☰ BEVEZETÉS A HELYNÉVKUTATÁSBA
×

6. FELDOLGOZÓ MUNKA AZ ÉLŐNYELVI GYŰJTÉS SORÁN

6.1. Gyűjtés és feldolgozás
6.2. A gyűjtési napló
6.3. A feldolgozó munka formai kerete
6.4. A helynévadatok lejegyzése
6.4.1. A helynévalak megállapítása
6.4.2. A fonetikus lejegyzés
6.4.3. A helynevek helyesírása
6.5. A név jelöltjére vonatkozó ismeretek
6.6. A név nyelvi jellegére vonatkozó ismeretek
6.7. A hiányzó információk kiegészítése
Irodalom

6.1. Gyűjtés és feldolgozás

Mivel a gyűjtőmunka hosszú, időigényes feladat, az interjúkészítést és az interjúk anyagainak feldolgozását célszerű váltakozva végezni. Ennek ütemét azonban több tényező befolyásolja, ezek közül itt most csak néhányat említünk meg.

Ideális esetben minden egyes interjút követően kívánatos azonnal feldolgozni annak anyagát. Különösen akkor, ha nincs róla hangfelvételünk, csupán az általunk készített jegyzetek állnak rendelkezésünkre. Ez azért nagyon lényeges, mert az idő múlásával egyre nehezebb megkülönböztetni az egymást követő interjúkat, az azokkal kapcsolatos emlékeink ugyanis egybemosódnak.

Az anyag rendezése, kiegészítése a gyűjtés előre haladtával egyre célirányosabbá válik, mivel láthatjuk, hogy az addig összegyűlt anyag mely részei hiányosak, és milyen kérdésekben kell további információkat gyűjtenünk. Azt az ideális helyzetet, hogy az interjúk anyagát azonnal feldolgozzuk, az előbbiekben említett befolyásoló tényezők tehetik nehezen megvalósíthatóvá.

6.2. A gyűjtési napló

Munkánk menetéről célszerű gyűjtési naplót vezetni: ebben a gyűjtés és a feldolgozás főbb eseményeit, lépéseit tüntetjük fel. A gyűjtési naplóban rögzíteni kell az alábbi információkat:

A gyűjtési napló vezetéséhez itt talál fiktív adatokkal kitöltött mintát.

Azok a gyűjtők, akik a Magyar Nemzeti Helynévtár Program keretében végeznek munkát, a gyűjtési napló vezetéséhez az itt megadott űrlapot használhatják. A gyűjtők által készített naplók a program adatbázisába is bekerülnek. Ezek a dokumentumok – a település törzslapjával együtt – fontos szerepet töltenek be a helynévtár tudományos megbízhatóságának ellenőrzésében. A naplót a gyűjtők a munka megkezdésekor kapják meg a program irányítóitól benne minden olyan forrás feltüntetésével, amelyre a gyűjtőmunka során szükségük lesz, és amelyet ezzel egyidejűleg ugyancsak megkapnak.

6.3. A feldolgozó munka formai kerete

Az interjúk során összegyűjtött információk többféle formában dolgozhatók fel:

Bármelyik eljárás mellett is döntünk, alapvető szempontként kell figyelembe venni azt, hogy a megszerzett információkat strukturáltan rögzítsük, azaz az összetartozó adatokat egymásra vonatkoztathatóan tüntessük fel, az egyes információtípusokat pedig jól követhető módon különítsük el! A cédulán és/vagy a táblázatban a következő információkat rögzítjük:

A cédulázás mint adatfeldolgozási módszer a név vagy a nevek által jelölt objektumokhoz rendeli hozzá az adatokat. Ennek az az előnye, hogy együtt kezelhetjük egy-egy helynek a különböző élőnyelvi helynévváltozatait, illetve történeti adatait, végigkövethetjük a megnevezések változási folyamatait. Ez az eljárás azért is előnyös, mert a később kialakítandó helynévszótár szócikkei is az objektumok azonossága alapján épülnek fel. A cédulázás esetében az általunk fontosnak tartott információkat (A5-ös vagy annál kisebb méretű) cédulákra jegyezzük fel. Az adatfeldolgozásnak ez a hagyományosabb formája készülhet kézírással vagy akár számítógéppel is. E munkafázis során egy-egy újabb adat vagy információ rögzítésekor a céduláink közül mindig azt kell megkeresnünk, amelyik az adott objektummal kapcsolatos névváltozatokat és információkat tartalmazza, ezeket ugyanis mindig egyazon cédulán tüntetjük fel.

A feldolgozómunka részeként már a gyűjtés során meghatározhatjuk a népnyelvi alakok alapján létrehozott köznyelvi, standardizált névformákat. A szinonim nevek összetartozását jelző ún. táblanevet azonban célszerű később, az élőnyelvi gyűjtés befejezését követően megállapítani.

Valós adatokkal kitöltött cédulákat itt tekinthet meg.

Üres cédulamintát innen tölthet le.

A nyelvi adatok gyűjtésére és rendszerezésére ugyanakkor egyre inkább elterjedt digitális táblázat használata. Ezt a módszert alkalmazva a gyűjtés során minden adatot (az összes nevet és névváltozatot, az objektumokról, valamint a nevekről szóló valamennyi információt) ugyanabban a táblázatban rögzítjük. A táblázat egyes mezőinek (oszlopainak) tartalma megegyezik a névcédulákon szereplő kategóriákkal. Lényeges különbség azonban, hogy a táblázat egy-egy sorába (rekordjába) minden esetben csak egyetlen helynévforma (névadat) kerül be. Ez azt jelenti, hogy nemcsak az egymástól lexikális elemeikben különböző névformákat rögzítjük külön sorokban, hanem a hangtani, kiejtésbeli változatokat is. A nevek (névadatok) egymással való összetartozását úgy jelezzük, hogy az azonos objektumra vonatkozó összes név rekordja azonos sorszámot kap.

Valós adatokkal kitöltött táblázatot itt tekinthet meg.

Üres táblázatmintát innen tölthet le.

Az adatfeldolgozás mindkét módszerének (a cédulázásnak, illetve a digitális táblázat használatának) vannak előnyei és hátrányai egyaránt. A cédulázás segítségével jobban áttekinthető az objektumokhoz tartozó nevek összessége, és ezzel együtt talán szemléletesebben megmutatkozik a még hiányzó információk köre, jellege is. A táblázatos feldolgozás előnyösebb egy-egy név vagy információ keresése szempontjából, továbbá a későbbiek során, a munka végső fázisában gyorsabb lehet az adatoknak a Magyar Nemzeti Helynévtár (ugyancsak táblázatos) adattárába történő feltöltése is. A két módszer között a gyűjtő szabadon választhat.

6.4. A helynévadatok lejegyzése

Az élőnyelvi helynévadatok lejegyzésében az alábbi három fő szempontot kell figyelembe venni:

Az alábbiakban ezeket a szempontokat tárgyaljuk részletesen.

6.4.1. A helynévalak megállapítása

A gyűjtőnek a helyneveket az interjú szövegéből kell kiemelnie. Ez a legtöbb esetben nem okoz különösebb problémát, mert az általános helynévismeretünk (helynév-kompetenciánk) megbízható módon eligazít bennünket ebben a kérdésben. Az alábbi szövegekben például könnyen meg tudjuk határozni a helyneveket:

„Gyerekkoromban az Akácfa utcában laktunk.”
„De sokszor őriztem libákat a Kerek-réten!”
„Utóbb meg kinn dolgoztam a Csikókarámnál.”

A különféle helyekről beszélve gyakran használunk földrajzi közneveket (pl. falu, hegy, patak, tanya, kút stb.), amelyekkel a helyek fajtáit jelöljük meg. Ez a szófajta egyúttal a helynevek szerkezetében is jellegzetes lexikális elemként szerepel.

A fentiek alapján tehát a Debrecen város kifejezésben a város nyilvánvalóan nem része a településnévnek, a Balmazújváros esetében viszont a név terjedelmébe ez az elem is beletartozik. Névismeretünk alapján azt is meg tudjuk állapítani, hogy például a Tisza folyó esetében a folyó lexéma nem alkotóeleme a víznévnek: a Kárpát-medence második legnagyobb folyóvizét ugyanis Tiszá-nak nevezzük.

Sok esetben viszont nem könnyű megítélni az ilyen szerkezetek nyelvi státusát, azt tudniillik, hogy ezek a különböző szövegek megformálása során létrehozott alkalmi szerkezetek-e vagy pedig helynévi alakulatok. Ezt mutatja az alábbi példa:

A Hajdú-Bihar megyei Bakonszegen a helybeliek a falu határában folyó Berettyó megnevezésére három névvariánst is használnak: Berettyó ~ Folyó ~ Berettyó-folyó. Akár ugyanaz a beszélő is használhatja különböző helyzetekben ezeket a formákat.

Azt, hogy a fenti nyelvi formák mindegyike a folyót jelölő helynévváltozatnak tekinthető-e, leginkább a használati gyakoriságuk alapján dönthetjük el. Az említett elnevezések közül Bakonszegen leggyakrabban kétségkívül a Berettyó megnevezést használják, de az interjúk során a másik két változat is több ízben előkerült az adatközlők névhasználatában. Ezek alapján pedig a Folyó ~ Berettyó-folyó formákat is a név változataiként kell figyelembe vennünk.

A helyneveknek általában is jellemző sajátossága az, hogy az élőnyelvi kommunikációban nem ritkán többféle változatban is használatosak. Ez a fajta többnevűség a helynevek minden fajtájában (a településneveknél, a vízneveknél, a domborzati neveknél, a határneveknél stb.) megjelenik. A helynévváltozatoknak több típusát különíthetjük el, ezeket a gyűjtés során a rájuk jellemző nyelvhasználati jegyekkel együtt (pl. „ritkán használják”, „csak az idősebbek ismerik” stb.) le kell jegyezni.

A gyűjtők gyakran tapasztalhatják, hogy az adatközlők – a mindennapi, természetes beszédhelyzettől eltérő interjú közegében – a köznyelvi formák használatára törekednek. A szituáció oldódásával azonban mind inkább előkerülnek a ténylegesen használt beszélt nyelvi, nyelvjárási jegyeket mutató helynévváltozatok is. Ezek előhívására és pontos lejegyzésére mindenképpen törekednie kell a gyűjtőnek. Természetesen fel kell jegyezni a köznyelvi formákkal egyező névváltozatokat is, ha azok elhangzanak, ám a gyűjtőnek semmiképpen sem szabad a nyelvjárási formákat köznyelvivé alakítani.

6.4.2. A fonetikus lejegyzés

A helynévgyűjtés során az élőnyelvi adatokat (legyenek ezek helynevek vagy hosszabb szövegek, magyarázatok) az adatközlők által használt kiejtés jelölésével kell lejegyezni. A lejegyzéshez a magyar egyezményes hangjelölést (vagy ennek egyszerűsített, a magyar köznyelvi helyesíráshoz közelített változatát) célszerű használni. (A magyar egyezményes hangjelölésről bővebben itt olvashat, A magyar nyelvjárások atlaszában megadott leírását pedig itt találja.)

Annak érdekében, hogy a gyűjtő biztosan felismerje a kutatott település nyelvjárási sajátosságait, előzetesen mindenképpen tájékozódnia kell a helyi dialektusról még akkor is, ha egyébként ő maga az adott nyelvjárás anyanyelvi beszélője. A tájékozódásban felhasználhatók a magyar dialektológia fontosabb kézikönyvei, valamint – ha vannak ilyenek – az adott település nyelvjárásáról írott munkák.

A Magyar Nemzeti Helynévtár Program gyűjtőinek a magyar egyezményes hangjelölés egyszerűsített változatát kell használniuk. Ez esetben csak azokat a helyi nyelvjárásra jellemző hangtani sajátosságokat, fonémákat és fontosabb hangváltozatokat, valamint a hangok egymásra hatása következtében létrejövő módosulásokat kell (a köznapi helyesírástól eltérően) fonetikusan jelölni, amelyek a magyar helyesírás szabályai szerint leírt alakból nem lennének egyértelműen kiolvashatók.
Az élőnyelvi helynévi adatok és szövegek fonetikus lejegyzése során a Magyar Nemzeti Helynévtár Program gyűjtőinek az alábbiak szerint kell eljárniuk:

A lejegyzés, ahol ezt az egyértelműség megengedi – azaz nem fedi el a helybeli élőnyelvi kiejtés főbb sajátosságait –, tartsa meg a magyar helyesírás betűjeleit és szabályait! A helyesírás szerinti írásmódot leginkább akkor tudjuk alkalmazni, amikor a nyelvjárási szavak kiejtése megegyezik a köznyelvi kiejtéssel.

Mindenképpen jelölni kell azonban a helyesírás által tükrözött formától, vagyis a köznyelvitől eltérő ejtést! Ennek értelmében jelölni kell az alábbi hangtani jelenségeket:

  • az adott nyelvjárás hangjainak (fonémáinak) köznyelvitől eltérő alapvariánsait: az ë, ȧ, ā hangokat (pl. Csorda-hegy ~ Csorda-hëgy, Kis-arató ~ Kis-ȧrȧtó, Pogrányi út ~ Pogrānyi út), a diftongusokat (pl. Csárda-legelő͜ü, Közlekedő ~ Közlekedö͜ü, Rákóci-kert ~ Ráko͜uci-kert). A kettőshangzókat egységesen lebegő diftongusként, a betűk alatti összekapcsoló jellel jelöljük.
  • Jelölni kell, ha a magánhangzó ejtése egy másik magánhangzó képzési sávjába tolódik át (pl. Fehér-halom ~ Fehír-halom, Kőmögi ~ Kűmëgi). Többnyire nem jelöljük az egyes magánhangzók fonémahatárt nem érintő variánsait (pl. az előrébb vagy zártabban ejtett á͕, á̭ helyett á, a nyíltabb e̬ helyett e), bár egyes nyelvjárásokban ezek használatára is szükség lehet (pl. ḙ́: Felvḙ́g).
  • Jelölni kell a hangok betoldódását, például a hiátustöltést (pl. Téjesz, Brassó-ér ~ Barassó-ér, Pijarc, Tekenyő-vőgy).
  • Jelölni kell a hangok kiesését (pl. Sír-domb-tábla ~ Sír-dom-tábla).
  • Jelölni kell a mássalhangzók nyúlását és a köznyelvitől eltérő rövidülését (például szőllő, lapossa, tanittó). A magánhangzók esetében a fonetikai helyzetből adódó nyúlást (pl. a félhosszú ejtést) nem jelöljük, jelöljük viszont a mássalhangzó-kiesést követő magánhangzónyúlást (például āsó͜u, bēső͜ü, Eperfőd).

A „hagyomány elve” miatt a magyar helyesírásban megőrződött, régies írásmódú alakokat, mivel nem a tényleges kiejtést tükrözik, a fonetikus lejegyzés során kerülni kell, és a kiejtés szerint kell lejegyezni:

  • A helyesírás ly betűjét csak a palóc nyelvjárásokban meglevő palatális (lágy) l hang jelölésére használjuk, amennyiben az adatközlők az ly helyén j-t vagy l-et ejtenek, a ténylegesen ejtett hangot kell lejegyezni (pl. Kastéj, Focipája, Gólás ʼGólyásʼ).
  • A régies írásmódú neveket a kiejtésük szerint kell lejegyezni: aa helyett á (pl. Gaal → Gál), eö, ew helyett ö (Eötvös → Ötvös, Thewrewk → Török), y helyett i (Kölcsey → Kölcseji), ch helyett cs (Madách → Madács), cz helyett c (Czuczor → Cucor), s helyett zs (Jósika → Józsika), th helyett t (Csáth → Csát), w helyett v (Wesselényi → Veselényi), ss helyett s (Kossuth → Kosút) stb. Ugyanez érvényes az idegen nyelvek helyesírásával írott szavakra is, ezeket is a kiejtett alakjukban kell lejegyezni (például Koch → Koh).

A nyelvjárási adatok és a hosszabb élőnyelvi szövegek lejegyzésekor nem jelöljük azokat a mássalhangzó-törvények működése során keletkező változásokat, amelyek a köznyelvi kiejtéssel azonos formát eredményeznek. Ennek megfelelően nem jelöljük az alábbiakat:

  • a teljes hasonulást (Kertalja és nem Kertajja, Községháza és nem Kösségháza),
  • a zöngésség és a képzés helye szerinti részleges hasonulást (Honvédtemető͜ü és nem Honvéttemető͜ü, Központ és nem Köszpont, Nagy-tanya és nem Naty-tanya),
  • az ún. igazodást (Honvédtemető͜ü és nem Homvédtemető͜ü),
  • az összeolvadást (Jegyzői lakás és nem Jedzői lakás, Vagyonváltsági-fődek és nem Vagyonválcsági-fődek),
  • a köznyelvivel megegyező rövidülést (Tollbegyűjtő͜ü és nem Tolbegyűjtő͜ü, Hallgatói-határ, és nem Halgatói-határ).
  • Az itt felsoroltaktól eltérően jelöljük viszont, ha a kiejtés nem a köznyelvi hangtörvény szerint módosul (pl. Ötfenhódas, Vazs-vőgy).

A nyelvjárási lejegyzés terén tapasztalatlan gyűjtők kérhetik, és célszerűen kérjék is leginkább a gyűjtés kezdetén és a felvetődő kérdések alkalmával a szemináriumvezetők, témavezetők, koordinátorok segítségét, akik az interjúk során rögzített hangfelvételek felhasználásával pontosítani tudják a gyűjtő által lejegyzett formákat.

A fonetikus átírással lejegyzett alakok számítógépen történő rögzítése során a következőkre kell ügyelni:

6.4.3. A helynevek helyesírása

A magyar helynevek helyesírásában két szabályzatra kell támaszkodnunk:

E szabályzatok alapján az alábbiakban a több lexémából álló helynevek írására térünk ki az egybe- és a különírás használatának szabályait középpontba helyezve. Ezek a szabályok a helynevek köznyelvi és nyelvjárási alakjainak a lejegyzésében egyaránt alkalmazandók. A nyelvjárási formák írásmódjában csak a hangjelölés terén térünk el a helyesírási szabályozástól.

Az alábbi összefoglalás részletezőbb változatát itt olvashatja.

Egybeírandók az alábbi névtípusok:

Kötőjellel írandók az alábbi névtípusok:

Különírandók az alábbi névtípusok:

6.5. A név jelöltjére vonatkozó ismeretek

Az 5.4. és az 5.5. pontban bemutattuk, hogy milyen sokféle hely viselhet tulajdonnevet. A névadást szemantikailag tudatos tevékenységnek tekintjük, ami azt jelenti, hogy a névben az általa jelölt helynek valamely sajátosságai fejeződnek ki. Ezért fontos az is, hogy a gyűjtés során a nevek denotátumairól – a név szempontjából releváns – információkat szerezzünk, még abban az esetben is, ha a név mai nyelvi állapotában már nem jelenik meg a leíró jelleg. (Ennek oka vagy az lehet, hogy maga a denotátum változott meg az idők során, vagy a név nyelvi arculata módosult idővel.)

A nevek által jelölt helyek sokféleségéből adódóan számos és különböző információ rögzíthető ezekről, ezért aligha lehetne általános érvénnyel megfogalmazni azt, hogy egy-egy helyfajta esetében milyen típusjegyek bemutatására van szükség. Ehhez az alábbiakban legfeljebb néhány jellemző szempontot említhetünk meg.

A határrészek esetében fontos bemutatni a domborzati jellegüket, megadni a pontos elhelyezkedésüket, jelezni az esetleg nyelvileg is kifejeződő rész–egész viszonyokat. De fontos információ lehet a terület jellemző művelési jellege vagy éppen ennek változása, illetőleg tulajdonviszonyainak az alakulása. A belterületen és a külterületen található építmények esetében szó eshet ezek egykori és mai funkciójáról, tulajdonosaik változásáról, a hozzájuk kapcsolódó eseményekről, történetekről. Mindezek a jegyek nemcsak az adott hely jellemzése szempontjából lehetnek fontosak, hanem a név nyelvi magyarázatához is támpontul szolgálhatnak.

A név által jelölt helyek bemutatását – ahogyan arról már korábban szó esett – szemléletesen egészíthetik ki a róluk készült fényképfelvételek. Ha pedig ezeket az információkat az adatközlőktől származó, rövidebb, fonetikus lejegyzésű szövegekben is bemutatjuk, azzal a neveket saját nyelvi közegükben ábrázolva egyúttal a helyi nyelvjárás bizonyos sajátosságairól is tájékoztatást adhatunk.

A szócikkekbe foglalt szövegközlésekre itt talál példákat.

A nevek jelöltjeiről, a helyekről közöl lokális információt a térképi ábrázolás is. Ennek véglegesítésére a gyűjtőmunka végső szakaszában célszerű sort keríteni. Ahogyan azt korábban is jeleztük, a gyűjtő által alkalmazott módszernek megfelelően ebben többféle megoldás is alkalmazható. Egy lehetséges lokalizálási eljáráshoz itt talál leírást.

6.6. A név nyelvi jellegére vonatkozó ismeretek

A gyűjtőnek a terepmunka során természetesen nem lehet feladata a helynevek megfejtése, eredetének magyarázata. A helynevek etimológiája a névanyag tudományos feldolgozásának a részeként készíthető el, szakirodalmi források felhasználásával.

A gyűjtés, az interjúk során azonban rá kell kérdezni a nevek eredetére, és nemcsak a lexikálisan áttetsző, hanem a nem transzparens nevek esetében is. A helybeliek által előadott névmagyarázatokat abban az esetben is rögzíteni kell, ha azok teljesen valószínűtlennek is tűnnek.

Akkor, amikor a gyűjtő a név magyarázatára vonatkozó kérdéseit megfogalmazza, azt is figyelembe kell vennie, hogy a helybeliek nyelvismeretéből, nyelvhasználatából mit kell majd felhasználnia a későbbi munkafázisok során.

A mikronevek nagy része a lexikális felépítését illetően áttetsző név, pl. Anna-kert, Nagy Elek tanyája, Csillag-erdő. E nevek kapcsán fel kell derítenünk, hogy a névben található nyelvi elemek, szavak milyen értelműek a helyi használatban. Ebben az alábbi szempontokra érdemes figyelmet fordítani.

Már többször is érintettük a nevek helyragos formáinak dokumentálását, az alábbiakban összefoglalóan szólunk az ezzel kapcsolatos feladatokról.

6.7. A hiányzó információk kiegészítése

A gyűjtés előrehaladtával, az interjúk számának gyarapodásával együtt természetes, hogy

A feldolgozás során megmutatkozó hiányokról a gyűjtő akár külön listát is készíthet magának, melynek segítségével

Ily módon fokozatosan teljesedik ki a gyűjtés, azonban az anyag összegző áttekintése, az interjúk lezárása után is maradhatnak (és tapasztalataink szerint maradnak is) hiányok: ezek listájával a terepmunka lezáró szakaszaként érdemes ismét felkeresni a legjobb adatközlő(ke)t. Mindezt – a minél teljesebb adatállomány egybeállítása érdekében – akár több alkalommal is megtehetjük.

Irodalom

A magyar helyesírás szabályai. 12. kiadás. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Bába Barbara szerk., Hajdú-Bihar megye helynevei 1. A Hajdúböszörményi és a Hajdúhadházi járás helynevei. A Magyar Névarchívum Kiadványai 35. Debrecen, Debreceni Egyetemi Kiadó, 2015.

Bába Barbara–Nemes Magdolna, Magyar földrajzi köznevek tára. A Magyar Névarchívum Kiadványai 32. Debrecen, Debreceni Egyetemi Kiadó, 2014.

Bauko János, Bevezetés a szocioonomasztikába. Oktatási segédlet. Nitra / Nyitra, 2015.

Deme László–Imre Samu szerk., A magyar nyelvjárások atlasza. 1–6. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1968–1977.

Fábián Pál–Földi Ervin–Hőnyi Ede, A földrajzi nevek helyesírása. Budapest, Akadémiai Kiadó, 2010.

Hoffmann István, Magyar helynévkutatás 1958–2002. A Magyar Névarchívum Kiadványai 7. Debrecen, 2003.

Imre Samu, A mai magyar nyelvjárások rendszere. Akadémiai Kiadó, 1971.

Kálmán Béla, Nyelvjárásaink. Budapest, Tankönyvkiadó, 1966.

Kálnási Árpád, A helynévgyűjtés módszeréről a fehérgyarmati járás földrajzi neveinek összegyűjtése kapcsán. Névtani Értesítő 3 (1980): 75–84.

Kiefer Ferenc szerk. A magyar nyelv kézikönyve. Budapest, Akadémiai Kiadó, 2003. 269–321.

Kiss Jenő szerk. Magyar Dialektológia. Budapest, Osiris Kiadó, 2001.

Reszegi Katalin, A régi hegynevek névterjedelmének kérdéséről. Helynévtörténeti Tanulmányok 3 (2008): 135–144.

Sebestyén Árpád, Újabb eredmények és feladatok földrajzinév-kutatásunkban. (Utószó a „Földrajzi neveink élete” új kiadásához). Magyar Nyelvjárások 13 (1967): 29–55.

A tananyag az MTA–DE Magyar Nemzeti Helynévtár Program keretében készült.
ISBN 978-963-615-034-1
Debreceni Egyetemi Kiadó, 2022
© E. Nagy Katalin – Szilágyi-Varga Zsuzsa – Kis Tamás, 2022
© Debreceni Egyetemi Kiadó, 2022
Lektorálta: Bárth M. János
Technikai szerkesztés: Kis Tamás

Made with W3Schools Spaces