V. TELEPÜLÉSNEVEK

Tartalom ☰

1. Általános kérdések 2. Személynévből alakult településnevek 3. Társadalmi csoportnevekből alakult településnevek 4. Patrocíniumból alakult településnevek 5. Épített környezetre utaló településnevek 6. Természeti környezetre utaló településnevek 7. A településnevek változásai

---

1. Általános kérdések

---

1.1. A településnevek megjelenése a magyarban

1.1. A településnevek megjelenése a magyarban

A magyar nyelvben a mai értelemben véve csak attól az időtől kezdve léteznek településnevek, hogy a magyarság a nomadizáló életmódról áttért a megtelepedett életformára. Ez a honfoglalást követően viszonylag hosszabb időt vehetett igénybe: a 11. századtól azonban már bizonyosan léteztek az európai feudális gazdaságra jellemző falvak, és néhány városias település is lehetett a Magyar Királyság területén.

Településeik persze a vándorló-nomadizáló népeknek is voltak, amelyek akár hosszabb ideig is ugyanazon a helyen álltak. Ilyenekről azonban a magyarság 10. század előtti, vándorláskori történetéből nincs tudomásunk, így a neveiket sem ismerjük. Feltehetjük azonban (analógiák alapján), hogy ezek hasonlóak lehettek a Kárpát-medencében előforduló legrégebbi magyar településnevekhez.

A magyar településrendszer kiépülését és megszilárdulását mutatja, hogy a 11. században létrejött a világi és az egyházi közigazgatási struktúra, amely a Magyar Királyság térszervezésének határozott kereteket adott. Ez a településszerkezet a középkorban azonban meglehetősen változékony volt, ami két jelenségben nyilvánult meg:

• egyfelől az új települések nagy számban való megjelenése, a meglévő települések két vagy akár több részre történő osztódása, azaz a települések számának gyarapodása jellemezte a településhálózatot;
• másfelől ennek az ellenkezője: bizonyos korszakokban (háborúk és gazdasági okok következtében) a települések pusztulása vált meghatározó folyamattá.

A változásokat természetesen a települések megnevezésének módosulása, a településnevek rendszerének az átalakulása is követte. A településnevek számának gyarapodása két tényező kölcsönhatásából adódik. A települések már meglévő nevei mellé nem csupán új elnevezések jöttek létre, hanem a korábban feltűnt megnevezések közül némelyek ki is estek a használatból. Ez a két változási folyamat együttesen alakította a névrendszer elemeit, s adja a nevek számában jelentkező módosulásokat (többnyire növek¬ményt). Ez a kétirányú változás jól szemléltethető azzal az ábrával, amely a középkori Bihar vármegye településneveinek születését (barna oszlopok, pozitív tartomány) és pusztulását (sárga oszlopok, negatív tartomány) mutatja be évszázadokra lebontva.

A kutatók – nem lévén más erre vonatkozó forrás – gyakran éppen ezekből a nyelvi változásokból tudnak következtetni a településtörténeti folyamatokra is.

---

1.2. A településnevek történeti forrásértéke

A forráshiány, illetve a településnevek valóban meglévő településtörténeti forrásértéke magyarázza főképpen azt, hogy a magyar helynevek közül a kutatóktól messze a legtöbb figyelmet éppen ez a helynévfajta kapta.

A 20. század első felének két nagy névkutatója, Melich János és Kniezsa István elsősorban a nevek etimológiai vizsgálata révén igyekezett településtörténeti kérdéseket tisztázni. Az a körülmény azonban nagyban gátolta a kutatásokat, hogy éppen az ebben a tekintetben leginkább figyelemreméltó időszakra, a 10–11. századra vonatkozóan alig maradtak fenn településnévi adatok.

A kutatási lehetőségek kitágítása végett Kniezsa István kidolgozta a magyar településnevek tipológiai rendszerét, amelynek bizonyos névtípusairól azt tartotta, hogy az ezekbe tartozó egyes nevek – a forrásokban való időbeli előfordulásuktól függetlenül – egy jól körülhatárolható korai időszakban keletkeztek. Ez a teória sokáig meghatározta a magyar történeti helynévkutatás eredményeit, és jelentősen befolyásolta a történettudomány felfogását is. Az elmélet egyes részleteit a kutatók később megpróbálták finomítani, mára azonban nyilvánvalóvá vált, hogy ez az elképzelés az egyes részleteit és az alapjait tekintve is tarthatatlan.

A történettudomány más kérdésekben is erősen támaszkodik az onomasztika eredményeire. A településnevek kutatásának nyelvészeti-onomasztikai eredményeit azonban nagyon óvatosan szabad csak felhasználni más tudományokban. A kutatók főképpen a túláltalánosítás révén jutnak gyakran kellően meg nem alapozott következtetésekre.

• Fontos ismereteket kaphatunk például a középkori Magyarország etnikumainak történetét illetően a népnevet tartalmazó településnevek elemzéséből,
• és a gazdaságtörténet jobb megismerését is segíti a foglalkozásnévből alakult településnevek vizsgálata.

A nyelvi valóságon kívül eső következtetésekkel azonban több ok miatt is nagyon óvatosan kell bánni.

• egyfelől: a településeknek csak egy része kaphatott nevet a benne lakók etnikuma vagy éppen a foglalkozása alapján;
• másfelől: az ilyen lexikális szerkezetet mutató nevek sem feltétlenül utalnak az itt említett pragmatikai körülményekre (tehát a lakók etikumára vagy foglalkozására), mivel a népnevek és a foglalkozásnevek személynévi közvetítéssel is válhattak településnevekké.

---

1.3. Magyarok előtti településnevek a Kárpát-medencében

A Kárpát-medence magyarok előtti történetéből bőséggel ismerünk településneveket a Római Birodalom korszakából. Az egykori Pannonia Provincia neveit különböző jellegű források őrizték meg számunkra, a helybeli népek nyelvhasználatában azonban ezek nem maradtak fenn. Így a mai településnevek között sincs olyan, amely erre a korra lenne visszavezethető. A birodalom bukása utáni időszakból viszont alig ismerünk a Kárpát-medence térségében településneveket: néhány ilyet a magyarok ideérkezését közvetlenül megelőző időkből nyugati források említenek.

---

1.4. Nem magyar eredetű településnevek a Kárpát-medencében

A magyar településnevek között nagy számban találhatók olyan megnevezések is, amelyek valamely más nyelvben keletkeztek:

• döntően a szlávban,
• kisebb mértékben pedig a németben és a románban,
• egy-egy esetben a vallonban,
• de egyes esetekben a törökségi nyelvekből való származtatás lehetősége is felmerülhet.

E nevek a magyar nyelv helynévállományát jelentősen gyarapították ugyan, de a magyar névadás rendszerét kevésbé befolyásolták, ezért itt is csak érintőlegesen szólunk róluk.

A szláv eredetű településnevek nagy része a magyarság Kárpát-medencebeli letelepedését követően keletkezhetett, de vannak közöttük olyanok is, amelyek ennél korábbiak. A két réteget tisztán nyelvi kritériumok alapján azonban nagyon nehéz szétválasztani. E problémát a víznevek kapcsán már érintettük, ezért itt nem térünk ki rá.

Szláv eredetű magyar településnevek a Kárpát-medencének főleg azokon a részein találhatók, ahol a szláv–magyar együttélés a legkorábbi időktől más történeti források által is igazolható.

• Legsűrűbben az északi területeken fordulnak elő:
magyar Galgóc < szláv *Glogovьcь ’galagonyával benőtt hely’,
magyar Kosztolány < szlovák Kostoľany ’a templom emberei’;
• de gyakoriak a déli térségben is:
magyar Pozsega < szerb-horvát Požega ’felégetett terület’,
magyar Zimony < délszláv *Zemlьnъ [gradъ] ’földvár’;
• előfordulnak szláv eredetű településnevek az ország középső részein is, még ott is, ahol szláv népeknek egyéb nyomait e neveken kívül a történeti forrásokban egyébként nem találunk
magyar Csongrád < szláv *Čьrnъgradъ ’fekete vár’,
magyar Visegrád < szláv *Vyšegradъ ’magaslaton lévő vár’.

Német nyelvű lakosság az ország két térségében is nagyobb tömbben élt már az Árpád-kortól kezdődően:

• Észak-Magyarországon és
• Dél-Erdélyben.

Német eredetű településnevet azonban alig tudunk említeni, de ilyen például a Kassához közeli Késmárk (< német Käsmark ’sajtpiac’).

Vallon többségű település legfeljebb néhány lehetett a középkori Magyarországon, mégis bekerültek a magyar nyelvbe a telepesek saját nyelvéből származó megnevezések is:

A Tállya, illetve Tálya nevű falvak neve az ófrancia taille ’irtvány, irtás’ szóval hozható kapcsolatba.

Román eredetű magyar településnevek a Kárpát-medence keleti térségében, főleg Erdélyben találhatók. Ezek a környezetükhöz képest többnyire újabb keletkezésű megnevezések, és főképpen kisebb településeket jelölnek:

az egykori Bihar vármegyében Bragyet (< román Bradet ’fenyves, fenyőerdő’) és Bucson (< román Bucium ’fatönk’).

---

1.5. Latin nyelvű településnév-említések a forrásokban

A magyarországi latin nyelvű oklevelek a helyneveket magyar nyelven tartalmazzák ugyan, bizonyos típusú névfajták azonban gyakran latin nyelven szerepelnek ezekben a dokumentumokban, ahogyan láttuk ezt a nagyobb folyók nevei esetében is.

A latin nyelvű névhasználat megjelenik az oklevelekben említett településnevek körében is. Ebben elsősorban a presztízsviszonyok játszanak szerepet, mivel leginkább a valamilyen szempontból jelentős települések megnevezése szerepel latinul.

Nemcsak a jelentősebb települések neve szerepel azonban latin nyelven az oklevelekben.

• A sokfelé előforduló, Újfalu nevet viselő településeket például gyakran említik Nova Villa vagy Villa Nova formában.
• A településnevekhez kapcsolt gyakori jelzői előtagokat is szívesen lefordították latinra az oklevélírók: a Baranya megyei Kiskémed latinul 1280: Minori Kemud és 1330: Kemed parua (KMHsz. 1.) vegyes nyelvű formában is szerepel az oklevelekben.
• Ugyanígy gyakran lefordították a településnevekben szereplő nagy, alsó, felső névrészeket is.

Az oklevelekben szereplő latin nyelvű településnév-formák mögött a beszélt nyelvben természetesen magyar nyelvű alakok húzódhattak meg. A többnyire magyarul szereplő nevek nagy többsége kétségkívül a helyben használt névváltozatokat rögzítette, mivel ennek a települések azonosításában jogi szempontból is fontos szerepe volt. Ebből következően az oklevelekben szereplő helyneveket a valós nyelvhasználatból származó, a korabeli nyelvhasználatot hűen tükröző formáknak tarthatjuk.

Az oklevél-kibocsátás megszilárdulása, szélesebb körűvé válása azonban magával hozta az oklevélírók egységesítő törekvéseinek felerősödését is,

• amely elsősorban helyesírási-hangtani téren jelenik meg,
• de ez a szándék mutatkozik meg egyes települések latin nyelven való említésében is.

---

1.6. A településnevek típusai

A magyar eredetű településnevek rendszerét az elméleti fejezetekben kifejtett alapelveknek megfelelően mutatjuk be. A bemutatásban meghatározó szerepet kap a történeti szemléletmód, amely a nevek keletkezésére és változására is tekintettel van. Mivel a magyar településnév-rendszer az ómagyar korban alakult ki és szilárdult meg, ezért erre az időszakra helyezzük a hangsúlyt.

A településnevek különböző típusait funkcionális és szerkezeti szempontok szerint tárgyaljuk.

A fő csoportokat funkcionális-szemantikai alapon alakítottuk ki, amelyek mögött pragmatikai szempontok is húzódnak. Ez azt jelenti, hogy az egyes kategóriákban maguknak a településeknek a jellege, létrejötte, történeti körülményei fejeződnek ki.

• Ennek megfelelően elsőként a humán környezetre utaló településneveket tárgyaljuk, amelyek alapjául egyéni személynevek és ún. társadalmi csoportnevek szolgálhattak: ez utóbbi típusba a népnevekből és törzsnevekből, illetve a foglalkozásnevekből alakult településnevek tartoznak.
• Az épített környezetre utaló településnevek csoportjába több szemantikai mezőbe tartozó névadási motívum is belesorolható: templomok, várak, hidak, bányák stb. is lehettek a névadás alapjai, de itt tárgyaljuk a vásárokra, a vámjogra utaló településneveket is.
• A humán és az épített környezetre utaló nevek között jellegzetes átmeneti névtípusként mutatjuk be a patrocíniumokból lett településneveket.
• Végül pedig a természeti környezetre utaló neveket tárgyaljuk.

A funkcionális szemantikai kategóriákon belül a neveket jellemző szerkezeti típusaik szerint tárgyaljuk.

Emellett megkülönböztetett figyelemmel mutatjuk be az egyes típusok kronológiai jellemzőit is.

A településneveknek az a szemantikai, motivációs rendszere, amelyet a továbbiakban bemutatunk, természetesen nemcsak a magyar helynévrendszerre érvényes, hanem a névadás mögött meghúzódó univerzális kognitív-pragmatikai tényezőknek köszönhetően más nyelvek névrendszereire is.

A nyelvi megformáltság eszközrendszerében azonban jóval több nyelvspecifikus jelenséget is nyilvánvalóan megfigyelhetünk.

Mindez pedig azt is jelenti, hogy a Kárpát-medencei névadási és névhasználati folyamatokat akkor láthatjuk majd az eddigieknél is tisztábban, ha azokat szélesebb kontextusba, tágabb összefüggésrendszerbe helyezzük. A magyar településnév-adás ugyanis nem elszigetelt jelenségként működött, hanem abba az európai kultúrkörbe betagozódva, amelynek a Kárpát-medencében való megtelepedéssel és a kereszténység felvételével a részévé vált. Ezeknek az egyezéseknek és különbségeknek a feltárása a jövő kutatásainak fontos feladata lehet.

---

1.7. A hivatalos névadás

A nyelvi elemek, de még a helynevek között is ritkák az olyanok, amelyeket hatóságok szabályoznak. A településnevek – igaz, csak a legújabb korban – ezek közé a nevek közé tartoznak. A tulajdonnevek létrejöttében a középkorban is fontos, némely névtípus esetében meghatározó szerepet játszottak a nagy befolyással rendelkező társadalmi rétegek: az uralkodó és környezete, az egyház vezető rétege és a birtokosok.

A középkori településrendszer teljes kiépülését követően a későbbi századokban a közigazgatás számára a települések névazonossága, azaz a településnévi homonímia okozott gondot. Az egyértelmű azonosíthatóság biztosítására egyre több településnévhez kapcsolódott megkülönböztető szerepű jelző. Ezek többnyire a helyi nyelvhasználatban jöhettek létre, de feltehetően inkább a szélesebb hatókörű hivatalos írásbeliségben voltak használatosak. A településnevek lajstromozása, a soknyelvű Magyar Királyságban a különböző nyelvű névváltozatok nyilvántartása a 18. századtól vált egyre intenzívebbé.

Az ország településneveinek átfogó rendezésére a 19. század második felének gyors polgári fejlődése teremtette meg az igényt. A közigazgatás, a posta, a közlekedés szervezése megkövetelte, hogy minden település egyedi névvel pontosan azonosítható legyen.

E célt a hivatalos szervek az országos településnév-rendezés által kívánták elérni, amelyet 1898 és 1912 között végeztek el úgy, hogy a munkába kiváló nyelvész, levéltáros, történész szakembereket is bevontak.

Ennek eredményeképpen megállapították és rögzítették az egyes települések hivatalos nevét. Ezek megváltoztatására az I. világháború után egyharmad részére csökkent ország területén csak viszonylag ritkán került sor.

A településnevek természetes változása és a hivatalos névrendezés, a névváltoztatások következtében számos településnek több névváltozata is létezik. Ezek használatát, a közülük való választást a névhasználat pragmatikai, nyelvszociológiai körülményei határozzák meg.

A helyi nyelvhasználat például többnyire nem igényli a megkülönböztető szerepű jelzői előtagok alkalmazását:

így a Hajdúság-nak nevezett tájon fekvő Hajdúböszörmény-t vagy Hajdúdorog-ot Böszörmény-nek, illetve Dorog-nak említik;
Berettyóújfalu-t pedig a környékbeliek egyszerűen csak Újfalu-nak nevezik.

Némelyik településnek még szlengnyelvi változata is kialakult:

Böszörmény a fiatalok szlengjében Böszi,
Debrecen pedig Debi néven szerepel.

A hivatalos településnév-formák használata – ott, ahol ez eltér más névváltozatoktól – a formális nyelvi szituációkra korlátozódik.

---

Irodalom

Bölcskei Andrea, A magyar településnevek korrelációs rendszerének alakulása a természetes névadás korszakában. A Károli Gáspár Református Egyetem Magyar Nyelvtudományi Tanszékének Kiadványai 2. Budapest, 2010.

Györffy György, István király és műve. Harmadik kiadás. Budapest, Balassi Kiadó, 2000.

Hoffmann István–Rácz Anita–Tóth Valéria, Régi magyar helynévadás. A korai ómagyar kor helynevei mint a magyar nyelvtörténet forrásai. Budapest, Gondolat Kiadó, 2018. 181–208.

Kálmán Béla, A nevek világa. Negyedik, átdolgozott kiadás. Debrecen, Csokonai Kiadó, 1989.

Kiss Lajos, Történeti vizsgálatok a földrajzi nevek körében. Piliscsaba, Pázmány Péter Katolikus Egyetem, 1999.

Kniezsa István, Magyarország népei a XI.-ik században. In: Serédi Jusztinián szerk., Emlékkönyv Szent István király halálának kilencszázadik évfordulóján. Budapest, Magyar Tudományos Akadémia, 1938. II, 365–472.

Kniezsa István, Keletmagyarország helynevei. In: Deér József–Gáldi László szerk., Magyarok és románok I–II. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1943–1944. I, 111–313.

Kristó Gyula, A vármegyék kialakulása Magyarországon. Budapest, Magvető Könyvkiadó, 1988.

Kristó Gyula, Tájszemlélet és térszervezés a középkori Magyarországon. Szegedi Középkortörténeti Könyvtár 19. Szeged, Szegedi Középkorász Műhely, 2003.

Melich János, A honfoglaláskori Magyarország. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1925–1929.

Mező András, A magyar hivatalos helységnévadás. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1982.

Rácz Anita, A régi Bihar vármegye településneveinek nyelvészeti vizsgálata. A Magyar Névarchívum Kiadványai 9. Debrecen, Debreceni Egyetem Magyar Nyelvtudományi Tanszék, 2005.

Szabó István, A falurendszer kialakulása Magyarországon. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1966.

Tóth Valéria, Névrendszertani vizsgálatok a korai ómagyar korban. A Magyar Névarchívum Kiadványai 6. Debrecen, Debreceni Egyetem Magyar Nyelvtudományi Tanszék, 2001.

Tóth Valéria, Településnevek változástipológiája. A Magyar Névarchívum Kiadványai 14. Debrecen, Debreceni Egyetem Magyar Nyelvtudományi Tanszéke, 2008.

---

2. Személynévből alakult településnevek

---

2.1. Általános elméleti kérdések

A személynévből alakult településnevek elméleti kérdései természetesen nem függetlenek mindazoktól az általános névelméleti problémaköröktől, amelyeket a bevezető fejezetben említettünk, sőt azokhoz sok szálon kapcsolódnak. Az alábbiakban ezért inkább azokat a további speciális névadási és névhasználati körülményeket, tényezőket emeljük ki, amelyek kifejezetten e konkrét névtípusra jellemzőek.

2.1.1. A személynévi településnév-adás folyamata és az etimológiai hitelesség

A névelméleti kérdések bemutatásakor magából a névadási folyamatból (annak körülményeiből, okaiból) célszerű kiindulnunk. A névadási szándékot e településnév-típus esetében a következőképpen határozhatjuk meg: a névadó egy közösség (például egy család) vagy még inkább egy konkrét személy birtoklását igyekszik a névadás aktusában rögzíteni. E funkcionális-szemantikai tartalom kifejezésére a névadó előtt a legkézenfekvőbb megoldásként az kínálkozik, hogy ehhez a birtokos személynevét használja fel.

A névadás körülményei és indítékai kapcsán már hangsúlyoztuk azt, hogy a tudatos névadás és az egyén szerepe a névadásban általában véve is jellemző a településnevekre. Ez különösen jól tetten érhető a személynévi eredetű településnevek esetében. Arra is utaltunk már, hogy a birtokosoktól kiinduló tudatos névadásnak jól érthető, világos magyarázata van. Egy alapvetően szóbeli kultúrában a településnévnek ugyanis az is hozzátartozhatott a funkciójához, hogy megteremtse és fenntartsa a személy és a hely összetartozásának tudatát az adott névhasználó közösségben.

Ez a két fontos körülmény egy harmadikat is a felszínre hoz: a személynévi eredetű településnevek etimológiai hitelességének a kérdését. Ez azt jelenti, hogy a személynévi eredet az egyes településneveknél nem egyforma valószínűséggel állapítható meg, illetve a felvetődő lehetőség nem azonos mértékben igazolható.

A források csak nagyon ritkán tesznek említést a névadási aktusról és a névadás konkrét személyekkel összefüggő körülményeiről, de amennyiben ez mégis megtörténik, akkor az adott településnév személynévi eredetét biztosra vehetjük.

Ez az ideális eset azonban csak nagyon ritkán áll fenn, s ezért az etimológiai hitelesség terén további (egyre gyengülő) fokozatokkal számolhatunk.

Viszonylag nagy biztonsággal vethetjük még fel a személynévi eredet lehetőségét olyankor, amikor az adott településre vonatkozó forrásanyagban a település nevével megegyező személyről tesznek az oklevelek említést.

Az ómagyar kori személynévi eredetű településneveknek a nagy többségéről ráadásul még a fentiekhez hasonló, viszonylagos támpontként szolgáló információkkal sem rendelkezünk, s legfeljebb azért számolhatunk esetükben a személynévi eredet lehetőségével, mert a település nevével azonos személynevet adatolni tudunk a magyarországi forrásokban.

Noha tisztában kell lennünk az ilyen magyarázatok bizonytalan voltával, mégsem mondhatunk le a névadatok ezreinek a vallomásáról azért, mert a korabeli oklevelekben nem volt szokás a névadó személyének (és a névadás tényének, körülményeinek) a rögzítése. Rögzítette ezt tulajdonképpen – a korabeli jogfelfogás szerint mindenképpen – maga az illető személy nevével megegyező helynév.

A legkevésbé biztosnak végül akkor értékelhetjük egy bizonyos településnév személynévi eredetét, ha a feltételezett személynév magyarországi oklevelekből nem mutatható ki, s csak idegen (pl. török, szláv, német) személynévszótárakban akadunk a nyomára. Ezekben az esetekben a személynév magyar nyelvbeli, illetve magyarországi használata nem igazolható, de persze nem is cáfolható, hiszen tudjuk, hogy a források és ezáltal a bennük lévő nyelvi adatok fennmaradása mennyire véletlenszerű.

2.1.2. Strukturális kérdések

A személynévi lexémát felhasználó településnévadás háromféle névstruktúrában valósulhat meg a magyarban.

• Formáns hozzákapcsolása nélkül, metonimikus névadással alakultak személynévből a következő, morfológiailag jelöletlen településnevek:
Miskolc: 1225: Myschouch (KMHsz. 1.; vö. 1230: Myscouch személynév, ÁSz. 555),
Sopron: 1193: Suprun (FNESz.; vö. 1235: Suprun személynév, ÁSz. 736),
Pápa: 1225: Papa (Cs. 3: 214; vö. 1244: Papa személynév, ÁSz. 613).
Ez a névstruktúra az európai nyelvekben (köztük a magyarsággal szomszédos népek nyelvében) rendkívül ritka.
• A morfológiailag jelölt, vagyis a különböző képzők segítségével létrehozott névszerkezetek az európai nyelvekben jóval gyakoribbak, de a magyarban is jelentős számban szerepelnek. Helynévképzéssel jöttek létre például a következő településnevek:
Acsá-d: 1341: Achad (Cs. 2: 192; vö. +1086: Acha személynév, ÁSz. 43),
Peter-d: 1267/1380: Peturd (KMHsz. 1.; vö. 1199: Petur személynév, ÁSz. 630) településnév.
• Az összetett, személynévi lexémát tartalmazó településnévszerkezetek ugyancsak gyakoriak az európai nyelvekben. A magyarban erre a névstruktúrára említhetjük példaként a következő neveket:
Acsatelke: 1341: Achateluke (KMHsz. 1.),
Péterfalva: 1289/1374: Peturfolua (KMHsz. 1.).
Az összetett helynevek között jellegzetesen másodlagos névszerkezetként tarthatjuk számon azokat a településnévformákat, amelyekben a személynévi jelző egy már létező helynévhez kapcsolódik:
Péterbocsárd ’a Péter birtokában lévő/Bocsárd nevű település’: 1251: Peturboltchard (KMHsz. 1.),
Balassagyarmat ’a Balassa család birtokában lévő/Gyarmat nevű település’: 1246: Gormoth, 1742: Balassa-Gyarmath (FNESz.).

Ezeket a helynévszerkezeti típusokat az általános néveméleti kérdéseket követően részletesen is bemutatjuk.

2.1.3. Kronológiai jellemzők

A személynévi eredetű településnevek kronológiai jellemzőit a magyar nyelvterület egészére és a településnév-adás teljes időszakára vonatkozóan két feltétellel tudnánk feltárni:

• egyrészt ha rendelkezésünkre állna a településnevek teljes adatállománya legalább a 16–17. századig terjedően,
• másrészt ha az elnevezések történeti-etimológiai feldolgozása is megtörtént volna.

Minthogy ilyen előmunkálatok eredményeivel egyelőre nem rendelkezünk, teljes képet a vizsgált kérdésről nem áll módunkban nyújtani. Egy mind nyelvföldrajzi, mind kronológiai tekintetben szűkebb spektrumú névállomány segítségével azonban a személynévi eredetű településnevek nyelvi és kronológiai jellemzőibe mégiscsak bepillantást nyerhetünk.

Ehhez egy olyan adatállományt használunk fel, melynek gerincét 15 vármegye (Abaúj, Arad, Árva, Bács, Baranya, Bars, Békés, Bereg, Beszterce, Bihar, Bodrog, Borsod, Brassó, Csanád, Csongrád) korai ómagyar kori (895–1350 közötti) személynévi eredetű településnevei alkotják (közel 1300 településnév). Ezek az adatok tehát csak egy szűk szeletét képviselik a magyar helynévrendszer személynévi eredetű településneveinek, de a főbb tendenciákat, a névrendszerben bekövetkező változásokat nagy vonalakban e mintavételi eljárással is leírhatjuk.

A nevek kronológiai viszonyainak felderítését megnehezíti az, hogy a források a helynevek keletkezési idejéről nem tájékoztatnak bennünket, csupán azok meglétéről tanúskodnak. Ez azt jelenti, hogy a helynevek akár évszázadokkal korábban is keletkezhettek, mint hogy őket az oklevelekben (valamilyen jogi eset folytán) rögzítették. Az itt és a többi névtípus kapcsán közreadott kronológiai ábra ezért sohasem a helynevek abszolút kronológiáját, azaz a tényleges keletkezésük időrendjét ábrázolja, hanem az ún. relatív kronológiájukat.

A személynévből alakult településnevek különböző névszerkezeti típusainak relatív kronológiájáról a következőket mondhatjuk. (A kronológiai ábrát itt tekintheti meg. Az ábrán a teljes elemzett névállományt vettük 100%-nak.)

A 12. század második feléig – a fennmaradt oklevelek alacsony számából is adódóan – valamennyi névszerkezeti típus csak kis számban van jelen a forrásanyagban, viszont a személynévből formáns nélkül alakult településnevek típusa már itt is gyakoribb a többi struktúránál.

A 12. század második felétől jelentős gyarapodást tapasztalunk az adatok számát illetően, ez a növekedés azonban nem egyforma mértékben érinti a névszerkezeteket. A formáns nélkül alakult településnevek görbéje a 13. század második feléig töretlenül ível felfelé (megközelítve a 25%-os gyakoriságot), míg a többi névtípus csekély mértékű növekedést mutatva végig az 5%-os gyakorisági mutató alatt marad.

Az újabb fordulópontot aztán a 13. század vége, 14. század eleje hozza meg, amikor is a személynévből formáns nélkül alakult és a személynévből összetétellel (földrajzi köznévvel) alakult településnevek görbéje ellentétes irányt vesz: az összetett névstruktúra nagyfokú növekedést, az egyrészes, metonimikus névszerkezet pedig jelentős csökkenést mutat.

Ez a viszonyrendszer a településnév-adásban bekövetkező olyan modellváltást jelez, ami nemcsak a személynévi lexémát tartalmazó elnevezéseket érinti, hanem a településnév-adásra általában is jellemző: az egyrészes névstruktúrák (köztük a metonímiával keletkezett névformák) mellett egyre nagyobb teret nyernek az összetett, kétrészes névstruktúrák.

Ez a kronológiai ábra a névmodellek között ez idő tájt bekövetkezett elmozdulásokra világít rá. Mivel azonban a megrajzolásakor a településneveknek csupán a legkorábbi adataira voltunk tekintettel, és a továbbiakra nem (mivel a célunk az volt, hogy a produktivitásban történő változásokat regisztráljuk), a görbék nem adnak reális képet az egyes szerkezeti típusokba sorolható neveknek

• az egy-egy időszakban megmutatkozó tényleges számáról
• és ezzel kapcsolatos gyakoriságáról,
• illetve ebből adódóan a korabeli nyelvhasználatban megnyilvánuló valós modellértékéről.

Annak érdekében, hogy erre vonatkozóan is képet alkothassunk, azt is megvizsgáltuk, hogy egy-egy időintervallumban a vizsgált névanyagban hány személynévi településnév képviseli egyik vagy másik névszerkezeti típust. Az itt megtekinthető ábrán tehát nem százalékos arányokat, hanem abszolút számokat adunk meg, s az adott időszakban a forrásokban feltűnő és a korábbról továbbélő neveket egyaránt figyelembe vesszük.

A helynévrendszer minden bizonnyal általános bővülési ütemével összhangban a személynévi lexémát tartalmazó településnevek körében is a különböző szerkezeti típusok folyamatos gyarapodását tapasztaljuk. A gyarapodás ütemében, ritmusában ugyanakkor jelentős különbségek mutatkoznak, s megállapítható, hogy a személynévi településnévadás jellegét a korai ómagyar korban alapvetően a formáns nélküli személynévi településnevek határozták meg.

2.1.4. A személynévfajták jelentkezése a településnevekben

1. Az ómagyar kor személynévhasználatát az jellemezte (ami a mai névhasználatot is), hogy a személyek egyidejűleg több nevet is viselhettek, s ezek a párhuzamosan használatos elnevezések különböző személynévfajtákba tartoztak bele. A személynévfajták rendszertani leírásával itt nem kívánunk foglalkozni, de egy rövid névelméleti összefoglalást feltétlenül szükségesnek gondolunk annak érdekében, hogy a személynévi eredetű településnevek bemutatását a személynévi alapszó felől is biztos alapokra helyezhessük.

A személynevek rendszerének leírásában funkcionális-kognitív megközelítést alkalmazunk. Ebből a szempontból, azaz a személynév funkcióját alapul véve a következő személynévfajtákat különíthetjük el.

a) sajátosságjelölő nevek

• az alapnévfajták közül a névviselővel a legszorosabb kapcsolatban ezek a személynevek állnak, mert ezek az elnevezett személy valamely tulajdonságát, társadalmi helyzetét stb. tükrözik;
• e névfajta elemei mindig motiváltak;
• gazdag információtartalmuk van;
• s ennek folytán leíró jellegűek.

b) nexusnevek

• azok a nevek, amelyek automatikusan (szokásjog vagy törvény alapján) rendelődnek hozzá a névviselőhöz;
• ezekre is jellemző bizonyos fokú motiváltság és információtartalom, de ezek a nevek csupán egyféle információt közvetítenek: azt, hogy az illető személy valamilyen hagyományosan genetikai, illetve működési alapon szerveződő közösséghez (pl. anyához, apához, családhoz, klánhoz, nemzetséghez stb.) tartozik hozzá;
• a legtöbb társadalomban a genetikus összetartozásnak meghatározó közösségépítő szerepe van;
• s a genetikusan szerveződő közösséget névvel is megjelölik.

c) referáló nevek

• ezek a személynevek tudatos döntés, választás eredményeként és bizonyos személyek (szülő, pap stb.) közreműködése által kapcsolódnak hozzá az egyénekhez;
• esetükben ezért nem beszélhetünk motiváltságról;
• az ilyen nevek legfőbb funkciója az, hogy egy kisebb közösségen (elsősorban családon) belül azonosítsák az elnevezettet

d) affektív nevek

• a három alapnévfajtához képest az affektív nevek másodlagos jellegű kategóriát képviselnek;
• a névadó-névhasználó és a megnevezett személy közötti érzelmi viszony adja ezeknek a neveknek a meghatározó kognitív tartalmát;
• e névfajta egyedei más nevek módosításával jönnek létre, s bennük az affektív funkció dominánsan van jelen, gyakran az eredeti (azonosító) funkciókat is teljesen háttérbe szorítva.

A középkori források olykor dokumentálják is azt, hogy ugyanannak a személynek több elnevezése is élt párhuzamosan:

1288: Andreas dictus Chuna (ÁSz. 209), azaz András, akit Csúnya néven neveznek;
1290: Johannes dictus Chouka (ÁSz. 421), vagyis János, akit Csóka néven is neveznek.

Az idézett példákban az adott személyt referáló és sajátosságjelölő névvel nevezték meg.

Ezeket az adatokat látva az a kérdés vetődik fel, hogy milyen tényezők befolyásolhatták a településnév-adás során azt, hogy az adott személy egyidejűleg használatos nevei közül melyik jelent meg a róla elnevezett település nevében.

Az adott hellyel valamilyen (elsősorban birtokosi) viszonyban lévő személy nevei közötti választást minden bizonnyal befolyásolhatta az a körülmény, hogy a régiségben éppúgy, mint a mai névhasználatban az egy-egy névviselőhöz kapcsolódó személynevek között a használati értékükben és az ezzel összefüggő szociális érvényességükben különbségek lehettek. Ez azt jelenti, hogy

• bizonyos elnevezések tágabb körben, az adott névhasználó csoport szélesebb rétegeiben voltak használatosak az adott személy azonosítására,
• mások viszont csak egy szűkebb közösség kommunikációs helyzeteiben töltötték be ezt a funkciójukat.

Az egy-egy személy megnevezésére használatos személynevek közül azok lehettek alkalmasabbak a helynévi szerepre, amelyek tágabb névhasználói körben funkcionáltak, és így nagyobb presztízzsel is rendelkeztek.

2. A személynévfajták közül a településnevekben a sajátosságjelölő, a referáló és a nexusnevek fordulnak elő, illetve személynévszerkezetekkel (azaz több személynév kapcsolatával) is találkozhatunk bennük. Affektív neveket a településnevek személynévi összetevőjeként nem nagyon várhatunk, mivel aligha valószínű, hogy a birtokosoknak az affektív nevüket használták volna fel a településnév-adásban. A személynévfajták településnevekbeli előfordulását az alábbi néhány példával illusztráljuk.

A személynévi településnevek személynévi összetevőjén nagyrészt azonban két személynévfajta osztozik.

A nevek kétharmadában a településsel kapcsolatban álló személy referáló neve szolgált a névadás alapjául:

Vilmány: 1332–35/PR.: Vilman (KMHsz. 1.; vö. 1214/1550: Vilman személynév, FNESz.);
Semjánsoka ’Semján/faluja’: [1237–40]: Semyansuka (Gy. 2: 623; vö. 1280: Semien személynév, ÁSz. 716)

A nevek közel egyharmadában pedig sajátosságjelölő személynévfajta jelenik meg ebben a szerepben:

Néma: 1220/1550: Nema (Gy. 2: 611; vö. 1270–1277: Nema személynév, ÁSz. 579);
Apatelke: 1228/1491: Apathelky (Gy. 2: 578; vö. 1138/1329: Apa személynév, ÁSz. 70).

A nexusnevek és a névszerkezetek használata a településnevekben elenyésző. Nexusnevet láthatunk például a nemzetségnévből származó Szemere településnévben: ([1237–40]: Scemere (Gy. 2: 625; vö. 1281: de genere Scemere [nemzetségnév], ÁSz. 845–846).

Névszerkezet szerepel az alkalmi használatú Szőlősjakabfölde településnévben: 1320/1322: Zeulos Jacabfolde, terra […] Jacobi dicti Zeulos (azaz ’Szőlősnek [ti. szőlőművelőnek] mondott Jakab’; KMHsz. 1.).

Azt is érdemes bemutatnunk, hogy az egyes személynévfajtákat milyen kronológiai viszonyok jellemzik a településnevekben. (Az erre vonatkozó kronológiai ábrát itt tekintheti meg. Az ábrán a teljes elemzett névállományt vettük 100%-nak.)

A kronológiai kép értelmezésekor a neveknek arra a két típusára érdemes a figyelmünket fordítanunk, amelyek a személynévi településnevek bázisát jelentik:

• a sajátosságjelölő
• és a referáló nevekből alakult településnevekre.

Mindkét típus történetében jelentős fordulópontnak tűnik a 12. század második fele ugyanúgy, ahogyan azt a személynévi településnevek általános kronológiáját bemutatva is tapasztalhattuk. Ebben az időben történt – nyilván nem függetlenül az oklevélkiadás megélénkülésétől és ezzel összefüggésben a fennmaradt adatok egyre növekvő számától – egy tekintélyes „névrobbanás”, de ahogyan azt a két görbe egymáshoz való viszonya jelzi, ez közel sem egyforma mértékben érintette a két névtípust:

• a sajátosságjelölő személynevekből alakult településnevek a korai ómagyar kor teljes időszakában egyenletes növekedést mutatnak,
• a referáló személynévi alapszót tartalmazó nevek jellegzetes ʃ görbéje viszont e típus erőteljes előretöréséről tanúskodik a 12. század második fele és a 13. század második fele közötti időszakban.

A referáló személynevet tartalmazó településnevek típusát tovább is differenciálhatjuk abból a szempontból, hogy a személynévi alapszavuk milyen nyelvi-etimológiai rétegből való. (Ezt diagramon ábrázolva itt tekintheti meg.)

A személynévi összetevő nyelvi eredetbeli vizsgálata két névréteg dominanciájáról tanúskodik a településnevekben:

• a szláv eredetű referáló nevekéről: pl. Szirák: 1261/1271: Zyrakh (KMHsz. 1.; vö. 1230: Syrac személynév, ÁSz. 720);
• és a latin eredetű referáló nevekéről: pl. Ábrány: [1291–94]: Abraam (KMHsz. 1.; vö. 1079: Abraham személynév, ÁSz. 41).

A referáló nevek további eredetbeli rétegei csekélyebb mértékben vannak csupán jelen a településnevekben:

• török eredetű személynévből: pl. Csaba: 1332–37/PR.: Chaba (KMHsz. 1.; vö. 1237: Chaba személynév, ÁSz. 173);
• német eredetű személynévből: pl. Lipótföld: 1344: Lypolthfeld (Cs. 2: 204; vö. 1237–40: Lypolt személynév, ÁSz. 495)
• újlatin eredetű személynévből: pl. Gyán: 1213/1550: Gyan (KMHsz. 1.; vö. a gör.-lat. Johannes ófrancia, vallon megfelelőjével, a mai Jean előzményével).

Ha pedig a referáló személynevek különböző nyelvi rétegeiből alakult településnevek belső kronológiáját is szemügyre vesszük, azt is láthatjuk, hogy kísérik-e, és ha igen, milyen formában a településnév-rendszer változásai a személynévrendszer strukturális átalakulását.

A kérdés tehát az, hogy jelentkezik-e valamilyen módon a személynévi településnevek körében annak a folyamatnak a hatása, amely a magyar személynévadásban a latin eredetű egyházi nevek egyre fokozódó jelenlétében mutatkozik meg az ómagyar korban.

Itt érdemes egy összevetésre felhívni a figyelmet.

A birtokosok személynévhasználatára a latin nevek elsöprő fölénye mellett az volt a jellemző, hogy a más etimológiai rétegből származó referáló nevek alig jutottak a névadásban szerephez.

A településnevekben ezzel szemben – amin azt az itt megtekinthető ábra is mutatja – a referáló személynevek két típusának van meghatározó jelentősége. A latin személynévből (és azoknak a magyar nyelvben alakult származékaiból) keletkezett településnevek mellett a 13–14. század fordulójáig a szláv eredetű referáló nevek is ugyanolyan aktív településnév-alkotó szerepet játszottak.

A 14. század első felétől kezdődően aztán – összhangban a személynévhasználat tendenciáival – ez utóbbi réteg személynevei egyre csökkenő mértékben szerepelnek a településnevek elemeiként. Ebben az időben a török és a német eredetű nyelvi elemek az egész időszak alatt többé-kevésbé tartják a 3–5% közötti gyakoriságukat.

Mindezek a folyamatok pedig összességében azt mutatják, hogy a személynévhasználatban megfigyelhető változási tendenciák a személynévi eredetű településnevekben is szükségszerűen jelentkeznek, némi időbeli késéssel követve az ottani folyamatokat.

---

2.2. Személynévből formáns nélkül alakult településnevek

2.2.1. A névtípus helye a magyar helynévrendszerben

A személynévből formáns nélkül alakult Bátor, Taksony, Bogdán, Gibárt, Gyán, Ábrány típusú településnevek névtipológiai, névrendszertani szempontból, azaz

• a szemantikai szerkezetüket,
• a nyelvi felépítésüket
• és a keletkezési módjukat tekintve

nem minősülnek különleges státuszú elemeknek a magyar helynévrendszerben.

Ami a szemantikai jellemzőiket illeti, már a korábbiakban is hangsúlyoztuk, hogy a hely és a személy viszonyát kifejező névformák – főként az ember környezetalakító szerepét magukon viselő műveltségi nevek, köztük is leginkább a településnevek körében – minden nyelvben a helynévadás központi elemei közé tartoznak. Ez a szemantikai jegy a legrégebbi írott forrásaink magyar helynévi adatai körében éppúgy feltűnik, mint ahogyan gyakran van jelen a mai helynévanyagban is.

Nyelvi megformáltságukat, szerkezeti felépítésüket tekintve az ebbe a csoportba tartozó helynevek szintén nem különlegesek, hiszen az őket létrehozó metonímia a magyar helynévadásban, de általában a magyar nyelvben is tipikus és gyakran használatos eszköz szavak és nevek alkotására egyaránt.

Mindez pedig összességében azt mutatja, hogy a metonímia a magyar nyelvben az egyik legtermészetesebb és legkézenfekvőbb szó- és névalkotási eszköz, így az sem meglepő, hogy a névadók gyakran élnek vele akkor is, amikor egy adott személynek valamely helyhez, településhez fűződő viszonyát akarják tulajdonnévvel kifejezni.

Az is kétségtelen ugyanakkor, hogy a személynévből formáns nélkül alakult településnevek típusa a korai magyar településnév-adás karakterét alapvetően meghatározta: a magyarországi írásbeliség első évszázadainak forrásai – amint erről már szóltunk itt – e névtípus feltűnő dominanciájáról tanúskodnak.

2.2.2. A névtípus helye a Kárpát-medencében élő népek helynévrendszerében

A névtípusnak különleges státuszt a helynevek kutatásában az a széles körben elterjedt, általános felfogás biztosított, amely szerint a Kárpát-medencében élő népek körében egyedül a magyarság helynévadására jellemző az a gyakorlat, hogy a személynévből mindenféle formáns (képző vagy földrajzi köznévi lexéma) hozzákapcsolása nélkül helynevet alkosson. Sőt a metonímia e típusát a tágabb közép-európai környezetben is egyedül a magyar névadás alkalmazza, s azt a szlávok, németek, románok nyelvében történeti helynévadatokkal kimutatni nem lehet. A magyarhoz hasonlóan jelentős szerepet játszik viszont a formáns nélküli személynévi névadás a törökség (és az egykor nomadizáló népek) helynévalkotásában.

A szláv nyelvek helynévrendszereire vonatkozó kutatások arra mutattak rá, hogy egyes szláv nyelvekben ismeretesek olyan újabb kori helynevek, amelyek valamely személynévvel alakilag egybeesnek. Ezek kialakulásában részben idegen nyelvi hatásokkal, részben az adott nyelvekben bekövetkező belső hangváltozással (és ennek során a név létrejöttében szerepet játszó -jь képzőelem elenyészésével) kell számolnunk: pl. cseh Svatoslav (< Svatoslav-jь helynév < Svatoslav személynév). Az így végső soron formáns nélküli személynévi helynévvé alakuló névstruktúrák aztán modellként szolgálhattak további ilyen elnevezések létrejöttéhez. (A jelenségre a különböző szláv nyelvekből itt talál további példákat.)

Ez tehát azt jelzi, hogy ha másodlagosan is, de a szláv nyelvek némelyikében is ismeretes a személynévvel alakilag egybeeső helynevek típusa. Ez pedig feltétlenül nagyobb fokú óvatosságot követel meg akkor, amikor szláv személynévi alapszót tartalmazó formáns nélküli településnevek névadóiként szinte sablonszerűen kizárólag magyar nyelvű személyeket tételezünk fel, s erre alapozva aztán népességtörténeti konzekvenciákat fogalmazunk meg.

Személynévből formáns nélkül alakult helyneveket az újlatin nyelvekben is találhatunk. Nem túl nagy számban bár, de tudunk idézni ilyen elnevezéseket francia (pl. Corneille, Marceille, Azille), olasz (pl. Calvigno, Serviglio, Gavigno) és spanyol (pl. Cornello, Martiño, Oreja < Aurelia, Louriño < Laurinius) nyelvterületről egyaránt.

A törökségi nyelvek névadási gyakorlatában ez a névtípus ugyancsak megtalálható, sőt a magyar helynévtörténeti szakirodalom ennek a névtípusnak a gyökereit a magyar nyelvben is a magyarság nomadizáló korszakába, az igen intenzív török-magyar nyelvi kapcsolatok korába vezeti vissza.

A nomád népek névadási szokásairól keveset tudunk ugyan, de például Közép-Ázsia török helynevei között is találunk jó néhány olyat, amelyek azonos alakú személynévként is jelentkeznek, s amelyek személynévi származtatását ezért valószínűnek tekinthetjük: pl. Dilger, Häser, Heibulla, Muk(k)ur, Saate, Tajek, Tujdale stb. Igencsak feltűnő azonban, hogy e nevek zöme folyóvíznév (pl. Muk(k)ur, Sadak, Tajek, Tujdale), s nem települést, földterületet, birtokot jelölő elnevezés.

2.2.3. A névtípus kronológiája

Az a helynévadási gyakorlat, amelynek során a névadók személynevet önmagában (tehát formáns nélkül) használnak fel helynév létrehozására, a magyar nyelvben a honfoglalás előtti időszakra nyúlik vissza. Meggyőzően tanúskodik erről Konstantin bizánci császár munkája (a 950–951 körül keletkezett DAI), amely a magyarság honfoglalás előtti egyik lakóhelyeként a Λεβεδία helynevet említi. Ez az elnevezés a korban a magyarok nyelvén Lëβedi formában hangozhatott, s ez képviseli a személynévből formáns nélkül alakult helynevek legkorábbi adatát a magyar nyelvben.

A honfoglalást követően, az írott források megjelenésével a személynévből metonímiával alakult helynevek dokumentáltsága jelentősen megnőtt. Az adatok egyre nagyobb számának köszönhetően a névtípus kronológiáját, elterjedésének folyamatát és ütemét is pontosabban megrajzolhatjuk. A személynévből alakult településnevek névszerkezeti típusainak a relatív kronológiáját a korai ómagyar korban egy diagramon már bemutattuk, ám annak tanulságait egy vonatkozásban itt is érdemes felidéznünk.

A formáns nélküli személynévi településnevek száma a 12. század második feléig kicsi ugyan, de ebben a korban lényegében ez a névstruktúra képviseli a személynévi településnév-adás egyedüli formáját.

A 13. század elejétől kezdődően sokszorosára nő az adatok száma, de közöttük is kiemelkedik a személynévből formáns nélkül alakult településnevek aránya.

A 14. század első felétől kezdődően aztán a névtípus domináns helyzete megszűnik: a személynévből keletkező településnevek körében ugyanis egyre inkább terjed a földrajzi köznévvel alkotott összetett névstruktúra.

A személynévből alakult településnevek általános kronológiai képének felrajzolásakor ugyanakkor azt is hangsúlyozzuk, hogy a formáns nélküli névadás modellje továbbra is (lényegében mindmáig) meghatározó jelentőséggel bír.

A metonimikus névadásról általában is megállapítható, hogy a képzés és az összetétel mellett a helynevek alkotásának legfontosabb módja, amely a legrégebben adatolható helyneveink körében éppúgy jelen volt, mint a legújabb kor helynévadásában, ráadásul a közszók állományának gyarapításában is minden korban a leggyakoribb eljárások közé tartozott. Ez magyarázza, hogy a személynévből formáns nélkül alakult helynevek típusával a magyar helynévrendszer történetének minden korszakában számolhatunk. Az is kétségtelen azonban, hogy ez a névmodell a településnevek alkotásában játszott elsősorban meghatározó szerepet.

2.2.4. A névtípus történeti forrásértéke

A személynévből formáns nélkül alakult településnevek problematikája a történettudomány érdeklődését is magára vonta, mert az ilyen elnevezéseket jó kiindulási alapnak vélték ahhoz, hogy rájuk építve etnikumtörténeti következtetéseket vonhassanak le. Ez az elgondolás azon az állásponton alapul, amely szerint a formáns nélküli személynévi településnevek névadói – minthogy ez a névadási szokás a Kárpát-medencében élő más népek nyelvében nem jellemző – a magyarok voltak. Ez pedig azt jelenti, hogy a személynévi alapszó etimológiájától függetlenül maga a helynévadási mód egyértelműen magyarok jelenlétét és névadói tevékenységét jelzi.

Azt is határozottan ki kell mondanunk, hogy a településnévhez alapul szolgáló személynevek etimológiájából semmiképpen sem lehet a névadók etnikai hovatartozására következteni, a jövevényszemélynevek ugyanis kizárólag olyan kulturális-nyelvi kontaktushatást jeleznek, amely a személynévrendszerben, annak állományi összetételében eredményezett számottevő változásokat.

A formáns nélkül alakult személynévi településnevek azonban csak bizonyos korlátokkal használhatók fel etnikumtörténeti következtetésekre.

• A névadási mód csupán a név keletkezésének korára vonatkozóan nyújthat a névadók etnikai hovatartozásáról információkat, a nevek oklevélbeli feltűnésének időszakát, a korabeli névhasználatot illetően viszont csak további körülményeknek (pl. a név általános nyelvi alkatának: a hangtani, morfológiai jellemzőinek) az alapos elemzése után nyilváníthatunk véleményt.
• Ehhez pedig módszertani eljárásként a korábban már említett nyelvi rekonstrukció kínál megfelelő keretet.

2.2.5. Személynévfajták a formáns nélküli településnevekben

A személynévből formáns nélkül alakult településnevekben az egyes személynévfajták gyakorisága ugyanazokat a sajátosságokat mutatja, mint amit a személynévből lett településnevek kapcsán általában véve tapasztalunk. (Erről itt írtunk részletesen.)

Néhány ponton azonban lényeges különbségekre is rámutathatunk, s ezeket azért érdemes kiemelnünk, mert általánosabb tanulságokat hordoznak magukban. (Az erre vonatkozó diagramot itt tekintheti meg.)

Az egyik különbség abban mutatkozik meg, hogy a formáns nélküli településnév-adásban a 14. század elejétől kezdődően mind a referáló, mind a sajátosságjelölő személynévből alakult elnevezések gyakorisága csökkenő tendenciát jelez.

A személynévi településnevekről általában megrajzolt képen azt láthattuk, hogy

• ez a két személynévfajta határozza meg a személynévi településnév-adás karakterét,
• s mindkettőre az jellemző, hogy a 12. század második felétől kezdődően töretlenül felfelé ível a kronológiai görbéjük.

Az a csökkenés, amit ezen a téren a formáns nélküli személynévi névadás kapcsán tapasztalunk, bizonyára szorosan összefügg azzal, hogy a 14. századtól az egyrészes struktúrákkal szemben a kétrészes, összetett struktúrák válnak gyakoribbá.

Másrészt a településnevekben leggyakrabban szereplő személynévfajta, a referáló nevek nyelvi eredetbeli megoszlása is figyelmet érdemel. Egy diagrampáron ábrázoltuk, hogy a referáló személynevet tartalmazó településnevekben a személynevek etimológiai csoportjait milyen gyakorisági viszonyok jellemzik,

• egyrészt a névformánssal (képzéssel vagy összetétellel) alakult,
• másrészt a formáns nélkül alakult személynévi településnevek körében.

A két névstruktúra településnevei között a legszembetűnőbb eltérést az egyházi latin és a szláv eredetű személynévi alapszót tartalmazó névformák arányaiban érzékelhetjük.

A latin eredetű személynevek

• a formáns nélkül alakult településnevekhez 29%-ban szolgáltak alapul,
• a képzéssel és összetétellel alakult településnevek körében pedig 56%-os gyakorisággal jelennek meg.

A szláv eredetű személynévi alapszóra visszavezethető nevek esetében viszont éppen fordított a helyzet:

• formáns nélkül e személynevek a településnevek 42%-ában szerepelnek,
• formánssal együtt pedig a településnevek 23%-ában fordulnak elő.

A török, a német és az újlatin személynévi alapszó tekintetében különösebb eltérés nem mutatkozik a formánssal vagy anélkül megvalósuló személynévi gyökerű településnév-adás terén.

Ezek a különbségek a személynevek használati gyakoriságával állnak összefüggésben. A sok személy által viselt személynévformák (éppen a gyakori előfordulásuk miatt) kevésbé alkalmasak arra, hogy önmagukban állva településnévi szerepet betölthessenek. A népszerű nevek jóval gyakrabban tűnnek fel ezért képzett vagy még inkább összetett településnevekben. Az egyházi latin eredetű személynevek között sok igen kedvelt, gyakori név is található, amelyek így kevésbé voltak alkalmasak arra, hogy formáns nélkül településnévvé váljanak.

Az persze még így is feltűnő, hogy a formáns nélküli személynévi településnevek körében a szláv személynévi alapszóból valók mellett a latin személynévből származók a leggyakoribbak. Ennek a hátterében az áll, hogy a latin nevek a magyar személynévrendszerben különböző magyar képzőkkel alakult származéknevekként is éltek, ám a származéknevek személynévi szerepben többnyire jóval ritkábbak, mint az alapnevek. Ebből következően pedig semmilyen funkcionális akadálya nem volt annak, hogy formáns nélkül alakuljanak településnevekké.

A személynévi alapszó kapcsán megfigyelhető harmadik fontos eltérést szintén a referáló személynevek településnevekbeli szerepét illetően ragadhatjuk meg. A településnevekhez alapul szolgáló referáló személynevek kapcsán – valamennyi helynévstruktúrát együttesen figyelembe véve – a latin és a szláv névréteg egyértelmű dominanciáját mutattuk ki (a helyzetet különösen ez az ábra szemlélteti).

A két névréteg gyakorisága a 13. század végéig teljesen párhuzamosan haladva nőtt, majd a 14. század első felétől kezdődően a latin személynévi alapszóból alakult településnevek további emelkedése mellett a szláv személynévből lett településnevek aránya csökkenni kezdett.

Az analízist a személynévből formáns nélkül alakult településnevekre szűkítve ettől némileg eltérő képet kapunk, amit ezen a diagramon ábrázoltunk.

A leglényegesebb eltérést a latin eredetű referáló személynévből alakult településnevek számának alakulásában tapasztalhatjuk. Ez ugyanis – szemben a személynévi településnevek kapcsán általában tapasztalt viszonyrendszerrel – mindvégig alatta fut a szláv eredetű személynévből keletkezett településnevek görbéjének, ráadásul bizonyos időintervallumban attól igen jelentős távolságra van.

Az is szembeötlő ugyanakkor, hogy a szláv személynévrétegre visszavezethető településnevekben az itt elemzett időszak végén jelentős visszaesés következik be, miközben a latin személynévi alapszó a településnevekben a 13. század elejétől kezdve lényegében ugyanolyan gyakorinak mutatkozik.

Ez a kronológiai kép két további következtetést is megenged.

Támogatja egyrészt azt a korábban tett megfigyelésünket, miszerint a gyakori használatú személynevek kevésbé szolgáltathattak megfelelő kiindulási alapot a formáns nélküli településnév-adáshoz.

A görbék másrészt azt is jelzik, hogy a birtokosok személynévhasználatában a szláv eredetű névkincs hosszú időn át tartotta az előkelő pozícióját, s szolgált ilyen minőségében alapul a településnév-adáshoz is.

---

2.3. Személynévből helynévképzővel alakult településnevek

A magyar nyelvben nincsenek olyan képzők, amelyeknek speciálisan a helynevek képzése lenne az egyedüli funkciója. Azok a morfémák, amelyeket a magyarban helynevek alkotására felhasználunk, a helynévképző funkciójukat másodlagosan nyerték el azáltal, hogy az eredeti szerepkörük (pl. kicsinyítés, birtoklás kifejezése) mellé a helynevek létrehozásának funkcióját is magukra vették.

A személynévből településnevek alkotásában két képző játszott fontos szerepet: az ‑i és a ‑d képző. Ennek a hátterében funkcionális okok rejlenek.

Az ‑i képző

• a birtokjelből alakult,
• elsődleges funkciója valakihez való tartozás kifejezése volt,
• helynévképzői szerepben ezért a leggyakrabban személynevekhez (és személyt jelölő közszavakhoz) kapcsolódva tűnik fel.

A ‑d képző

• elsődlegesen kicsinyítő szereppel bírt,
• amelyből közvetlenül magyarázható személynévképzői funkciójának a kialakulása;
• mivel a személynevek (köztük a ‑d képzővel alakult személynevek) pedig gyakran szolgáltak metonimikus helynévadáshoz alapul, a képző a személynévképzői funkciójának az átértékelődésével helynévképzői szerepet is nyert.

E két képző mellett kisebb gyakorisággal további képzők is előfordulnak még a személynévi alapszót tartalmazó képzett településneveken.

A ‑j/‑aj ~ ‑ej képző

• az ‑i helynévképzővel azonos etimológiai előzményű, de attól alakilag elkülönült,
• és csak településnevek létrehozásában vett részt.

A ‑t képző

• a ‑d képzővel azonos gyökerekre megy vissza, attól hangalaki elkülönüléssel vált el
• és településnevekben csak ritkán fordul elő.

2.3.1. Személynévfajták a helynévképzővel alakult településnevekben

Személynévből helynévképző formánssal jóval ritkábban alakulnak településnevek, mint formáns nélkül, illetve földrajzi köznévi utótaggal.

Amint azt ezen az ábrán is láthatjuk, a személynévi lexémát tartalmazó településnevek bemutatásához itt alapul vett névállománynak

• csupán 11%-a alakult helynévképzővel,
• a formáns nélküli elnevezések 67%-ot,
• a földrajzi köznévvel összetett névformák 18%-ot tesznek ki;
• a másodlagos, helynévi utótaggal álló összetett településnevek 4%-ot képviselnek a korpuszban

A referáló nevek nyelvi eredetbeli csoportjai azonban a helynévképzővel történő településnév-adásban különböző mértékben vesznek részt. Ezt láthatjuk ezen az ábrán.

A képzett településnevekhez alapul szolgáló referáló személynevek között messze kiemelkedik a latin eredetű személynévi alapszavak kategóriája. Ez a megfigyelés különösen a személynévből formáns nélkül alakult településnevekkel való összevetésben válik fontossá, ott ugyanis azt tapasztaltuk, hogy a latin személynévi alapszóra visszavezethető településnevek aránya az egész időszakban alatta marad a szláv eredetű személynévből alakult településnevekének.

Az, hogy a helynévképzéshez alapul szolgáló referáló személynevek között a latin eredetűek dominálnak, amelyek viszont önmagukban ritkábban váltak településnevekké, azzal a korábban jelzett körülménnyel áll összefüggésben, hogy a személynév gyakorisági jellemzői bizonyos mértékben befolyásolják a keletkező helynévstruktúrát is.

2.3.2. Variánsok a képzővel alakult személynévi településnevek körében

Az olyan személynévi eredetű településnevek megítélése, ahol a képzővel álló névalakok ugyanarra a településre vonatkozóan variánsként jelentkeznek más névstruktúrák mellett, keletkezés- és változástörténeti szempontból nem minden esetben egyértelmű.

A Boja (1289/1291: Boya, KMHsz. 1.) ~ Bojád (1287: Boyad, KMHsz. 1.), valamint a Péter (1227/1443: Peter, KMHsz. 1.) ~ Peterd (1296: Peterd, KMHsz. 1.) névvariánsok létrejöttében ugyanis nemcsak a helynévképzés (mint morfológiai művelet), hanem más keletkezéstörténeti folyamatok (szerkezeti változások) is szerepet játszhattak.

Abban az esetben például, ha az említett alakváltozatok közül a formáns nélküli Boja és Péter változat az elsődleges, s a képzett forma másodlagos bővülés eredménye, akkor a személynév nem a helynévképzéshez, hanem a metonimikus, formáns nélküli névalkotáshoz szolgált alapul, a Bojád, Peterd formák pedig a Boja, Péter településnevekből származnak.

A névpárok között feltételezhető változási irány meghatározása többnyire igen nehéz, sőt gyakran megoldhatatlan feladat. És noha ezek között a keletkezési módok között a tipológiai leírásban különbséget kell tennünk, a névhasználat szempontjából e különbségtételnek nincs lényeges szerepe. A névhasználat ugyanis az alaki variánsokat többnyire azonos szemantikai szerkezetű névalakoknak tekinti.

Ez azt jelenti, hogy a mindenkori névhasználók számára a személynév felismerésének a lehetőségét a képzővel álló településnévben az a körülmény nem befolyásolja, hogy az elnevezés a személynévből közvetlenül alakult-e helynévképzővel településnévvé, vagy egy eredetileg formáns nélkül keletkezett személynévi településnév másodlagos változás során vette fel a helynévképzőt.

---

2.4. Személynévből összetétellel alakult településnevek

A személynévből összetétellel alakult településneveknek szerkezeti szempontból két fő típusát különböztetjük meg:

• egyrészt azokat az elnevezéseket, amelyek utótagjaként földrajzi köznév áll, helyfajtajelölő szerepben: pl. Mikelaka ’Mike birtokában lévő/falu’,
• másrészt pedig azokat, amelyeknek a második névrésze helynévi lexéma, ami a névben megnevező szerepet tölt be: pl. Mikepércs ’Mike birtokában lévő/Pércs nevű település’.

A két névstruktúra keletkezését tekintve is eltér egymástól:

• a Mikelaka típusúak elsődleges településnevek,
• a Mikepércs típusúak másodlagos névalakokként jöttek létre.

Ebből a körülményből adódóan pedig több vonásukban is különbséget mutatnak.

Számarányaik is jelentősen eltérnek: az itt vizsgált adatállományban

• 235 földrajzi köznévvel
• és 47 helynévvel összetett településnév szerepel.

2.4.1. Földrajzi köznévi utótagú személynévi településnevek

2.4.1.1. A névtípus kronológiai jellemzői

A személynévvel összetett földrajzi köznévi utótagú településnevek (235 név) kronológiai ábrája azt jelzi, hogy ez a névstruktúra az itt elemzett névállományban a 13. század előtti időszakban csak elszórtan, egy-egy adattal van képviselve.

Ezeknek az adatoknak a hitelességét ráadásul nem kis mértékben csökkenti az a körülmény, hogy bizonytalan kronológiai státusú (azaz hamisított vagy későbbi századokban másolt) oklevelekben maradtak ránk.

A személynévből földrajzi köznévvel alakult összetett településnevek kronológiai görbéjét akkor értékelhetjük pontosabban, ha azt a többi névszerkezeti típussal összevetve elemezzük. Ehhez azt a diagramot kell ismét felidéznünk, amely valamennyi névstruktúra kronológiai viszonyrendszerét ábrázolja. Ezen azt láthatjuk, hogy a személynévvel összetett elsődleges településnév-szerkezetek felívelő szakasza teljes mértékben egybeesik a személynévből formáns nélkül alakult településnevek leszálló ágával.

Ez azt is világosan jelzi, hogy a 13–14. században a névadási eszközök, a helynévalkotási módok terén nyelvi síkon jelentős változás következett be, s ez a metonímiával szemben az összetétel szerepének erősödését eredményezte. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a személynévből metonimikus névadással alakult formáns nélküli településnevek típusa a magyar helynévadás gyakorlatából kiszorult volna, s helyét az összetétellel való névadás vette volna át. Ezek a névkeletkezési módok tulajdonképpen mind a mai napig egymás mellett élnek, de a kétrészes struktúra modellhatása jóval erőteljesebben érvényesül az újabb kori helynévadásban, mint a metonimikus személynévi helyneveké.

A települést jelölő földrajzi köznévi utótagok tárgyalása nem tartozik ugyan szorosan a személynévből alakult településnevek kérdéskörébe, de néhány ide tartozó kérdésről a kronológia kapcsán mégis érdemes szót ejtenünk. Az itt mondottak természetesen nem csupán a személynévi előtaggal álló településnevekre vonatkozóan érvényesek, hanem valamennyi olyan településnévre, amelynek utótagjaként ’település, falu’ jelentésű földrajzi köznév, azaz lexikális településnév-formáns szerepel.

Noha az egyes településnév-formánsok gyakoriságában a korai ómagyar kor időszakában is mutatkoztak különbségek, a kései ómagyar kor évszázadaiban (1350–1526) azonban az e téren korábban meglévő viszonylagos kiegyensúlyozott helyzet igen erőteljesen a falu ~ falva utótag javára billent el.

Ezt mutatja például az a mintavétel, amit Bihar megye valamennyi (tehát nemcsak a személynévből való) ómagyar kori településnevei között végeztünk. Itt az egyes földrajzi köznevek viszonylag egyenletes gyakorisággal fordultak elő a korai ómagyar korban, s a falu a ritkábban használatos elemek között volt. A következő két évszázadban viszont e téren történt egy jelentős átrendeződés, amelynek eredményeként a falu (vagy még inkább a birtokos személyragos falva forma) korábbi 10%-os gyakorisága 60%-osra emelkedett.

Ebben az időszakban jó néhány, más településnév-formánst tartalmazó név utótagja a falu névrészre cserélődött:

Balazséfölde (1338: Balasefelde, Cs. 2: 470) > Balazséfalva (1349: Balasefalua, Cs. 2: 470),
Kozmaháza (1323: Cosmahaza, AOklt. 7: 284/615) > Kozmafalva (1421: Kozmafoluua, Cs. 1: 614) stb.

2.4.1.2. A névtípus kognitív-pragmatikai tényezői

Ahogyan a személynévi településnév-adásra általában, az összetétellel alakult személynévi településnevekre is az a jellemző, hogy a keletkezésük hátterében meghúzódó névadási motivációk között a legtipikusabb a birtoklás kifejezése.

Ritkábban azonban más természetű indítékok is alapul szolgálhattak a személynévi helynevekhez (főképpen a mikrotoponimákhoz), s ezek a háttérkörülmények a modern kori névadási aktusok esetében gyakran elég egyértelműen fel is tárhatók: pl. az illető család a denotátum közelében lakik, az illető személy az adott objektum építtetője stb.

A régebbi településnevek között is van egy olyan településnév-típus, ráadásul éppen a személynévvel összetett névstruktúrák körében, amely keletkezésének jól megragadhatóak a pragmatikai körülményei, analógiája ezáltal biztos támpontul szolgálhat a személynévi településnév-adás aktusának a megvilágításához általában véve is.

A magyar nyelvterület bizonyos részein a 13–14. században meginduló falutelepítésekről s ebben a kenézek faluszervező és névadó tevékenységéről már ejtettünk néhány szót a névelméleti bevezető fejezetben is, itt azonban érdemes kitérni a jelenség nyelvi és kognitív-pragmatikai síkjára is. Ezt a kenézség intézményének Bereg megyei leírásával illusztráljuk.

Ezeket a településneveket minden kétséget kizáróan tudatos névadás hozta létre. Az azonban, hogy állt-e mögöttük valós, beszélt nyelvi névhasználat, vagy a kenézi oklevél kiállítójának köszönhetik ebben a formájukban a létüket, kérdéses.

Az oklevélírói beavatkozás gyanúját az olyan ellentmondások keltik fel, mint például az, hogy a magyar nevet viselő Ivánfalva telepítő kenézei és jó ideig egyedüli lakosai a valószínűleg rutén anyanyelvű Ivanovics testvérek voltak. Ez alapján pedig azt a feltevést fogalmazhatjuk meg, hogy az ilyen településeknek minden bizonnyal lehetett rutén beszélt nyelvi névalakja is, s a magyar forma inkább csak az írásbeliség, a hivatalosság számára született meg.

Mindez azonban a településnév-adás tudatosságának mint alapvető kognitív-pragmatikai tényezőnek a kérdését nem érinti.

2.4.1.3. Személynévfajták a földrajzi köznévvel összetett településnevekben

Az összetett településnevek előtagjaként álló személynévfajták többnyire nem önmagukban szemlélve hordoznak fontos információkat, hanem a többi névstruktúrával való összevetésben. Ezért az itt következő megállapításokat minden kérdésben összemérjük a formáns nélkül alakult személynévi településnevek sajátosságaival.

Ez minden bizonnyal azzal áll összefüggésben, hogy a személynévhasználatban – az egyes személyek eleve többféle névvel és névfajtával való megjelölése mellett – bizonyos kommunikációs helyzetekben megjelenik és lassan elterjed a több részből álló személynévformák használata, amikor is az illető személyeket egyidejűleg több alapnévfajta összekapcsolásával jelölik meg a névhasználók.

Ez az átalakulás – a családnevek mint nexusnévfajta állandósulásával és elterjedésével – persze hosszabb időt vett igénybe, de a folyamat kezdeteit nagyjából a 13–14. század fordulójára tehetjük, éppen arra az időszakra, amikor az összetett személynévi településnév-struktúrák is erősen gyarapodóban voltak.

A személy- és a helynévadásban megmutatkozó, a kétrészesség felé történő szerkezeti elmozdulás minden bizonnyal egymást is erősítette a két tulajdonnévfajta esetében.

A referáló személynévfajtát tartalmazó földrajzi köznévi utótaggal álló településnevek is fontos tanulságokat hordoznak magukban, különösen akkor, ha ezt is a formáns nélkül alakult településnevekkel együtt szemléljük. Egy diagrampáron ábrázoltuk azt, hogy a referáló személynévfajtán belül az egyes nyelvi-eredetbeli névcsoportok milyen mértékben szolgáltak alapul az összetett, illetve a formáns nélküli településnevekhez.

A legszembetűnőbb különbséget a latin eredetű (egyházi) személynévből keletkezett elnevezések kapcsán regisztrálhatjuk: a referáló személyneveknek ez a rétege a korai ómagyar korban csaknem kétszer olyan gyakran hozott létre összetett névstruktúrát (56%), mint formáns nélküli névformát (29%).

E jelentős különbség hátterében ismét a személynév-gyakoriság és a helynévstruktúra összefüggése húzódik meg: a gyakran használatos személynevek kevésbé alkalmasak arra, hogy formáns nélkül településnévi szerepet is betölthessenek. A korai ómagyar kor személynévadási viszonyai azt mutatják, hogy a legnagyobb számú névviselő egy-egy latin eredetű (a névadásban közreműködő egyházi személy által preferált) személynévhez kapcsolódott. Az ilyen személyneveket a településnév-adás során szívesebben használták fel összetett nevek alkotására.

Ha pedig kronológiai szempontból is értékeljük ezt a településnév-adási gyakorlatot, akkor azt tapasztaljuk, hogy a referáló személynevek valamennyi eredetbeli rétegéből alakult településnevek egyre növekvő arányt mutatnak a korai ómagyar korban, de közülük kiemelkedik a latin személynévi alapszót tartalmazók aránya. Ez a körülmény pedig azt jelzi, hogy a magyar személynévrendszer nem keresztény neveit hosszabb időn át megtűrte a korabeli névhasználat és névadás, míg végül aztán a társadalmi igények is teljesen hozzáidomultak az új vallás hozta személynévadási modellekhez.

2.4.2. Helynévi utótagú személynévi településnevek

A helynévi utótagú személynévi településnevek bemutatásakor elsősorban a névtípus hátterében meghúzódó településtörténeti tényezőket és az ezzel összefüggő nyelvi folyamatokat helyezzük a középpontba. Az ilyen településnevek keletkezésének fő okait és nyelvi jellemzőinek magyarázatát ugyanis ezekben találjuk meg.

A személynévi előtagból és megnevező szerepű településnévi utótagból álló másodlagos névstruktúra kialakulásában két, egymástól számos vonásában eltérő településtörténeti és ezekhez kapcsolódó névtörténeti változás játszott szerepet.

Az egyik jelenség kiváltó okaként a faluosztódások (mint extralingvális folyamatok) jelölhetők meg, s az ennek során kialakult korrelatív formák tényleges oppozícióban álltak egymással, minthogy közöttük reális történeti kapcsolat van: pl. a faluosztódás után Bocsárd település két részét a birtokosuknak a nevével különböztették meg egymástól Eszebocsárd-nak és Péterbocsárd-nak nevezve őket. Az újonnan keletkezett másodlagos elnevezések szemantikai tartalmát tehát így adhatjuk meg: ’az Esze birtokában lévő/Bocsárd nevű település(rész)’, illetve ’a Péter birtokában lévő/Bocsárd nevű település(rész).

A másik folyamatban a jelzős névstruktúrák előzményeként szolgáló elsődleges településnevek egymástól függetlenül jöttek létre, mégpedig azonos szemlélet alapján. A Kárpát-medencében például nagy számú Szentmárton, Nyék, Németi stb. településnév van: ezek arról kapták a nevüket, hogy a településen Szent Márton tiszteletére szentelt templom van; a település lakói a Nyék törzshöz tartoztak; a faluban németek éltek; stb. A jelzővel való másodlagos elkülönítésük a településnévi homonímia megszüntetésére valósult meg.

A személynévi jelzővel álló Retezszentmárton, Kelemenesnyékje, Péternémeti stb. mellett más lexikális kategóriák elemei is gyakran megjelennek jelzői névrészként (pl. Bükkszentmárton ’a Bükk hegységben lévő/Szentmárton nevű település’; Ipolynyék ’az Ipoly folyó mellett fekvő/Nyék nevű település; Hernádnémeti ’a Hernád folyó mellett fekvő/Németi nevű település’).

Ami pedig a névtípus személynévi előtagjainak a személynévfajtákba sorolását illeti, e tekintetben ugyanazokat az arányokat figyelhetjük meg (csak kisebb számú névadattal), mint amit az elsődleges összetett településnevek (a földrajzi köznévi utótaggal álló elnevezések) körében tapasztaltunk. Ezt a kérdést ezért itt már nem tárgyaljuk részletesen, csupán néhány példával illusztráljuk az egyes személynévfajták jelentkezését a másodlagos összetett településnevekben.

Sajátosságjelölő személynév szerepel például az Izbégszend ’Izbég/Szend nevű faluja’ ([1290 u.]: Izbigsend, KMHsz. 1.; vö. 1150: Izbeg ’tolvaj, vándor’ személynév, ÁSz. 440) településnévben.

Referáló személynevet azonosíthatunk viszont a Panyittardja ’Panyit/Tard nevű faluja’ (1248/1326: Panithtordia, KMHsz. 1.; a falu birtokosa a Miskolc nemzetségbeli Panyit volt, Gy. 1: 810) elnevezésben.

Nexusjelölő személynév áll az Abaújvár ’Aba nemzetség birtokában lévő/Újvár település’ (1255: Abaywar, KMHsz. 1.; vö. 1222/1550: Aba nemzetségnév, ÁSz. 39) településnévben.

Személynévszerkezet szerepel végül az Ernefiaistvánpályija ’Erne fia István/Pályi nevű faluja’ (1322: Ernefyastephanpaulia, KMHsz. 1.) településnév előtagjaként.

---

Irodalom

Bába Barbara, Földrajzi köznevek térben és időben. A Magyar Névarchívum Kiadványai 39. Debrecen, Debreceni Egyetemi Kiadó, 2016.

Benkő Loránd, Név és történelem. Tanulmányok az Árpád-korról. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1998.

Benkő Loránd, Beszélnek a múlt nevei. Tanulmányok az Árpád-kori tulajdonnevekről. Budapest, Akadémiai Kiadó, 2003.

Bényei Ágnes, Helynévképzés a magyarban. A Magyar Névarchívum Kiadványai 26. Debrecen, Debreceni Egyetemi Kiadó, 2012.

Bölcskei Andrea, A magyar településnevek korrelációs rendszerének alakulása a természetes névadás korszakában. A Károli Gáspár Református Egyetem Magyar Nyelvtudományi Tanszékének Kiadványai 2. Budapest, 2010.

FNESz. = Kiss Lajos, Földrajzi nevek etimológiai szótára I–II. Negyedik, bővített és javított kiadás. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1988.

Hoffmann István, Magyar helynévkutatás. 1958–2002. A Magyar Névarchívum Kiadványai 7. Debrecen, Debreceni Egyetem Magyar Nyelvtudományi Tanszék, 2003.

Hoffmann István, A név mint történeti forrás. In: Bölcskei Andrea–N. Császi Ildikó szerk., Név és valóság. A VI. Magyar Névtudományi Konferencia előadásai. A Károli Gáspár Református Egyetem Magyar Nyelvtudományi Tanszékének Kiadványai 1. Budapest, 2008. 20–29.

Hoffmann István, A személynévrendszerek leírásához. Magyar Nyelvjárások 46 (2008): 5–20.

Hoffmann István, A Tihanyi alapítólevél mint helynévtörténeti forrás. A Magyar Névarchívum Kiadványai 16. Debrecen, Debreceni Egyetemi Kiadó, 2010.

Hoffmann István, Megjegyzések a személynevekkel azonos alakú helynevekről. In: Bárány Attila–Dreska Gábor–Szovák Kornél szerk., Arcana tabularii. Tanulmányok Solymosi László tiszteletére. Budapest–Debrecen, Magyar Tudományos Akadémia–Debreceni Egyetem–Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kara–Pázmány Péter Katolikus Egyetem, 2014. I, 693–704.

Hoffmann, István–Tóth, Valéria, Viewpoints on the cognitive-pragmatic description of personal names. Word 61/1 (2015): 141–164.

Hoffmann István–Rácz Anita–Tóth Valéria, Régi magyar helynévadás. A korai ómagyar kor helynevei mint a magyar nyelvtörténet forrásai. Budapest, Gondolat Kiadó, 2018. 218–248.

Jakó Zsigmond, Bihar megye a török pusztítás előtt. Település- és népiségtörténeti értekezések 5. Budapest, Sylvester Nyomda Rt., 1940.

Jarring, Gunnar, Central Asian Turkic Place-Names. Lop Nor and Tarim Area. Stockholm, Sven Hedin Foundation, 1997.

Kálmán Béla, A nevek világa. Negyedik, átdolgozott kiadás. Debrecen, Csokonai Kiadó, 1989.

Kázmér Miklós, A »falu« a magyar helynevekben. XIII–XIX. század. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1970.

Kiss Lajos, Történeti vizsgálatok a földrajzi nevek körében. Piliscsaba, Pázmány Péter Katolikus Egyetem, 1999.

KMHsz. = Hoffmann István szerk., Korai magyar helynévszótár 1000–1350. I. Abaúj–Csongrád vármegye. A Magyar Névarchívum Kiadványai 10. Debrecen, Debreceni Egyetem Magyar Nyelvtudományi Tanszéke, 2005.

KMTL = Kristó Gyula főszerk., Korai magyar történeti lexikon (9–14. század). Budapest, Akadémiai Kiadó, 1994.

Kristó Gyula, Szempontok korai helyneveink történeti tipológiájához. Acta Historica Szegediensis. Tomus LV. Szeged, 1976.

Kristó Gyula, Settlement Name Giving in the Age of the Árpáds. In: Sándor Maticsák ed. Settlement Names in the Uralian Languages. Onomastica Uralica 3. Debrecen–Helsinki, 2005. 117–133.

Póczos Rita, Az Árpád-kori Borsod és Bodrog vármegye településneveinek nyelvészeti elemzése. A Magyar Névarchívum Kiadványai 5. Debrecen, Debreceni Egyetem Magyar Nyelvtudományi Tanszék, 2001.

Rácz Anita, A régi Bihar vármegye településneveinek nyelvészeti vizsgálata. A Magyar Névarchívum Kiadványai 9. Debrecen, Debreceni Egyetem Magyar Nyelvtudományi Tanszék, 2005.

Rásonyi, László–Baski, Imre, Onomasticon Turcicum. Turkic Personal Names 1–2. Bloomington, Indiana University, 2007.

Sebestyén Zsolt, Bereg megye helységneveinek etimológiai szótára. Nyíregyháza, Bessenyei Könyvkiadó, 2010.

Sebestyén Zsolt, A történelmi Bereg megye ‑falva utótagú helységneveiről. Helynévtörténeti Tanulmányok 5 (2010): 139–149.

Solymosi László, Írásbeliség és társadalom az Árpád-korban. Budapest, Argumentum Kiadó, 2006.

Tóth Valéria, Névrendszertani vizsgálatok a korai ómagyar korban. A Magyar Névarchívum Kiadványai 6. Debrecen, Debreceni Egyetem Magyar Nyelvtudományi Tanszék, 2001.

Tóth Valéria, Személynévadás és személynévhasználat az ómagyar korban. A Magyar Névarchívum Kiadványai 38. Debrecen, Debreceni Egyetemi Kiadó, 2016.

Tóth Valéria, Személynévi helynévadás az ómagyar korban. A Magyar Névarchívum Kiadványai 41. Debrecen, Debreceni Egyetemi Kiadó, 2017.

---

3. Társadalmi csoportnevekből alakult településnevek

A magyar településneveknek a népnévből, törzsnévből és foglalkozásnévből létrejött típusait alapvetően funkcionális és morfológiai szempontból mutatjuk be a következő fejezetekben. A névtípusok tárgyalása során ezúttal is az ómagyar kori névadási folyamatokat állítjuk a középpontba, mivel a magyar településnév-rendszer kialakulása a 16. századra lényegében befejeződött, s bár újabb településnevek természetesen később is jöhettek létre, maga a rendszer ezt követően már nem változik. A fejezetben szó esik a három szemantikai névtípus kronológiai és szerkezeti sajátosságairól, és bemutatásukat egy rövid összehasonlító elemzéssel zárjuk.

---

3.1. A népnévből alakult településnevek

3.1.1. Az etnikai célú rekonstrukció lehetősége

A helynevek vizsgálata nem pusztán a nyelvészet számára jelent értékes forrásanyagot, eredményei a történettudomány számára is jól hasznosíthatók. A népnévre visszavezethető településnevek

• a településtörténetre,
• illetve a népesség etnikumtörténetére

vonatkozóan különösen fontos ismereteket adhatnak.

Az ilyen célú vizsgálatok a magyar történettudományban és nyelvtudományban a 20. század első harmadától kezdtek kibontakozni. Mivel más forrásokkal e kérdéskör kapcsán nem rendelkezünk, a kutatók helynevek megfejtésével kívánták megrajzolni

• egyrészt a Kárpát-medence etnikai állapotát a magyarság ideérkezésekor,
• másrészt azt, hogy mely térségekben telepedtek le a honfoglaló magyarok.

A középkori Magyarországot történetének korai időszakától fogva a különböző etnikumok sokfélesége jellemezte, s ezt a tarka képet még tovább színezték a későbbi idők betelepítései és áttelepítései. Ezek eredményeképpen olyan falvak is nagy számban létezhettek, amelyeket nem magyar lakosság lakott. Ilyenkor a környező magyarság gyakran az ott élő nép nevével nevezte meg magát a települést.

Ennek alapján a kutatók az olyan településnevekből, mint például a Szász, Németi, Besenyőtelek közvetlenül és egyértelműen a szász, német és besenyő etnikum jelenlétére következtettek. A népneveket tartalmazó korai településnevekből azonban csak nagy óvatossággal szabad etnikumra vonatkozó, etnikumtörténeti megállapításokat tenni. Ennek több oka is van.

• Egyrészt az, hogy a népnevek a magyarban személynéven keresztül is településnévvé alakulhattak, azaz nem ritka a népnév > személynév > településnév metonimikus névalkotási folyamat. Mivel a helynévadásnak ez a metonimikus módja a Kárpát-medencében egyedül a magyar helynévadási rendszert jellemzi, csupán azt állíthatjuk biztosan, hogy az ilyen településnevek névadója csakis a magyar nyelvű lakosság lehetett.
• Másrészt nem lehetünk biztosak abban, hogy egy nagyobb területen csakis azokon a településeken élt idegen népesség, amelyeknek a nevében ez népnévvel kifejezve meg is mutatkozik. A településnév-adás motivációi között ugyanis csak az egyik lehetséges szempont a lakosok etnikai hovatartozásának kifejezése: elképzelhető, hogy valamely természeti jellemző, a lakosok foglalkozása stb. lesz a névadás szemantikai alapja.
• Harmadsorban pedig egy meglévő településre történt betelepítés vagy betelepülés sem feltétlenül jelenik meg a névadásban: a település eredeti neve sokszor változatlan marad.

A népnévi eredetű településnevek etnikai forrásértéke egy újabb problémát is felvet: eldönthető-e egyértelműen, hogy a helynév csak az ottani lakosokra vagy a település környezetének etnikumára nézve is ad információkat? Ennek megítélésében alapvetően a településnevek funkciójából indulhatunk ki: minden településnév legfontosabb szerepe az egyértelmű identifikáció, vagyis az, hogy az adott települést a környezetétől világosan megkülönböztesse. Ebből két dolog következik:

• egyrészt az, hogy az ilyen elnevezéseket leginkább a környezet adja,
• másrészt pedig azt is biztosan lehet tudni belőlük, hogy a környező lakosság nem a névben megnevezett etnikumhoz tartozik, tehát a település lakossága egyfajta népszigetként különül el tőlük.

Ha pedig az etnikumra utaló településnév a magyar helynévadás szabályai alapján jött létre, akkor az a névadó környezet magyarnyelvűségére utal.

Egyes konkrét névpéldák azt mutatják, hogy a kérdéses településnevekben az etnonimák által képviselt szemantikai tartalom többféle lehet. Kifejeződhet bennük

• egyrészt az, hogy a települést az adott etnikumhoz tartozó lakosok lakják,
• másrészt az, hogy a település az adott etnikumhoz tartozó egyén tulajdonában van,
• harmadrészt esetleg a valamilyen módon az adott etnikumhoz köthető (hasonló külső vagy belső tulajdonságokkal rendelkező, ilyen etnikum által lakott vidékről származó stb.) személy tulajdonában lévő településre is utalhatnak az ilyen nevek.

Azt viszont, hogy a településnévben szereplő etnonima a fentiek közül melyik szemantikai tartalmat fejezi ki, a legtöbb esetben nem lehet eldönteni.

3.1.2. A nép és a népnév fogalma

A történettudományt jó ideje foglalkoztatja az a kérdés, hogy a mai értelemben vett nép fogalma hogyan alakult ki, s az idők során hogyan formálódott a jelentéstartalma.

A fogalom meghatározásához a leggyakrabban szóba jövő kritériumok a következők:

• a közös nyelv,
• a kulturális összetartozástudat (szokások, viselet stb.),
• a mi-tudat
• és ezzel együtt a saját név
• és a közös származástudat.

Ezek közül a nyelvészeti és onomasztikai alapú etnikai vizsgálatokban egyet, a közös nyelvet szokás kiemelni, mivel régebbi korokra vonatkozóan az etnikumok azonosításához ez a tényező nyújtja a legbiztosabb fogódzókat.

Az etnikum mibenlétének kérdését megválaszolni tehát nem könnyű feladat, ezzel összefüggésben pedig azt sem egyszerű eldönteni, hogy mi tekinthető népnévnek, és mi nem. Mi a továbbiakban csak azokat az etnonimákat vesszük számba, amelyeket a vizsgált korszak magyar nyelvhasználói a nyelvemlékekből adatolhatóan valóban használtak különböző etnikumok megnevezésére, s ezek bizonyíthatóan népek megnevezései voltak. A népnevek közül itt pedig értelemszerűen csak azokat vesszük figyelembe, amelyek magyar helynevekben is szerepelnek. Ez a nyelvi szerep egyúttal kétségtelen bizonyítéka annak is, hogy ezek az elemek a valós nyelvhasználatnak, a magyar nyelv szókészletének is részei voltak.

A népnévből alakult magyar helynevek elemzését egy a teljesség igényével készült ómagyar kori (1526-tal záruló) adattár alapján végezzük el. Ennek alapján megállapítható, hogy a középkori magyar településnevekben 37 etnonima szerepel, amelyekre azonban nagyon eltérő gyakorisági viszonyok jellemzőek.

A leggyakoribb három népnév a tót, a német és a magyar az összes településnév 38%-ában szerepel, a leggyakoribb 12 pedig a nevek több mint négy ötöd részében tölt be névalkotó szerepet.

A nyelv- és a történettudományt egyaránt régtől foglalkoztató, 40 ómagyar kori településnévben megjelenő székely népnévről és magáról a székely-kérdésről itt olvashat.

3.1.3. Strukturális kérdések

A 37 népnévből 915 településnév alakult az ómagyar korban, amelyek 1321 települést jelöltek. A településneveket strukturális szempontok alapján a következő típusokba sorolhatjuk:

1. A népnév alapalakban szerepel település neveként: Német.
2. A népnév képzős alakban szerepel település neveként: Német-i.
3. A népnév települést jelentő földrajzi köznévvel szerepel település neveként: Német/falu.
4. A népnév jelzőként szerepel meglévő település nevéhez kapcsolódva: Német/bél.
5. A népnév nem települést jelentő földrajzi köznévvel áll település neveként: Zsidópatak.

A népneveknek az egyes szerkezeti típusokban való megjelenése több körülménytől függ:

• a magyarság az etnonima által jelölt idegen népességgel mikor ismerkedett meg?
• az mikor tűnt fel a Kárpát-medencében?
• tartós és tömbszerű volt-e a jelenlétük az ország területén, vagy hamar beolvadtak az őket körülvevő magyar etnikumba?

A továbbiakban az egyes névszerkezeti típusok előfordulási arányait és kronológiai sajátosságait mutatjuk be. A tárgyalás az egyes típusok gyakorisági rendjében történik. Nem szólunk viszont az 5. pontban említett névtípusról, mivel annak egyedei névrendszertani szempontból a természeti névből alakult településnevek közé tartoznak, és azok jellemző sajátosságait mutatják.

3.1.3.1. Népnévből formáns nélkül alakult településnevek

Az etnonimák egyes számú nominativusi alakjukban is kollektív értelműek, így metonimikus úton településnév alakulhatott belőlük. Az így megszületett egyrészes nevek (pl. Besenyő, Lengyel) alkotják a népnévi településnevek legnagyobb csoportját.

Az alapalakban feltűnő népnevek gyakran fordulnak elő jelzős szerkezetben is, kétrészes nevek névalkotó részeként a második névrész szerepében (pl. Kis/besenyő ’kis/Besenyő nevű település’, Nagy/lengyel, Püspök/székely). Az ilyen szerkezetet mutató településnevek a népnév nyelvi felhasználása szempontjából ugyancsak a formáns nélkül alakult elnevezések típusába sorolhatók.

Az ilyen elnevezések mind másodlagos alakulásúak, elsődlegesen formáns nélkül álló népnévi megnevezésekként születtek meg, kialakulásukat valójában kiegészülés eredményének tekinthetjük. Ezt még olyankor is biztosan kijelenthetjük, ha az elsődleges, puszta népnévi településnevet nem is tudjuk adatokkal igazolni. A névrendszer változási folyamatai ugyanis egyértelműen jelzik ezt a tendenciát.

A népnévből alakult településnevek e legnépesebb típusában a 37 népnév közül 35 vett részt nevek létrehozásában. Csupán a görög és a komán etnonimák azok, amelyek nem szerepelnek alapalakban településnévként.

A besenyő népnév többféle szerkezetű településnévben is előfordul ugyan, a korai ómagyar kori adatok azonban a formáns nélküli névformák nagy többségét mutatják. (A besenyő népnevet tartalmazó településnevek területi viszonyait ezen a térképen tekintheti meg.)

3.1.3.2. Népnévből települést jelentő földrajzi köznévvel alakult településnevek

A magyar településneveknek általában véve is népes csoportját adják az olyan kétrészes elnevezések, amelyek második névrészében települést jelentő földrajzi köznevek állnak. Lexikai felépítésükre jellemző, hogy előtagjuk többnyire személynév, méltóságnév vagy népnév. Ez utóbbi szemantikai típusban ilyen például a Német/falu (1317: Vyfolu seu Nemutfolu, Gy. 1: 151, Abaúj megye) és az Oláh/telek (+1283: Olahteluk, Gy. 1: 647, Bihar megye). Az etnonima + település jelentésű földrajzi köznév szerkezetű elnevezések a népnévi településnevek közel egynegyed részét teszik ki.

A népnevekkel együtt szereplő, települést jelentő földrajzi köznevek közül gyakoriságával kiemelkedik a falu (66%) és a telek ’megművelt földterület’ (18%). Az ide tartozó településnevek fennmaradó része (16%) 13 különböző utótaggal szerepel, pl. vár, föld, ház, lak, város, egyház ’templom(mal rendelkező falu)’ stb.

A földrajzi köznévi utótaggal álló kétrészes településnevekre az ómagyar korban a jelölt szerkesztésmód, azaz a földrajzi köznév birtokos személyragos alakja jóval jellemzőbb volt, mint a jelöletlen szerkezet. A népnévi eredetű első névrészt tartalmazó nevek esetében azonban éppen fordított a helyzet. Ebben a különbségben szerepet játszhat esetleg az a körülmény is, hogy a népnevek nemcsak főnévi, hanem melléknévi funkcióban is szerepelnek a magyar nyelvben, s a jelzős szerkezetekben így minőségjelzőként is állhatnak. A minőségjelzős szerkezet pedig grammatikailag jelöletlen: pl. Újfalu, Hosszúfalu.

Ha pedig a különböző névalakulatok oklevelekben megjelenő kronológiáját is szemügyre vesszük, akkor azt láthatjuk, hogy a személyragos formák jó része szerkezeti változás eredményeképpen jött létre. Ez azt jelenti, hogy az ilyen esetekben az eredeti névformák jelöletlen szerkezetekként születtek meg, s a birtokos személyrag utólag kapcsolódott a névhez, létrehozva a jelölt struktúrát.

A jelöletlen és a jelölt birtokos szerkezetek kapcsán érdemes megvizsgálni egy további szempontot is. Ahogyan már korábban említettük, az etnonimák a magyar nyelvben személynévként is gyakoriak. Az itt tárgyalt 37 népnévből az ómagyar korban pusztán tíznek nincs adatolható személynévi megfelelője. A településnevekben 26 népnév szerepel jelölt birtokos jelzős szerkezetű településnévben, s közülük csupán a böszörmény, jász, komán és a szerb népcsoportok elnevezését nem ismerjük személynévként.

Ezért felvethetjük, hogy a jelölt birtokos jelzős szerkezetek többségében – a személynév + birtokos személyraggal álló földrajzi köznév felépítésű nevek mintájára – az első névrészként előforduló etnonima nagyobb valószínűséggel személynévi szerepben állhat. Ilyenkor az elnevezés az egyéni birtoklást hivatott kifejezni, illetve hangsúlyozni, s ez is magyarázhatja a grammatikai jelöltség alkalmazását. Mindezek mellett nem zárhatjuk ki az analógia, a névminták szerepét sem a legszembetűnőbb változásban, a falva formáns általánosabb terjedésében, hiszen az ebben az időben már gyakori, számos településnévben való jelenléte elősegíthette a falu utótagú nevek változását is.

3.1.3.3. Népnévi jelzővel álló településnevek

Az e csoportba tartozó elnevezések

• vagy szintagmatikus szerkesztéssel elsődleges névként jöttek létre (ezt a típust tárgyaltuk itt),
• vagy kiegészülés eredményeként másodlagos elnevezésként, névdifferenciálódás útján keletkeztek (ezekről szólunk ebben az egységben).

Az ilyen, másodlagos alakulású elnevezésekben egy már meglévő településnév szerkezetének megváltozása hozta létre az új névalakulatokat.

Az efféle, másodlagos elnevezések a népnévi településnevek negyedét teszik ki, és kialakulásuk pragmatikai háttere a következő lehetett. Az ómagyar kori Magyarország településnevei között gyakori volt a névazonosság. Ez bizonyos névtípusok körében különösen szembetűnő volt, így például:

• a törzsnevekből: Megyer, Tarján, Nyék stb.,
• a patrocíniumokból: Szentmiklós, Szentgyörgy, Szentmárton stb.
• és a népnevekből: Német, Tót, Cseh stb.

alakult településnevek között.

Az azonos nevű, megkülönböztető jelző nélküli falvak esetében feltehető, hogy lakói vagy éppen a környező vidék lakossága a beszélt nyelvben használt valamilyen megkülönböztető jelzőt a település elkülönítésére, amelyek aztán mint teljes jogú névformák kerültek be a hivatalos okiratokba is.

Elképzelhető persze az is, hogy az elkülönítés igénye a hivatalosságban, az oklevéladás kapcsán merült fel a pontos azonosíthatóság végett, s az új, jelzővel bővült névforma az írásbeliségben jött létre, s innen került át idővel – ha a beszédhelyzet ezt megkövetelte – a szóbeliségbe is.

A településeknek új falvakra való bomlása a középkorban természetes folyamat volt. Ennek leggyakoribb okaként azt említhetjük, hogy a birtok tulajdonosai, a birtokos család tagjai megosztoztak rajta, vagy a falu egy részét eladományozták, eladták vagy elcserélték. Így két vagy több új falu is létrejöhetett: a falvak kettős vagy hármas, esetleg többszörös nevei jórészt így alakulhattak ki. Az ilyen esetekben maga a falu a valóságban gyakran továbbra is egyetlen települési egységet alkotott. Az így létrejött új falvak a bennük lakók etnikai hovatartozása alapján is kaphattak megkülönböztető szerepű jelzőket.

3.1.3.4. Népnévből helynévképző formánssal alakult településnevek

A helynévképző formáns használata a magyar településnévrendszer kialakulásakor általában is kedvelt névalkotási mód volt. Az etnonimát tartalmazó nevek bő egyötöde jött létre helynévképzővel: pl. a Somogy megyei Csehi (+1092: Chehy, DHA 1: 280) és a Szabolcs megyei Besenyőd (1214/1550: Beseneud, Mező–Németh 34) településnév mutatja ezt a névszerkezetet.

A népnévi településnevek létrehozásában az egyes képzők nem egyforma mértékben vettek részt:

• ‑i képzővel alakult a nevek közel négyötöde (79%),
• a nevek 17%-a a ‑d képzőt tartalmazza,
• az egyéb képzőmorfémák (‑é, ‑j, ‑ka/‑ke, ‑ny, ‑s) jelenléte pedig annyira elhanyagolható (4%), hogy esetükben inkább csak egyedi előfordulásokról beszélhetünk, ezért részletesebben róluk e helyütt nem szólunk, csupán egy-egy példával illusztráljuk a használatukat.

Az ‑i helynévképző kiemelkedő névalkotó szerepére magyarázatul szolgálhat a népnevek szemantikai jellege, s ehhez szorosan kapcsolódva a képző eredeti funkciója, amely általában véve a birtoklás, a valakihez való tartozás kifejezése volt. E grammatikai elem funkcióváltása, azaz helynévképzői szerepének kialakulása a személyekre utaló, azaz személynévből, foglalkozás- és tisztségnévből, illetve etnonimából alakult településnevek körében indulhatott meg. Elterjedése, szélesebb körben, más szemantikai típusokban való használata a névrendszer modellhatásával magyarázható.

Az ‑i formánssal álló, népnévből alakult településneveknek mintegy a fele elsődleges névként jött létre a 11. és a 16. század vége között.

Az ‑i képzővel álló településnevek létrejöhettek a képzővel történő utólagos bővülés eredményeként is. Ez a típusváltás a formáns nélkül álló népnévi eredetű elsődleges településneveket érintette. Az ilyen irányú változás más névcsoportok körében is általánosan jellemző.

A ‑d helynévképző eredetileg kicsinyítő, becéző képző volt, s ebből fejlődött ki, vagy esetleg már vele párhuzamosan kialakult a valamivel való ellátottságot kifejező jelentése is. Ez magyarázza, hogy a helynevekben túlnyomóan növénynévi és állatnévi alapszóhoz kapcsolódott. Helynévképzői szerepe szempontjából lényeges körülmény, hogy e képző gyakran hozott létre személynevet, s a vele létrejött személynév-származékok aztán könnyen válhattak településnévvé, így gyarapítva a -d végű helynevek számát. Ezek az elnevezések pedig a továbbiakban hozzájárulhattak a ‑d képzőnek a településnevek körében való általános elterjedéséhez, hasonló szerkezetű településnevek létrehozásához, s így településnév-formánssá válásához. A népnévi alapú településnevek körében ezt az elterjedést nyilvánvalóan elősegíthette a népnevek személynévként való használata is.

A népnévhez kapcsolt ‑d képzős településnevek több mint fele elsődleges névként jött létre a 11. század vége és a 15. század vége között.

Néhány ‑d képzős településnév bővüléssel keletkezett, vagyis elsődlegesen formáns nélkül álló népnévi eredetű nevekhez utólag képző kapcsolódott, létrehozva a képzett névalakot.

A morfematikus szerkesztéssel létrehozott települések körében feltűnő jelenség, hogy bizonyos népnevekhez jellemzően járul egyik vagy másik helynévképző, míg más népelnevezések helynévként soha nem fordulnak elő ilyen morfémával. A népnévből alakult településnevek létrehozásában szemantikai akadálya annak nemigen lehetett, hogy e lexémákhoz névalkotó szerepű képzőmorféma járuljon. Amennyiben egy-egy etnikumjelölő lexéma esetében az adatok közül valamelyik képzőformánssal alkotott névalak mégis hiányzik, annak elvileg kétféle magyarázata lehet.

Egyfelől tisztában kell lennünk azzal, hogy a különböző névalakulatok létrehozása a nyelvhasználók számára csak lehetőség: a névalkotási módok közül a névadó egyenlő eséllyel választhat, de a névtípusok elvi lehetősége nem jelenti a valóságban minden forma tényleges realizációját. Ez bizonyos értelemben ugyanúgy véletlenszerű lehet, mint ahogyan az adott korban használatban lévő helyneveknek az írásosságban való fennmaradása is esetleges.

Másfelől azonban az is elképzelhető, hogy valamely névforma hiányát a létrehozásával kapcsolatos valamiféle nyelvi korlátozás okozza. Azt, hogy ez a korlátozás nem lehet funkcionális alapú, azok a nevek mutatják, amelyeknek ‑i és ‑d képzővel álló helynévi realizációjuk is van. Ilyenek például az orosz és szász népnevek.

A feltehetően nyelvi korlátozás következtében hiányzó alakok mögött morfofonológiai alapú magyarázatot kereshetünk. Morfofonológiai okok miatt nem kapcsolódhatott a magyarban ‑d helynévképző a ‑t és ‑h végű népnevekhez.

A ‑d képzős népnévi településnevek esetében megfigyelhető, hogy a formáns minden esetben mássalhangzós tőhöz kapcsolódik. Ez a körülmény magyarázza, hogy a t-re végződő népnevek, a horvát, marót, német, tót eleve nem kapcsolódhattak össze a ‑d képzővel, hiszen az esetleges *Horvátd, *Marótd *Németd, *Tótd alakok nyelvhasználatbeli realizációja *Horvádd, *Maródd, *Némedd, *Tódd lehetett volna, aminek eredményeként valójában eltűnne mind a tőnek, mind pedig a képzőnek a mentális azonosíthatósága, ami az efféle alakok létrehozását eleve megakadályozhatta.

A h végű cseh és oláh esetében szintén a névvég blokkolhatta a ‑d morféma kapcsolódását, hiszen a *Csehd és az *Oláhd alakokban a magyarban jellemző zártszótagi h kiesésével *Csed és *Olád forma jött volna létre, ami lexikális-morfológiai tekintetben ugyancsak azonosíthatatlan névalakulat lett volna már a megszületésének pillanatában is.

Azt is meg kell egyúttal jegyeznünk, hogy a morfofonológiai tényezők kedvezhetnek is a helynévképzős struktúrák létrejöttének. Ezt gyaníthatjuk az egy szótagos népnevek (tót, cseh, szász) ‑i képzős származékai kapcsán is: a Tóti, Csehi, Szászi névformák ugyanis a képző által két szótagosak lesznek, ami gyakori szótagszerkezet a településnevek körében is.

3.1.4. Kronológiai jellemzők

A magyar névkutatásban régóta egyetértés mutatkozik abban, hogy a névalkotó formáns nélküli népnévi és a népnévből képzéssel alakult helynevek jóval régebbiek, mint a kétrészes elnevezések. Az egyrészes névtípus kialakulását illetően többen egyetértettek abban, hogy a puszta népnévből alakult településnevek létrejötte a 10–13. századra tehető. Ezt részben azzal támasztották alá, hogy az ennél korábban a Kárpát-medencében élő népek neve nem tűnik fel a magyar településnevekben. Másfelől pedig úgy vélték, hogy a 13. század után ilyen településnevek már nem keletkeztek. Ma már azonban sokkal inkább úgy látják a kutatók, hogy ilyen merev kronológiai határokkal semmiképpen sem jellemezhető e névtípus keletkezésének időszaka.

Mivel nem rendelkezünk olyan tudományos módszerekkel, amelyek segítségével az e helynévszerkezeti típusba tartozó nevek keletkezési idejét meg tudnánk határozni, csak a relatív kronológiájukat tudjuk felvázolni a nevek első említései alapján. A névstruktúrák bemutatásakor láthattuk, hogy a népnévi eredetű településnevek különböző szerkezeti típusainak az előfordulási gyakorisága közel azonos.

Az egyes strukturális típusok kronológiájában azonban nagyobb eltérések mutatkoznak.

A korai, általában is kevéssé adatolt időszakból a források is elenyésző számú ide tartozó nevet tartalmaznak, aminek oka lehet

• az ekkorra még ki nem alakult oklevélírói gyakorlat,
• illetve az állandó települések létrejöttének nem túl nagy időtávlata.

A metonimikus úton létrejött, alapalakban álló népnevet tartalmazó településnevek száma a 13. század elején kezd megnövekedni a forrásokban, s az e típusba tartozó nevek a 13. század második felében, illetve a 14. század első felében jelennek meg legnagyobb számban.

Az ómagyar korban a metonimikus névalkotás végig jelen van, csak időben előre haladva egyre kisebb súllyal vesz részt az új nevek létrehozásában. De ez azzal is összefüggésben lehet, hogy a középkor későbbi századaiban csökken az újonnan létrejövő települések száma, s így értelemszerűen az új nevek is kisebb számban jelentkeznek. A jelenséget azonban főképpen a kétrészes nevek nagyobb számbeli gyarapodása magyarázza.

A formáns nélküli népnévvel alakult elnevezések többsége (63%) elsődleges alakulású. A másodlagosan létrejött, jelző + népnév struktúrájú településnevek előfordulási gyakorisága pedig a 14–15. században különösen nagy. Ezt diagramon ábrázova itt tekintheti meg.

Az etnonimából morfematikus úton, helynévképző formánssal történő névalkotási mód tárgyalásakor az ‑i képző kronológiai kérdései nagy figyelmet kaptak a szakirodalomban. A formáns általános vélekedés szerint viszonylag rövid ideig volt eleven, ezért markáns korjelző értékkel bír. E vélemény szerint a névtípusba tartozó nevek a 12–13. század határán túl már nem keletkeztek, ám a 11. század előtt sem jöhettek létre. Lényegében hasonlóan vélekedtek a ‑d képzőről is. Az újabb kutatási eredmények ezzel szemben azt mutatják, hogy a képzőkkel az ómagyar kor egész időszaka alatt jöttek létre településnevek. Az e névtípushoz tartozó nevek első előfordulásainak felbukkanása – amint azt a relatív kronológiát bemutató diagramon láthatjuk – szorosan követi a puszta népnévből alakult nevek első előfordulását.

A kétrészes nevek relatív kronológiája legalább egy évszázadnyi időbeli eltolódást mutat az egyrészes nevekhez képest. Azoknak a településneveknek, amelyekben a népnévi előtagot települést jelentő földrajzi köznév követi, a forrásokban való feltűnése a 14. századtól nő látványosan, s a 15. század második feléig jelentős az első előfordulások aránya.

A másik kétrészes névtípus (a népnévi jelzőt tartalmazó másodlagos településnevek típusa) az előbbi szerkezettípushoz képest is később jelentkezik a forrásokban. A népnév jelzőként már létező településnevek mellett, új névformát alkotva a 14. századtól kezd gyakoribbá válni, de igazán termékennyé ez a névmodell csak a 15. századtól lesz.

Mindezeket összegezve megállapíthatjuk, hogy az egyes névalkotási módok közül az egyrészes neveket létrehozó metonimikus és morfematikus névalkotás jóval korábban vált gyakorivá a magyarban, mint az összetétellel történő névalkotási forma. E tekintetben a népnévi eredetű településnevek a helynevek általános kronológiai sajátosságaitól nem különböznek lényegesen.

3.1.5. Névföldrajzi jellemzők

A népnévből alakult településnevek csoportja jó lehetőségeket teremt névföldrajzi vizsgálatokra is, mivel ez a névtípus viszonylag nagy számú előfordulással behálózza a Kárpát-medence egész területét. A lehetséges szerkezeti, morfológiai szempontok közül itt csupán azt mutatjuk be, hogy milyen névföldrajzi elterjedtsége van az előzőekben tárgyalt két településnév-típusnak: a népnévi alapszót tartalmazó egyrészes és kétrészes településneveknek.

A két névtípus súlypontja a magyar nyelvterület más-más részére esik:

• a metonímiával és helynévképzéssel alakult egyrészes nevek a nyugati,
• a kétrészes jelzős nevek inkább a keleti térségben voltak gyakoriak.

A jelenség mögött sokféle hatóerő húzódhat:

• okozhatja a különbséget a különböző területek eltérő névadási normája,
• de magyarázhatja a települések létrejöttének és így elnevezésük keletkezésének időbeli különbsége is.

---

3.2. Törzsnévből alakult településnevek

A törzsnévi eredetű településnevek a magyarság Kárpát-medencében való letelepedése és az ország térszerkezetének kialakulása kapcsán kerültek ugyancsak elsősorban a történettudomány figyelmének középpontjába. A nyelvtudományt e lexémacsoport vizsgálatakor jó ideig szinte kizárólag az etimológiai irányultság jellemezte. A névtani kutatások feladata azonban az olyan kérdéseknek a megválaszolása, mint hogy

• a törzsnevek miként tagozódtak be a magyar helynév- és személynévrendszerbe,
• milyen lehetett a magyar nyelvben játszott szerepük,
• milyenek voltak a nyelvi sajátságaik.

Ezek vizsgálata pedig valójában független a lexéma végső eredetétől.

A törzsnevek etimológiai kérdései kapcsán fontos hangsúlyozni, hogy egy népcsoport megnevezésének nyelvi eredete nem feltétlenül függ össze az adott közösség által használt nyelvvel, azaz a törzsnév eredete – ha egyáltalán biztosan megállapítható – nem utal a törzsbeliek nyelvhasználatára. Így ebből a szempontból valójában érdektelen, hogy több magyar törzsnév eredetével kapcsolatban ma sincs tudományos konszenzus.

3.2.1. A törzsek és a törzsszövetség

A magyar törzsneveket Bíborbanszületett Konstantin 950 körül született De administrando imperio (DAI) című munkája nyomán ismerjük. Ez elsőként a kazár nemzetségből való kabarok-at említi, majd a türköknek nevezett magyarok hét törzsét sorolja fel: Nyék, Megyer, Kürtgyarmat, Tarján, Jenő, Kér, Keszi.

A korai magyar történelem során a magyarok és a velük együtt élő népcsoportok hetes tagolása általánosan elterjedt volt. Erre mutat a krónikákban megjelenő, eredetileg a hét magyar törzset jelentő Hetumoger ’hét magyar’ kifejezés, illetve a szintén a krónikairodalomban megjelenő hét vezér is. A katonai szervezés is a hetes számnak megfelelően történt: a törökségi népeknél – akikkel a magyarság hosszú ideig szoros kapcsolatban állt – hagyomány volt, hogy a hat katonai egységet a hetedik, vezértörzs alá rendelték. A magyaroknál a szövetség vezető része a Megyer törzs volt.

A törzsszövetség eredendően és elsősorban katonai szervezet volt. Arról, hogy a törzsek és a törzsnevek mikor alakultak ki, biztos ismereteink nincsenek, de egyes vélemények szerint történetük a magyarság korai időszakára, jóval a honfoglalás előtti időkre is visszamehet. A 9. században, amikor a magyarság a kazár kagán uralma alól kikerült, önálló népként a hétmagyar névvel illették, akkorra már a törzsszervezet rendszere is kialakulhatott.

Mint katonai és politikai szervezet 950 környékén még megvolt, de egyre inkább a politikai-hatalmi átalakulás gátjává lett, és Szent István idején – úgy tűnik – szinte egyik pillanatról a másikra eltűnt.

A történettudomány képviselői szerint azonban a nomád társadalmakban a mesterségesen létrehozott törzs meglehetősen változékony, átalakulásra hajlamos társadalmi formáció, így hirtelen eltűnése nem meglepő. Nem tesznek említést a törzsekről a magyarság történetét tárgyaló geszták és krónikák sem: nem szól róluk sem Anonymus, sem Kézai, és bizonyára az ezek előzményéül szolgáló ősgeszta is hallgatott róluk.

Ennek oka azonban aligha az emlékezet korlátozottsága lehetett, hanem sokkal inkább a történetírók célzatossága húzódhatott meg a háttérben. Saját koruk keresztény-feudális társadalmának előzményéül aligha kívánták a pogány-törzsi múltat felvázolni. A törzsek vezetőinek névsora olvasható ugyanakkor a krónikákban, igaz, Anonymus és Kézai Gesta Hungarorum-ának névsora között különbség van.

3.2.2. Kronológiai jellemzők

Mivel a magyar törzsekről Konstantin császár fenti említésén, valamint a Kárpát-medence helynévanyagában fennmaradt e törzsnevekből alakult nagyjából 300 településnéven kívül semmit sem tudunk, e helynevek nyelvi szempontú vizsgálatának kiemelkedő jelentősége van.

A 20. század utolsó harmadáig általánosan elfogadott vélemény szerint törzsnévi eredetű helynevek a 10. század után nem keletkezhettek. E vélemény alapja végső soron az a nézet volt, hogy a törzsnevek már a 11. század elején, az ún. ősgeszta születése idejére feledésbe merültek, tehát belőlük helyneveknek még ez idő előtt kellett keletkezniük, akkor, amikor a környék lakossága még tudta e telepek lakóinak törzsi hovatartozását. Csakhogy a krónikairodalom hallgatása a törzsekről nem véletlen: e művek szerzői ideológiai, hatalmi, politikai okok miatt sem kívánták az egykori törzsek emlékét megörökíteni.

A 20. század utolsó harmadában a teljességre törekvően összegyűjtött törzsnévi eredetű helynévanyagon végzett történeti kutatások alapján megállapították, hogy bár a törzsnévi eredetű helynevek számottevő része korai, leginkább 11. századi eredetű lehet, hasonló helységnevek ezt követően is születtek. Ennek okaként a történettudomány szerint a törzsbe tartozás tudatának továbbélése, de akár a személynévi áttétellel vagy névköltöztetés útján történő helynévalkotás egyaránt elképzelhető. Ez utóbbi esetben egyes települések újabb helyre költöző lakói az új lakóhelyeket a régi megnevezést felhasználva nevezték el.

E kérdésben a nyelvtudománynak és ezen belül az onomasztikának is megvannak az ide kapcsolódó érvei. Az kétségtelen, hogy a törzsnévi alapú településnevek létrejötte akkor kezdődhetett, amikor még a törzshöz való tartozás tudata élt a névalkotó emberben. Emellett azonban a névkutatás kognitív iránya nyelvlélektani és névszociológiai alapon is megkísérelhet néhány érvet előhozni a törzsnevek továbbélésével kapcsolatban. Az emberi emlékezet a helynevekben is tovább él, és viszont: a helynevek az emberek emlékezetét „meghosszabbítják”. Amikor a törzsek mint szervezeti formák eltűnnek, a névhasználó emberek még feltétlenül ismerik, és tovább hagyományozzák a település nevének eredetét, azaz az ilyen nevek egy idő után valójában a törzseknek nyelvi emléket állítanak, jó darabig fenntartva az emberek ilyen értelmű összetartozás-tudatát is.

Mindebből az következik, hogy a tudományos közvélemény által korábban elfogadott 11. század közepi záró kronológiai határ kiterjeszthető. Azaz feltehető, hogy törzsnévi jellegű településnevek azt követően (és akár viszonylag hosszú időn át) is születhettek még, hogy a törzsszervezet már megszűnt létezni. A nevekben az idő múlásával persze az egykori törzsekhez való tartozás tudata mint névadó motívum egyre kisebb szerepet játszott.

A törzsnévi eredetű településnevek első előfordulásai alapján megrajzolt kronológiai ábrát itt tekintheti meg. A kronológiai görbe íve feltűnő hasonlóságot mutat a népnévből formáns nélkül alakult településnevek kronológiájával: e két névtípust összeköti azonos, metonimikus alakulásmódjuk. A törzsnevek első helynévi előfordulásai azt mutatják tehát, hogy nincs okunk arra, hogy ezeket a neveket különleges kronológiai értékekkel ruházzunk fel.

3.2.3. Tipológiai sajátosságok

A névtípus jellemző tipológiai jegyeinek számbavételéhez a népnevekéhez hasonló, teljességre törekvő adatbázis ugyan nem áll a rendelkezésünkre, de a kellően gazdag névanyag így is megfelelő alapot adhat a jellemző tendenciák megrajzolásához.

A törzsnévi eredetű településnevek szerkezete meglehetősen homogén képet mutat: a döntő többségük mindenféle formáns nélkül alkot helynevet. (Keletkezéstörténeti tekintetben ide tartoznak természetesen azok a településnevek is, amelyek később másodlagosan valamilyen megkülönböztető szerepű jelzői előtaggal kapcsolódtak össze.)

Képzős formában legfeljebb a településnevek 2–3%-a szerepel. Elképzelhető azonban, hogy ezekben a helynévképző nem a név alapjául szolgáló törzsnévhez kapcsolódott, hanem a már létező településnév bővült – más névtípusok mintájára – a helynévképző formánssal. Két helynévben szerepel az egyébként ritka ‑cs képző, háromban az ‑i, egyben pedig a ‑d.

Ezt a csekély számú előfordulást érdemes összevetnünk a korábban bemutatott népnévi eredetű, ugyancsak képzőmorfémával álló helynevek arányaival. A két névtípus – noha mindkettő a legrégebbi magyar helynévtípusok közé tartozik, és maga a helynévképzés is igen korai névalkotási mód a magyarban – e tekintetben nagy különbséget mutat. Az etnonimához kapcsolt képzőmorfémával létrejött helynevek 20%-os aránya ugyanis a magyar helynevek jelentős csoportját adja.

Ugyancsak eltérő strukturális jegynek tűnik a népnevek és a törzsnevek között a kétrészes nevek első, jelzői névrészében való előfordulásuk vagy éppen az ilyen szerepben való hiányuk. A Nyék, Megyer, Kürt és Gyarmat stb. településneveknek nem jöttek létre *Nyékfalva, *Megyerfalva, *Kürtfalva, *Gyarmatfalva stb. névváltozatai. E névtípus a népnévből alakult nevek körében azonban egészen gyakori. Mindez nem meglepő akkor, ha összevetjük e két névtípus feltűnésének kronológiai jellemzőit.

A kronológiai sajátosságok azt jelzik, hogy a két névtípus forrásokbeli megjelenésének csúcsidőszaka között nagyjából egy évszázadnyi az időbeli eltérés. Míg a törzsnévből alakult településnevek megjelenésének csúcsidőszaka a 14. század első fele, addig az etnonimát és lexikális településnév-formánst tartalmazó nevek a 15. század első felében fordulnak elő leggyakrabban. Ez a különbség azzal magyarázható, hogy amikorra ez utóbbi, összetett névszerkezet a magyar helynévrendszerben elterjedt, akkorra a törzsneveknek már nem volt a településnév-alkotásban a korábbiakhoz hasonló produktivitása.

3.2.4. A pszeudotörzsnevek problematikája

A magyar törzsnevek mellett külön figyelmet érdemelnek az ún. „vélt vagy pszeudotörzsnevek”. Ezek körében szokás említeni a honfoglalás előtt a kazárok ellen fellázadt s a honfoglaló magyar törzsekhez csatlakozott három kabar törzset, amelyeket

• Konstantin műve (DAI) nem sorolt fel a neveikkel együtt,
• az Admonti évkönyvek 881-ben pedig a cum Covaris összefoglaló névvel említette őket,
• s a későbbi korokban sem tudunk meg róluk semmi közelebbit egyetlen magyar vagy nyugati kútfőből sem.

Ezzel magyarázható, hogy a magyar törzsnévi eredetű településnevek nyelvi sajátosságaiból kiindulva számos próbálkozás történt a csatlakozott kabar törzsek megnevezéseinek az azonosítására. Egyes vélemények szerint összefoglaló nevük lehetett a kazár, s a Káliz, Kalán, Székely, Varsány helynevekben vélték fellelni az ismeretlen törzsneveket. De szóba jöttek ezeken kívül még a viszonylag gyakori Ság településnevek, illetve a Berény, Bercel, Berencs, Böszörmény, Ladány, Oszlár ~ Eszlár, Örs, Tárkány helynevek is, mint amelyek alapja esetleg az ismeretlen kabar törzsek nevével lehetett azonos. Ezek a besorolások azonban legtöbbször meggyőző magyarázat nélkül maradtak, s az etimológiájukon is átütött a kutatók célja: a törzsnévi eredet igazolásának a szándéka.

A kabarokra vonatkoztatott, előbb említett elnevezések nem azonos alapokon állnak, hiszen közülük egyesek valóságos népekre utalnak, tehát etnonimák: pl. böszörmény, káliz, székely (ezeket a népnevek között tárgyaltuk is), míg mások pedig egyéb jelentéskörbe tartozó közszóként magyarázhatók. Ebben a kérdésben nemigen sikerült a tudománynak a legutóbbi időkben sem továbblépnie. Ezt az is jelzi, hogy a törzsnévi eredetű településnevek csoportját vizsgálva újra meg újra felmerül a nép és a törzs fogalmának, meghatározásának, a kettő közötti azonosságoknak vagy különbözőségeknek a tudományos szakirodalomban is megfigyelhető homályossága. Ebből adódik aztán az is, hogy a kutatók egy része a népnevek, más része a törzsnevek körében vélte megtalálni a kabar törzsek neveit.

Onomasztikai szempontból két irányból lehet közelíteni tehát e névcsoporthoz:

• egyfelől az idetartozónak gondolt településnevek tipológiai sajátosságait lehet összevetni az egyértelműen törzsnévi, illetve népnévi eredetű helynevek jellemző vonásaival, azt kutatva, hogy a kérdéses településnevek melyik névcsoporttal mutatnak erősebb hasonlóságot;
• másfelől pedig e név- és szócsoportoknak a személynevekkel való kapcsolatát érdemes megvizsgálni, hiszen a korábbiakban láthattuk, hogy a törzsneveknek jellemzően nincs személynévi továbbélésük, a népnevek viszont gyakoriak ebben a szerepben.

A vélt törzsnevek közül kiszűrve a népnévi eredetűeket, a Bercel, Berencs, Kalán, Örs nevekről megállapítható, hogy ezeknek személynévi előfordulása is adatolható az ómagyar korból (Berchel, Brench, Kalanus ~ Calanus ~ Chalanus ~ Galanus, Urs, ÁSz.), a Berény, Ladány, Oszlár ~ Eszlár, Tárkány viszont személynévként egyáltalán nem szerepel. Mindebből azt a következtetést lehet levonni, hogy azok a helynevek, amelyek személynévként is használatban voltak, e jellegzetességük alapján közelebb állnak a népnévi eredetű településnevekhez, mint azok, amelyek esetében erre példát nem találunk. Ugyanakkor a személynévi párhuzamok megléte sokkal inkább arra utalhat, hogy az adott településnév közvetlenül személynévből keletkezett.

A társadalmi csoportnevekből lett településnevek tipológiai jegyei indikátorként mutathatják meg egy név adott csoportba, típusba sorolhatóságát. Ilyen tipológiai kérdés a pszeudotörzsnevek esetében, hogy a vizsgált lexémák csupán alapalakjukban jelennek-e meg a helynevekben úgy, mint a törzsnevek, vagy képzőt is kaphatnak, mint a népnévi eredetű településnevek? Mivel a pszeudotörzsnevek döntően képző nélkül lettek egyrészes településnevek alapjává, ezért alaki viselkedésük alapján közelebb állnak a törzsnevekhez, mint a népnevekhez. Azt is látni kell azonban, hogy népnevek bőséggel szerepelnek alapalakban is településnévként, így ennek alapján ebből a körből sem zárhatjuk ki a pszeudotörzsneveket.

Másfelől a magyar kétrészes településnevek első névrészében törzsnévi eredetű lexéma jelző szerepében nem jelenik meg, a népnevek viszont ezt a pozíciót és funkciót gyakran töltik be. Ilyen szerepben a pszeudotörzsnevek nem szoktak előfordulni, ezért e sajátosságuk is inkább a törzsnevekhez közelíti őket.

Összegzésképpen megállapíthatjuk, hogy e névcsoportot illetően egyelőre sajnos nagyon bizonytalanok az ismereteink. Talán a teljes régi magyar helynévkincs tüzetes etimológiai újrafeldolgozása hozhat majd ezen a téren eredményt, amely az egyes településnevek etimológiai kapcsolatainak feltárását is magába foglalja.

---

3.3. Foglalkozásnévből alakult településnevek

A társadalmi csoportot jelölő szavakból lett helynevek között tartjuk számon azt a névadási módot, amelynek során foglalkozás- és mesterségnevek váltak településnévvé. Az egyént jelölő szó a névadás során gyűjtőnévként az egész falu nevévé azért lehetett, mert a település teljes lakossága vagy legalább lakosainak egy része valamilyen szolgálatra volt kötelezve (a középkori oklevelek ministeriales conditionarii-ként említik ezeket a szolgáltatásra kötelezett népeket). Az ilyen helyeket szokás szolgálónépi településeknek, a neveket szolgálónépi településneveknek nevezni.

A legkorábbi ide sorolható magyar helynevek a veszprémvölgyi apácák alapító oklevelében fordulnak elő, 1001 előtt/1109: Σάμταγ (< szántó ’szántó’), Γριντζαςι (< gerencsér ’fazekas’). A névtípust széles körű forrásként először a történettudomány használta fel. A településnevekben megjelenő egyes középkori foglalkozásokat a történészek az ún. fejedelmi szolgálónépekhez kötik. Egy átfogó történettudományi feldolgozás 38 olyan foglalkozást vesz számba, amelyből településnév alakult.

Ez a lista azonban nyelvészeti szempontok alapján korrigálandó, ha kizárólag azokat a településneveket kívánjuk számba venni, amelyek alapját a középkori magyar nyelvben valóban közszói használatban előforduló lexémák adják.

Ennek alapján a fenti sorból kizárhatók a Konyár, Mecsér, Ribnik, Taszár nevek, amelyek ugyan szintén foglalkozást jelölő szóból jöttek létre, de nagy valószínűséggel nem a magyar nyelvben, hanem szlávban, s mint településnevek kerültek át aztán a magyarba.

A Bocsár, a Márcadó, Mézadó és a Sarlós foglalkozásnévi eredete sem bizonyítható, mivel foglalkozást jelentő közszóként való alkalmazásukra a korai magyar nyelvből nincs adatunk. A Födémes közszói háttere ugyancsak bizonytalan.

A középkori magyar nyelvben keletkezett foglalkozásnévi településnevek listája tehát 33 lexémához köthető, amelyből 344 település elnevezése jött létre. E listát azonban nem tarthatjuk véglegesnek: újabb vizsgálatok e névsorból kizárhatnak bizonyos elemeket, de tehetnek hozzá újabbakat is.

Történettudományi szempontból van jelentősége annak, hogy kizárólag a településnevek alapján nem tárható fel a maga teljességében a középkori szolgálónépek intézményrendszere.

• Egyrészt azért nem, mert nyilvánvaló, hogy nem minden szolgálónépi falu kapta nevét a szolgáltatásról, hiszen ha egy településnek korábban, a szolgálat kijelölése előtt is volt már neve, annak megváltoztatására nem volt szükség.
• Más oldalról viszont nem minden foglalkozásnévi alapú település kapta a nevét közvetlenül a benne lakók foglalkozásáról, illetve szolgáltatásáról. Nem zárható ki ugyanis, hogy a foglalkozásnév előbb személynévvé vált, és e személynév szolgált aztán a névadás közvetlen alapjául.

3.3.1. Strukturális kérdések

A foglalkozásnevekből létrejött településnevek között ugyanolyan strukturális csoportokat találunk, mint amilyeneket a népnévi alapú helyneveknél is bemutattunk.

1. A foglalkozásnév alapalakban szerepel település neveként: Kovács.
2. A foglalkozásnév képzős alakban szerepel település neveként: Kovács-i.
3. A foglalkozásnév települést jelentő földrajzi köznévvel szerepel település neveként: Kovács/falva.
4. A foglalkozásnév jelzőként szerepel település neveként: Lovász/nána.
5. A foglalkozásnév nem települést jelentő földrajzi köznévvel áll település neveként: Kovácskút. Ezzel a típussal (ahogyan a népnévi eredetű településnevek esetében is tettük) itt sem foglalkozunk.

Ezeknek a szerkezeti típusoknak az arányait ábrázoltuk ezen a diagramon (az 5. típus kivételével).

A településnevek létrehozására szolgáló nyelvi eszközök használata a névtípuson belül nem mutat kiegyensúlyozottságot.

A metonimikus névalkotási mód, amelynek során a foglalkozásnév névalkotó formáns nélkül lett településnévvé, az összes megnevezés három negyed részében játszott szerepet.

Mellette a morfematikus névadás, azaz a helynévképzővel történő névalkotás mutatkozik még jelentősebb nyelvi eszköznek.

A másik két névmodell viszont csak csekély mértékben vett részt a korai magyar helynévrendszer e szemantikai csoportjának létrehozásában.

A foglalkozásnevek az ómagyar korban meghatározó arányban alapalakban szerepelnek a településnevekben. Az ide sorolható elnevezések egy- vagy kétrészesek lehetnek.

Másfelől az eredetileg egyrészesként létrejött elnevezések az idők során jelzői előtaggal is bővülhettek. Az ilyen esetekben a foglalkozásnév a településnév második, megnevező szerepű névrészében található.

A morfematikus úton létrehozott névformák között az ‑i formánsnak volt jelentős szerepe, amiben minden bizonnyal itt is közrejátszhatott a képző eredeti funkciója, mivel a létrejövő településnév szemantikai tartalma a ’(főleg) egy valamely foglalkozást gyakorló emberek települése’ vagy esetleg az ’egy bizonyos foglalkozásnevet személynévként viselő személy települése’ volt (pl. Halászi, Lovászi, Takácsi). Az adatok között mindössze négy településnév végén bukkan fel a -d morféma, egyéb helynévképzőt ide tartozó nevekben nem találunk.

Az említett két névtípus mögött messze elmarad a kétrészes névstruktúrát mutató településnevek száma. A foglalkozásnévi előtaggal és települést jelentő földrajzi köznévi utótaggal álló kétrészes elnevezések előfordulási aránya igen csekély (5%), és e nevek utótagja egysíkú lexikális használatot mutat. Az adatok legnagyobb részében a telek földrajzi köznév tűnik fel utótagként, ezen kívül az egyház, a föld és a falu bukkan még fel.

Még ritkábbak azok a másodlagos településnevek, amelyekben a foglalkozásnév már meglévő helynévhez jelzői előtagként kapcsolódott (3%). Közöttük az olyan névformák különösen figyelemre méltóak, amelyekben a megnevező funkciójú második névrész és a jelzői előtag egyaránt foglalkozásnévi eredetre vezethető vissza, mint a Hont megyei Ácsteszér (1392: Alch Thezer, Heckenast 127) és az Udvarnokteszér (1249/1321/XVIII.: Vditonukeczer [ɔ: Vduornuktezer]), Gy. 3: 259) esetében. Az előbbiben ráadásul ugyanannak a mesterségnek a (honfoglalás előtti ótörökből származó) magyar és a szláv elnevezése kapcsolódott össze. (Erről a jelenségről itt olvashat bővebben.)

3.3.2. Kronológiai jellemzők

A foglalkozásnévi eredetű településnevek típusát történész és nyelvész kutatók történeti szempontok alapján egészen a 10. századig vezették vissza. Ezek a szempontok a következők voltak:

• a lassan formálódó, a letelepült életmóddal együtt járó új gazdasági, társadalmi rendszer
• és az államszervezet kibontakozása.

Az újabb kutatások azonban rámutattak arra, hogy a 11. századi oklevelekben és a 12. század első felének összeírásaiban csak elvétve szerepel foglalkozásnévre visszavezethető településnév. Ebből joggal következtethetünk arra, hogy a foglalkozásnévi településnevek kialakulása jóval hosszabb időszakot ölelt fel, mint ahogy azt korábban gondolták.

E településneveknek a forrásokban való első megjelenésének kronológiáját mutatjuk be ezen a diagramon, a gyakoribb szerkezeti típusokat figyelembe véve.

Ebből a kronológiai ábrából az látszik, hogy a korai ómagyar kornak nincs olyan időszaka, amikor az alapalakban álló foglalkozásnevek ne vettek volna részt a településnevek létrehozásában. A metonimikus névadással létrejött nevek a 13. század első felétől kezdődően szaporodtak fel, de jelentős számban jöttek még létre ezzel a névadási móddal településnevek a következő két évszázadban is.

A helynévképzővel alakult településnevek – jóval kisebb számban ugyan, de – szinte ugyanazt a kronológiai ívet rajzolják fel, mint az előbbi kategória tagjai.

A magyar helynévrendszerben megfigyelhető jellemző általános strukturális változás, a kétrészes névszerkezetek megjelenése és fokozatos gyarapodása a foglalkozásnévi eredetű településnevekben is tükröződik.

---

3.4. A társadalmi csoportnevekből alakult településnevek összehasonlító elemzése

Az eddigiekben a három társadalmi csoportnév sajátosságait külön-külön vettük vizsgálat alá. Ebben a részben viszont egyfajta kontrasztív elemzésük révén mutatjuk be közös, illetve eltérő strukturális és kronológiai tulajdonságaikat.

Elsőként azt vizsgáljuk meg, hogy az egyes névszerkezeti típusokban hogyan jelennek meg a három itt vizsgált szemantikai csoportba tartozó településnevek.

E vizsgálat eredményeként az alábbi fontosabb megállapításokat tehetjük.

• A három szemantikai típus közül a legváltozatosabb névalkotási lehetőségek a népneveknél jelentkeznek: az egyes szerkezeti típusok viszonylag kiegyensúlyozottan szerepelnek a névkorpuszban.
• Ebben a tekintetben a legzártabb csoportnak egyértelműen a törzsnévi eredetű településnevek mutatkoznak: ezek néhány név kivételével csak metonimikus úton jöttek létre, azaz a törzsnév alapalakban, formáns nélkül szerepel településnévként.
• A foglalkozásnévi alapú településnevek is döntően ilyen névalkotással keletkeztek, de ezeknél a képzős nevek száma sem elhanyagolható.
• Mindezzel együtt a szerkezeti típusok megoszlása tekintetében e két utóbbi, tehát a törzsnévi és a foglalkozásnévi településnév-csoport áll egymáshoz közelebb.

Az ide tartozó nevek relatív kronológiáját az adott szemantikai típust képviselő településnevek első írásos megjelenése alapján ugyancsak megrajzoltuk.

A törzsnévi és a foglalkozásnévi településnevek időbeli eloszlása nagyfokú hasonlóságot mutat. Feltűnésük csúcsidőszaka a 13. század második fele és a 14. század első fele. Ezután e névtípusok már jóval ritkábban jelentkeznek új megnevezésekkel a forrásokban.

A népnévi településnevek a 13. század első fele és a 14. század első fele között igen nagy mértékű gyarapodást mutatnak. A névtípus csúcsidőszakában öt-hatszor annyi településnév keletkezett népnévből, mint törzsnévből vagy foglalkozásnévből. A népnévi településnevek körében aztán – rövid visszaesés után – a 15. század első felében ismét intenzív gyarapodás figyelhető meg.

Ez a második hullám bizonyára összefügg azzal, hogy a három névtípus közül egyedül ebben a szemantikai kategóriában gyakoriak a kétrészes nevek. Azt pedig éppen a népnévi településneveknél mutattuk ki, hogy ez a helynévstruktúra egy-másfél évszázados késéssel követi az egyrészes helynevek kronológiai görbéjét.

Annak magyarázataként, hogy a népnévi településnevek körében miért gyakoriak a kétrészes nevek is, részben az e szemantikai csoportba tartozó nevek nagy számát hozhatjuk fel. Az ebből adódó névazonosság, a településnévi homonímia kerülése is hozzájárulhatott ugyanis ahhoz, hogy változatosabb szerkezeti, lexikális-morfológiai típusokat is alkalmaztak a névadók a népnévből alkotott nevek körében.

---

Irodalom

Adatok = Kristó Gyula–Makk Ferenc–Szegfű László, Adatok „korai” helyneveink ismeretéhez I–II. Acta Historica Szegediensis. Tomus XLIV., XLVIII. Szeged, József Attila Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar, 1973, 1974.

Bába Barbara, Földrajzi köznevek térben és időben. A Magyar Névarchívum Kiadványai 39. Debrecen. Debreceni Egyetemi Kiadó, 2016.

Benkő Loránd, Név és történelem. Tanulmányok az Árpád-korról. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1998.

Benkő Loránd, Az ómagyar nyelv tanúságtétele. Perújítás Dél-Erdély korai Árpád-kori történetéről. Társadalom- és Művelődéstörténeti Tanulmányok 29. Budapest, MTA Történettudományi Intézet, 2002.

Benkő Loránd, Beszélnek a múlt nevei. Tanulmányok az Árpád-kori tulajdonnevekről. Budapest, Akadémiai Kiadó, 2003.

Bényei Ágnes, Helynévképzés a magyarban. A Magyar Névarchívum Kiadványai 26. Debrecen, Debreceni Egyetemi Kiadó, 2012.

Bölcskei Andrea, A magyar településnevek korrelációs rendszerének alakulása a természetes névadás korszakában. A Károli Gáspár Református Egyetem Magyar Nyelvtudományi Tanszékének Kiadványai 2. Budapest, 2010.

FNESz. = Kiss Lajos, Földrajzi nevek etimológiai szótára I–II. Negyedik, bővített és javított kiadás. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1988.

Heckenast Gusztáv, Fejedelmi (királyi) szolgálónépek a korai Árpád-korban. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1970.

Hoffmann István, Nyelvi rekonstrukció – etnikai rekonstrukció. In: Hoffmann István–Juhász Dezső szerk., Nyelvi identitás és a nyelv dimenziói. Debrecen–Budapest, Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság, 2007. 11–20.

Hoffmann István–Tóth Valéria, A nyelvi és az etnikai rekonstrukció kérdései a 11. századi Kárpát-medencében. Századok 150 (2016): 257–318.

Hoffmann István–Rácz Anita–Tóth Valéria, Régi magyar helynévadás. A korai ómagyar kor helynevei mint a magyar nyelvtörténet forrásai. Budapest, Gondolat Kiadó, 2018. 248–292.

Kálmán Béla, A nevek világa. Negyedik, átdolgozott kiadás. Debrecen, Csokonai Kiadó, 1989.

Kázmér Miklós, A »falu« a magyar helynevekben. XIII–XIX. század. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1970.

Kertész Manó, A magyar helynévadás történetéből. Magyar Nyelvőr 68 (1939): 33–39, 67–77.

Kiss Lajos, Történeti vizsgálatok a földrajzi nevek körében. Piliscsaba, Pázmány Péter Katolikus Egyetem, 1999.

Kniezsa István, Magyarország népei a XI.-ik században. In: Serédi Jusztinián szerk., Emlékkönyv Szent István király halálának kilencszázadik évfordulóján. Budapest, Magyar Tudományos Akadémia, 1938. II, 365–472.

Kniezsa István, Keletmagyarország helynevei. In: Deér József–Gáldi László szerk., Magyarok és románok I–II. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1943–1944. I, 111–313.

Kristó Gyula, Szempontok korai helyneveink történeti tipológiájához. Acta Historica Szegediensis. Tomus LV. Szeged, 1976.

Kristó Gyula, Nem magyar népek a középkori Magyarországon. Budapest, Lucidus Kiadó, 2003.

Kristó Gyula, Tájszemlélet és térszervezés a középkori Magyarországon. Szegedi Középkortörténeti Könyvtár 19. Szeged, Szegedi Középkorász Műhely, 2003.

Kristó Gyula, Settlement Name Giving in the Age of the Árpáds. In: Sándor Maticsák ed. Settlement Names in the Uralian Languages. Onomastica Uralica 3. Debrecen–Helsinki, 2005. 117–133.

Melich János, A honfoglaláskori Magyarország. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1925–1929.

Németh Gyula, A honfoglaló magyarság kialakulása. Második, bővített és átdolgozott kiadás. Közzéteszi Berta Árpád. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1930/1991.

Rácz Anita, Törzsnévi eredetű helyneveink nyelvi kérdései. Helynévtörténeti Tanulmányok 2 (2006): 9–29.

Rácz Anita, A pszeudo-törzsnévi eredetű településnevekről. In: Hoffmann István–Juhász Dezső szerk., Nyelvi identitás és a nyelv dimenziói. A VI. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus nyelvészeti előadásai. Debrecen–Budapest, Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság, 2007b. 45–55.

Rácz Anita, Adatok a népnévvel alakult régi településneveink történetéhez. A Magyar Névarchívum Kiadványai 19. Debrecen, Debreceni Egyetemi Kiadó, 2011.

Rácz Anita, A foglalkozásnévi eredetű településnevek történeti tipológiai sajátosságai. In: Bárth M. János–Bodó Csanád–Kocsis Zsuzsanna szerk., A nyelv dimenziói. Tanulmányok Juhász Dezső tiszteletére. Budapest, ELTE BTK Magyar Nyelvtörténeti, Szociolingvisztikai, Dialektológiai Tanszék, 2015. 410–421.

Rácz Anita, Etnonimák a régi magyar településnevekben. A Magyar Névarchívum Kiadványai 37. Debrecen, Debreceni Egyetemi Kiadó, 2016.

Rácz Anita, Régi magyar településnév-típusok relatív kronológiai viszonyai. In: Benő Attila–T. Szabó Csilla szerk., Az ember és a nyelv – térben és időben. Emlékkönyv Szabó T. Attila születésének 110. évfordulóján. Kolozsvár, Erdélyi Múzeum-Egyesület, 2016. 50–61.

Tóth Valéria, Településnevek változástipológiája. A Magyar Névarchívum Kiadványai 14. Debrecen, Debreceni Egyetem Magyar Nyelvtudományi Tanszéke, 2008.

Tóth Valéria, Módszertani problémák a Kárpát medence régi helyneveinek etimológiai kutatásában. Helynévtörténeti Tanulmányok 15 (2019): 21–48.

Vékony Vivien, Bocsár és társai. Helynévtörténeti Tanulmányok 16 (2020): 149–164.

---

4. Patrocíniumból alakult településnevek

A templom védőszentjének nevéből, a patrocíniumból alakult településnevek tipológiai és funkcionális tekintetben két településnév-típussal is szorosan érintkeznek:

• egyrészt a személynévi lexémát tartalmazó településnevekkel,
• másrészt az építményre (főképpen egyházi épületre) utaló településnevekkel.

Ezt a kettősséget az magyarázza, hogy

• egyrészt a patrocínium is személynév, sőt az is előfordul, hogy azt a szentet, akinek a tiszteletére a templomot felszentelik, a falu birtokosának is tekintik egyúttal;
• másrészt a településnév-adásban az a motívum is jelen van, hogy a templom mint épület is viseli patrónusának a nevét, és a patrocínium leginkább ennek révén válik településnévvé.

Azt, hogy a névtípust külön kategóriaként mutatjuk be, és nem az említetteken belül tárgyaljuk, több dolog magyarázza:

• a patrocíniumból alakult településnevek sajátos kultúrnévtípusként vannak jelen a magyar és tágabban az európai településnév-rendszerben,
• s ez a tényező a keletkezési körülményeiket, a kronológiai és a nyelvföldrajzi jellemzőiket is meghatározza,
• és megnyilvánul jó néhány nyelvi sajátosságukban is.

A patrocíniumi eredetű településnevek Kárpát-medencei helyzetének bemutatásakor szerencsés helyzetben vagyunk, mert megállapításainkat a névtípusba tartozó teljes településnév-állományra alapozva fogalmazhatjuk meg.

A teljesség igénye három szempontból is jellemzi ezt a névkorpuszt:

• a teljes középkori magyar kultúrkörre tekintettel van,
• a kora középkori (a 11–15. század közötti) Magyarország teljes területére kiterjed,
• és átfogja azt a teljes időintervallumot, amikor ez a névtípus a kereszténység felvételének kezdeteitől a természetes településnév-adásban létrejöhetett.

A patrocíniumi településneveknek a 16. századi visszaszorulásában több (nem nyelvi) körülmény is szerepet játszott:

• a településnévadás általános tendenciája, vagyis az, hogy a magyar településnevek természetes névadáson alapuló típusainak létrejötte a 16. századig jórészt lezárult,
• a török hódoltság következtében az ország három részre szakadása,
• és a protestantizmus térhódítása.

---

4.1. A patrocíniumok és a patrocíniumi településnevek összefüggései

A patrocíniumi településneveket az úgynevezett egyházi nevek közé is szokás besorolni. Egyházi neveknek az olyan településneveket tekintjük, amelyekben utalás történik:

• valamilyen egyházi építményre: pl. Fehéregyház (ti. ’fehér templom’),
• vagy a templom védőszentjére: pl. Szentistván (ti. ’Szent István tiszteletére szentelt (templom)’,
• vagy pedig egyházi személyekre, szervezetekre: pl. Apáti (ti. ’apáté’), Káptalanfalva (ti. ’a káptalan/faluja’).

Az egyházi nevek terminus tehát olyan nyelvi elemkészletet takar, amelyre azonos kulturális meghatározottság jellemző. Mi ezeket a névtípusokat a funkcionális-szemantikai jegyeik eltérő jellege alapján más-más településnév-típusban tárgyaljuk.

Magyarországon a 10–11. század fordulójától (a kereszténység felvételének kezdeteitől) jelentkezik az a folyamat, hogy a templomokat, monostorokat valamely égi patrónus, szent tiszteletére alapítják, és a szent nevével (patrocínium) nevezik meg. A védőszent megválasztásában az egyház (vagy annak valamely rétege) lehetett a döntéshozó. E Nyugat- és Délnyugat-Európában általános szokás elterjesztésében a magyarság megtérítésében részt vevő itáliai, délszláv, német és talán cseh papok játszottak szerepet.

A Kárpát-medence területén 150 különböző titulus adatolható a középkorban alapított templomok, kápolnák megjelölésében. A középkori oklevelek közel 5900 olyan településről tesznek említést a Magyar Királyság határain belül, amely valamelyik szent tiszteletére szentelt templommal rendelkezett. A titulusok gyakoriságában azonban nagy különbségeket figyelhetünk meg.

Az 5900 templommegjelölésből az esetek közel egynegyedében alakult településnév: 1390 patrocíniumi településnevet adatolhatunk a középkori Magyarországon. A patrocíniumi településnevek gyakorisági listájában lényegében ugyanazt a tíz patrocíniumot találjuk ott az első helyeken, mint amelyek titulusként is a leggyakoribbak voltak.

A patrocíniumok és a patrocíniumi településnevek további összefüggéseiről itt olvashat.

---

4.2. A névtípus keletkezési körülményei

A patrocíniumi településnevek keletkezési körülményeinek tisztázásához a forrásokban való jelentkezésük nyújt elsősorban segítséget. A névtípus első képviselői az oklevelekben többnyire nem magyar nyelven tűnnek fel: az ilyen településnevek nagy többségének első említése ugyanis latin nyelvi formában történik; pl. Szentlászló: 1287: possessio Sancto Ladislao (KMHsz. 1., Bodrog megye), Szentandrás: 1329: de Sancta Andrea (KMHsz. 1., Abaúj megye).

A középkori oklevélírói gyakorlatban – amint erről itt és itt már szóltunk – bizonyos típusú neveket latin megfelelőjükkel vagy latinra fordítva volt szokás rögzíteni. A latin nyelvű megjelenés a patrocíniumi településnevekre különösen jellemző: nincs még egy olyan településnév-típus, amelynek az adatai között a latin nyelvű formák ennyire gyakoriak lennének az oklevelekben. Ez a jelenség Európa-szerte jellemzi az oklevelek patrocíniumi helynévhasználatát.

A szóbeliségben persze nyilvánvalóan a kezdetektől a vulgáris formákat használták, a latinizálás csak az írásbeliség terén jelentkezett. Kétségtelen, hogy az élőszóbeliségnek és az írásbeliségnek az ilyen értelemben vett eltérése egyetlen más névtípus kapcsán sem mutatkozik meg ennyire szembetűnő módon.

A patrocíniumi településnevek latin nyelvű használatának okait keresve érdemes maguknak a patrocíniumoknak az oklevelekben történő rögzítésére is figyelmet fordítani. A latin nyelvűség a patrocíniumok említésében az egész magyar nyelvterületen kizárólagosnak tekinthető még abban az időszakban is, amikor a patrocíniumi településnevek már magyarul szerepelnek: pl. 1419: Herbathfelde alio nomine Zenthywan, in facie cuius est constructa ecclesia sancti Johannis (Mező 2003: 140; a Szentiván településnév tehát már magyarul áll az oklevélben, a Szent Iván templom viszont latinul). A templom védőszentjének, a patrocíniumnak a kiválasztásában – noha másoknak is lehetett befolyása erre – az egyház játszotta a meghatározó szerepet.

Az egyház névadó tevékenysége nem korlátozódott a patrocíniumok kiválasztására, hanem ennek a befolyásnak a patrocíniumoknak a településnévi használatában is szerepe volt. Ezt a névadói szerepet néha még a források is rögzítik.

A mórichidai Szent Jakab prépostság például 1407-ben arra kapott engedélyt, hogy egy lakatlan részt benépesítsen, s azt a monostor védőszentjéről Szentjakabfalvá-nak nevezze el.

Az egyházi befolyás adhat magyarázatot arra is, hogy miért latin nyelven jelent meg a patrocíniumi településnév-típus az oklevelekben.

Az a körülmény, hogy ez a névtípus országhatárokat és nyelvhatárokat átívelve terjedt, az egyház nemzetköziségével áll összefüggésben. A magyarországi egyház a középkor folyamán rendkívül intenzív kapcsolatokat tartott fenn az újlatin területekkel (ahol e településnév-típus gyökerei rejlenek). A patrocíniumi településnevek típusa sem terjedhetett volna el ennyire széles körben, és jegyeiben sem mutatna annyi közös tulajdonságot, ha nem állt volna ott a hátterében az egységes kultúrát képviselő egyház.

Mindezek fényében jogosnak látszik az a felvetés, hogy a középkori Magyarországon a patrocíniumi településnevek típusa nem természetes nyelvi fejlődéssel, hanem egyházi kezdeményezésre, sajátos kultúrnévtípusként született meg.

Az ilyen nevek tipológiai szempontból ugyanakkor egyáltalán nem voltak idegenek a magyar névrendszertől, hiszen a típus funkcionálisan és formai jegyeit tekintve is szoros rokonságot mutat a személynévből formáns nélkül alakult helynevekkel. Az elterjedésének nyelvi, rendszertani akadálya ezért nem volt.

Idővel ez a névadási mód aztán kilépett az egyház „fennhatósága” alól, és a már meglévő nevek modelljét felhasználva spontán módon is eredményezett új névalakulatokat.

A templom patrónusáról történő elnevezés a településnév-adásban Magyarországon a 15. századra olyan elterjedtté vált, hogy ebben az időben minden 14–15. település e körbe tartozó nevet viselt. Arról, hogy ezt a névadási módot Európa más térségeiben milyen gyakorisági mutatók jellemezték, itt olvashat.

---

4.3. Kronológiai jellemzők

A 11–12. századi magyarországi oklevelekben gyakran olvashatjuk azt, hogy egy adott hely adományozása egy bizonyos szent javára történt:

+1019/1328//1370: dedimus Sancto Adriano (PRT 7: 494, 495), 1075/+1124/+1217: porcos sancti Benedicti, bestie sancti Benedicti, potestas sancti Benedicti (DHA 1: 213–218),

s az adott szent aztán nemcsak az egyházi intézménynek, hanem a településnek is a névadója lett:

Szentadorjánmártír: +1024/+1339/1350: Zenth Adrianmartyr (Mező 1996: 51),
Szentbenedek: 1366: Zenthbenedyk (Mező 1996: 61).

A patrocíniumi településnevek keletkezésére a lehetőség a kereszténység felvételének kezdeteitől megvolt, ám a korai évszázadokból csak bizonytalan kronológiai hitelességű oklevelekből tudunk a névtípusra példákat idézni.

A névtípus első kétségtelen adatait a 12–13. század fordulójáról dokumentálhatjuk főként nyugati és déli vármegyék területéről:

Szentpál: 1192/1374/1425: Scentpaul (KMHsz. 1., Bács megye),
Kozmadamján: 1199: Cusmadomian (Mező 1996: 133, Zala megye),
Szentkirály: 1202–1203: Sencural (Mező 1996: 127, Zaránd megye).

Az eleinte csekély számú előfordulás után az adatok folyamatos, sőt a 14. század első felében ugrásszerű gyarapodásával számolhatunk. Ez a nagy mértékű számbeli növekedés egyértelműen összefügg azzal, hogy a Magyar Királyság területén az első országos tizedösszeírás éppen erre a korszakra esett (1332–1337), s mivel ez a jegyzék a Kárpát-medence valamennyi egyházi adót fizető településéről említést tesz, a patrocíniumi településnevek kapcsán is fontos forrásnak tekinthető.

A 14. század közepére eső rövid kulminációs szakaszt követően aztán az újonnan keletkező patrocíniumi településnevek száma a 14–15. század fordulójától kezdődően csökkenni kezd.

Lényegében az itt megrajzolt kronológiai görbével jellemezhetjük a patrocíniumok forrásokbeli előfordulási arányait is azzal a különbséggel, hogy ennél az elemcsoportnál az egyes időszakokban magasabbak az előfordulások.

A két folyamat kronológiai párhuzamait ezen az ábrán tekintheti meg. Az adatokat a 18. század végéig rögzítettük, mert noha a jelenség a 16. században lényegében lezárul, néhány kései elnevezés még fel-feltűnik a 17–18. században is.

A patrocíniumi településnevek és a patrocíniumok kronológiai sajátosságait azonban pontosabban tükrözik az olyan összevetések, amelyek során nemcsak az újonnan alakult, hanem a meglévő elemekkel is számolunk. Ennek a kronológiai ábrázolásnak a fényében pedig az is láthatóvá válik, hogy az a kép, amely a 18. századra jellemző, lényegében már a 15. század végére kialakult.

---

4.4. Névföldrajzi jellemzők

A magyar patrocíniumi településnevek nyelvföldrajzi sajátosságai a névtípus keletkezési körülményeihez és európai gyökereihez további fontos információkat nyújtanak.

A névtípus területi jellemzőiről a következőket állapíthatjuk meg:

• a patrocíniumi településnevek sűrűsége a Kárpát-medence délnyugati részén a legnagyobb, észak és kelet felé pedig fokozatosan csökken;
• gyakorinak mutatkozik még keleten, a Székelyföldön.

Jól illusztrálja ezt a jelenséget a gyakoribb nevek egyikének, a Szentmárton településnévnek a példája is (104 ilyen településnevet ismerünk), amelynek területi elterjedtségét ezen a térképen ábrázoltuk.

Ha az elterjedési folyamatot kronológiai szempontból vizsgáljuk, akkor azt is láthatjuk, hogy

• a névtípus Délnyugat-Magyarország felől kezd terjedni,
• de emellett a keleti kiindulási góc is korainak mutatkozik.

Az, hogy a patrocíniumból alakult településnevek keletkezésének kiindulási pontját Délnyugat-Magyarországon találjuk meg, teljesen érthető, ha figyelembe vesszük a névtípus kulturális gyökereit: a patrocíniumi településnevek divatja ugyanis a Kárpát-medencébe leginkább a német és a délszláv nyelvterületek felől érkezhetett.

A névtípus keleti, székelyföldi gócának korai megjelenését pedig elsősorban település- és egyháztörténeti tényezők magyarázzák. A székelyek Dél- és Nyugat-Magyarországról vándoroltak a 12–13. században a mai lakóhelyükre, és magukkal hozhatták ezt a névadási gyakorlatot is. Emellett azonban számolnunk kell egy másik befolyásoló tényezővel is: az egyházi igazgatás megszervezésének területi jellemzőivel.

Az egyházmegyei szervezet kiépülésében és a patrocíniumi településnevek elterjedésében tapasztalható területi és kronológiai párhuzam pedig újabb érv lehet amellett, hogy

• ez a nagy vitalitással bíró névtípus egyházi irányítással született meg,
• s elterjesztésében az egyház hatékonyan közreműködött.

---

4.5. Strukturális jellemzők

A patrocíniumi településnevek szerkezeti és ezzel összefüggésben keletkezéstörténeti szempontból alapvetően kétfélék lehetnek.

1. Az egyik névstruktúrában a patrocínium önmagában áll településnévként:

Szentmihály: 1317: Scentmichal (KMHsz. 1.),
Szentgyörgy: [1280 k.]: Scentgurg (KMHsz. 1.),
Szenterzsébet: 1337: Scenthelysabeth (KMHsz. 1.).

Ezek a névformák metonímiával keletkeztek. E névalkotási eszköznek a jelentőségét jól mutatja az a körülmény, hogy a patrocíniumi településnevek több mint a fele csakis ilyen alakban szerepel.

2. A másik struktúrában összetételben találjuk meg a patrocíniumi névrészt. Az ilyen településnevek szintagmatikus szerkesztéssel keletkeztek, s további két típusuk különíthető el.

a) Az első esetben a patrocíniumi lexéma előtagként állva kapcsolódik össze vagy földrajzi köznévi, vagy helynévi utótaggal:
Boldogasszony/falva: 1344: Bodugazunfalua (KMHsz. 1.),
Szentpéter/telke: 1355: Zenthpetertheleke (Mező 1996: 188)

Szentimre/sárosd: 1493: Zenth Emrehsarosd (Mező 1996: 91).

Ez utóbbi, tehát a helynévi utótaggal álló településnévi struktúra jellegzetesen másodlagos névszerkezet. Ugyanakkor az előbbi, tehát a patrocínium + földrajzi köznév struktúrájú nevek is gyakran másodlagos változás révén jöttek létre: egy elsődleges patrocíniumi településnév földrajzi köznévvel történő kiegészülésével.

b) Az összetett településnevek egy további típusában a patrocíniummal azonos lexéma utótagként áll:
Székelyszentkirály: 1474: Zekelzenthkyral (de lásd 1339: Zentkiral, Mező 1996: 126)
Krassószentmiklós: 1403: Crasouscenmiclos (Mező 1996: 169).

E névstruktúra kialakításában valójában nem a patrocíniumi lexéma, hanem a belőle alakult településnév vett részt (tehát e nevek szemantikai szempontból ’székelyek lakta/Szentkirály nevű település’, illetve ’a Krassó patak mellett fekvő/Szentmiklós nevű település formában írhatók le), a patrocíniumok tehát az ilyen esetekben nem játszottak közvetlenül névalkotó szerepet.

3. A metonimikus névadás és a szintagmatikus szerkesztés mellett a harmadik fontos névalkotási mód, a helynévképzés a patrocíniumi településnevek létrehozásában a magyar nyelvben nem játszott szerepet. Az 1390 ilyen településnév sokezer adata között csupán egy olyat találunk, amelyen helynévképző szerepel: Szentkirály-d: 1343: Scent Kirald (Mező 1996: 126). Valószínű azonban, hogy ez az alak nem volt élő névforma, inkább az oklevél írójának egyéni alkotását gyaníthatjuk benne.

---

4.6. A névtípus változásai

A névtípus keletkezésének körülményeivel állhat összefüggésben az, hogy a magyarországi forrásokban feltűnően sok patrocíniumi eredetű településnévnek van párhuzamosan használt variánsa:

Baróc ~ Szentborbálaasszony: 1439: Baroch alio nomine Zenthbarbaraazon (Mező 1996: 65; a Baróc név személynévből alakult formáns nélkül),
Tőttős ~ Szentegyed: 1346/1393: Teuteus alio nomine Zentegyed (Mező 1996: 70; a Tőttős név személynévből alakult formáns nélkül),
Bába ~ Szenterzsébet: 1416: Baba alio nomine Zenthelsebeth (Mező 1996: 73; a Bába név személynévből alakult formáns nélkül),
Kisfalud ~ Szentgyörgy: 1441: Kysfalud alio nomine Zenthgywrgh (Mező 1996: 83).

A variánsokat az esetek óriási többségében az hozta létre, hogy a patrocíniumból lett településnév-forma az adott település korábban használatos, más motivációjú elnevezése helyébe lépett. Arra ugyanis, hogy a patrocíniumi név a másodlagos, több mint 150 példát ismerünk:

Régen: 1259/1270: Regun (Mező 1996: 196; személynévből alakult formáns nélkül) > Szenttamás: 1347/1378: Scethomas (Mező 1996: 196),
Födémes: 1239/1465: Fedemus (Mező 1996: 186; a méhészkedéssel kapcsolatos födém ’méhkaptár’ szóból alakult ‑s képzővel, és méhészek lakta falura utal) > Szentpéter: 1332: Sanctus Petrus (Mező 1996: 186),
Lovász: 1409: Loaz (Mező 1996: 154; a lovász foglalkozásnévből alakult) > Lovászfölde: 1409: Lowazfelde (Mező 1996: 154) > Szentmárton: 1409: Zenthmarton (Mező 1996: 154).

E folyamatnak az ellenkezőjére, ahol az elsődleges patrocíniumi név cserélődött más motivációjú névre, mindösszesen két példa akad:

Keresztúr: 1290–1301: Kerezthwr (Mező 1996: 115) > Újvásár: 1381: Vyuasar (Mező 1996: 115; az újonnan megszerzett vásártartási jogra utalva),
Szentlélek: 1335: Zenthleluk (Mező 1996: 142) > Oldalfalva: 1632: Oldalfalva (Mező 1996: 142; birtokosra utaló névalakra cserélődve).

A patrocíniumi eredetű településneveknek ez a vitalitása szintén a felülről jövő, intézményes egyházi támogatottságot jelezheti.

Ennek ismeretében válik érthetővé az is, hogy miért nincs még egy olyan névtípus a magyar településnév-rendszerben, amelyre olyan mértékben jellemzőek lennének a nevek lexikális-morfológiai szerkezetét érintő változások, mint a patrocíniumi eredetű településnevekre. Mivel a településnevek változásával külön foglalkozunk, itt csupán annyit jegyzünk meg, hogy a patrocíniumból lett településneveknek éppen a fele ment át a fennállása alatt valamilyen típusú változáson. Ez az egyetlen más névtípusra sem jellemző nagy változási érzékenység abból fakadhat, hogy a névhasználat igyekezett az ilyen nevek homogén nyelvi jellegén változtatni, más szerkezeti típusokhoz igazítva őket.

Európa az antikvitástól kezdődően a kereszténység kialakulásának és megszilárdulásának a fő színtere volt. A keresztény egyház a kontinens népeinek és kultúráinak életére különböző szinteken gyakorolt igen nagy befolyást. Ez a körülmény magyarázza meg azt is, hogy a patrocíniumi helynevek, ez a kulturális és egyháztörténeti szempontból is egyedülálló névtípus miért van jelen még ma is olyan jelentős súllyal Európa helynévkincsében.

---

Irodalom

Bölcskei Andrea, Az egyház mint egykori birtokos a magyar helynevekben. Budapest, Károli Gáspár Református Egyetem–L'Harmattan Kiadó, 2021.

Hoffmann István, Névrendszertani megjegyzések a patrocíniumi helységnevek történetéhez. Névtani Értesítő 21 (1999b): 66–70.

Hoffmann István, A Szentmárton településnevek. Helynévtörténeti Tanulmányok 12 (2016): 81–100.

Hoffmann István–Rácz Anita–Tóth Valéria, Régi magyar helynévadás. A korai ómagyar kor helynevei mint a magyar nyelvtörténet forrásai. Budapest, Gondolat Kiadó, 2018. 181–208.

Kálmán Béla, A nevek világa. Negyedik, átdolgozott kiadás. Debrecen, Csokonai Kiadó, 1989.

Kristó Gyula, Tájszemlélet és térszervezés a középkori Magyarországon. Szegedi Középkortörténeti Könyvtár 19. Szeged, Szegedi Középkorász Műhely, 2003.

Mező András, A templomcím a magyar helységnevekben. 11–15. század. METEM-könyvek 15. Budapest, 1996.

Mező András, Adatok a magyar hivatalos helységnévadáshoz. Nyíregyháza, Bessenyei György Tanárképző Főiskola Magyar Nyelvészeti Tanszéke, 1999.

Mező András, Patrocíniumok a középkori Magyarországon. METEM-könyvek 40. Budapest, 2003.

Slíz Mariann, Szentkultusz és személynévadás Magyarországon. Budapest, Szent István Társulat, 2021.

Tóth Valéria, A templomcímből alakult településnevek változásáról. Helynévtörténeti Tanulmányok 2 (2006): 31–46.

Tóth Valéria, A templomcímből alakult településnevek keletkezési körülményeiről. Magyar Nyelv 103 (2007): 408–419.

Tóth Valéria, Patrociny Settlement Names in the Carpathian Basin. In: Tóth Valéria szerk., Patrociny Settlement Names in Europe. Onomastica Uralica 8. Debrecen–Helsinki, Debrecen University Press, 2011. 175–206.

Tóth Valéria, Patrocíniumi településnevek Európában. Egy nemzetközi kutatási program eredményei. Magyar Nyelv 108 (2012): 292–303.

Tóth Valéria szerk., Patrociny Settlement Names in Europe. Onomastica Uralica 8. Debrecen–Helsinki, Debrecen University Press, 2011.

---

5. Épített környezetre utaló településnevek

A településnevek szemantikai típusai közül eddig három névcsoportot mutattunk be:

• a személynevekből alakult településneveket
• és a társadalmi csoportnevekből alakult településneveket
• egyrészt összekapcsolja az, hogy az ezekbe tartozó nevek a településeket humán tényezőjük alapján jelölik meg;
• másrészt el is különíti viszont a humán környezetre utaló nevek e két csoportját egymástól az, hogy az egyén vagy az egyének alkotta közösség kerül-e előtérbe névadó motívumként
• a patrocíniumi településnevek csoportja
• egyrészt szintén rokon ezekkel a névtípusokkal: főképpen a személynévből alakult településnevekkel, mivel jórészt a templom patrónusának a személye és a neve szolgál a településnév alapjául;
• másrészt viszont e nevek kapcsolódnak az adott település templomához mint építményhez is, hiszen a patrocíniumok elsődlegesen ezek azonosítására szolgáltak.

E névtípusok közül a patrocíniumi nevek tehát átmenetet képeznek a humán környezetre és az épített környezetre utaló településnevek között.

Az épített környezet gyakran szolgált a települések megnevezésének alapjául. E névadási szokás a települések lakóinak életében, a település fizikai megjelenésében, működésében fontos építményeket emel a figyelem fókuszába, olyanokat, amelyek alkalmasak a települések azonosítására, tulajdonnévvel való megjelölésére is. Ennek megfelelően sokféle épület, építmény válhatott a települések megnevezésének nyelvi alapjává. Mi közülük azokat emeltük ki, amelyek a leggyakrabban szerepelnek a magyar településnevek névalkotó elemei között. Ez alapján a következőkről lesz szó:

• az egyházi építmények névadásban betöltött szerepéről;
• a várak településnév-adásban játszott szerepéről;
• a középkorban nagy jelentőségű bányák is gyakran voltak települések névadói;
• az épített környezet csak áttételesen jelenik meg a kereskedelemmel kapcsolatos nevek több csoportjában, de a vásártér, a piactér mindig is központi szerepet játszott a települések életében;
• fontos jövedelmet biztosítottak a vámok és a hidak, révek is: ez magyarázza, hogy ezek az építmények is gyakran megjelennek települések neveiben.

---

5.1. Építményre utaló településnevek

5.1.1. Várakra utaló településnevek

A tájnevekről szóló részben, a vármegyék kialakulása és elnevezése kapcsán röviden már szóltunk a várakról. Szent István uralkodásától a 13. századig a vár és a várispánság, illetve a vármegye szoros kapcsolata volt jellemző, hiszen a várispánság és a vármegye egyaránt a vár köré szerveződött. A történettudomány megállapítása szerint Szent István idején 44 ispánsági és 11 egyéb vár létezett az országban. A 12. század végétől a várispánság rendszere s vele együtt a várak hanyatlásnak indultak, s ezt a folyamatot a 13. század közepén az országot pusztító tatárjárás csak felgyorsította.

A várak a középkorban több feladatot is elláttak.

• Mint katonai erődítmények a Magyar Királyság védelmét szolgálták, az idegen népek betöréseivel szemben nyújtottak védelmet, ezért egy részük az ország peremvidékein, főként a nyugati, és az északnyugati határok mentén épült fel.
• Ugyanakkor gazdasági és igazgatási központok, a váruradalmak központjai is voltak, így az ország területén elszórtan másutt is előfordultak.

Ez utóbbi funkciójuk magyarázza főképpen azt, hogy a várnevek településnévként is megjelennek.

1. A településnévként szereplő várnevek döntő többsége kétrészes név: főtagja a vár, amelyhez a várnak valamilyen sajátosságát jelölő bővítményrész kapcsolódik. Ezek a bővítményrészek ugyan közvetlenül nem a települést, hanem magát az erődítményt jellemzik, mégis többnyire kifejezik egyúttal a vár köré, mellé épült településnek valamely fontos jellemzőjét is. Ezért a vár utótagú településneveket az előtagjuk szemantikai típusai szerint érdemes áttekintenünk.

A névben leggyakrabban a vár (és így a hozzá tartozó település) birtokosának neve jelenik meg.

Ezek lehettek az ország nagy hatalmú nemesi családjai, nemzetségei, amelyek nevei az alábbi településnevekben szerepelnek:

Csákvár (1220/XVIII.: Chákvár, FNESz.), Hédervár (1330/1356: Hedruhvar, FNESz.), Győrvár (1255: Geruar, FNESz.). De más birtokosok, építtetők neve is feltűnik ilyen szerepben: Bélavár (1332–37: Belauar, FNESz.), Csővár (1460: Fortalicium Chew, FNESz.), Kolozsvár (1256–72/1331: Kulusuar, FNESz.), Miklósvára (1332–37: Myclosuara, FNESz.), Salamonvára (1352: Salamonwara, FNESz. Salomvár), Zsidóvár (1320: Sydouar, FNESz.).

Néha népnevek is megjelennek az előtagban.

Kozárvár (XIV. eleje: Kazarwar, FNESz.), Oroszvár (1208/1359: Wuiswar, FNESz.), Szászvár (1863: Szászvár, FNESz. Mázaszászvár).

A Leányvár (1742 előtt: Leányvár, FNESz.) előtagja az ottani apácakolostor lakóira utal.

A várak és a hozzájuk tartozó települések földrajzi (természeti) környezetét is megjelölhetik a jelzői előtagok.

Leggyakrabban a folyó menti váraknál fejeződik ki a lokális viszony, ahol az előtag a folyó nevét foglalja magába.

A Kapos folyó mentén települt Kaposvár (+1421: Kaposwar, FNESz.), a Krassó folyó mellett épült királyi vár volt a névadója Krassóvár (1913: Krassóvár, FNESz.) településnek, a Küküllő folyó egykori vízivárával kapcsolatos Küküllővár (1332–37: Kukulewar, FNESz.) neve, a Temes egyik ága folyt keresztül Temesvár-on (1315: Temeswar, FNESz.), a Zala menti mocsárban épült várról nevezték el Zalavár (1257: Zalavar, FNESz.) települést.

Vizes környezetre azonban közszói előtagú elnevezések is utalhatnak:

Vízvár (1555: Vízvár, FNESz.), Szigetvár (1464: Castrum Zígeth, később: 1559: Sziget var, FNESz.), Sárvár (1288: Saarwar, FNESz., a sár ’mocsár’ jelentésű szó), de ilyen jelentéstartalma van a víztől körülfogott két Szegvár névnek is (1773: Szegvár, FNESz., illetve 1396: Zeguar, FNESz. Zalaszegvár, a szeg ’beszögellés’ jelentésű szó).

A természeti környezetből az a domborzati forma is szerepelhet a névben, amelyen a vár fekszik:

Ságvár (1460: Sagwar, FNESz., a ság jelentése ’domb, halom’), Segesvár (1300: Seguswar, FNESz., a név jelentése ’dombon épült/vár’).

A várak környezetének jellegzetes növényzete is megmutatkozik a várnevekben:

Egervár (1281: Eguruar, FNESz., vö eger ’égerfa’), Sásvár (1300: Saswar, FNESz. Tiszasásvár), Tüskevár (1675: Tüskevár, FNESz.), Borzavár (1761: Borzavár, FNESz., vö. borza ’bodza’), Korpavár (1784: Korpovar, FNESz.).

A kőből épített várak jellegzetes színe szintén feltűnik a megnevezéseikben:

Vörösvár négy is van: (Bars)vörösvár (1397: Veresuar, FNESz.), (Pilis)vörösvár (1688: Wurschwar, FNESz.), (Vág)vörösvár (1317: Verusvar, FNESz.), Vasvörösvár (1358: Wereswar, FNESz.).

Mészkőből épült várra utal a Fehérvár név, amelyek közül az egyik az ország fővárosa is volt jó ideig (1055: feheruuaru, FNESz. Székesfehérvár), a másik pedig Erdély székhelye (1274: Alba Jvle, +1206/1257: Albensis castri, FNESz. Gyulafehérvár).

A vár sajátos jellegére utalt Ikervár és Kapuvár neve.

A Vas megyei Ikervár (1255/1273: Ikurwar, FNESz.) nevét a Rába folyó két partján épült erősségről kapta, amelyek a közeli Sárvár biztonságát szolgálták. A Sopron megyei Kapuvár (1651: Kapuvár, FNESz.) neve az egykori határvédő rendszer megerősített átjárójára utal.

A régi várak helyett néha újakat építettek, s ezeket gyakran Óvár és Újvár néven nevezték. E korra utaló névformák önállóan is használatosak voltak településnevekként:

Mosonmagyaróvár (1939, FNESz.) például Óvár-ként (1263: Ouwar, Gy. 4: 171), Abaújvár (1255: Abaywar, KMHsz. 1.) pedig sokszor csak Újvár-ként (1198/1226: Viwar, KMHsz. 1.) szerepel a forrásokban.

De az azonos nevűség elkerülése érdekében már korán jelzői bővítmények kapcsolódtak hozzájuk, s ezek szemantikai tartalma azokba a jelentéskörökbe tartozott bele, amelyekről az előzőekben szóltunk.

A földvár lexémát tartalmazó nevek földből és fából épült lerombolt erősségek maradványaira utalnak. Ezek megnevezését a mellettük épült település neveként használták Földvár formában. Ezt a névalakot lexikális összetettsége miatt a névhasználók ugyancsak kétrészes névnek érezhették, s csak a legújabb korban, a hivatalos névadásban egészültek ki jelzői előtaggal.

Az anyagnévi jelzővel álló Vasvár és Sóvár gazdasági tevékenységgel van kapcsolatban.

A viszonylag nagy számú vár utótagú településnév kapcsán arra is gondolhatunk, hogy ez a lexéma településnév-formánsként szerepel a nevekben, mégpedig ’várral rendelkező település’ értelemben. Erre utal az a körülmény, hogy az újabb kori, de nem intézményes helynévadásban is felhasználták: egy 18. század végén telepített Temes megyei falu például a Bakóvár (1808: Bachovár vel Bakovár, FNESz.) nevet kapta.

A magasan épült várak mellé nem épülhettek települések: ezek a várhegy tövében jöttek létre, és a vár alja szerkezettel jelölték meg őket, ami mellé előtagként pedig a vár neve került.

2. A vár képzővel ellátva is szerepel településnevekben.

Legtöbbször a ‑d képző járult hozzá, néha más képzőkkel összekapcsolódva.

A ‑d képző szerepel a Várad nevekben, ezek közül a legismertebb az egykori Bihar vármegye központja (Cod.XII./1095-re: Warad, KMHsz. 1.). E Várad nevek később az egyértelmű azonosítás végett jelzői előtagokat kaptak, a bihari település így lett Nagyvárad (1570: Nagy-Varadi, FNESz.).
Emellett további hasonló szerkezetű településnevek is említhetők: Pécsvárad ’Pécs település közelében fekvő/Várad nevű település’ (1316: Pechwarad, FNESz.), Barsvárad ’Bars megyében fekvő/Várad nevű település’ (1944: Barsvárad, FNESz.), Pétervárad ’Péter tulajdonában lévő/Várad nevű település’ (1237/1279/1385: Peturwarod, FNESz.), Szilvásvárad ’a Szilvás-patak mellett fekvő/Várad nevű település’ (1373: Ziluaswarad, FNESz.).

A ‑d más képzővel való összekapcsolódását láthatjuk a -da képzőben.

A Várda (Somogy megye, 1284: Varda, FNESz.) és Kisvárda (Szabolcs megye, 1393: Kysuarda, FNESz.) nevekben az ‑a tehát eredetileg szintén képző lehetett.

Létezik néhány -i helynévképzővel alakult településnév is a vár lexémából.

Ilyen elnevezés a Vári (1320 körül: Vary, FNESz.), Gyulavári (1851: Gyula-Vári, FNESz.), Óvári (1312: Ovari, FNESz.), Egyházasvasvári ’templommal rendelkező/Vasvári nevű település’, majd Nyírvasvári ’a Nyír(ség) tájegységben fekvő/Vasvári nevű település’ (1799: Nyír Vasvári, FNESz.). A látszólag ide tartozó Tiszavasvári neve ugyanakkor másként alakult.

Néhány olyan kétrészes településnevet is ismerünk, amelynek előtagjaként szerepel a vár, illetve ennek ‑s melléknévképzős váras ~ város formája. E nevek közül egyedül Várkesző ’várjobbágyok lakta/Kesző nevű település’ (1607: Warkeszeo, FNESz., korábban: 1263: Keszwy, FNESz.) régi alakulású név. A többi e névtípusba sorolható elnevezés újabb keletkezésű, többnyire a 19–20. század fordulóján elvégzett településnév-rendezéskor kapták a vár előtagot egykori várukra utalóan.

A váras ’várral rendelkező’ régi forma ugyan, de csak egyetlen ma is létező településnévben, Várasfenes nevében (1907: Várasfenes, korábban: 1291–94: Fenes, FNESz.) fordul elő.

A város előtag eredetileg ugyancsak ’váras’ értelmű volt, ez szerepel Városlőd (1531: Warasweld, korábban: Leuld, FNESz.) település nevében, amely tehát ’váras/Lőd nevű falu’ formában írható le szemantikailag.

A váras melléknév és a város főnév etimológiai szempontból a magyarban szorosan összefügg. Mindkettő a vár főnév ‑s melléknévképzős alakjaként jött létre, s jelzőként használták olyan szókapcsolatokban, amelyek erődítménnyel védett, vár körül keletkezett településre utaltak. E jelzős szerkezetekből jelentéstapadással vált ki a főnévi használatú város lexéma.

5.1.2. Egyházi építményekre utaló településnevek

E településnévtípusok közül a patrocíniumi településnevekkel már külön foglalkoztunk. Mivel ebben a részben pedig az építményre utaló településnevek típusait mutatjuk be, a felsoroltak közül itt csupán azokat az elnevezéseket tárgyaljuk, amelyek létrehozásában egyházi építményt megnevező szavak vettek részt.

A középkorban a keresztény vallás, s ezzel szoros összefüggésben az egyházi építmények fontos szerepet töltöttek be az emberek életében. Itt már említettük, hogy a kereszténység elterjesztése érdekében Szent István II. törvénykönyvében előírta 10 falunként egy templom megépítését s annak vasárnaponkénti látogatását. Az évszázadok múlásával azonban egyre több település rendelkezett saját templommal, sőt a települések között álló templomoknak településszervező ereje volt: lassan új település létesült körülöttük.

Ezek az épületek nemcsak a funkciójuk miatt töltöttek be jelentős szerepet, hanem mint építmények is meghatározó fontosságúak voltak. Mint a korabeli épületek fölé magasodó, sokszor eleve a település legmagasabb pontjára helyezett, feltűnő, messzire látszó épületnek jellemző lehetett a színe, a formája, alakja. Mindezek a szembetűnő, egyúttal valamilyen módon a település megjelölésére ugyancsak alkalmas jellemző tulajdonságaik pedig névadó motívumként is szerepelhettek a településnevekben.

Az e kategóriába tartozó nevek között egy- és kétrészes elnevezéseket egyaránt találunk. Az egyrészes nevek az építménynevekből jellemzően metonimikus úton jöttek létre, azaz az épületek neve névalkotó formáns alkalmazása nélkül vonódott át a településre. Ezekben az esetekben szinte kivételesnek látszik az a jelenség, amikor az építmény fajtáját megnevező névszó önmagában vált településnévvé.

A monostor lexémát tartalmazó településnevek között olyanok is vannak, amelyeknek a nevében az épületre utaló monostor szó csak jelzői előtaggal szerepel a forrásokban. Az előtag jellemző szemantikai tartalma a lokális helyzetre, a tulajdonosra, építtetőre utal. Elképzelhető, hogy ezeknek a neveknek is létezett egy elsődleges Monostor változatuk, de ezt adatokkal nem tudjuk igazolni.

Az e típusba sorolható településnevekben a kápolna lexéma csak az alapalakjában tölt be névalkotó szerepet. Önmagában településnévként ma ugyan csak a Heves megyei Kápolna (1430: Kapolna, FNESz.) megnevezéseként szerepel, a középkorban azonban több települést is ilyen néven említenek. Ezeknek is feltűnik viszont idővel a megkülönböztető jelzővel kiegészült változatuk is. E jelzők jellemzően a települések lokális viszonyaira utalnak.

A templomépületre utaló egyház lexéma önmagában – a monostor-tól és a kápolná-tól eltérően – nem alkotott településnevet. A templomépület valamilyen sajátosságát megjelölő jelzővel viszont gyakori településnévként. Az ilyen nevek ugyancsak metonimikus úton jöttek létre.

Az -egyház utótagról egyes kutatók úgy vélik, hogy az a tatárjárás alatt vagy az után elpusztult falvak nevében található meg. Véleményük szerint a tatárjárás alatt elpusztult és újból meg nem szállt templomos falvak esetében csak a romos templom jelezte az egykori falu helyét, és akkor kapta a falu neve az ‑egyház utótagot, amikor pusztává vált. Ezt az elgondolást azonban a mai napig nem sikerült sem kétségtelenül bizonyítani, sem egyértelműen cáfolni.

Valószínűbbnek tartjuk inkább azt a magyarázatot, amely szerint az ‑egyház egy idő után névalkotó formánsként is viselkedhetett, azaz már a létrejöttekor, elsődlegesen sem a templomot, hanem közvetlenül a települést jelölte a belőle alakult név. Ily módon ’templommal rendelkező település’ jelentése is kialakulhatott a helynevekben. Ezt erősítheti meg az egyház gyakori birtokos személyjeles formában (egyháza) szereplése: ez indokolt a birtoklás kifejezésére személynévi előtagok után, de funkciótlan a Fehéregyháza, Félegyháza nevekben. Ezek a formák a háza utótagú településnevek névmintájának hatására jöhettek létre.

Az egyházi épületek megnevezéséből alakult településnevek körében az alapalakban álló lexémák használatánál is jellemzőbb a melléknévképzős egyházas ’templommal rendelkező’ kápolnás ’kápolnával rendelkező’, monostoros ’monostorral rendelkező’ szavak kétrészes nevekben való megjelenése. Jelzőként már meglévő településnevekhez kapcsolódva válhattak sajátosságjelölő szerepű névrésszé.

Kivételes esetekben a templom hiánya is lehetett az elnevezés alapja.

A kétrészes magyar településnevek között a 13. századtól kezdtek elterjedni azok a névformák, amelyek második névrészében ’település’-t jelentő földrajzi köznevek szerepelnek, mint a falu ~ falva, föld ~ földe, telek ~ telke stb. Az egyházi építményre utaló lexémák mellett azonban csak kivételesen tűnik fel egy-egy hasonló földrajzi köznév.

5.1.3. Bányákra utaló településnevek

A magyarok által a 9–10. században fokozatosan elfoglalt Kárpát-medence természeti környezete, jó termőtalaja és vizekben való gazdagsága a megtelepedő lakosság számára kiváló feltételeket biztosított mezőgazdasági tevékenység folytatásához és az állattenyésztéshez. A letelepedett életmód azonban a nyugat-európai fejlett ipar meghonosítására is lehetőséget adott. Ebben komoly szerepe volt a külföldről érkező képzett iparosoknak.

A jelentősebb városokban kibontakozó ipar mellett azonban a nagyobb volumenű, az országon kívül is nagy jelentőségű bányászatot külön is ki kell emelnünk. A 14. századra Magyarország a korabeli világ egyik legjelentősebb nemesfémtermelő országává lett. Az ország északi és délkeleti területein jelentős bányavárosok jöttek létre, amelyeket a hatalmas mennyiségű arany és ezüst kitermelése virágoztatott fel. Ez a tevékenység a kérdéses települések elnevezéséhez is alapul szolgálhatott.

Az érckitermelő tevékenységet folytató települések nevében a bánya lexéma szerepel, de ezt alapalakban és helynévképzővel ellátva ismereteink szerint településnév létrehozására nem alkalmazták. Jellemzően összetett névstuktúrákban szerepel, amelyekben az előtag a bánya (és vele együtt a település) valamely tulajdonságára (elhelyezkedésére, méretére) utal. Az ilyen típusú nevek a bánya közelében fekvő települések megjelöléseiként gyakoriak voltak.

A nemesfém-bányászat mellett a sóbányászat is fontos tevékenység volt a középkori Magyarországon. Az ország délkeleti, erdélyi területein hatalmas sóbányászatra alkalmas vidék terült el, amelynek kitermelését a legkorábbi időktől végezték. E bányászati központokba az uralkodók a 12–13. század folyamán jelentős számú német lakosságot telepítettek, s részben e népesség végezte a só kitermelését, illetve a munkafolyamatok magyarokkal való megismertetése is hozzájuk köthető. A 12. század végétől a sóbányászat műszavaként használták a középkorban az akna ’sóbánya’ lexémát, amely a bányászati központok elnevezésében is szerepet kapott.

Az erdélyi sóbányászat központjainak nevei közül Vizakna, Kolozsakna és Désakna elnevezésében ez az akna szó szerepel, mégpedig a ’sóbánya’ jelentése mellett feltehetően ’sóbányászattal foglalkozó település’ jelentéstartalommal is.

---

5.2. Kereskedelemmel kapcsolatos településnevek

5.2.1. Történeti háttér

A magyarság letelepedett életmódra való áttérése után nem sok idő elteltével a helynévadás motivációi között megjelent az adott hely gazdasági funkciójára, jelentőségére történő utalás. A középkori ember életében a megtermelt javakkal való kereskedés, a saját termékek eladása, mások termékeinek beszerzése fontos tevékenység volt, amelynek kereteit a korabeli helyi piacok, hetivásárok vagy országos jelentőségű nagyvásárok jelentették. Ezek az események, valamint a kereskedelemhez kapcsolódva a vámfizetési kötelezettség is szerepet kapott a régi magyar települések elnevezésében.

A kereskedelmi tevékenységben a Kárpát-medence területén megszülető Magyar Királyság népei közül három etnikumnak is kiemelkedő szerepe volt: a honfoglaláskor a magyarokkal érkező izmaelita népcsoportnak, a böszörményeknek, és a talán kicsit később csatlakozó, ugyancsak muzulmán kálizoknak. De a kezdetektől részt vettek a kereskedelmi élet szervezésében a zsidók és az ún. latinusok (amely olasz, ófrancia és vallon nyelven beszélő telepesek összefoglaló elnevezése volt) is.

Az ország területén sorra épülő várak és a környezetükben lévő udvarhelyek gazdasági szerepe a korban jelentős volt, s jellemzően ezek szomszédságában jelentek meg a templomok. Szent István király nevéhez köthető az ún. dies dominica ’úr napja’ kijelölése. Az uralkodó a keresztény hit terjesztését, a templomba járást azzal segítette elő, hogy a vásárok tartását vasárnapra rendelte el, a helyüket pedig a templom mellett jelölte ki.

A középkori vásárhelyek tehát a váras, illetve egyházas helyeken és a királyi udvarhelyeken, valamint a forgalmasabb közlekedési csomópontokon alakultak ki. A hetivásár jellemzően nagyjából tíz környező falu népét mozgatta meg, míg a nagyvásár az egész megye életében fontos volt.

5.2.2. A vásártartásra utaló településnevek

E csoportba a történeti településneveket is figyelembe véve mintegy 150 helynév tartozik: nem nagy számú, de különleges csoportja ez a magyar településneveknek. Az ide tartozó nevek két szemantikai és lexikális tekintetben is eltérő altípusba sorolhatók be:

• az egyik névtípus pusztán a vásártartás tényére utal,
• a másik a vásár napjának megnevezésével van kapcsolatban.

5.2.2.1. A vásár lexémát tartalmazó településnevek

A vásártartásra utaló nevek egyik csoportja kezdetben magát a vásár helyét jelölhette csupán, s ebből metonímiával válhatott a vásárnak helyet adó település megnevezésévé. Az ide tartozó nevek között azonban olyanok is lehettek, amelyek a meglévő névmodellek alapján közvetlenül településnévként jöttek létre. A vásár lexéma ennek megfelelően településnév-formánsnak tekinthető, még ha nem is túl nagy számú településnévben fordul elő.

A vásár lexéma leggyakrabban kétrészes nevek főtagjaként szerepel. E nevekben az első névrész szerepében melléknév, köznév és tulajdonnév egyaránt állhat. Az előtag jelentésének, funkciójának megfelelően az utótag gyakran birtokos személyjeles vására formában szerepel.

A vásár-hoz hasonló gyakorisággal fordul elő a vásárhely szóösszetétel, amely ugyancsak településnév-formánsnak tekinthető. A vásár-tól eltérően ez – bizonyára lexikális összetettségéből adódóan – önállóan, egyrészes településnévként is előfordult az ómagyar korban, összesen mintegy egy tucat névben.

Vásárhely települést ismerünk például Bihar vármegyében (1391: Wasarhel, Szabó 1998: 107), Zala vármegyében (1382: Vasarhel, Cs. 3: 122), Zemplén vármegyében (1220: Vasarhel, Szabó 1998: 109).

Kétrészes névben hasonló gyakorisággal szerepel. Ezekben az előtag többnyire személynév vagy személyeket jelölő szó, de helynév is lehet.

A vásár lexémából alakult névcsoportban a morfematikus névalkotás ritka, az egyéb településnév-típusok megalkotására általánosan használt helynévképző formánsok közül csak az ‑i fordul elő többször. A névtípust lényegében csupán a Vásári településnevek képviselik, amelyek a vásár lexémához kapcsolt ‑i helynévképzővel jöttek létre.

Vásári néven ismert települések Bihar megyében (1290: Vasari, Gy. 1: 690), Heves vármegyében (1337: Wasary, Gy. 3: 69) és Zaránd megye területén feküdtek, az utóbbi vármegyében két ilyen nevű település is létezett (1334–5: Vasari, Szabó 1998: 88; 1332–37: Wasari, Szabó 1998: 89).

A Vásárd név (1156: Vascard, FNESz. Alsóvásárd) a ‑d helynévképzővel alakulhatott, de a személynévből való származtatása is elképzelhető. A Vásár és a Vásárd ugyanis az Árpád-korban személynévként is használatos volt (1211: Vasar, +1135/+1262/1566: Wasard, ÁSz.).

A település vásártartási jogára meglévő településnévhez kapcsolódó bővítményrész is utalhat. Ilyen szerepben a vásár főnév ‑s képzővel létrejött vásáros ’vásártartási joggal rendelkező’ melléknévi alakja szerepel.

5.2.2.2. Napok neveiből alakult településnevek

Közel száz olyan településnevet ismerünk, amelynek nevében a vásártartás rögzített napja szerepel. Az efféle nevekben leggyakrabban a szerda ’szerda’, csütörtök és szombat lexémákat láthatjuk. E jelenségnek nyelven kívüli, történeti oka van. Ahogyan már szó volt róla, a vásárok napjaként Szent István eredetileg a vasárnapot jelölte ki. Ez a nap lett szokásosan a templomba járás, a pihenés és a heti vásár napja, maga a vasárnap szó a magyar nyelvben szóösszetétel és eredetileg a ’vásár napja’ az értelme. Ez a nap nem szerepel településnévben lexémaként. Ugyancsak nincsenek péntek-ről elnevezett települések, mivel pénteken nem volt szokás vásárt tartani. A 13. században kezdtek terjedni a szombati vásárok, majd a szabályozás lehetővé tette, hogy a települések a hét bármely napján tarthassanak vásárt. Így a szombati vagy vasárnapi vásár után a hétfő és a kedd szünetnap lehetett, ezért a hétfő és a kedd lexéma sem lett gyakori használatúvá településnevekben.

A vásár napját jelölő településnevek leggyakrabban kétrészesek: a vásár napját jelölő nap megnevezése a hely ’lakott település’ földrajzi köznévvel kapcsolódik össze. E nevek többsége a 13–14. századtól adatolható.

A több azonos nevű hely elkülönítésére a későbbiekben e nevek jó része jelzői előtagokkal egészült ki. A helyi nyelvhasználatban azonban ma is főképpen ezek nélkül használják őket.

A vásár napját megjelölő településnevek nyelvi struktúráját döntően a kétrészes felépítés jellemzi, egyrészes megnevezések csak viszonylag ritkán fordulnak elő közöttük. A napnév formáns nélkül lett településnévvé, a névadás tehát metonimikus úton történt, az elnevezések elsődleges nevekként jöttek létre.

Jóval több olyan településnevet ismerünk, amelyben a vásár napját jelölő lexéma a fenti nevekhez hasonlóan alapalakban szerepel, de jelzői bővítményrésszel együtt.

5.2.3. Vámmal kapcsolatos településnevek

A középkori Magyarország gazdasági és kereskedelmi fejlődése, a megtermelt javak szállítási igényének növekedése a 11. századtól egyre inkább megkövetelte a szárazföldi és vízi utakon történő zavartalan közlekedést biztosító létesítmények építését. Az építkezések és a létesítmények fenntartása költséges tevékenység volt, az ehhez szükséges anyagi fedezetet biztosították a számos vámmal.

A létrejövő utak, révek, hidak lehetőséget teremtettek a közelben lévő településeknek az árumegállító jog, a vámszedés jogának megszerzésére. Ez a jog gyakorta megjelenik a települések megnevezésében is. Néhány tucat olyan települést ismerünk, amelynek nevében a vámolás jogára történő utalás a vám lexémával, illetve valamilyen származékának a felhasználásával történt meg. A vám lexéma eredetileg azt a helyet jelölte, ahol vámoltak, ezt követően a vámhely környékén kialakuló település megnevezésére is használták.

*Vám alakú településnevet nem ismerünk, egyrészes, -s helynévképzővel létrejött Vámos településnevek azonban léteznek.

A vám és a valamivel való ellátottságot kifejező ‑s melléknévképzős vámos ’vámmal, vámszedési joggal rendelkező’ jelző települést jelentő földrajzi köznévvel alkot elsődleges alakulású neveket néhány esetben: a Szatmár megyei Vámfalu (1270/1409: Vamfalu, FNESz.), a Hunyad megyei Vámhely (1453: Wamhel, Cs. 5: 146) és a Pozsony megyei Vámosfalu (1406: Wamosfalw, FNESz. Felsővámos) neve mutatja ezt a szerkezetet.

A vámos lexéma jelzői első névrészként jóval nagyobb számban van jelen a magyar településnevekben, mint a vám. E nevek másodlagos keletkezésűek, a megkülönböztető jelzői előtag már korábban létező településnevekhez kapcsolódott. A vámmal kapcsolatos településnevek körében az ide tartozók vannak legnagyobb számban.

5.2.4. Hidakra, révekre utaló településnevek

Ugyancsak a kereskedelem és a közlekedés szempontjából kiemelkedő jelentőségű az ember épített környezetéhez tartozó hidak megléte. Nevük településnevekben való megjelenése a magyar településnévrendszer kialakulásának korai időszakától megfigyelhető. A híd lexéma és ennek ‑a birtokos személyjeles hida alakja, valamint az ‑s melléknévképzős hidas származéka egyaránt megtalálható a magyar településnevekben.

A hídépítés jelentős költségei miatt nem ritkán a település tulajdonosa vállalta magára az építtetés feladatát. Ekkor a birtokos személyneve és a hida utótag összetételével született meg a név, amely elsődlegesen az építmény megnevezése lehetett, majd metonimikus úton, másodlagosan lett a település nevévé.

Az újabb kutatások szerint azonban az is elképzelhető, hogy az ilyen szerkezetű elnevezések közvetlenül a települések megjelölésére születtek meg. Az első ilyen névstruktúrák létrejöttében ténylegesen szerepet játszhatott a metonimikus névadás, a későbbiek kialakulását azonban a névmintákhoz való igazodás motiválhatta. Az olyan települést, ahol híd vezetett át a mellette folyó patakon, a tulajdonos a saját Bonc, Deus, Sál ~ Saul stb. nevéről közvetlenül is Bonchidá-nak, Deushidá-nak, Sálhidá-nak stb. nevezhette el, a helynévvel is védve a saját gazdasági, jogi érdekeit.

A modellhatás érvényesülése pedig azt is jelenti egyúttal, hogy a hida a településnevek létrehozásában szerepet játszó földrajzi köznévi lexémává vált, azaz valójában településnév-formánsnak tekinthető. A vele alkotott Jánoshida, Apáthida névformák a névadó, névhasználó közösség számára nem annyira ’János hídja’ vagy ’az apát hídja’ értelműek lehettek, hanem funkcionális jellegüket tekintve sokkal inkább rokoníthatók voltak a Jánoslaka, Apátfalva-féle, laka, falva földrajzi köznévi névrészt tartalmazó településnevekkel.

Tovább erősítheti ezt az összefüggést az a körülmény is, hogy egynémely hida településnévnek más, jellegzetesen ’település, lakott hely’ jelentéssel bíró földrajzi köznévi utótagot tartalmazó szinonim változata is felbukkan a forrásokban: Henchida ’Henc nevű személy/hídja’ (a mai Hencida) például egy időben Hencháza-ként is adatolható (1342: Henchyda, Jakó 1940: 256; 1342: Henchhaza, FNESz.).

A hida birtokos személyjeles formát tartalmazó nevekkel szemben elenyésző azoknak a kétrészes településneveknek a száma, amelyek utótagjaként a híd alapalakban szerepel. A fentiektől eltérően az első névrész ezekben nem személynév, hanem a híd valamilyen sajátosságát kifejező szó. Ezekben az esetekben kétségtelenül metonimikus névadásról beszélhetünk: a híd neve közvetlenül vonódott át a településre.

A híd lexéma ‑s melléknévképzős származékával, a hidas előtaggal álló nevek a magyar névkincsben viszonylag csekély számúak. A hidas jelző a településnevekben a középkori ember életében fontos építmény meglétére utalhatott. A híd jellemzően valamely meglévő településhez kapcsolódóan, annak határában vagy a területén épült meg, ezért a jelző is utólag kapcsolódott egy már létező településnévhez. Az így létrejött településnevek tehát másodlagos elnevezésekként alakultak ki.

A révek vízi átkelőhelyek, azaz közvetlenül a nagyobb folyók mentén épültek ki, ahol azonban települések létrehozása nem volt igazán szerencsés. Másrészt a révek eredetileg nem voltak állandó helyhez kötöttek. Ahogyan a középkorban még nem szabályozott vízfolyások medre az évszakok és az időjárás függvényében változott, úgy változott az e módosulásokhoz alkalmazkodva a révek helye is. Később azonban a révek állandósulhattak, nevet is kaphattak, amelyek egy igazán forgalmas helyen metonimikusan az ott megtelepülő falu nevévé is válhattak. Ez magyarázza, hogy a rév helynevek utótagjaként szerepelhet.

A rév ritkán összetett helynevek sajátosságjelölő első névrészeként is szerepelhet. Az első névrész funkcióját tölti be a Baranya megyei Révfalu (1534: Reuffalua, FNESz.) és a Veszprém megyei Révfülöp (1858: Révfülöp, FNESz.) településnevekben. Az első esetben a rév lexéma a falu földrajzi köznévi utótaghoz kapcsolódva elsődleges névben szerepel. A második példában egy már korábban is létező Fülöp településnévhez (1211: Philip, FNESz.) járult megkülönböztető jelzőként, másodlagos elnevezést hozva létre.

---

Irodalom

Benkő Loránd, Név és történelem. Tanulmányok az Árpád-korról. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1998.

Bényei Ágnes, Helynévképzés a magyarban. A Magyar Névarchívum Kiadványai 26. Debrecen, Debreceni Egyetemi Kiadó, 2012.

FNESz. = Kiss Lajos, Földrajzi nevek etimológiai szótára I–II. Negyedik, bővített és javított kiadás. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1988.

Györffy György, A tatárjárás pusztításának nyomai helyneveinkben. In: Györffy Lajos szerk., Emlékkönyv a túrkevei múzeum fennállásának 10. évfordulójára. Túrkeve, Túrkevei Múzeum, 1961. 35–38.

Hoffmann István–Rácz Anita–Tóth Valéria, Régi magyar helynévadás. A korai ómagyar kor helynevei mint a magyar nyelvtörténet forrásai. Budapest, Gondolat Kiadó, 2018. 307–329.

Mező András, A templomcím a magyar helységnevekben. 11–15. század. METEM-könyvek 15. Budapest, 1996.

Szabó G. Ferenc, A vásározás emlékei középkori helységneveinkben. Nyíregyháza, Bessenyei György Könyvkiadó, 1998.

Szabó G. Ferenc, A Vámos- jelző középkori helységneveinkben. Magyar Nyelvjárások 35 (1998): 133–144.

Szabó G. Ferenc, A vám a középkori magyar helységnevekben. Magyar Nyelvjárások 36 (1999): 59–65.

Tóth Valéria, A -hida utótagú településnevekről. In: Mártonfi Attila–Papp Kornélia–Slíz Mariann szerk., 101 írás Pusztai Ferenc tiszteletére. Budapest, Argumentum, 2006. 282–287.

Tóth Valéria, Településnevek változástipológiája. A Magyar Névarchívum Kiadványai 14. Debrecen, Debreceni Egyetem Magyar Nyelvtudományi Tanszéke, 2008.

---

6. Természeti környezetre utaló településnevek

---

6.1. A névtípus helye a településnevek rendszerében

A sajátosságviszonyt kifejező településneveknek három nagy tömbjét különíthetjük el. A humán környezetre és az épített környezetre utaló településnevekkel az előző részekben foglalkoztunk. Harmadik nagy csoportként a következőkben a természeti környezetre utaló településnevekről szólunk.

Ezt a névtípust az előzőektől az különíti el leginkább, hogy

• a humán és az épített környezetre utaló településnevekre
• az ember alakító tevékenysége dominánsan jellemző,
• s esetükben ezért a névadást is többnyire tudatos, egyéni névadási aktusként ragadhatjuk meg;
• a természeti környezetre utaló településnevek viszont
• az ember tevékenységétől függetlenül létező helyekről kapták a nevüket,
• s esetükben kevésbé tudatos és nem annyira egyéntől kiinduló, sokkal inkább közösségi névadásról beszélhetünk.

Ez pedig azt is jelenti, hogy

• az előző két csoport településnevei prototipikusak, és a műveltségi nevek központi rétegébe tartoznak bele;
• a természeti környezetre utaló településnevek viszont (noha mint településnevek szintén a műveltségi nevekhez sorolandók) a sajátosságaikat, funkcionális-kognitív jegyeiket tekintve közel állnak a természeti nevekhez.

A magyar településnév-rendszernek erről a fontos részlegéről tudunk talán a legkevesebbet, pedig ez van a legszorosabb összefüggésben a többi helynévfajtával, főképpen a mikrotoponimákkal és a víznevekkel.

---

6.2. A névtípus összetettsége

A természeti környezetre utaló településnevekben kétféle szemantikai jegy tükröződik.

1. Kifejezhetnek egyrészt lokális viszonyt, s lexikális szerkezetüket tekintve közszói és tulajdonnévi lexémát egyaránt tartalmazhatnak.

• Közszó szolgált alapul például az Ér (< ér ’patak’) és a Halmaj (< halom) településnevekhez.
• Helynév volt az alapszava viszont a Tapolca (< Tapolca víznév) és a Hegyeshalom (< Hegyes-halom hegynév) településneveknek.

2. A másik altípusba azok a településnevek tartoznak, amelyek általános környezeti viszonyokra (pl. geológiai jellegre, növényzetre, állatvilágra) utalnak. Az ilyen szemantikai tartalmú településnevekhez minden esetben közszói lexéma szolgált alapul.

A Homok (< homok), Ölyves (< ölyv + ‑s helynévképző), Füzes (< fűz + ‑s helynévképző) településnevek képviselik például ezt a kategóriát.

Ugyanez a kétféle szemantikai jegy másodlagosan keletkezett településnevekben is megjelenhet:

• lokális viszonyra utal például a Dunabogdány ’a Duna folyó mellett fekvő / Bogdány nevű település’,
• földrajzi jellegre pedig a Homokmégy ’homokos talajú / Mégy nevű település’ településnevek első névrésze.

Ezzel a kategorizációval kapcsolatban azt is hangsúlyoznunk kell azonban, hogy a két eltérő hátterű településnév-típust gyakran igen nehéz egymástól elkülöníteni. Noha vannak (mint látni fogjuk) szemantikai tekintetben egyértelműen meghatározható településnév-csoportok, bizonyos névformáknál a névadásra vonatkozó információk híján nem dönthetjük el a pontos besorolást.

Azt, hogy az ilyen, nehezen megítélhető, s ezért az átmenetiség jegyeit magukon viselő elnevezések milyen nagy arányt képviselnek a természeti környezetre utaló településnevek között, egyetlen számadattal érzékeltetjük.

E kategorizációs probléma miatt ezért itt egy másik szempontot alkalmazva jellemezzük a névtípust.

Ennek során egyrészt a településnév strukturális jellemzőit vesszük figyelembe, három névszerkezetet különítve el:

• a településnév ugyanis lehet egyrészes, formáns nélküli elnevezés;
• egyrészes képzett helynév;
• illetve kétrészes névforma.

Tekintettel vagyunk másrészt arra is, hogy a településnévhez milyen nyelvi elem szolgált alapul: közszó vagy helynév; és ha helynév, akkor az funkcionális-szemantikai, illetve lexikális-morfológiai szempontból milyen természetű.

Ezáltal bemutathatjuk a névtípus prototipikus csoportjait, és rávilágíthatunk egyúttal azokra a kategóriákra is, amelyek az átmenetiség jegyeit viselik magukon.

A névszerkezeti analízis kiegészítő aspektusaként a településnevek keletkezéstörténeti folyamatairól ugyancsak említést teszünk.

---

6.3. Névszerkezeti típusok

6.3.1. Egyrészes, formáns nélküli településnevek

A természeti környezetre utaló településnevek létrejöhettek formáns nélküli egyrészes elnevezésekként: ezek 43%-ot tesznek ki az itt vizsgált névkorpuszban. (Arányukat a névtípuson belül ezen az ábrán mutatjuk be.)

Szemantikai és lexikális struktúrájukat tekintve ezek a névformák négyfélék lehetnek: állhat bennük

• egyrészes helynév: Tapolca (Tapolca víznév > Tapolca településnév),
• kétrészes helynév: Kökényér (Kökény-ér víznév > Kökényér településnév),
• földrajzi köznév: Ér (ér ’patak’ > Ér településnév),
• természeti környezetre utaló másfajta köznév: Alma (alma > Alma településnév).

E négy típus gyakorisági viszonyait ezen az ábrán mutatjuk be.

1. A településnév alapjául szolgálhatott tehát lokális viszonyt kifejező, eredetileg nem települést jelölő egyrészes helynév. Az alapnév szinte kizárólag víznév volt.

2. A második csoportba a kétrészes alapnévből létrejött településnevek tartoznak. Az alapnév ezekben sajátosságjelölő első névrészből és helyfajtajelölő második névrészből áll.

Az ilyen településnevek alapneveire a helynévfajták sokszínűsége jellemző: az elsődleges mikrotoponimák ugyanis patakokat és tavakat, erdőket és hegyeket, forrásokat és kutakat stb. egyaránt jelölhettek. Noha településnévként ezek a névformák egyrészesek, lexikális struktúrájuk összetett, ezért az előző csoport neveitől elkülönítve érdemes őket tárgyalni.

E két alcsoport településnevei egy másik helynévből metonimikus névadással jöttek létre. Mindegyik kategória elemei prototipikus képviselői a lokális viszonyt tükröző szemantikai típusnak, noha lehetnek közöttük olyanok is, amelyek mikrotoponimaként (víznévként, hegynévként, erdőnévként stb.) nem adatolhatók. Ez lehet véletlen, a forrásadottságokból következő hiány is, de az is elképzelhető, hogy az adott mikrotoponima valóban nem létezett, s a településnév analógia, azaz névminták, névmodellek alapján jött létre.

A korábban Luka nevet viselő, a Bodrogközben fekvő település például a hivatalos településnév-rendezés során (a Bodrogköz dombos buckáira utalva) a Bodroghalom nevet kapta anélkül, hogy a település környékén ilyen nevű kiemelkedés lett volna.

A keletkezésük efféle körülményei a településnevek mentális-kognitív feldolgozását és magát a névhasználatot azonban nem érintik.

3. Az egyrészes, formáns nélkül alakult településnevekhez nem települést jelentő földrajzi köznevek is alapul szolgálhattak. Ez adja e településnévtípus harmadik csoportját.

4. Az egyrészes, formáns nélküli településnevek között a negyedik altípust azok a településnevek képviselik, amelyek alakilag természeti környezetre utaló lexémákkal (többnyire növénynévvel vagy állatnévvel, ritkábban más szómező elemeivel) egyeznek meg.

Ez utóbbi két kategória településneveire kettős arculat és kettős szemantikai tartalom jellemző, így több tekintetben is az átmenetiség jegyeit hordozzák magukon.

• Ha ugyanis a településnév valamilyen alapnévvel (tehát az adott közszóból származó víznévvel, hegynévvel, erdőnévvel stb.) egyezik meg, egyértelműen lokális viszonyra utaló, másodlagos alakulású, metonímiával keletkezett településnevekkel van dolgunk.
Kétségkívül ez a folyamat játszódott le a fenti példák közül az Ér, a Fok, illetve az Alma és az Eger településnevek esetében, amelyek víznévi előzménye adatokkal igazolható. Helyfajtajelölő szerepű földrajzi köznév szolgált alapul az Ér (1278/1309: Eer) és a Fok (1055: fuk, Szentgyörgyi 2014: 59) víznevekhez; sajátosságjelölő víznévként születtek meg az Alma (+1183/1326/1363: Alma) és az Eger ([1067 k.]/1267: Egur, HA 3: 24) víznevek.
• Azokban az esetekben, amikor az alapnév nem igazolható (azaz nem ismerünk a forrásokból Hegy nevű kiemelkedést vagy Patak, de akár Alma, Eger nevű vízfolyást az ilyen nevet viselő település környezetében), ez jelenthet egyrészt adatolásbeli hiányt, másrészt viszont arra is utalhat, hogy a településnév közvetlenül a közszóból jött létre elsődleges névformaként. Ez utóbbi esetben az adott településnevek általános környezeti viszonyokra utalnak.

6.3.2. Egyrészes, képzett településnevek

A természeti környezetre utaló településnevek között egyrészes, képzett struktúrájú nevek is vannak: ezek szintén 43%-ban jelentkeznek az itt elemzett névállományban. (Gyakoriságukat a névtípuson belül ezen az ábrán mutatjuk be.)

Az egyrészes, képzett településnevek lexikális szempontból kétfélék lehetnek, s ezek arányaiban nagy különbségek mutatkoznak. Mindkét altípusra az előbb említett átmenetiség jellemző.

1. Az ilyen településnevek alakulhattak egyrészt földrajzi köznévi alapszóból helynévképzővel: ez a névszerkezet alig 5%-os gyakorisággal van jelen a vizsgált névanyagban.

Bizonyos képzőelemek használata a mikrotoponimákra nem, csak a településnevekre jellemző (pl. az ‑i és a ‑j jellegzetesen ilyen formánsok), ezért az e körben szereplő településnevek kisebb valószínűséggel alakultak mikrotoponimákból metonímiával, lokális viszonyra utalva (bár ezt sem lehet teljesen kizárni).

Az adott földrajzi köznév inkább közvetlenül szolgált alapul a településnév-alkotáshoz, a település környezetének általános környezeti viszonyait jelezve.

2. A képzővel álló településnevek másrészt természeti környezetre utaló közszóból is létrejöhettek. A teljes névállományban ez a struktúra teszi ki a legjelentősebb arányt: a nevek 37%-a e típusba tartozik.

Az ilyen elnevezések közvetlenül, tehát az adott közszóból származva általános földrajzi jellemzőket tükröznek.

Némelyikük mögött azonban mikrotoponimai előzmény is lehet, s ez esetben lokális viszonyt kifejező, metonimikus alakulású neveknek kell őket tartanunk. Az ilyen településnevek tehát – e kettős arculatukból adódóan – szintén az átmenetiség jegyeit hordozzák magukban.

A képzővel álló, természeti környezetre utaló településnevek között e két csoporton kívül más szerkezettel csak szórványosan találkozunk.

Arra például, hogy két névrészből álló mikrotoponima (esetleg közszói jelzős szerkezet) képzővel településnévvé alakuljon, alig tudunk példát idézni.

Ez utóbbi névszerkezetet gyaníthatjuk esetleg például a Nagyárki (1337 P./PR.: Nodyarki < Nagy-árok + ‑i képző) településnévben. Nagy-árok mikrotoponimák ugyanis szép számban vannak a Kárpát-medencében, így a mikrotoponimából ‑i helynévképzővel való alakulás lehetőségével feltétlenül érdemes számolnunk.
Elképzelhető azonban az is, hogy egy adatokkal ugyan nem igazolható, de másutt előforduló Árki településnév osztódásával alakult a Nagyárki településnév.

6.3.3. Kétrészes településnevek

A természeti viszonyokra utaló településnevek strukturális tekintetben lehetnek kétrészesek is, ám ezek mindössze 14%-át teszik ki az e körbe tartozó településneveknek (a névtípus gyakorisági viszonyait ezen az ábrán mutatjuk be). Ez bizonyára összefüggésben van azzal az általánosabb (kronológiai) körülménnyel, hogy a kétrészes településnevek eleve bizonyos késéssel jelentek csak meg a településnév-adásban. (Erről a kronológiai kérdések kapcsán szólunk részletesebben.)

A természeti környezetre utaló kétrészes településnevek között

• elsődleges elnevezéseket
• és másodlagos keletkezésű neveket egyaránt találunk.

1. Elsődleges településnévként jöttek létre

• egyrészt azok az elnevezések, amelyek
• első névrésze természeti nevet (víznevet, hegynevet stb.) tartalmaz, a második névrésze pedig ’település’ jelentésű földrajzi köznév;
• ilyen nevekkel csupán elvétve találkozunk,
• s ezekben a bővítményrész minden esetben lokális viszonyt (jellemző módon folyó melletti fekvést) fejez ki.

Borsovavára (1308: Borzauauara) a Borsova folyó mellett fekvő település, vár neve; Marosvár ([XIV.]: Moroswar) a Maros folyó mellett fekvő település, vár megnevezése; Szamosfalva (1345: Samusfalua, FNESz.) pedig a Szamos folyó mellett fekvő falu neve.

• másrészt azok az elnevezések is elsődleges településnévként keletkeztek, amelyek abban térnek el az előző típustól, hogy
• az előtagjuk nem helynév, hanem természeti környezetre utaló köznév,
• és az előtagjaik nem lokális viszonyra, hanem általános földrajzi körülményekre utalnak,
• gyakoriságuk valamivel 5% fölött van.

Az előtagként álló köznév alapalakban és melléknévképzős származékában is feltűnik a településnevekben:
Ároktelek (1347: Aroktelek), Erdőfalva (1272>1344: Erdeufalua), Hegyfalu (1337: Hegfalu, FNESz.), Hollóháza (1341: Hollohaza);
Dióstelek (1330: Gyosteluk), Füzestelek (1311/1323: Fiuzesteluk), Tóslak ’tavas/falu’ (+1237/[1237–42]: Thovsloch).
A példákból az is látható, hogy a természeti környezetre utaló előtag földrajzi köznév (árok, erdő, hegy, tó) és más típusú lexéma (növénynév, állatnév: dió, fűz, holló) egyaránt lehet.

2. A kétrészes településnév-struktúrák között másodlagos alakulású nevek is szerepelnek.

Ezek második névrészeként mindig településnév áll, az első névrészeként pedig

• vagy helynév (természeti név),
• vagy természeti környezetre utaló közszó (földrajzi köznév, növénynév, állatnév stb.) szerepel.

a) A helynévi előtagot tartalmazó településnevek

• minden esetben lokális viszonyt fejeznek ki,
• s a mai településnév-rendszerben nagyon gyakoriak.

Ilyenek például: Bakonyszűcs, aminek a szerkezete ’a Bakony hegységben lévő/Szűcs nevű település’ formában adható meg, illetve Dunabogdány, ami pedig ’a Duna folyó mellett fekvő/Bogdány nevű település’-t jelöli.

A korai ómagyar korban viszont csak elvétve fordultak elő ilyen szerkezetű másodlagos névformák, mert ezeknek a településneveknek a többsége az újabb korokban, legtöbbször a hivatalos településnév-rendezéskor kapta meg (a településnévi homonímia megszüntetése érdekében) a jelzői előtagját. A helybeliek e neveket általában az előtag nélküli formában használják.

b) Az olyan másodlagos településnevek, amelyek első névrészeként természeti környezetre utaló közszó szerepel,

• már a korai ómagyar korban is gyakoribbak voltak az előző típusnál: az általunk áttekintett névanyagban például 6%-os gyakoriságot tesznek ki;
• s a közszó ezekben is állhat alapalakban és képzett formában,
• de a funkciójuk mindkét esetben az általános környezeti viszonyok kifejezése.

---

6.4. A névtípus gyakorisága

Arról, hogy a természeti környezetre utaló településnevek a magyar településnév-rendszer egészében milyen gyakoriak, nincsenek átfogó ismereteink, e téren legfeljebb részletvizsgálatokra támaszkodhatunk. Ezek alapján tudjuk például azt, hogy a névtípus a legkorábbi írott forrásokban is feltűnik ugyan, de csak kis számban.

Az itt figyelembe vett névkorpusz adatai azt mutatják, hogy a korai ómagyar kor 15 vármegyéjének kb. 3400 településneve közül közel 550 tartozik a természeti környezetre utaló településnevek közé (16%).

---

6.5. Kronológiai jellemzők

A természeti környezetre utaló településnevek a 13. század első felétől kezdődően jelentkeznek nagyobb számban a forrásokban, s igazán gyakorivá a névtípus a 13. század második felétől válik.

Differenciáltabb kép rajzolódik ki előttünk akkor, ha a természeti környezetre utaló településnevek három strukturális típusának kronológiai jellemzőit egymástól különválasztva vizsgáljuk. Az ezt bemutató ábrát itt tekintheti meg.

A kronológiai viszonyokból két fontos tanulság adódik.

• Az egyrészes településnevek a morfológiai felépítésüktől függetlenül szinte teljesen párhuzamosan szaporodtak fel a magyar helynévrendszerben.
• A kétrészes településnevek az egyrészesekhez képest jóval kisebb számban és fél-egy évszázados késéssel jelentkeznek.

A névstruktúrák időbeli viszonyai között ezt az összefüggést az egyrészes és a kétrészes nevek között más névtípusoknál is megfigyelhettük (a népnévből alakult településneveknél ezt például ezen az ábrán mutattuk be).

Ehhez az is hozzátartozik továbbá, hogy a mikrotoponimák között is egyre nagyobb arányt képviselnek évszázadról évszázadra haladva a kétrészes nevek, márpedig a településneveknek ez a típusa a mikrotoponimákkal szoros összefüggést mutat, részben azokra épül.

---

6.6. A természeti környezetre utaló településnevek néhány sajátos típusa

6.6.1. Vízzel való kapcsolatra utaló településnevek

A folyóvíznévi előzményű településnevek szemantikai szempontból lokális viszonyt fejeznek ki.

Strukturálisan nem alkotnak egynemű csoportot (erről itt szóltunk), s közöttük a folyóvíz nevét önmagában, formáns nélkül tartalmazó névszerkezet a legelterjedtebb. Ezt néhány számadattal is érzékeltetjük.

Az azonos lexikális felépítésű víznév és településnév keletkezéstörténeti viszonyának meghatározását megnehezíti az, hogy a metonímia irányát sok esetben nem könnyű (vagy nem is lehet) eldönteni. Van ugyanakkor néhány olyan támpont, amely eredményesen használható fel az analízis során.

• Azonos alakú víznév és településnév esetében víznév > településnév metonímiára gyanakodhatunk akkor, ha a víznév eredeti voltát szemantikai érvek valószínűsítik:

ilyenek lehetnek például a vízmederre utaló elnevezések (pl. Keskeny), vízparti növények (pl. Füzes), víziállatok neveit tartalmazó elnevezések (pl. Rákos) stb.

• Ezt a névkeletkezési irányt tételezhetjük fel akkor is, ha a víz mellett fekvő települések közül több is a víznévvel azonos nevet visel:

Abaúj megyében például az Ida folyó mellett több ilyen nevű települést is adatolhatunk a forrásokban, Kisida és Nagyida, melyek a kisebbik és a nagyobbik Ida nevű települést nevezik meg.

• Akkor sem nagyon lehetnek kétségeink a névkeletkezés irányát illetően, ha a névben jellegzetes vízrajzi köznevek szerepelnek:

ezt példázzák a Sárospatak, Kölesér, Tapolcafő településnevek.

• És végül fontos támpont lehet az is, ha a víznévvel kapcsolatban gazdagon idézhetők analógiák:

például a Füzes, Rákos stb. településnevekhez feltehetően alapul szolgáló Füzes, Rákos víznevek jellegzetesek, sokfelé előfordulnak a magyar helynévrendszerben.

6.6.2. A növényzettel való kapcsolatra utaló településnevek

A viszonylag állandó növényzet, növényföldrajzi környezet az egyik legszilárdabb támpontja lehet a lokalizálásnak. Ez a körülmény magyarázhatja azt, hogy a természeti környezettel való kapcsolatot kifejező településnevek között a növényvilágra utalók magas arányt képviselnek.

Azok a településnevek, amelyekben növénynévi lexéma azonosítható, több fontos névelméleti kérdést is felvetnek.

Ezek közül a leglényegesebb az, hogy egyáltalán növénynévvel azonosítható-e az alapszó, s ezzel együtt növényvilágra utal-e a településnév, vagy pedig más lexikális elem és más motiváció hozta azt létre.

A Bori településnévben (pl. 1275: Buri, Bars megye, KMHsz. 1.) ‑i helynévképzővel ellátva például szerepelhet a bór ~ búr ’erdei fenyő’ növénynév, de számolhatunk benne személynévvel, nemzetségnévvel (pl. [1213]/KrónKomp.: de genere Bor, ÁSz. 89), illetve akár még a ’savanyúvíz’ jelentésű bór lexémával is. Ez utóbbi esetekben pedig az adott településnév nem növényzetre utal, hanem más szemantikai tartalmat (nemzetségi birtoklást, illetve vízfolyás melletti fekvést) tükröz.

A növénynévi lexémát tartalmazó településnevek tehát nem minden esetben közvetlenül a növénynévből származnak. Fölvethető velük kapcsolatban

• a személynévi közvetítés lehetősége (ez azonban nem túl gyakori),
• illetve a növénynév > víznév > településnév többszörös metonímia is.

A növénynévből alakult víznév olykor a partja mellett fekvő több településnek a nevét is motiválhatta.

Az alma növénynévből alakult Alma patak (+1183/1326/1363: Alma; később Almás-patak) Baranya megyében például három mellette létesült településnek is nevet adott: Alma (1211/1252: Alma), Almatöve ’az Alma patak torkolatához közel fekvő település’ (+1183/1326/1363: Almatui), Almamellék ’az Alma patak mellett fekvő település’ (1492: Almamellek).

Ezek a településnevek ilyen módon pedig közvetlenül nem általános környezeti viszonyokra (növényvilágra) utalnak, hanem lokális természetű kapcsolatot (víz melletti fekvést) tükröznek.

---

Irodalom

Benkő Loránd, Víz- és helységneveink viszonyához. Magyar Nyelv 43 (1947): 259–263.

Bíró Ferenc, Víznevekből metonimikusan keletkezett magyar településnevek. Névtani Értesítő 27 (2005): 170–179.

FNESz. = Kiss Lajos, Földrajzi nevek etimológiai szótára I–II. Negyedik, bővített és javított kiadás. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1988.

I. Gallasy Magdolna, Növénynévi alapú régi településneveink. In: Balogh Lajos–Ördög Ferenc szerk. Névtudomány és művelődéstörténet. A IV. Magyar Névtudományi Konferencia előadásai Pais Dezső születésének 100. évfordulóján. A Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai 183. Budapest, 1989. 83–93.

Győrffy Erzsébet, Korai ómagyar kori folyóvíznevek. A Magyar Névarchívum Kiadványai 20. Debrecen, Debreceni Egyetemi Kiadó, 2011.

Hoffmann István, Mikrotoponímiai vizsgálatok 1. Tapolcafő helynevei. A Magyar Névarchívum Kiadványai 30. Debrecen, Debreceni Egyetemi Kiadó, 2013.

Hoffmann István–Rácz Anita–Tóth Valéria, Régi magyar helynévadás. A korai ómagyar kor helynevei mint a magyar nyelvtörténet forrásai. Budapest, Gondolat Kiadó, 2018. 329–344.

Kálmán Béla, A nevek világa. Negyedik, átdolgozott kiadás. Debrecen, Csokonai Kiadó, 1989.

J. Papp Zsuzsanna, Állatnevek középkori földrajzi neveinkben. Magyar Nyelv 65 (1969): 307–311.

J. Papp Zsuzsanna, Víziállatok nevei középkori helyneveinkben. Névtani Értesítő 7 (1982): 116–123.

Péntek János, A növénynevek és a földrajzi nevek viszonyairól. In: B. Gergely Piroska–Hajdú Mihály szerk. Az V. magyar névtudományi konferencia előadásai. A Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai 209. Budapest, 1997. 427–430.

Reszegi Katalin, Hegynevek a középkori Magyarországon. A Magyar Névarchívum Kiadványai 21. Debrecen, Debreceni Egyetemi Kiadó, 2011.

Zánthó Edina, Két fejezet a növénynévi helynevek vizsgálatából. Névtani Értesítő 20 (1998): 104–121.

---

7. A településnevek változásai

A helynevek változását akkor mutathatjuk be eredményesen, ha ennek során a nevek rendszertani leírását is szem előtt tartjuk. A településnevek változásainak leírására alkalmazott változástipológia ezért szervesen kapcsolódik a helynevek rendszerének leírására szolgáló, a névelméleti fejezetben bemutatott és az eddigi fejezetekben is követett névelemzési modellhez.

A változási folyamatok (változási modellek) tárgyalásakor elsősorban ugyanúgy a nevek szerkezeti felépítésére (a szemantikai és a lexikális-morfológiai struktúrájára) koncentrálunk, ahogyan azt a névadási modellek leírásakor is tettük.

---

7.1. A településnevek változási érzékenysége

A településnevekre mint névfajtára a változékonyságot kevésbé tartják jellemzőnek. Ha azonban ezt a kérdést konkrét névanyagon is megvizsgáljuk, e helynévfajta szilárdsága korántsem tűnik olyan egyértelműnek, mint ahogyan azt a kutatók – jobbára intuitív alapon – vélik.

A változási hajlam szempontjából a településneveknek két rétegét lehet elkülöníteni.

• Áttetsző lexikális-morfológiai szerkezetű neveknek a névhasználók csupán a közszói azonosíthatósággal rendelkező neveket érzékelik: pl. Lak, Németi, Újfalu.
• A lexikálisan nem áttetsző nevek közé sorolódnak ugyanakkor
• egyrészt a jövevénynevek: például a szláv eredetű Garadna és Szalánc
• másrészt egyes, személynévvel alakilag azonos helységnevek is ide kerülnek át a személynév viselőjének halála után néhány generáció múltával: az Ináncs, Töttös (egykor a birtokos nevéből alakult) településnevekben a névhasználók aligha ismerik fel az eredeti motivációt.

A változási érzékenység szempontjából nemcsak az egyes területek településnevei, illetőleg nemcsak az egyes lexikális struktúrák között figyelhetünk meg eltéréseket, hanem lehetnek különbségek az egyes névtípusok között is. A településnevek változásra való hajlandóságát többféleképpen is megközelíthetjük:

• ha a fogalmat tágabb értelemben használjuk, akkor a meghatározásakor az adott névben bekövetkező mindenféle változásra egyformán tekintettel vagyunk;
• ha viszont szűkebben értelmezzük, akkor csak a tisztán nyelvi indíttatású változásokat vonjuk be a hatókörébe, s azokat a módosulásokat, amelyek nem nyelvi okokkal, hanem a valóság viszonyaival (az azokban bekövetkezett változásokkal) magyarázhatók, kizárjuk a fogalom jelentéstartományából.

Mivel egy-egy névtípus változási hajlandóságáról nyelvi síkon ez utóbbi esetben kaphatunk pontosabb képet, a továbbiakban ezt a szűkebb értelmezést alkalmazzuk.

A változási érzékenységet szűkebb értelemben tekintve a patrocíniumi településneveknek a változási érzékenységét a vizsgálataink alapján 17%-ban jelölhetjük meg: e szemantikai kategória településneveinek 17%-ában történt valamilyen szerkezeti változás.

A törzsnévből alakult településnevekre viszont egészen más értékek jellemzőek. A törzsi eredetű településnevekről ugyanis azt állapíthatjuk meg, hogy a változási érzékenységük minimális: legfeljebb az 1%-uk esett át a története során valamilyen nyelvi természetű (szerkezeti) változáson. E két számadat fényében pedig a patrocíniumi településnevek – előbb is jelzett – nagy változási érzékenysége egyértelműen kitűnik.

A településnevek változási hajlandóságát jól mutatja a mai magyar településnevek beszélt nyelvbeli használatának nagyfokú variabilitása is. (Erről itt olvashat bővebben.)

---

7.2. A változások okai és kronológiai összefüggései

A településneveknek (és általában a helyneveknek) mint nyelvi részrendszernek a változásra való érzékenységét és az egyes neveknek a konkrét változási folyamatait kiváltó tényezők sokfélék lehetnek, s köztük

• a külső (extralingvális) körülményekben (például a birtokosok cserélődésében, az etnikai összetételben) történő változások
• és a nyelvi (intralingvális) indítékok egyaránt jelen vannak.

Az extralingvális tényezőkre itt nem fordítunk nagyobb figyelmet, csupán két jellemző példával utalunk a szerepükre.

Az intralingvális körülményeket, azaz a névrendszer belső összefüggéseit tekintve pedig több nyelvi tényező is szerepet játszhat a nevek változásában:

• a nevek szociális elterjedtsége,
• az etimológiai azonosíthatósága,
• a településnévi poliszémia és homonímia kiküszöbölésének a szándéka,
• illetve az analógia (másképpen fogalmazva a névmodellek hatása) egyaránt megemlíthető mint a változásokat indukáló nyelvi tényezők.

Ezek a változást előidéző okok többnyire nem egymástól elszigetelten jelentkeznek, hanem a legtöbb változás hátterében gyakran többféle befolyásoló tényezővel is számolhatunk egyidejűleg. A változások mozgatórugói között a legintenzívebb hatóerőként ugyanakkor a névmodellekhez való igazodást jelölhetjük meg.

A helynevek keletkezését alapvetően a névmodellek határozzák meg (erről itt írtunk részletesen), azaz névadáskor az új elnevezés a meglévő névtípusok valamelyikéhez igazodva születik meg. A névmodellek produktivitásában az idők során természetesen változások is történhetnek: a korábban domináns névkeletkezési mód háttérbe szorul, s helyét egy másik veszi át.

Ez a változás pedig nemcsak az újonnan születő nevek struktúráját befolyásolja (a modellkövetés, a modellhatás révén), hanem a már meglévők szerkezeti felépítésére is hatással lehet, és azok változását is eredményezheti.

A helynévalkotást (ahogyan általában a szóalkotást is) a korai ómagyar korban jórészt a képzés és a formánsnélküliség uralta. A formánsnélküliség jól tükröződik a legkorábbi, adatokkal dokumentálható időszak személynévből, népnévből, törzsnévből, foglalkozásnévből stb. formáns nélkül alakult településneveiben.

A helynévképzés dominanciájának időszakában nemcsak a helynévalkotási szabályok, hanem a változási szabályok is ehhez igazodtak: vagyis az eredetileg képzőt nem tartalmazó névformák ez idő tájt másodlagosan gyakran bővültek képzővel:

Német > Német-i, Kovács > Kovács-i, Peter > Peter-d stb.

A képzés mint helynévalkotási folyamat idővel visszaszorult, s helyébe az összetétellel való névalkotás lépett. Amint a nyelvi folyamatok az összetételnek mint keletkezési módnak kedveztek, a változási szabályokban is módosulás állt be: a nevek földrajzi köznévi névrésszel való másodlagos kiegészülése (és részben a jelzővel való kiegészülése) mögött ez a nyelvi indíték állhat. Olyannyira intenzív volt ez a változási szabály, hogy számos korábbi képzett helynév formánsa is földrajzi köznévvel cserélődött fel:

Halászi (1291: Halasci, Gy. 2: 424) > Halásztelek (1424: Halaztelek, Gy. 2: 424), Peterd ([1330 k.]: Peturd, KMHsz. 1.) > Peterhely (1807: Peterhely, Gy. 1: 512).

A névterjedelem növekedését pár évszázad múltán aztán valamennyire ellensúlyozta egy azt keresztező tendencia: egy általános rövidülési folyamat, amely például abban mutatkozik meg, hogy a falva (és más földrajzi köznévi) utótagú településnevekből a második névrész elmaradt:

Boldogasszonyfalva (1368: Bodogazonfalva, Mező 1996: 207) > Boldogasszony (1625: Boldoghaszony, Mező 1996: 207), Remetefalva (1395: Remethefalua, Kázmér 1970: 292) > Remete (1710: Remete, Kázmér 1970: 292).

Fontos hangsúlyoznunk, hogy minden korban találkozunk olyan változási folyamatokkal is, amelyek az éppen meghatározó, „divatos” tendencia ellenében hatnak: ez a többirányúság a nyelvi változások általános sajátossága.

A településnév-változások indítékait természetesen nem mindig tudjuk feltárni. A gyakran rendkívül régen lezajlott folyamatoknak az okait jórészt elfedte az idő, s csupán az eredményét viszi tovább a nyelv. Mivel azonban az újabb változások gyakran a szemünk előtt történnek, analógiájuk segítségül hívható a régi változások indítékainak a felderítéséhez is.

---

7.3. A településnevek változásának típusai (a változási modellek)

A helynevek (a közszavakhoz hasonlóan) két összetevő, a névforma és a jelentés kapcsolataként vizsgálhatók.

• A névforma változásainak a szabályszerűségeit elsősorban a lexikális-morfológiai (és vele összefüggésben olykor a funkcionális-szemantikai) struktúra módosulásaiban ragadhatjuk meg,
• a jelentését pedig a denotatív jelentés megváltozásában.

A településneveket érintő változási folyamatok tipológiai rendszerét e tényezőknek megfelelően írhatjuk le, elkülönítve közöttük

• a komplex változásokat,
• a jelentésváltozásokat
• és az alaki változásokat.

Ezek jellemzőiről és összefüggéseiről lesz szó a következő egységekben.

7.3.1. Komplex változások

A komplex változásokat egységesen jellemzi az, hogy

• a hátterükben jórészt nyelven kívüli (extralingvális) indítékok húzódnak meg,
• és a folyamatot minden esetben a denotatív jelentés módosulása indítja el.

7.3.1.1. Néveltűnés

A települések életében sokféle, elsősorban történelmi okokkal magyarázható változás következhet be, s ezek a változások a legszélsőségesebb esetben a település elpusztulását, elnéptelenedését is eredményezhetik, ami nyelvi síkon gyakran jár együtt a néveltűnés folyamatával. A történelmi háttér bemutatásakor például már szóltunk arról, hogy előbb a tatár, majd a török hódoltság jelentős mértékben átrendezte a magyar településhálózatot.

7.3.1.2. Névdifferenciálódás

Az adott hely meglétének folytonossága mellett is történhetnek olyan módosulások a denotatív jelentésben, melyeket névváltozásokként foghatunk fel. A középkori települések történetében birtoklástörténeti vagy népességtörténeti okokból gyakran bekövetkező településosztódás magában a névalakban is részleges változást eredményezhetett.

Az e fogalommal megjelölt változás azonban nem csupán a névtestet, hanem a denotatív jelentést is módosítja részlegesen. A Kisapáti név denotatív jelentése például nem azonosítható az Apáti név denotatív jelentésével: közöttük rész–egész viszony áll fenn.

7.3.1.3. Névintegrálódás

A differenciálódással ellentétes folyamatként jelentkeznek a település-összeolvadásból eredő névváltozások. A középkorban ezek a település-történeti folyamatok jóval ritkábbak voltak, és jóval nehezebben is ragadhatók meg, mint a faluosztódások.

E történeti változásnak nyelvi síkon többféle vetülete lehet:

• a két falunév összeolvadhat egyrészt alaki változás nélkül,
• de megtörténhet a két név kontaminációja is.

A névintegrálódáson átesett településnevekre nagyfokú változatosság jellemző, amit Szurdokbénye példájával illusztrálunk.

Ez a feltehetően névintegrálódás révén keletkezett településnév jó néhány variánsban megjelenik lényegében azonos időben az írásos anyagban: Szurdok/bénye (1326/1375: Zurdukbenye, KMHsz. 1.): Bénye/szurdok (1300/1321: Bennyzurduk, KMHsz. 1.), Bénye/szurdok-a (1300: Bennazurduka, KMHsz. 1.), Bénye-i/szurdok (1300/1321: Benneyzurduk, KMHsz. 1.), Szurdok-i/bénye (1299: Zurdukibene, KMHsz. 1.). E példákban tehát nemcsak az összeolvadó települések neveinek sorrendje váltakozik, hanem az összekapcsolásukra felhasznált grammatikai eszközök is (formánsnélküliség, ‑i melléknévképző az első névrészen, -a birtokos személyrag a második névrészen).

Ez a változatosság pedig azt jelzi, hogy a faluegyesülések szórványos volta miatt a megváltozott településtörténeti helyzetet követő névváltoztatás kevéssé tudott e téren analógiákhoz, változásmodellekhez igazodni.

7.3.2. Jelentésváltozások

A helynevek jelentésváltozásai elsősorban a nevek alkotta hierarchikus viszonyok módosulásában ragadhatók meg. A helynevek a beszélők tudatában egyfajta alá–fölé rendeltségi, rész–egész viszonyban állnak egymással, ami az ember sajátos térszemléletéből következik: egy adott helyet csak más helyekhez való viszonyában tudunk meghatározni. Az, hogy egy-egy esetben a beszélők a hely megjelölésére aktuálisan melyik nevet használják fel (azaz a hierarchia mely szintjét és elemét választják), elsősorban a beszédhelyzet függvénye. A településnevek jelentésváltozásaiban a hierarchia olyan értelemben játszik fontos szerepet, hogy a változás minimális mértéke a hierarchiában való elmozdulás lehet.

7.3.2.1. Jelentésbővülés

Településneveink között sok olyan akad, amely fennállása alatt más településeket is magába olvasztott. Az ilyen településnevek denotatív jelentése az eredetihez képest kitágult.

7.3.2.2. Jelentésátértékelődés

A bekebelezett falvak ugyanezen változás alkalmával a helynevek hierarchiájában egy fokkal alacsonyabb szintre kerültek.

A középkori Veszprém megyei Döbrés falu neve (vö. 1369: Debres, Hoffmann 2013: 32) például elnéptelenedése következtében a Bakony lábánál lévő Tapolcafő település egyik határrészének nevévé vált. Ezt a folyamatot jelentésátértékelődésnek nevezzük.

Az egykori településnév jelentésében sem bővülés, sem szűkülés nem történt, hanem a név által jelölt hely fajtáját érintően figyelhetünk meg módosulást.

A helyi lakosság a települések összeolvadásakor azonban a legtöbb kommunikációs helyzetben teljesen természetes módon továbbra is az eredeti névformát használja, s csak abban az esetben tér el ettől, ha azt a szituáció feltétlenül megkívánja.

A Debrecenhez tartozó, egykor önálló településként létező Józsán élők Debrecenben például józsaiaknak mondják magukat, Budapesten viszont inkább debrecenieknek, azaz az adott hely megjelölésére beszédhelyzettől függően a helynevek hierarchiájában más-más szintről választanak.

7.3.2.3. Jelentésszűkülés

Jelentésszűkülés történik például abban az esetben, ha egy nagy kiterjedésű birtokból önálló falvak szakadnak ki, s az eredeti településnév ezt követően szűkebb jelentésben, az egyik falu neveként él tovább. Az ilyen típusú változásokat a régiségben nem könnyen deríthetjük fel.

7.3.3. Alaki változások

Ez a meghatározás megengedné ugyan, hogy a helynevek alakjára ható hangváltozásokat is a hatókörébe vonjuk, ezek a változások azonban a közszavakat és a helyneveket lényegében véve egyformán érintik, s a név strukturális felépítésére alapvetően nincsenek hatással. A következőkben ezért a településnevek alaki változásainak körében a hangváltozásokat nem vesszük figyelembe, s csak a nevek lexikális-morfológiai struktúrájában bekövetkező rendszerszerű módosulásokat tárgyaljuk.

7.3.3.1. Teljes változás: névcsere

Az ilyen típusú változás mögött elsődlegesen külső indukáló tényezők rejlenek:

• a denotátum valamely jegye (ez lehet táji jellemző, a birtokos és még sok más tényező is) megváltozik
• vagy helyette egy másik jellegzetes vonása kerül előtérbe, s ennek alapján a helyet egy más szemléletű névvel jelölik meg.

Ilyenkor a régi és az új elnevezés akár hosszabb ideig is élhet még egymás mellett, míg végül az egyik elenyészik.

A tihanyi apátság alapítólevelében említett Disznó település (1055: gisnav, Szentgyörgyi 2014: 60) az elkövetkező bő két évszázad során valamikor Apáti nevet kapott, s a két megnevezés átmenetileg egyidejű használatát (1267/1296: Gesnov vel Apathy, PRT. 10: 526) követően az utóbbi kiszorította a régi nevet, s kizárólagossá lett (1275: Apaty, Cs. 2: 587).

A Disznó > Apáti típusú változási folyamatokat névcsereként értelmezhetjük, amelynek során a denotatív jelentés azonossága mellett a név teljes lexikális és funkcionális-szemantikai módosulása következik be.

Névcseréről ugyanakkor csakis akkor beszélhetünk, ha a település megjelölésére szolgáló eredeti névalakot – egy hosszabb-rövidebb ideig elhúzódó szinonim használatot követően – az újabban megszülető névforma váltja fel.

Amennyiben a szinonim nevek küzdelméből az elsődleges név kerül ki győztesen, csupán alkalmi, időleges névkeletkezésről (szinonimitásról, majd néveltűnésről) beszélhetünk.

Mindez tehát azt jelzi, hogy noha a névcseréhez minden esetben a szinonimitáson keresztül vezet az út, nem minden szinonim viszony eredményez végső soron névcserét.

7.3.3.2. Részleges változások

A részleges változások annyira szerteágazóak és sokfélék, hogy a részletes bemutatásukra itt nem vállalkozhatunk. Ehelyett felvázoljuk azt a tipológiai rendszert, amelyben ezek a változások értelmezhetők, majd az alaki változásokkal kapcsolatban néhány általános megfigyelést teszünk.

A részleges alaki változások lehetnek

• egyrészt szabályokba, típusokba foglalhatók,
• másrészt pedig szabálytalan, tendenciákként nem leírható változások.

1. A szabályszerű szerkezeti változások

• döntően nyelvi okokra vezethetők vissza,
• s a névterjedelem a változások eredményeképpen növekedhet és csökkenhet is.

1.1. A növekedés és a csökkenés is módosíthatja a nevek szintaktikai szerkezetét: azaz egyaránt érintheti a nevek funkcionális-szemantikai és lexikális-morfológiai struktúráját.

Óvár (1255: Ouwar, KMHsz. 1.) > Nagy/óvár (1317: Nogyowar, KMHsz. 1.), Kozma (1270/1271: Kosma, Gy. 1: 114) > Kozma/falva (1427: Kozmafalwa, Cs. 1: 211).

Péter/laka (1776: Peterlaka, Inczefi 1960: 71) > Laka, Remete/falva (1395: Remethefalua, Kázmér 1970: 292) > Remete (1710: Remete, Kázmér 1970: 292).

Névrész és névelem is felválthatja egymást a név szerkezetében: ennek egyik típusa a névelem > névrész csere:

Halász-i (1291: Halasci, Gy. 2: 424) > Halász/telek (1424: Halaztelek, Gy. 2: 424),

a másik típusa pedig a névrész > névelem csere:

Kovács/telke (1320: Kuachteleke, Gy. 2: 76) > Kovács-i (1467: Kowachy, Gy. 2: 76).

1.2. A változásoknak vannak olyan fajtái is, amelyek a név funkcionális-szemantikai szerkezetét lényegében nem érintik, csupán a lexikális-morfológiai felépítését módosítják.

Hodos-d ([1177]>1405: Hvdust, KMHsz. 1.) > Hodos (1213/1550: Hudus, KMHsz. 1.).

Halász (1335: Halaz, Cs. 3: 680) > Halász-i (1497: Halazy, Cs. 3: 680).

Névrészcsere történt a Szentjános/telke (1498: Zenth Janos theleke, Mező 1996: 105) > Szentjános/szere (1556: Zent János Zery, Mező 1996: 105), Szalánc/alja (1332–35/PR.: Zalanthalia, KMHsz. 1.) > Vár/alja (1454: Warallya, Cs. 1: 217) nevekben.
Névelemcsere zajlott le a Nyárá-gy (1299: Naragh, KMHsz. 1.) > Nyárá-d (1317: Narad, KMHsz. 1.), Erzsébet+forra (1274>1340: Elysabethforra, KMHsz. 1., a forra ’forrása’ jelentésű lexéma) > Erzsébetkuta (1471: Elsewbethkwtha, KMHsz. 1., a kuta szintén ’forrása’ jelentésben szerepel itt) településnevekben.

2. A szabálytalan településnév-változásokat nem lehet típusokba rendezni: a változás esetükben ugyanis nem tendenciaszerűen, hanem minden egyes névnél egyedi, nem megjósolható jelenségként következik be.

Itt tarthatók számon az alaki struktúra

• deszemantizációjának,
• reszemantizációjának
• és transzszemantizációjának az esetei.

E folyamatokban a helynév lexikális és szemantikai szerkezete egyaránt módosulásokon megy át.

Szentmária (1287: Zenthmaria, Mező 1996: 208) > Somorja (1383: Samaria, Mező 1996: 208).

Vircsolog (1492: Verchelog, Jakó 1940: 388; egy román ’örvény, forgatag’ jelentésű szóból, FNESz.) > Vércsorog (mai névalak).

Vármező (1834: vármező, FNESz.) > Vérmező (1845: vérmező, FNESz.).

A szerkezeti változások szövevényes voltát, azaz a változási lehetőségek többirányúságát egy patrocíniumi településnév-csoport példáján szemléltetjük. A Boldogasszony ’szent asszony (azaz Szűz Mária)’ védőszentnévből 68 településnév alakult a Kárpát-medencében, s legtöbbjük strukturális felépítése módosult is az idők folyamán. Azokat a változásokat, amelyek a Boldogasszony településneveket érintették, ezen az ábrán mutatjuk be.

Ahogyan az ábra mutatja, a Boldogasszony patrocíniumi településnév

• kiegészülhet többféle földrajzi köznévi lexémával (falva, telke, háza, egyháza),
• járulhat hozzá megkülönböztető szerepű jelzői előtag (nagy-, vásár-),
• és fölcserélődhet egészében más szemantikai típusba tartozó névformával (Tótkereke).

Tovább növeli, komplikálja a lehetőségek körét, hogy a Boldogasszony patrocíniumnak van egy szinonim használatú variánsa, a Szentmária. Ez a név is átmehet szerkezeti módosulásokon:

• kiegészülhet földrajzi köznévvel (Szentmáriafalva),
• keresztülmehet a deszemantizáció folyamatán (Szemerija, Somorja).

A közvetett változásviszonyok még tovább színezik a képet, hiszen például a másodlagos Boldogasszonyfalva név maga is tovább alakulhat:

• a boldog ’szent’ névelemének elmaradásával (redukcióval) lehet belőle Asszonyfalva,
• az asszony lexémájának redukciójával Boldogfalva,
• differenciáló jelzővel kiegészülve pedig Alsóboldogasszonyfalva stb.

A Boldogasszony településnév esetében e variánsok tehát mint oda-vissza bekövetkező változási lehetőségek tarthatók számon, ám e lehetőségek közül egy-egy konkrét településnévben legfeljebb néhány realizálódik.

Ezt a sokféleséget látva nem meglepő, hogy egy-egy településnév esetében a változási irányok megállapítása – a változások többvonalúsága vagy konvergens volta miatt – még gazdag adatoltság esetén is gyakran nehézségekbe ütközik. A szálak kibogozása, a változások felfejtése többnyire

• időigényes, alapos vizsgálatok révén,
• számos tényezőnek (például általános nyelvtörténeti tendenciáknak, az egyes névtípusok kronológiai jellemzőinek) a figyelembevételével,
• s az egyedi sajátosságok aprólékos elemzése révén lehetséges csupán.

Gazdag névanyagon végzett vizsgálataink mindenesetre azt is mutatják, hogy azok a változási folyamatok, amelyek kétrészes helynevet eredményeznek (tehát például a kiegészülés és a névelem > névrész csere) jóval gyakoribb folyamatok voltak a magyar településnevek történetében, mint azok, amelyek révén egyrészes nevek keletkeztek (tehát az ellipszis és a névrész > névelem csere)

Ez minden bizonnyal összefüggésbe hozható azzal a közszavak körében megfigyelhető tendenciával, amely a magyar nyelv története során a képzés szerepének háttérbe szorulását és az összetétellel való szóalkotás előretörését mutatja.

---

7.4. A településnév-változások és az általános sztenderdizációs folyamatok

A településneveket érintő nyelvi természetű változások a 15–16. századig jórészt lezajlottak. Annak a hátterében, hogy a 16. század időszaka a településnevek változási hajlandóságát, illetve változási lehetőségeinek körét tekintve lényeges mérföldkőnek látszik, bizonyos sztenderdizációs mechanizmusok húzódhatnak meg.

• Összhangban állhat a névalakulás folyamata egyrészt a birtokosi réteg törekvéseivel: a birtokrendszer, a birtokszerkezet kialakulásával, az ország területének a birtokos családok közötti „felosztásával”.
• A középkor korai időszakában fontos tényező volt továbbá az egyház, amelynek befolyásoló szerepét leginkább a patrocíniumi eredetű településnevek elterjesztésében érhetjük tetten. E nagy befolyással bíró réteg, szélesebb értelemben pedig a középkori magyarországi értelmiségiek csoportja főleg a jog és az írásbeliség révén tudott beavatkozni más tekintetben is a településnevek életébe.
• Az is valószínűsíthető harmadrészt, hogy az írásbeliség, különösképpen pedig a magyar nyelvű írásosság terjedése ugyancsak hatott a településnevek állandósulásának folyamatára.
• E három, lényegében külsődleges tényező mellett a nevek változékonysága, illetőleg állandósága a nyelv általános sztenderdizációs folyamatával is bizonyosan szervesen összefügg.

Mindezek a folyamatok pedig nem csekély mértékben játszhattak szerepet abban, hogy a településnevek természetes változékonysága idővel jelentősen lecsökkent, a nevek alakja nyelvileg egyre határozottabban rögzült, megmerevítve ezáltal bizonyos mértékig magát a rendszert is.

A tendenciák természetes menetébe a hivatal a továbbiakban egyre fokozódó mértékben beavatkozott ugyan, ám az így létrejött hivatalos nevek a mindennapi beszélt nyelvbeli névhasználattal bonyolult kölcsönhatásban vannak (erről itt szóltunk).

---

Irodalom

Bölcskei Andrea, A magyar településnevek korrelációs rendszerének alakulása a természetes névadás korszakában. A Károli Gáspár Református Egyetem Magyar Nyelvtudományi Tanszékének Kiadványai 2. Budapest, 2010.

FNESz. = Kiss Lajos, Földrajzi nevek etimológiai szótára I–II. Negyedik, bővített és javított kiadás. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1988.

Hoffmann István, A helynevek rendszerének nyelvi leírásához. Magyar Nyelvjárások 37 (1999): 207–216.

Hoffmann István, Magyar helynévkutatás. 1958–2002. A Magyar Névarchívum Kiadványai 7. Debrecen, Debreceni Egyetem Magyar Nyelvtudományi Tanszék, 2003.

Hoffmann István–Rácz Anita–Tóth Valéria, Régi magyar helynévadás. A korai ómagyar kor helynevei mint a magyar nyelvtörténet forrásai. Budapest, Gondolat Kiadó, 2018. 329–344.

Kázmér Miklós, A »falu« a magyar helynevekben. XIII–XIX. század. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1970.

Kiss Gábor–Zágorhidi Czigány Balázs, Egy mikrotáj történeti helynévanyaga. Vasvár keleti határa az Árpád-korban. Helynévtörténeti Tanulmányok 2 (2006): 129–157.

Kiss Lajos, Történeti vizsgálatok a földrajzi nevek körében. Piliscsaba, Pázmány Péter Katolikus Egyetem, 1999.

Mező András, A magyar hivatalos helységnévadás. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1982.

Mező András, A típusváltás. Egy fejezet helységneveink élettanából. In: Balogh Lajos – Ördög Ferenc szerk., Névtudomány és művelődéstörténet. A IV. Magyar Névtudományi Konferencia előadásai Pais Dezső születésének 100. évfordulóján. A Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai 183. Budapest, 1989. 143–146.

Mező András, A templomcím a magyar helységnevekben. 11–15. század. METEM-könyvek 15. Budapest, 1996.

Tóth Valéria, A templomcímből alakult településnevek változásáról. Helynévtörténeti Tanulmányok 2 (2006): 31–46.

Tóth Valéria, A településnevek változási érzékenységéről. In: Hoffmann István–Juhász Dezső szerk., Nyelvi identitás és a nyelv dimenziói. Debrecen–Budapest, 2007. 57–65.

Tóth Valéria, Településnevek változástipológiája. A Magyar Névarchívum Kiadványai 14. Debrecen, Debreceni Egyetem Magyar Nyelvtudományi Tanszéke, 2008.