2. A MAGYAR HELYNEVEK GYŰJTÉSÉNEK ÉS KÖZZÉTÉTELÉNEK TÖRTÉNETE A 20. SZÁZAD KÖZEPÉIG

2.1. A Magyar Tudós Társaság szerepe
2.2. Egyéni kezdeményezések
2.3. Pesty Frigyes helynévtára
2.4. Nyelvészeti célú helynévfeltárás
2.5. Történettudományi célú helynévfeltárás
2.6. Néprajzi célú helynévfeltárás
2.7. Dialektológiai és nyelvtörténeti célú helynévközlések
2.8. Az erdélyi helynévtörténeti iskola
Irodalom

2.1. A Magyar Tudós Társaság szerepe

A nevek – s ezen belül a helynevek – iránti tudományos érdeklődés Magyarországon már a 19. század elején megmutatkozott. Ez nem véletlen, hiszen a felvilágosodás nyelvi programjának fontos része volt a szókincs megújítása és ezzel együtt a dokumentálása. Ezt az időszakot tekintjük a magyar nyelvújítás korának. Ennek keretében a nemzeti nyelv felemelkedésének és kiművelésének érdekében korszerű szótárak létrehozását tűzték ki célul.

A korszak egyik legkiválóbb tudósa gróf Teleki József volt, aki az 1825-ben megalapított Magyar Tudós Társaságnak, a Magyar Tudományos Akadémia elődjének az első elnökének tisztét is betöltötte. A Magyar Nemzeti Múzeum 1815–1817. évi „jutalom feleleteire” készült dolgozatában „egy tökéletes magyar szótár” rendeltetéséről és készítési módjáról értekezett. A helynevekről megjegyzi, hogy ezeknek természetesen elsősorban a földrajzi lexikonokban lenne a helyük, mindazonáltal a helynevek vizsgálata a nyelvünk egészére nézve is hasznos lenne, ennek megfelelően pedig a szótárakból sem mellőzhetjük őket, mivel

„azok nélkül a’ közbeszédben sem lehetünk el, és különösen a’ hazaiak nemzésének megvisgálálása, nyelvünk egész alkotásába, nagy világot önthet, azokat a’ nyelvünk gyarapodását tárgyazó szótárunkban egészszen elmellöznünk nem lehet, söt a’ szónemzés’ vóltaképen való kifejtésének tekintetéből kénytelenek leszünk, a’ hazai helységek vizek és erdők közül némelly kevésbe nevezetesekről is említést tenni.” (Teleki 1821: 18)

Teleki József érdemei közé tartozik, hogy az ő hatására kerültek be a tulajdonnevek a későbbi munkákba, a különféle etimológiai, történeti, értelmező és tájszótárakba.

Néhány év elteltével a Magyar Tudós Társaság figyelme is a tulajdonnevekre terelődött. Ennek eredményeképpen a következő években két – a nevek kutatását és közzétételét célzó – pályázati kiírást is megjelentettek. Az első, 1837. évi pályázat az alábbi kérdés megválaszolását tűzte ki célként:

„Melyek a’ két hazában és hajdani magyar tartományokban részint fenlévő, részint régi emlékekben található, azon magyar hangzatú helyírási (topographiai) és család-nevek, mellyeknek eredeti jelentését bizonyossággal vagy legalább hihetősséggel meghatározhatni?”

A felhívásnak köszönhetően több pályamunka készült. Közülük azonban – a bennük szereplő számos tévedés miatt – egyik sem számított valódi tudományos értékű eredménynek.

A Társaság második, 1853. évi pályázata az előző kiírás óta eltelt tizenhat év ellenére sem hozott áttörést. Bár ez alkalommal is érkeztek be pályamunkák, a többségük ez esetben is értéktelen munkának bizonyult. A kiírás szövege – az előzőhöz képest – a következő újdonságokat tartalmazta:

A helynévgyűjtés legfőbb célja egy kimerítő „helyirati szótár” megteremtése.
A helynevek magyarázata gyakran csak a történeti alakok ismeretében lehetséges, éppen ezért a történeti forrásokból is össze kell gyűjteni az adatokat.
A magyarral párhuzamos, idegen nyelvű alakok lejegyzése szintén megkerülhetetlen.
A helynevek bizonyos csoportokba való besorolására a kiírásban történt először kísérlet.
Az utasítás felsorolja azokat a helyrajzi tényezőket is, amelyeknek a neve a helynév fogalomköre alá vonható.

2.2. Egyéni kezdeményezések

A helynévkutatásra vonatkozó kezdeményezések újabb eredményei Révész Imre munkásságához köthetők, aki 1851-ben az Új Magyar Muzeum hasábjain egy szótárszerűen összeállított helynévgyűjteményt tett közzé. Ez a munka kevés híján kétezer helynevet foglal magába, ami az akkori helyzetet tekintve – mivel egészen addig nem születtek tudományos értékű helynévközlések – komoly eredménynek számított. E munka az ország minden részéről közöl helyneveket, és ezek mindegyikét lokalizálja, vagyis valamilyen helyhez (településhez vagy legalább vidékhez, tájhoz) köti. Munkamódszerét az jellemzi, hogy helynevei között

„egy sincs, mely egy vagy más tekintetben nyelvészeti nevezetességgel ne bírna, miután a mindenki által érthető, vagy semmi nyelvtani érdekkel nem bíró helyneveket gyüjteményembe fel sem vettem.” (Révész Imre 1853: 80)

Révész a helyneveket – elmondása alapján – részben a helyszínen, részben pedig olyan személyektől gyűjtötte, akik a vizsgált vidékről származtak. A gyűjtés során rákérdezett a helynevek keletkezésére vonatkozó helyi magyarázatokra is. Ezeket azonban nem mindig tartotta érdemesnek lejegyezni. A munka eredményességével kapcsolatban két előre mutató megjegyzést tett:

Bármilyen nagy terjedelmű határ helyneveit akarjuk megmagyarázni, ez nem sikerülhet a más vidékekről származó összehasonlító anyag nélkül.
A helynévmagyarázás terén csak a magyarral rokon nyelvek és a hazánkban lakó népek helyneveivel való egybevetés és összehasonlítás útján várhatunk eredményt.

A források alapján ismeretes, hogy Révész Imrének volt egy másik, ki nem adott helynévjegyzéke is. Ez azonban elkallódott. A levelezések alapján feltételezik, hogy ez a munka az előbbi gyűjtésnél valamivel kidolgozottabb lehetett. Valószínűnek látszik, hogy ebben az írásban a nevekkel kapcsolatos magyarázatok, néveredeztetések is szerepeltek.

Egy másik közleményében Révész a magyar helynevek nyelvészeti vonatkozásairól írt. Ebben a szerző a helynevek tudományos jelentőségére mutat rá. Emellett hangsúlyozza, hogy a helynévkutatásban a nyelvtörténeti szempontokat is fontos figyelembe venni. A helynevekre vonatkozó vizsgálatoknak a következő – ma is követendőnek számító – alapelveit fogalmazta meg:

tekintetbe kell venni a helynevek történeti forrásokban előforduló alakjait,
figyelemmel kell lenni a hangok változásának mechanizmusára,
valamint a helynévadásban szerepet játszó lélektani tényezőkre,
és számba kell venni a területen végbement gazdálkodásbeli, vízrajzi és természeti változásokat.

Révész egész névkutatói munkássága, megállapításai alapos nyelvtudományi felkészültségről árulkodnak. Emellett számos kiadvány igazolja, hogy nem pusztán a nevekkel kapcsolatos saját eredményei, hanem a kortársakra gyakorolt hatása miatt is kiemelkedik a korabeli tudósok köréből.

Talán Révész Imre hatásának is köszönhető, hogy az ugyancsak Debrecenben élő Balkányi Szabó Lajos összegyűjtötte és 1865-ben kiadta a Debrecen helynevei. 100 helynévnek történeti, szájhagyományi és szónyomozási magyarázata c. írását. Ez a munka azért is nevezetes, mert ez az első olyan közlés, amely egyetlen település helyneveit önálló kiadvány formájában dolgozza fel. Az alcím Debrecen száz helynevéről szól, de az írás tüzetesebb ellenőrzése után láthatjuk, hogy a szerző a megnevezett száz mellett, névmagyarázat nélkül még további kilencvenkét helynevet is közöl. A gyűjtés módszertanával kapcsolatban Balkányi Szabó elmondja, hogy nem szándékozott a település határának teljes helynévanyagát közreadni, csupán a nevezetesnek tartott példákat vette bele a munkájába. A közlés tehát nélkülözi mindazon helyneveket, amelyek a gyűjtő számára érdektelennek, közhasználatúnak, személynévi eredetűnek vagy könnyen érthetőnek stb. tetszettek.

A helynévkutatás terén Szabó Károly munkássága szintén úttörő jellegűnek számít. A Békés megyei Köröstarcsa helyneveiről szóló művébe (1851) több, a saját korában újszerűnek ható gondolatot is belefoglalt. Nála jelentkezik először az az igény, amely szerint az egyes települések, tájegységek teljes névanyagának az összegyűjtésére kell törekedni. Szabó két szempontból tartja fontosnak a helynevek megismerését: a nyelvészeti és a történeti tanulságaik miatt. Nagy hangsúlyt helyez a gyűjtési mód fontosságára. A gyűjtő munkája szerinte ugyanis akkor lesz igazán eredményes, ha a helyszínt jól ismeri, és ha a vidék lakosságával is szoros kapcsolatot ápol. A teljességre való törekvés és a település alapos ismeretének köszönhetően a mintegy nyolcvan helynévből álló gyűjteménye a legkiválóbb 19. századi munkák sorát gyarapítja.

„Arra […], hogy a magyar helynevek gyűjteménye teljes és alaposan megfejtett lehessen, múlhatatlan, hogy minden helység és puszta helyneveit olyak írják össze s magyarázzák meg, mennyiben lehet maga a nép előadása után, mely a neveket adá s így legjobban értheti, kik azon helynek úgy szólván, minden talpalat földét ismerik, s annak lakosaival a legszorosabb viszonyban állanak. Ellenkező esetben a gyűjteménynek hiányosnak, egyes helynevek leírásában pontatlannak s azok megmagyarázásában, mi egész munkában a legfőbb, gyakran csalatkozónak kell lennie.”

2.3. Pesty Frigyes helynévtára

A 19. század legnagyobb ívű, az ország összes települését érintő helynévgyűjtő programja Pesty Frigyes országos kezdeményezése volt. Pesty Frigyes 1850 és 1884 között szülővárosa, Temesvár kereskedelmi és iparkamarájánál volt titkár. Ez azonban nem gátolta őt abban, hogy a munka mellett tudománnyal is foglalkozzon. A korabeli hírlapokban kereskedelmi és tudományos kérdéseket népszerűsített. Már az első cikkeiben megmutatkozott a helynevek iránti komoly érdeklődése.

A Magyar Sajtóban 1857-ben és 1858-ban figyelemre méltó megjegyzéseket ír a helynevek vizsgálatáról és a gyűjtés fontosságáról. A figyelmet a „hang-hasonlat”, azaz pusztán a nevek hasonló hangalakján alapuló vizsgálódások veszélyére is felhívja. 1858-ban megindította a Delejtű c. lapot. Ez a folyóirat az itteni téma szempontjából azért érdemel említést, mert helynévközléseket és a helynévgyűjtést szorgalmazó írásait is megjelentette benne.

„Ha magunk ezen (a helynévmagyarázati) kísérletnek némi fontosságot tulajdonítunk, ez csak azért történik, hogy mások, nálunknál kedvezőbb viszonyok közt lévő hazafiak figyelmét e tárgyra irányozzuk, hogy őket ösztönözzük, azt mire nekünk készület, alkalom és tudomány hiányzik, nagyobb sikerrel megfejteni. A hazai helynevek magyarázata nem egyes ember feladata lehet, mert az sokkal nagyszerűbb, hogy sem egyetlen író vele megbirkozhasson, hanem szükség, hogy mindenek előtt gyűjtsük a helyirati neveket és aztán ereszkedjünk eszmecserébe azon értelem fölött, mely egyik vagy másik névben keresendő.” (1859)

Pesty már a hatvanas évek elején hozzákezdett ahhoz a munkához, melynek eredménye Magyarország egész területének 1864–65-ből származó helynévgyűjteménye lett. Elképzelése szerint a helynévállománynak az egész országra kiterjedő összeállítása a leghatékonyabban a hatóság bevonásával valósítható meg. 1862 végén a magyar helytartótanácshoz és az erdélyi kormányszékhez fordult azzal a kéréssel, hogy a helynevek összegyűjtését hivatalos úton rendeljék el. A kormányzati szervek pozitívan reagáltak a felkeresésre. A helytartótanács a Magyar Tudományos Akadémiát, a kormányszék pedig az Erdélyi Múzeum-Egyesületet kérte fel Pesty tervének véleményezésre. A gyűjtést 1864-ben indították útjára: az ország valamennyi településére utasítást és kérdőíveket küldtek ki, amelyeket az ottani tisztviselőknek kellett kitölteniük.

A munkával kapcsolatosan Pesty Frigyes nyomatékkal kérte, hogy

a nyomtatványok minden községhez jussanak el, és
az összegyűlt anyagot neki küldjék vissza.

Az 1864. végén, a Pesti Naplóban írt cikkében a nyilvánosság előtt is nyilatkozott céljairól: a gyűjtéssel Magyarország történeti helynévtárát szerette volna összeállítani. Ebben minden „topographiai névnek” szerepelnie kell, a gyűjteményben tehát az oklevelekből származó neveknek (köztük az elpusztult falvak neveinek) is helyet kell kapniuk. Pesty emellett a telekkönyvi térképek, a régi terv- és térrajzok helynévanyagára is igyekszik ráirányítani a gyűjtők figyelmét, valamint a már összegyűlt anyag jellemzésére is kísérletet tesz.

A helynévgyűjtés 1866 elejére ért véget. A munka eredményét 63 kéziratos kötet őrzi. A gyűjtemény meglehetősen egyenetlen: nagyon értékes (lásd pl. Berekböszörmény település névanyagát) és szinte teljesen értéktelen gyűjtéseket (lásd pl. Kiskér település névanyagát) egyaránt tartalmaz. Az egyenetlensége mellett a gyűjteménnyel kapcsolatban a szakemberek két további kritikát szoktak megfogalmazni.

Az egyik a gyűjtés módszertanát illeti. E szerint a gyűjtés nem megbízható, mivel a kérdőíveket nem a helyi lakosság, hanem hivatalos személyek töltötték ki.
A másik kritika a nyelvi adatokat érinti. A gyűjtéseket olvasva gyakran nem könnyen dönthető el, hogy bizonyos földrajzi köznevek a névhez tartoznak-e vagy sem. Ugyanakkor ennek a fordítottjával is találkozunk: feltételezhető, hogy egyes nevek rövidítve, az utótagjuk (pl. földrajzi köznévi utótag) nélkül kerültek be egyes anyagokba.

Mindezek mellett Pesty Frigyes helynévtára névtani, nyelvtörténeti, néprajzi, helytörténet, történeti földrajzi stb. szempontból is rendkívül értékes gyűjtemény. Névanyagának az azóta eltelt időszak távlatából kettős értéke van: az ország csaknem teljes területére kiterjedő, viszonylag rövid időn belül összegyűjtött szinkrón helynévanyagot tartalmaz, amely az azóta eltelt időnek köszönhetően mára történeti értékű névkinccsé vált.

A kötetek közel felét mára sikerült kiadni. A Magyar Nemzeti Helynévtár Program a még hiányzó kötetek kiadását is a feladatának tekinti.

2.4. Nyelvészeti célú helynévfeltárás

Pesty Frigyesnek két olyan írása említhető meg, amelyben az országos helynévgyűjtés eredményeit is felhasználta. Annak lezárása után másfél évtizeddel jelent meg akadémiai székfoglalójaként A helynevek és a történelem c. dolgozata (1878), melyben a szerző azokat az értékeket ismerteti, amelyeket a helynevek a történész és a nyelvész számára nyújtanak. Pesty az 1864–65-ös gyűjtés eredményeit sorozatban kívánta megjelentetni, amelynek első kötetéül a Magyarország helynevei történeti, földrajzi és nyelvészeti tekintetben (1888) c. munkát szánta. A szerző halála miatt azonban ez a vállalkozás félbeszakadt, így az első tudományos értékű magyar helynévszótár sajnos torzóban maradt.

A korszak másik nagyszabású munkája a Czuczor Gergely és Fogarasi János szerkesztésében megjelent mű, A magyar nyelv szótára I–VI. (1862–1874). Ez volt az első tudományos igénnyel megalkotott egynyelvű értelmező szótárunk, amely – egyéb érdemei mellett – helyneveket is jelentős számban közölt. A szócikkek szerkezetével kapcsolatban érdemes megjegyezni, hogy a szerzők nem elégedtek meg az egyszerű szómagyarázatokkal, hanem a szavak grammatikai jellemzőivel (pl. a helynevek esetében a raghasználattal) és – a romantikus-liberális nyelvszemléletben elterjedt ún. gyökelméleten alapuló, az őket követő nyelvészeti paradigmában élesen támadott – etimológiai magyarázatával szintén foglalkoztak. (L. például a Debrecen és a Szatmár szócikket!)

2.5. Történettudományi célú helynévfeltárás

A 19. század végéhez közeledve az elődök munkái nyomán a helynevek iránti érdeklődésnek elsősorban a történettudományi vonulata erősödött meg. Leginkább a történeti földrajzi céllal írott helynévközlések száma gyarapodott. Ezek azonban a nyelv- és névtörténeti érdekű helynévkutatás számára is kiváló forrásanyagot szolgáltatnak.

Csánki Dezső nagyszabású műve, a Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában kiemelkedik e munkák közül is. Ennek a műnek a megírását az Akadémia még 1886-ban elhatározta, és megírását a történelmi bizottságra, a szerkesztését pedig Csánki Dezsőre bízta. A munkát eredetileg négy kötetesre tervezték, végül a gyűjtött anyag fokozatos bővülésének köszönhetően hat kötet készült el (1890–1913). Az egyes települések legkorábbi történetének tárgyalása mellett történeti helynevek nagy tömegét is tartalmazza a munka. A ma is létező települések mellett az elpusztult falvakról – melyeknek nevei a nép ajkán gyakran élnek tovább külterületi helyek, határrészek megnevezéseiként – is számot ad az áttekintés. A mű a régi magyar településnevek vizsgálatának ma is nélkülözhetetlen forrása.

Ortvay Tivadar elsőként tett kísérletet arra, hogy Magyarország régi vízrajzát megírja (1882). A középkori oklevelekből, krónikákból, térképekből, útleírásokból mintegy 3050 folyó- és állóvíz egykori meglétét igazolta. Elsősorban nem magukkal a víznevekkel foglalkozott, hanem sokkal inkább a vízrajzi tényezők leírásával, jellemzésével, helyének megállapításával. Nem egy esetben azonban a néveredet megfejtésével is próbálkozott.

2.6. Néprajzi célú helynévfeltárás

A gyűjtési módszer tökéletesítése terén ebben az időszakban kétségtelenül Jankó János néprajzkutató jutott a legmesszebbre, aki a néprajzi munkásságának részeként helynévgyűjtéssel és -feldolgozással is foglalkozott. A gyűjtést Kalotaszeg falvaiban kezdte. Már ebben a munkában is hangsúlyozza, hogy a helyneveket a nép ajkáról és nem a telekkönyvekből kell lejegyezni, és a leghitelesebb elnevezésekhez a helyi parasztság kikérdezésével juthatunk hozzá.

„E czélokból gyűjtöttem magam is össze a kalotaszegi falvak jó részének határelnevezéseit abban a formában, amint az a nép ajakán él, és nem abban, amelyben azokat a telekkönyvekbe iktatták be, melyek elnevezései a népétől eltérnek, de meg sokkal kisebb névanyagot ölelnek fel, mint a nép, mely minden föddarabnak, ároknak, gödörnek, oldalnak, csúcsnak, stb. stb., külön nevet adott régen és hagyta örökül a jelen népének.” (1892)

A Balaton környékének tanulmányozása során (1902) még kiforrottabb gyűjtési módszert alkalmazott. Ennek a fázisait a Kiliti településen végzett munka segítségével szemlélteti:

Első lépésként kiírta a Pesty Frigyes-féle gyűjtésnek a területre vonatkozó megállapításait és helyneveit.
Ezt a munkafázist a hivatalból kikért kataszteri térkép lemásolása követte.
A falu jegyzője segítségével behívatta a falubírót és néhány olyan idősebb személyt is, akikről tudták, hogy jó ismerői a településnek. A nép ajkán ismert helyneveket az ő segítségükkel jegyezte le.
A beszélgetés zárásaként nem mulasztotta el a Pesty-gyűjtésből és a kataszteri térképekről származó neveket is kikérdezni.
Az általa rajzolt térképekre felírta azokat a számokat, amelyeket az egyes helynevek mellett feltüntetett.

Jankó gyűjtéseivel kapcsolatosan megállapítható, hogy módszere tökéletesítésével egyre gazdagabbak lettek az általa összeállított anyagok. Az Aranyosszéken végzett kutatása során például kétszer-háromszor is ellenőrizte és bővítette az ott lejegyzett listát. Jankó eljárása a későbbiekben az élőnyelvi gyűjtéseknek szinte a kötelező normájává vált, amely az egész 20. század során lényegében meghatározta a gyűjtők által alkalmazott módszertant. Jankónak nem pusztán a gyűjtés, hanem a gyűjtött anyag feldolgozása is nagy érdeme, valamint az is, hogy a táj jellemzőinek figyelembevételével dolgozott, noha – s ezt hiányosságaként említhetjük meg – a gyűjtést a határ bejárása nélkül végezte el.

2.7. Dialektológiai és nyelvtörténeti célú helynévközlések

A 20. század első éveiben a népnyelvben használt helynevekkel jobbára csak a dialektológiai kutatások keretében foglalkoztak. A helynevek az ilyen tárgyú művekben afféle kísérő, mintegy a tájnyelvi szókincset illusztráló anyagokként, felsorolásszerűen jelennek meg. Ilyen helynévlistákat találunk például a Nyelvészeti Füzetek sorozatában, Beke Ödön A pápavidéki nyelvjárás (1905) és a Kemenesalja nyelve (1906) c. munkáiban. Az ezekhez hasonló helynévközlések – még ha bármiféle magyarázat nélkül is jelentek meg – rendkívül fontosak, mivel hiteles, a kiejtést is pontosan tükröző nyelvjárás-történeti adatoknak tekinthetők.

A helynévkutatás terén a 20. század első harmadát az etimológiai vizsgálatok uralták. A nevek kutatása ebben az időben vált valójában a történeti nyelvészet részévé, elsősorban Melich János munkásságának köszönhetően. Melich tudományos érdeklődésének homlokterében a szókincs nyelvtörténeti szempontú vizsgálata állt. Ennek jegyében írták meg Gombocz Zoltánnal közösen az igen alapos, részletező, hangtörténeti szempontból gondosan kimunkált helynév-etimológiákat is tartalmazó Magyar etymológiai szótár-t (1914–1944). Melich másik jelentős műve A honfoglaláskori Magyarország (1925–1929), amelyben a helynévfejtés eszközével a Kárpát-medence etnikai összetételét vizsgálta. A település- és a víznevek etimológiai magyarázata segítségével annak a kérdésnek a megválaszolására vállalkozik, hogy a 9. század második és a 10. század első felében milyen nyelvű népeket találtak a térséget elfoglaló magyarok.

2.8. Az erdélyi helynévtörténeti iskola

A 20. századi magyar nyelvtudomány s ezen belül a helynevekkel kapcsolatos vizsgálatok egyik legnagyobb hatású alakja Szabó T. Attila volt. Legfőbb érdeme az volt – amellett, hogy számos gyűjtés és elemzés köthető a nevéhez –, hogy a helynévkutatás módszertanát új alapokra helyezte. A történeti és az élőnyelvi helynevek tudományos vizsgálatát egyaránt fontosnak tartotta, s emellett a névtani kutatások fókuszába az addig is vizsgált településnevek és víznevek mellé a határnevek állományát is beemelte.

A ma is sokak által használt és idézett írásában, a Miért és hogyan gyűjtsünk helyneveket? c. munkában (1938) a helynévkutatás módszertanát közérthető nyelven, izgalmas példák felhasználásával tárgyalja, három kérdéskörbe rendezve mondandóját.

„már a keletkezéskor értelmetlen helynevet el sem képzelhetünk. Hogy aztán mégis igen sokszor akadunk ilyenre, ezt a nyelv folytonos alakulása, a népesség faji változása, a keletkezéskor szerepet vivő mozzanat ismeretlensége, a nép magyarázgató (helyesebben félremagyarázó) készsége és sok más ilyenféle tényező okozza.”

A nevek történeti forrásértékét hangsúlyozza az alábbi tényezők kiemelésével:

a nevek a maitól eltérő, eredeti természeti állapotot tükröznek;
olyan objektumokról emlékeznek meg, amelyek a vizsgált terület, vidék vagy akár ország történetében egykor fontos szerepet töltöttek be;
igen gyakran a helynevek mutatják meg egy-egy népcsoport első megjelenésének vagy későbbi letelepülésének helyét és idejét;
egyes földrajzi neveink a történeti és néplélektani mozzanatok együttes munkájának köszönhetően születtek;
mások a „népkedély”, a közösség humorának termékei.

A nevek emellett a nyelvben beálló változásokról is számot adhatnak:

a régi magyar nyelv ma már kihalt vagy jelentésváltozáson átment szavait őrizhetik;
a területre jellemző alapvető nyelvjárási sajátosságokat jelezhetnek;
nem is olyan ritkán a nép etimologizáló hajlamának eszközei.

A Hogyan gyűjtsük a helyneveket? kérdésre válaszolva a kutatás lépéseit, a helynévgyűjtés során alkalmazott szempontokat ismerteti. Szabó T. Attila az élőnyelvi (a tanulmányban: helyszíni vagy jelenkori) és a történeti helynévgyűjtést egyaránt szorgalmazza, sőt hangsúlyozza, hogy a kétféle gyűjtés – bár részben más eljárásmódot kívánnak – egymást egészíti ki. Kiemeli, hogy a helynévgyűjtést minden esetben egy bizonyos települési egység, azaz egy falu vagy egy város határán belül kell elvégezni.

A gyűjtés menetének a főbb lépéseit az alábbiak szerint írja le:

Az élőnyelvi helynévgyűjtés minden esetben a bel- és külterület vázlatos megrajzolásával kezdődik.
A gyűjtés ideje alatt hallott minden helynevet jegyezzünk le, ne csak a számunkra érdekeseket, ritkákat!
A helyneveket a kiejtésnek megfelelően, vagyis fonetikusan jegyezzük le!
A helyneveket számmal kell ellátni. A lokalizálás során ezeket a számokat fogjuk a térképvázlaton elhelyezni.
A nevek által jelölt területek gazdálkodási minőségét (szántó, kaszáló, erdő stb.) szintén tüntessük fel!
Ha a kérdéses területen egykor település állt, s erre esetleg maradványok is utalnak, mindenképpen jegyezzük fel ezt a körülményt is!
Helynévgyűjtéskor a legjelentéktelenebb tűnő információkat, valamint a helyi mondákat is tekintetbe kell vennünk.
Ismerjük meg a helyekhez kapcsolódó népszokásokat és az azokhoz fűződő magyarázatokat!
Jegyezzük le a lakosság által megadott névmagyarázatokat, de ezek mellett törekedjünk a helynév eredeti jelentésének a megállapítására is!
A vizsgált településnek a más ajkú lakosság által használt neveit is gyűjtsük össze!
Jegyezzük fel azoknak a nevét, foglalkozását és életkorát is, akik az adatgyűjtésben segítettek!
Az anyagunkat minél több személy bevonásával ellenőrizzük, egészítsük ki és javítsuk! A kikérdezett személyek körét ne korlátozzuk csupán egyetlen társadalmi csoport tagjaira! Minél több forrásból szerzünk adatokat, a gyűjtésünk annál gazdagabb és pontosabb lesz.

„Az ilyen munka kétségtelenül a téglahordás munkája. Aki egy-egy falu, vagy város helyneveit összegyűjti, egy-egy téglát, oszlopot, vagy tartóívet, egy-egy sarokkövet, vagy alapokat adó kőtömböt szállít ahhoz az épülethez, amelynek neve: magyar tudomány.”

Módszertani ismertetését Szabó T. Attila a történeti helynevek ügyével folytatja. Abból indul ki, hogy a pontos helynévmagyarázatok megfogalmazásához a gyűjtőnek ismernie kell a helynevek történeti, múltbéli alakjait is. Felsorolja azokat az intézményeket, ahol a történeti helyneveket tartalmazó dokumentumokra lelhetünk: pl. levéltárakban, a községházán, telekkönyvi hivatalokban. A nevek lejegyzését illetően megjegyzi, hogy ezeket nem a (vélt) kiejtésnek megfelelően, hanem betű szerint kell leírni, s ebben „szőrszálhasogató pontossággal kell eljárnunk”.

A névanyag megszerkesztésével kapcsolatban úgy foglal állást, hogy az élőnyelvi és a történeti gyűjtés anyagát nem külön kell kezelnünk, hanem egymással összeszerkesztve és a települési egységeknek megfelelően kell tárgyalni őket.

Szabó T. Attila a fentebb ismertetett módszereket a saját kutatásaiban is alkalmazta. Életének, pályájának a színtereit az általa kiadott gyűjtemények alapján is jól nyomon követhetjük. A gyűjtést gyermekkorának színterén, Dés településen kezdte meg (Dés helynevei, 1937). A zilahi és nagyenyedi tanárkodásának eredményeként két írása is napvilágot látott (Adatok Nagyenyed XVI–XX. századi helyneveinek ismeretéhez, 1933, Zilah helynévtörténeti adatai a XIV--XX. században, 1936). Kutatói tevékenységének szintén ehhez az időszakához köthető a Szásznyíres és Kolozsvár helyneveiről szóló munkája.

Ezekben a kiadványokban az élőnyelvi és történeti adatait szócikkes formában adja közre. Adatközléseit azonban elsősorban a történeti adatok hatalmas bősége jellemzi. A helynevek az objektumok leírásával és rövid névmagyarázatokkal együtt jelennek meg. Az egyes anyagokat térképek egészítik ki, amelyeken az egyes neveket számok lokalizálják.

Az adattári jellegű munkái jóval kevesebb szerzői magyarázatot tartalmaznak. Ezek közé a gyergyói, a Borsa-völgyi, a Tőki-völgyi és a Dobokai-völgyi gyűjtéseit sorolhatjuk. Ezek egy részét tanítványaival közösen adta ki. Közülük hatalmas adatgazdagságával kiemelkedik a Kalotaszeg helynevei I. Adatok (1942) c. írás, amely hatvanöt település anyagát mutatja be. Az adatokat a legkorábbi időktől kezdve az élőnyelvi helynevekig az egyes források időrendjében sorolja fel.

Szabó T. Attila az 1940-es évek második felében hozta létre az Erdélyi Helynévtörténeti Adattárat. A sokéves levéltári munka eredményeként, a nagyszámú helynevet tartalmazó dokumentumok tanulmányozása révén Erdély és a Partium legkülönbözőbb részeiről gyűjtött össze történeti adatokat. A vállalkozás monumentalitását jelzi, hogy a helyneveket tartalmazó céduláit 65 dobozban tárolta, az adatok számát pedig 1958-ban 650 000-re becsülte. Az adattárat élete végéig, 1987-ig gyarapította. A gyűjtemény kiadását azonban már nem érhette meg: az első kötet megjelenésére 2001-ig kellett várni, az utolsó pedig 2010-ben jelenhetett meg. A kiadás munkálatait – amelyben fiatal névkutató szakemberek egész sora vett részt – Hajdú Mihály vezette. Az adattár elektronikus feldolgozását Bárth M. János végezte el, anyaga a világhálón 2019 óta érhető el.

Az adattár a Kalotaszeg helynevei-nek a módszerét követi, de attól eltérően csak történeti adatokat tartalmaz. A helynevek és az azokhoz kapcsolódó információk a különböző régiókat tekintve nem egyenlő arányban oszlanak el:

„a legtöbb történeti helynév a közép-erdélyi megyékből: a hajdani Kolozs, Szolnok-Doboka, Torda-Aranyos és Maros-Torda vármegyékből, valamivel kevesebb a székelyföldről: Csík, Háromszék és Udvarhelyszék területéről, továbbá Alsó-Fehér, Szilágy, Kis- és Nagyküküllő vármegyéből került elő. A többihez képest elenyésző számban Erdély peremvidékéről: Beszterce-Naszód, Máramaros, Szatmár, Bihar, Hunyad, Szeben, Fogaras, Krassó-Szörény megyékből is gyűjtött névadatokat.”

Szabó T. Attila életművének központi alkotása az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár (1975–2005) közread helynévi adatokat is. Olyan földrajzi nevek kerültek be a kötetek szócikkeibe, amelyek valamilyen közszói névelemet is tartalmaznak.

Szabó T. Attila amellett, hogy maga hatalmas mennyiségű helynevet gyűjtött össze, kinevelt egy sor olyan kutatót is, akik az ő munkáját térben és időben is jelentősen kiterjesztették. Közülük is kiemelkedik Benkő Loránd, aki A Nyárádmente földrajzinevei (1947) c. munkájában nemcsak gazdag élőnyelvi adatállományt tett közzé, hanem elméleti tekintetben megalapozta az ún. mikronevek rendszerének tipológiai szándékú leírását is.

Irodalom

Balassa Iván, Szabó T. Attila (1906–1987). Erdély nagy nyelvtudósa. Budapest, Püski Kiadó, 1996.

Balkányi Szabó Lajos, Debrecen helynevei. 100 helynévnek történeti, szájhagyományi és szónyomozási magyarázata. Debreczen, 1865.

Beke Ödön, A pápavidéki nyelvjárás. Nyelvészeti Füzetek 17. Budapest, Athenaeum Irodalmi és Nyomdai R. T., 1905.

Beke Ödön, Kemenesalja nyelve. Nyelvészeti Füzetek 33. Budapest, Athenaeum Irodalmi és Nyomdai R. T., 1906.

Benkő Loránd, A Nyárádmente földrajzinevei. Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai 74. Budapest, Magyar Nyelvtudományi Társaság, 1947.

Czuczor Gergely–Fogarasi János, A magyar nyelv teljes szótára I–VI. Pest–Budapest, 1862–1874.

Csánki Dezső, Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában. Budapest, Magyar Tudományos Akadémia, 1890–1913.

Erdélyi Helynévtörténeti Adattár és interaktív névföldrajzi atlasz. Szabó T. Attila helynévgyűjtése alapján készítette Bárth M. János. Magyar Nyelvtudományi Társaság — ELTE BTK Magyar Nyelvtörténeti, Szociolingvisztikai, Dialektológiai Tanszék, 2017.

Hoffmann István–Kis Tamás, Pesty Frigyes kéziratos helynévtárából. Bihar vármegye I–II. A Debreceni Egyetem Magyar Nyelvtudományi Intézetének Kiadványai 65–66. Debrecen, 1996–1998.

Jankó János, Kalotaszeg magyar népe. Budapest, Athenaeum Társulat, 1892.

Jankó János, A Balaton melléki lakosság néprajza. In: A Balaton tudományos tanulmányozásának eredményei III. Budapest, Magyar Földrajzi Társaság Balaton-Bizottsága, 1902.

Melich János–Gombocz Zoltán, Magyar Etymologiai Szótár. Budapest, 1914–1944.

Melich János, A honfoglaláskori Magyarország. Budapest, 1925–1929.

Ortvay Tivadar, Magyarország régi vízrajza a XIII-ik század végéig I–II. Budapest, Magyar Tudományos Akadémia Történelmi Bizottsága, 1882.

Pesty Frigyes, Magyar helynevek. Magyar Sajtó 3 (1857): 244.

Pesty Frigyes, Magyar helynevek. Delejtű 2/8 (1859): 59–61, 187–188, 315–318.

Pesty Frigyes, A helynevek és a történelem. Értekezések a történelmi tudományok köréből 8/1 (1878): 3–62.

Pesty Frigyes, Magyarország helynevei történeti, földrajzi és nyelvészeti tekintetben I. Budapest, Magyar Tudományos Akadémia Történelmi Bizottsága, 1888.

Révész Imre, A magyar helynevek I–III. Új Magyar Muzeum 1/1 (1851): 510–513, 2/1 (1851): 161–164, 310–315.

Révész Imre, A magyar helynevek nyelvészeti tekintetben. Új Magyar Muzeum 3/1 (1853): 76–91.

Szabó Károly, A magyar helynevekről. Új Magyar Muzeum 1/1 (1851): 370–377.

Szabó T. Attila, Adatok Nagyenyed XVI–XX. századi helyneveinek ismeretéhez. Erdélyi Múzeum 4/38 (1933): 212–242.

Szabó T. Attila, Zilah helynévtörténeti adatai a XIV–XX. században. Erdélyi Tudományos Füzetek 86. Turda, 1936.

Szabó T. Attila, Nireș-Szásznyíres település-, népiség, népesedés- és helynévtörténeti viszonyai a XIII–XX. században. Tudományos Füzetek 91. Kolozsvár, 1937.

Szabó T. Attila, Dés helynevei. Erdélyi Tudományos Füzetek 101. Turda, 1937.

Szabó T. Attila, Miért és hogyan gyűjtsünk helyneveket? Népművelési Füzetek 4. Kolozsvár, 1938.

Szabó T. Attila, Kalotaszeg helynevei I. Adatok. Kolozsvár, Minerva Irodalmi és Nyomdai Műintézet R. T., 1942.

Szabó T. Attila, A magyar helynévkutatás a XIX. században. Erdélyi Tudományos Füzetek, Kolozsvár, 1944.

Szabó T. Attila, Kolozsvár települése a XIX. század végéig. Kolozsvár, Erdélyi Tudományos Intézet, 1946.

Szabó T. Attila, Erdélyi magyar szótörténeti tár I–XIV. Bukarest: Kriterion, Budapest: Akadémiai Kiadó, Kolozsvár: Erdélyi Múzeum Egyesület, 1975–2014.

Teleki József, Eggy Tökélletes Magyar Szótár’. Elrendeltetése, készitése módja. 1817. esztendőre. In: Jutalom feleletek a’ magyar nyelvről, a’ Magyar Nemzeti Museum 1815. 1816. 1817. esztendei kérdéseire. II. kötet. Kiadta Horvát István. Pest, 1821.