszélő, nomadizáló népek vándorlási folyamatának részeként az 5. századot követően a magyarok folyamatosan mozogtak nyugat felé, és 895–896 körül végül elfoglalták későbbi lakóhelyüket, a Kárpát-medencét. E fél évezrednyi időszakból a Kaukázustól és a Fekete-tengertől északra fekvő térségekben a magyarságnak lényegében nem maradtak fenn nyelvi nyomai.

A magyar helynevek ismerete a magyar írásbeliség létrejöttét követően helyezhető biztosabb alapokra. A magyar írásbeliség kialakulása a magyarság honfoglalást követő Kárpát-medencebeli megtelepedésének és az európai keresztény-feudális kultúrkörhöz való kapcsolódásának a szükségszerű következménye volt.

A magyarországi írásbeliség latin nyelvű írásbeliségként jött létre lényegében olyan formában, ahogyan az abban az időben Európa nagy részén is létezett. Ez a latin nyelvű írásbeliség azonban a kezdetektől fogva megkövetelte azt is, hogy a magyar nyelv egyes elemeit is lejegyezzék: a korabeli írásbeli műfajok egy része ugyanis szükségessé tette, hogy a szövegekben magyar nyelvi elemek is helyet kapjanak, főképpen olyankor, amikor magyar, illetve magyarországi helyek és személyek neveit kellett lejegyezni.

A hazai szórványemlékeknek két nagy csoportját különíthetjük el:

• az okleveleket és
• a magyarság történetét tárgyaló elbeszélő munkákat.

2.2.1. Eredeti, hiteles oklevelek 2.2.2. Másolt és interpolált oklevelek

2.2. Oklevelek

A magyar írásbeliség legkorábbi századaiból a legtöbb magyar nyelvű anyagot az oklevelek őrizték meg számunkra.

Ezek az iratok jellegüket, funkciójukat tekintve igen sokfélék lehetnek:

• alapítólevelek,
• adománylevelek,
• az adományozást megerősítő iratok,
• birtokösszeírások,
• tanúvallomások,
• végrendeletek,
• határjáró oklevelek stb.

Az oklevéladás Magyarországon I. István király államalapításával, az ezredfordulót követően indult meg. Az ő uralkodásának 38 éves időszakából azonban mindössze 10 oklevelet ismerünk, és ezek sem eredetiben, hanem másolatban maradtak fenn.

Az oklevelek száma időben előre haladva jelentős gyarapodást mutat: az Árpád-kor 1301-ig tartó időszakából 10.000 oklevél őrződött meg, az ezt követő mindössze három évtizedből pedig újabb 10.000. (Az oklevelek jelentőségének növekedését jól szemlélteti a 13. századi királyi oklevelek számának alakulása.) A magyar történelem újabb nagy fordulópontja, az 1526-ban történt mohácsi csatavesztés előtti időszakból pedig már az oklevelek százezres nagyságrendben állnak rendelkezésre. Az ómagyar kor e későbbi időszakából tehát már szinte felbecsülhetetlen és egyelőre kimeríthetetlennek tűnő gazdagságú forrásanyaggal számolhatunk.

A szórványok magyarnyelvűségét a mai történettudomány és nyelvtörténetírás az oklevelek funkciójával hozza összefüggésbe. Az oklevél mint jogi dokumentum ugyanis birtokjogot igazol és biztosít, s e jogbiztosító szerep ad magyarázatot a nevek magyar nyelvű feltüntetésére is. A jogbiztosításnak fontos eleme a nevek azonosító szerepe, ami azt jelenti, hogy a tulajdonnév olyan meghatározott nyelvi forma, amely egy adott környezetben többnyire egyetlen személyt vagy helyet jelöl meg. Ha ez a nyelvi forma a valós használattól eltérő módon, például latinra fordítva jelenne meg az oklevélben, akkor a névnek éppen ez az azonosító funkciója veszne el.

2.2.1. Eredeti, hiteles oklevelek

Nyelvtörténeti szempontból legnagyobb jelentőségük az eredeti (nem másolt formában fennmaradt), hiteles (nem hamis) okleveleknek van, mivel ezek nyelvi anyaga utal legközvetlenebb és legegyértelműbb módon a kiállítás korának nyelvi állapotára.

Az első eredetiben fennmaradt hiteles magyarországi oklevél a Tihanyi alapítólevél (TA), amelyet 1055-ben adott ki I. András király. Ennek tanúsága szerint az uralkodó Tihanyban bencés apátságot alapított, s az apátságnak birtokokat adományozott. A birtokok több birtoktestben, meglehetősen szétszórtan feküdtek, Tihany mellett főleg a Balaton déli partján hosszan elnyúlóan és kissé távolabb Somogy, továbbá Tolna vármegyében, sőt a Dunától keletre is. (A birtokok elhelyezkedéséről itt tájékozódhat.)

Az eredetiben fennmaradt oklevelek közvetlenül vallanak ugyan az adott korszak nyelvi állapotáról, nyelvtörténeti értékeklésük azonban mégsem egyszerű feladat. A korai szórványok nyelvi elemzésében különösen nagy jelentősége van a helyesírás-történeti értékelésnek, amely az egyes szórványemlékek írásgyakorlatát szélesebb összefüggésben, más nyelvemlékekhez való viszonyában igyekszik bemutatni és értelmezni.

Ennek során figyelembe kell vennünk, hogy a magyar nyelvű elemek lejegyzésében az oklevélíróknak a latin nyelv hangzását tükröztető betűkészlettel kellett visszaadniuk az ettől jelentősen különböző magyar hangállomány elemeit. A latin betűkészletnek a magyar nyelvre való alkalmazása hosszú évszázadokon keresztül a magyar helyesírás bizonytalanságát, változékonyságát idézte elő, ami lényegesen megnehezíti az e korban keletkezett források nyelvi interpretációját is.

Tovább bonyolítja a helyzetet az is, hogy éppen ez idő tájt, a honfoglalást követő évszázadokban a magyar nyelvben igen jelentős hangtörténeti változások zajlottak le.

Nagy jelentősége van a helyeket jelölő szórványok pontos helyhez kötésének, lokalizálásának is, mivel ennek révén lehetőség nyílik arra, hogy az adott helyet jelölő különböző adatokat egymással összevessük.

A TA-ban szereplő birtokok neveinek ilyen összevetésére – de ez az eljárás természetesen más nyelvemlékek vizsgálatára is érvényes – jó lehetőséget biztosít az is, hogy az apátság birtokait későbbi oklevelekben is megemlítik.

Az ilyen oklevelek közül a legismertebb az ún. Tihanyi összeírás (TÖ), amelyet II. András király készíttetett 1211-ben. Az oklevél megújítja az 1055-ben tett adományokat, de ezeken túl további 24 birtokot is megnevez jórészt a Balaton partjáról, sőt távolabb a Duna és a Tisza mellékéről is. E birtokokon felsorolja az apátsághoz tartozó férfi szolgálónépeket, s összességében mintegy 150 helynevet és csaknem 2000 személynevet tartalmaz.

2.2.2. Másolt és interpolált oklevelek

Az eredeti oklevelekétől némileg eltérő problematikát jelent a másolt oklevelek nyelvi anyagának nyelvészeti értelmezése. Az oklevelek másolásában a különböző hivatalos szervek és személyek nem egyformán jártak el:

• az átírt elemek változatlan vagy alig módosított formában is bekerülhettek az új szövegbe,
• máskor viszont a megváltozott helyesírási szokásoknak megfelelően változtatták meg a magyar elemek írásmódját.

A hiteles másolatban fennmaradt oklevelek helynevei onomasztikai tekintetben az eredeti oklevél keletkezési idejéhez köthetők.

A hiteles másolt oklevelek sajátos, egyedi formáját képviseli a Veszprémvölgyi apácák adománylevele (VA), amelynek eredetijét egyesek szerint 1001 előtt, mások szerint 1018 körül vagy után írták görög nyelven, ami erős bizánci hatásra utal a Kárpát-medencében való letelepedést követő időszakban. Az oklevél abban a formában maradt ránk, ahogyan azt 1109-ben Könyves Kálmán király az apácáknak adományozott birtokokat megerősítő oklevelében leíratta. Ebben egymást követően szerepel az István király nevében kiállított görög nyelvű oklevél másolata, valamint ennek a megújítás során létrehozott latin nyelvű fordítása.

Ugyancsak másolatban maradt fenn a Budához közeli, Duna menti Dömösi prépostság adománylevele (DA), amely 1138/1329-ből való, s amelyben a nem kis számú helynévi szórvány mellett – a már említett TÖ-höz hasonlóan – igen jelentős mennyiségű személynév is található.

A régi személynevek nyelvészeti interpretációja a két szócsoport igen erős kapcsolata miatt a helynevek szempontjából is fontos feladat. Ez a munka azonban részben eltérő módszereket követel meg, s gyakran a helynevek magyarázatánál bizonytalanabb eredményekkel jár. Ez több dologgal van összefüggésben:

• egyrészt az egyes személyneveknek a helynevekénél jóval rövidebb élettartamával,
• másrészt azzal, hogy az antroponimáknak a nyelvek és kultúrák közötti áramlása a régebbi korokra vonatkozóan meglehetősen nehezen követhető folyamat.

Ebből adódóan a régi magyar személynevek között jóval több bizonytalanul, illetve többféleképpen is magyarázható, továbbá megfejthetetlen elemet ismerünk, mint a magyar helynevek körében.

A másolt oklevelek esetében nem ritka jelenség az úgynevezett interpoláció, az az eljárás, amelynek során az átírt oklevél szövegébe a másoláskor újabb részeket illesztettek be. Ezt általában azzal a céllal tették, hogy az időközben megváltozott birtokállapotokat jelezzék, vagy éppen az újonnan feltüntetett birtokra vonatkozó igényüket az oklevél létrehozói kifejezzék. Az interpolált oklevelekbe az átírás során bekerült részek többnyire csak bonyolult filológiai eljárásokkal és nem is mindig teljes bizonyossággal különíthetők el, ezért a kutatók csak az utóbbi időben kezdtek figyelmet fordítani az ezt szolgáló módszerek kidolgozására.

Ilyen interpolált oklevél a Garamszentbenedeki apátság alapítólevele (GA), amely I. Géza király rendeletére 1075-ben készült, és a Szent Benedek tiszteletére szentelt apátságnak adományozott birtokokat sorolja föl. Az eredeti oklevél nem maradt fenn, csak II. István, majd II. András király átiratában ismerjük. Ennek megfelelően az oklevél keletkezési idejét az 1075/1124/1217. évvel szokás jelölni.

2.3. Geszták és krónikák

A magyarországi szórványemlékek másik csoportját a történeti munkák képviselik. Ezek nyelvi tekintetben közeli rokonságot mutatnak az oklevelekkel:

• szintén latin nyelvűek,
• és számos magyar nyelvű szórványt, személy- és helynevet tartalmaznak.

A középkori Európában divatos történeti műfajnak többféle válfaja is volt: a magyarság történetével foglalkozó munkák közül a geszták és a krónikák emelkednek ki. A geszták közelebb állnak az irodalmi műfajokhoz, mint a krónikák, mivel bennük az elbeszélt események cselekményes, néha meseszerű formában jelennek meg.

A geszták és a krónikák nyelvi adatai, a bennük rögzített nevek elvileg két különböző korra vonatkoztathatók:

• a tárgyalt időszakra, illetőleg
• a mű keletkezési korára.

Ez utóbbira a helynévi elemek feltétlenül reális tájékoztatást adhatnak, a személynevek azonban sokkal kevésbé, mivel korábban élt személyekre vonatkozóan jelennek meg. A leírt cselekmények koráról viszont egyik névfajta sem nyújthat hiteles képet, különösképpen akkor, ha azok több száz évvel korábbi történésekre vonatkoznak. Az eseményeket, ezek szereplőit és helyeit ugyanis legfeljebb a szóbeli hagyomány őrizhette meg valamennyire, s ezt a töredékes képet maguk a szerzők voltak kénytelenek kiegészíteni, kiszínezni a maguk tehetsége és fantáziája szerint.

Az első ránk maradt geszta a Gesta Hungarorum, amelynek a szerzője ismeretlen, ezért Anonymusként szokás említeni. A geszta keletkezési idejét sem ismerjük, a mű egy a 13. század második feléből való másolatban maradt fenn, a legvalószínűbbnek az tűnik, hogy az eredeti példány az 1210-es évek vége felé (1217 körül) vagy esetleg az 1160–70-es években íródott. A magyarság történetét a geszta szerzője az egykori őshazába vezeti vissza, ahonnan a Kárpát-medencében lévő új hazájukat meghódítani elindultak. A cselekmény zömét a honfoglalás eseményei teszik ki, azoknak a harcoknak a leírása, amelyek révén a magyarok birtokba vették országukat. Az ezek kapcsán említett helyek és személyek (főleg vezérek), valamint nemzetségek nevei adják jórészt a nyelvemlék magyar szórványait.

Az általa közölt igen gazdag helynévanyag a geszta szerzőjének széleskörű országismeretére utal, s az egyidejű oklevelekkel összevetve is hitelesen tükrözi korának helyneveit. Ezek valós volta gyökeresen eltér azonban a gesztában előhozott személynevek nem ritkán kitalált, kreált jellegétől.

A szerző a helyneveket értelmezi is olykor: Ungvár például Hungvar-ként a hun elődök nyomán járó hungaros honfoglalók megnevezésével kerül kapcsolatba, Szerencs város nevét a szerelem-mel hozza összefüggésbe, sőt a szláv nyelvből származó Csongrád neve kapcsán a latin fordításból (nigrum castrum) megtudjuk, hogy a kifejezés eredetileg ’fekete vár’-at jelentett.

Anonymus gesztája mint forrásanyag a régi magyar történelem és nyelv megismerésében régóta kiemelt fontossággal bír, s a hozzá fűződő kutatási módszerek és eredmények igen nagy hatással voltak a régi nevek vizsgálatára általában is. A geszta- és krónikairodalom történettudományi és nyelvészeti értékelésében figyelembe kell azt is venni, hogy e művek szerzői egymás munkáira igen nagy mértékben támaszkodtak.

Az előzőekben ismertetett források – jellegüktől függően – különböző mennyiségű helynévi adatot tartalmaznak egy-két helynév említésétől akár néhány százig is terjedően. Ezek különféle helyfajtákat jelölnek:

• főleg településneveket,
• de emellett vízneveket
• és (elsősorban a legkorábbi időszakokban) mikrotoponimákat is.

Olyan dokumentumot a 16. század előttről azonban nem ismerünk, amely az ország egészére kiterjedően ismertetné például a települések megnevezéseit. Az ebből a szempontból legteljesebb jegyzékek a pápák által beszedett tizedek adólistái. A leggazdagabb ezek közül 1332–1337 között készült, ám ez sem terjed ki az ország egész területére. E fontos forrás onomasztikai hasznosítását azonban megnehezíti a benne szereplő településnevek nyelvi pontatlansága, ami azzal magyarázható, hogy a lista készítői nem magyar anyanyelvű pápai megbízottak voltak.

2.4. Forráskiadványok

A magyar helynevekről a 16. század előtti időszakra vonatkozóan kizárólag az előző részekben bemutatott forrástípusok, az oklevelek és a történeti tárgyú munkák nyújtanak információt. Ezek a források természetesen nemcsak az onomasztika számára fontosak, hanem a történettudományi, a történeti földrajzi, illetve a magyar nyelvtörténeti kutatások számára is meghatározó jelentőségű dokumentumok. Ez a több irányból megmutatkozó érdeklődés előnyös az interdiszciplináris jellegű helynévtörténeti vizsgálatok számára.

A névkutatók jórészt a levéltárosok, diplomatikusok, történészek által kiadott megbízható forráskiadványokból merítik adataikat.

• Az oklevéltárak többnyire történeti koronként teszik hozzáférhetővé a forrásokat: az Árpád-kor (ÁÚO), az Anjou-kor (A, AOklt.), a Zsigmond-kor (Zs.) okleveleiről állnak rendelkezésre ilyen kiadványsorozatok
• Emellett megindult a legkorábbi, legfontosabb oklevelek kritikai kiadása is (DHA).
• A helynévkutatók számára nélkülözhetetlenek az e korszakra vonatkozó történeti földrajzok. Ezek közül kiemelkedik Györffy Györgynek Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza című munkája (Gy.), amely az ország mintegy két harmad részére vonatkozóan tartalmaz történeti szempontból megbízhatóan feldolgozott helynévi anyagot.

Nyelvészeti-onomasztikai célú összegző szótári jellegű munkák összeállítása a korai forrásokra vonatkozóan csak a közelmúltban indult el. Az 1301 előttről adatolható személynevekről készült Fehértói Katalin teljességre törekvő szótára, az Árpád-kori személynévtár (1000–1301) (ÁSz.). Györffy György fent említett munkájához kapcsolódóan Helynévtörténeti adatok a korai ómagyar korból (HA) címmel négy részes munka jelent meg, amely a kérdéses területek teljes nem településnévi anyagát tartalmazza térképes ábrázolással kiegészítve. A Korai magyar helynévszótár (KMHsz.) négy-öt kötetre tervezett sorozata pedig a teljes 1350 előtt fennmaradt magyarországi helynévanyagot adja közre nyelvi szempontok szerint szerkesztett szótár formájában.

A kiemelkedő jelentőségű forrásokról monografikus jellegű feldolgozások is készültek. E munka az 1930-as évek végétől indult meg, és bő két évtized alatt tucatnyi elemzés készült el. Az ilyen irányú érdeklődés az ezredfordulót követően élénkült meg ismét: az utóbbi években több munka jelent meg eddig alaposabban nem vizsgált fontos forrásokról, de napirenden van a korábban elemzett források újrafeldolgozása is, ami azt jelzi, hogy felmerült a biztosnak gondolt eredmények felülvizsgálatának igénye is.

2.5. Térképek

Az ország egészére vonatkozó, egyidejű helynévanyagot egy másik forrástípus, a térkép nyújt számunkra. A Kárpát-medencéről már a honfoglaló magyarok ideérkezése előtt is készültek térképek, és a korai Magyarország is megjelenik jó néhány Európát ábrázoló térképen. Ezek azonban nem nyújtanak számunkra információt az itteni helynevekről. Az első részletes Magyarországot ábrázoló térkép 1528-ban jelent meg Ingolstadtban. E munka térképészeti szempontból is a kor európai élvonalába tartozott. A rajta szereplő mintegy 1500 helynév, főleg településnév nyelvileg jórészt hiteles formát mutat, amit elsősorban a Lázár deákként ismert szerzőjének magyar anyanyelvűsége magyaráz.

A török hódítás és Magyarország három részre szakadása időszakában a térképészeti munkálatok érthető módon visszaestek. A török kiűzését követően nem sokkal, 1689-ben Parvus Atlas Hungariae címmel kiváló térkép jelent meg, amely Magyarország területét mutatja be Erdély nélkül. Az atlasz Hevenesi Gábor irányításával készült, s az onomasztikai felhasználását megkönnyíti az, hogy a mintegy 2800 helynevéről egyidejűleg névmutató is készült.

A modern kori térképek közvetlen elődjének tekinthető az az országtérkép, amelyet Lipszky János 1806-ban jelentetett meg Mappa Generalis Regni Hungariae címmel, 1808-ban pedig az ország településneveit tartalmazó névmutató (Repertorium Locorum Objectorumque) is elkészült hozzá. A térkép mintegy 24.000 hely nevét tartalmazza, gazdagságát tekintve tehát jóval felülmúlja a korábbi munkákat.

Az országtérképeknél részletesebbek és ebből következően jóval gazdagabb, jobbára hiteles, a helyi nyelvhasználatot tükröző helynévanyagot közölnek az egyes megyéket ábrázoló térképsorozatok, amelyek közül a 18. század első felében Mikoviny Sámuel, a 18–19. század fordulóján pedig Görög Demeter térképei tűnnek ki névtani szempontból. Az ezeken találhatónál is nagyobb névsűrűség jelenik meg azokon a birtoktérképeken, amelyeket a legnagyobb földbirtokokkal rendelkező főúri családok (pl. az Esterházyak, a Festetichek) készíttettek birtokaikról főképpen a 18–19. század folyamán.

A térképészet általános fejlődésében fontos szerepet játszott a katonai célú térképek készítése. Magyarország első katonai felmérése 1782–1785 között zajlott le. Jóval hosszabb ideig tartott a második felmérés (1806–1869), és követte ezt szinte azonnal a harmadik katonai térkép elkészítése is (1872–1884). E térképeknek az ország- és megyetérképekénél jóval nagyobb méretarányából, illetve az ábrázolt objektumok iránti speciális érdeklődésből adódóan számos olyan helynévfajta is megjelenik rajtuk, amelyeknek másutt csak ritkán jutunk a nyomára: gyakran feltüntetik például az utak melletti csárdák, a kis patakok mentén épült malmok, a kisebb kiemelkedések stb. neveit is. E térképek ma digitális, georeferált formában is a kutatók rendelkezésére állnak.

Magyarország legrészletezőbb térképsorozata a földnyilvántartás és a föld utáni adó beszedése céljából készült el. A településenként megrajzolt kataszteri térképek készítését az 1850-es években kezdték el, de az első felmérés még az első világháború kitöréséig sem fejeződött be az ország akkori egész területére vonatkozóan. E nagy méretarányú (1 : 2800) térképek részletesen ábrázolják a települések egész területét, és gazdag névanyagot tartalmaznak. A rajtuk szereplő nevek főképpen az egyes művelés alatt álló földterületeket jelölik meg, a térképész szakemberek – az utasításoknak megfelelően – jórészt a helyi lakosság által használt megnevezéseket rögzítették a térképeken. Mivel az itt szereplő nevek az adózásban voltak használatosak, bizonyos tekintetben hivatalos státust nyertek, s emiatt gyakran ma is ismert, használt névformák.

Magyarország helységeinek első hivatalos összeírása 1773-ban készült el. Az ország településeinek hivatalos névjegyzékét a kormányzati hivatalként működő Központi Statisztikai Hivatal bocsátja közre 1873 óta. Az általában 5-10 évenként megjelenő helységnévtárakban jól követhető a magyarországi településnevek újabb kori változása. Ezek és más fontos kézikönyvek anyaga alapján újabban helységnév-azonosító szótárak is készülnek, ezek közül kiemelkedik Lelkes György munkája (2011).

2.6.1. Gyűjtőmunka a 19. században 2.6.2. Új irányok a két világháború között 2.6.3. Helynévgyűjtemények a 20. század második felében

2.6. Az élőnyelvi helynévanyag

Az írásban lejegyzett és ránk marad helynevek a ténylegesen használt elnevezéseknek minden korban csak egy kis részét teszik ki. Egy idő után ezért a tudomány számára fontossá vált az élőszóban, akár csak kisebb közösségekben használt helynevek összegyűjtése és közzététele. Ezt az igényt a 19. században elsőként a történész kutatók fogalmazták meg, mivel felismerték, hogy a modern kori helynevek is jelentős történeti forrásértékkel rendelkeznek.

2.6.1. Gyűjtőmunka a 19. században

A Magyar Tudományos Akadémia Európában úttörő vállalkozásként már 1837-ben, majd 1853-ban is pályázatot írt ki a magyar helynevek összegyűjtésére és etimológiai magyarázatára. A felhívás ugyan kevés kézzelfogható eredményt hozott, ám jelzi a helynevek iránti tudományos érdeklődés megjelenését.

1864-ben aztán egy történész akadémikus, Pesty Frigyes nagyszabású gyűjtőmunkát indított el. A tudományos célok eléréséhez a magyar közigazgatás támogatását is megnyerte: az általa összeállított kérdőíveket a hivatalos szervek minden magyarországi település önkormányzatához eljuttatták azzal a kéréssel, hogy válaszoljanak a feltett kérdésekre. Pesty több kérdése vonatkozott magára a településnévre, ennek régi adataira, a lakosság betelepülésének körülményeire stb., de a legrészletezőbb választ az adott helység területén lévő különböző helyek megnevezéséről várták, külön kiemelve az ezekhez fűződő népi hagyományok, névmagyarázatok lejegyzésének fontosságát is. A kérdőívet és a hozzá tartozó részletes útmutatót a magyar mellett német, román és szlovák nyelven is megfogalmazták, mivel nemcsak a magyar nyelvű településeken kívánták elvégezni a gyűjtést.

A válaszokat a helybeli hivatalos személyek, többnyire a település jegyzői vagy más értelmiségiek, pl. papok, tanítók készítették el, leginkább az ottani lakosok kikérdezése alapján. Az eredmény nagyon vegyes lett: a rendkívül alapos gyűjtemények mellett számos csekély értékű válasz is érkezett vissza, sőt sok helyről nem is küldtek válaszokat. A gyűjtés összességében gazdag eredménye – több százezer helynév 63 kéziratos kötetben összefoglalva – még a kezdeményezőket is meglepte, így az anyag feldolgozása alig haladt előre. E gyűjtemény, amelynek számos részlete azóta nyomtatásban is megjelent, a mai kutatók számára a 19. század közepének legfontosabb helynévtörténeti forrását jelenti.

2.6.2. Új irányok a két világháború között

A magyar nyelvtudomány történetében a helynevekkel való foglalkozás a 20. század elejétől vált fontos, bizonyos időszakokban meghatározó kutatási területté. A figyelem kezdetben szinte kizárólag az Árpád kor (895–1301) fentebb már ismertetett forrásai felé fordult. A 20. század első felének két kiemelkedő névkutatója, Melich János (1872–1963) és Kniezsa István (1898–1965) figyelmének középpontjában jórészt e korszak névtörténete állt.

Az 1930-as években Szabó T. Attila a történeti tekintetben sajátos sorsú Erdély helyneveinek történetével kezdett el foglalkozni. A térség forrásadottságainak megfelelően a 16–19. századi levéltári anyagokból gyűjtött helyneveket, és emellett megteremtette az élőnyelvi helynévanyag feltárásának nyelvészeti-onomasztikai módszertanát is. Ő maga és tanítványai helynévadatok tízezreit tették közé településenkénti elrendezésben önálló kötetek vagy tájegységenként egybeszerkesztett munkák formájában.

Nagyszabású terve, az Erdélyi Helynévtörténeti Adattár összeállítása a tudománypolitikai körülmények kedvezőtlen alakulása miatt azonban nem valósulhatott meg, hatalmas helynévgyűjteménye tizennégy kötetben csak jóval a halála után jelenthetett meg Magyarországon. Szabó T. Attila ezzel a magyar helynévkutatásnak egy fontos új irányát teremtette meg. Az adattár digitális adatbázisként, kereshető formában, térképes megjelenítéssel is kiegészítve elérhető az Erdélyi Helynévtörténeti Adattár oldalán.

2.6.3. Helynévgyűjtemények a 20. század második felében

Magyarországon a szélesebb körű helynévgyűjtés csak az 1960-as évek elején indult meg. A munkát a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetének szakmai irányításával végezték, de részt vállaltak benne a pécsi, a debreceni, budapesti és a szegedi egyetem szakemberei is. Az egyes településeken használt helynevek összegyűjtését a legtöbb helyen nem nyelvészek végezték el, hanem a feladatra kiképzett, többnyire helybeli értelmiségiek, tanárok, papok, hivatalnokok. A gyűjtemények nyelvészeti-névtani hitelességét az biztosítja, hogy a kötetek nyelvész szerkesztői a helyszínen is ellenőrizték az anyagot.

Az élőnyelvi neveket a helyi kiejtést tükröző fonetikus formában jegyezték le, és az anyagot újabb kori történeti forrásokból (Pesty Frigyes helynévgyűjtéséből, a kataszteri térképekről) is kiegészítették. A nevek által jelölt helyeket sematikus térképvázlatokon ábrázolták. A településenként elrendezett névkincset a szerkesztők megyei kötetekbe rendezték, de több helyen az egyes járások helyneveit adták ki önálló könyvekben.

Az első helynévi adattár Zala megye neveiről 1964-ben jelent meg. A következő évtizedekben főleg a dunántúli részek megyéit bemutató kötetek láttak napvilágot: Somogy, Tolna, Vas, Komárom, Veszprém és Győr-Moson-Sopron megye több járása. A Dunától keletre eső térségekből csak Heves megye anyaga jelent meg egészében, illetve Jász-Nagykun-Szolnok és Pest megye néhány járásáé. E munkálatokat kezdetben Végh József, majd hosszú időn át Ördög Ferenc irányította.

Azok a gyűjtemények, amelyeket egyetemi szakemberek készítettek el, némileg eltérő módszerrel készültek. Itt a gyűjtésben önkéntesek nem vettek részt, és e munkák a fentiekhez képest jóval gazdagabb történeti forrásanyagot dolgoznak fel. E téren kiemelkedik a Pesti János szerkesztette Baranya megyei kötet, a Csepel-sziget és az Északkelet-Magyarországon lévő Hegyköz helynévtára. A debreceni kutatók a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei helyneveket szótári formában tették közzé, ami az anyag többoldalú hasznosítását is elősegíti.

A névgyűjtemények újabb generációját képviseli a Hajdú-Bihar megye helynevei 1. kötete, amely digitális adatbázis alapján készült, és a fentieken túl gazdag illusztrációs anyagot és helynévatlaszt is tartalmaz.

A 20. század második felében folyó tudományos célú helynévgyűjtés és helynévkiadás a Magyarország határain kívül, a szomszédos országok magyar nyelvű térségeiben csak szerényebb eredményeket ért el. Összehangoltabb gyűjtőmunka egyedül a Vajdaságban (Szerbia) folyt Penavin Olga vezetésével, Erdélyben is folyamatosan zajlott ilyen irányú munka, de a terület arányaihoz képest csak szerényebb mértékben.

Összességében elmondható, hogy a magyar nyelvterületnek jelenleg még a feléről sem rendelkezünk modern kori élőnyelvi helynévgyűjteménnyel, ami a névtani kutatások lehetőségeit bizonyos kérdések vizsgálatában jelentősen korlátozza.

Irodalom

Bárczi Géza, A tihanyi apátság alapítólevele mint nyelvi emlék. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1951.

Benkő Loránd, A magyar nyelvtörténet forrásai és felhasználásuk módszere. In: Bárczi Géza–Benkő Loránd–Berrár Jolán, A magyar nyelv története. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 1967. 21–94.

Dömötör Adrienn, Régi magyar nyelvemlékek. Budapest, Akadémiai Kiadó, 2006.

Hoffmann István, A Tihanyi alapítólevél mint helynévtörténeti forrás. A Magyar Névarchívum Kiadványai 16. Debrecen, Debreceni Egyetemi Kiadó, 2010.

Jakubovich Emil–Pais Dezső, Ó-magyar olvasókönyv. Pécs, Danubia, 1929.

Kovács Éva, A Tihanyi összeírás mint helynévtörténeti forrás. A Magyar Névarchívum Kiadványai 34. Debrecen, Debreceni Egyetemi Kiadó, 2015.

Kristó Gyula szerk., A honfoglalás korának írott forrásai. Szeged, Szegedi Középkorász Műhely, 1995.

Kristó Gyula szerk., Az államalapítás korának írott forrásai. Szeged, Szegedi Középkorász Műhely, 1999.

Molnár József–Simon Györgyi szerk., Magyar nyelvemlékek. Budapest, Tankönyvkiadó, 1976.

Pais Dezső, A veszprémvölgyi apácák görög oklevele mint nyelvi emlék. A Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai 50. Budapest, 1939.

Papp-Váry Árpád, Magyarország története térképeken. Kossuth Kiadó–Cartographia, 2005.

Szabó Dénes, A dömösi prépostság adománylevelének hely- és vízrajz. A Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai 85. Budapest, 1954.

Szentgyörgyi Rudolf, A Tihanyi apátság alapítólevele 1. Az alapítólevél szövege, diplomatikai és nyelvi leírása. Budapest, ELTE Eötvös Kiadó, 2014.

Szentpétery Imre, Magyar oklevéltan. Budapest, Magyar Történelmi Társulat, 1930. Reprint kiadás: Budapest, Hatágú Síp Alapítvány, 1995.

Szőke Melinda, A garamszentbenedeki apátság alapítólevelének nyelvtörténeti vizsgálata. A Magyar Névarchívum Kiadványai 33. Debrecen, Debreceni Egyetemi Kiadó, 2015.

Zelliger Erzsébet, A Tihanyi Alapítólevél. Pannonhalma, Bencés Kiadó, 2005.