3. HELYNÉVKÖZLÉSEK A 20. SZÁZAD MÁSODIK FELÉBEN

3.1. Szervezeti és tudományos háttér
3.2. Helynévgyűjtemények
3.2.1. Megyei helynévkötetek
3.2.2. Járási helynévkötetek
3.2.3. Kisebb térségek helynévkötetei
3.2.4. Helynévgyűjtés és -kiadás a magyar nyelv külső régióiban
3.3. Módszertani kérdések
3.3.1. Az élőnyelvi gyűjtések tárgya: mit gyűjtsünk, hogyan gyűjtsünk?
3.3.2. A történeti helynevek
3.3.3. A nevekhez kapcsolódó további információk
3.3.4. A névanyag elrendezése
Irodalom

---

3.1. Szervezeti és tudományos háttér

A második világháborút követő mintegy másfél évtizedben tudománypolitikai és az ezek mögött húzódó ideológiai okok következtében a helynevekkel való foglalkozás, különösképpen pedig a helynevek összegyűjtése és közreadása szinte teljesen kiszorult a tudományos kutatás köréből. 1958-ban azonban a magyar névkutatók megrendezhették az első konferenciájukat, amelyen Bárczi Géza fogalmazta meg azt a tudományos igényt, hogy a Magyar Tudományos Akadémiának és a Magyar Nyelvtudományi Társaságnak mindent meg kell tennie a földrajzinév-kutatás fellendítéséért és az országos hálózatának a kiépítéséért.

A széleskörű helynévgyűjtő program megindítását a nyelvtudomány oldaláról legközvetlenebbül talán az motiválta, hogy a háború utáni időszak társadalmi változásai ekkor kezdték igazán elérni a magyar vidéket: a felgyorsuló téeszszervezésekkel és a gazdálkodás modernizációjával megrendült a hagyományos paraszti életforma, és rohamos változásnak indult ennek materiális és szellemi környezete is. A nyelvész szakemberek az évszázados helynévanyag gyors pusztulásától tartottak: többen hangoztatták, hogy a helynevek összegyűjtésének lehetőségével „a 24. órában vagyunk”.

Kezdetben jó darabig vita folyt arról, hogy e nagyszabású feladatot milyen eszközökkel és módszerekkel lehet megvalósítani:

• egyesek a gyűjtőmunka „társadalmasítása” mellett érveltek, és önkéntes gyűjtők bevonásával látták elérhetőnek a célt;
• mások – főleg az egyetemek, főiskolák képviselői – nagyobb óvatosságra, megfontoltságra intettek, és a megvalósítás vélt gyorsaságáért nem szerették volna feláldozni a szakszerűséget.

E kettősségnek megfelelően alapvetően két vonalon futottak a munkálatok, de szerencsére egymástól nem elszakadva. Így valósulhatott meg, hogy

• a névgyűjtő mozgalom viszonylag erős tudományos kontroll alatt működött,
• és a tudományos igényesség képviselői is felhasználhatták a többnyire kedvező társadalmi-politikai támogatottságot.

A két irányzat közül az önkéntes gyűjtőket mozgósító elképzelés ért el kezdetben gyorsabb és látványosabb sikereket. A konkrét munka megyei keretekben folyt a helyi közigazgatási, múzeumi, oktatási szervekkel és szakemberekkel együttműködve, akik többnyire a koordinálás feladatait is ellátták az egyes régiókban. A megyékben járási felelősöket jelöltek ki (szakfelügyelőket, tanárokat, muzeológusokat leginkább), akik egy-egy településen önkéntes gyűjtőket vontak be a munkába. Őket néhány napos, néha próbagyűjtéssel is egybekötött tanfolyamokon képezték ki. A gyűjtők csak ritkán rendelkeztek nyelvészeti felkészültséggel, s ezt a gyűjtési célok meghatározásában is figyelembe kellett venni. Tanárok, tanácsi dolgozók, lelkészek kapcsolódtak be többnyire a gyűjtőmunkába, sőt középiskolás diákok is részt vettek benne. A szervezeti kereteket a Hazafias Népfront kebelében működő honismereti mozgalom adta. E nagyszabású vállalkozás az önkéntes gyűjtők százait fogta munkára. Közülük lassan kiváltak azok is, akik e terület megbízható tudású szakembereivé képezték ki magukat, s nem egy nyelvészpálya is elindult e körből.

A gyűjtést egy-egy megyében néhány év leforgása alatt elvégezhetőnek látták a szervezők. Ahol ez a munka sikerrel lezajlott, ott ezt követően nyelvészetileg képzett szakemberek helyszíni munkával végezték el az ellenőrzést, amely gyakran jelentős kiegészítést is eredményezett. A szerkesztést és a kiadásra történő előkészítést felkészült nyelvészekre bízták. A szervezők tisztában voltak e módszer korlátaival, de azt vallották, hogy „az idő sürget” jelszavával nekik azt a követendő módszert kell kidolgozniuk, amely szerint a kevésbé felkészültek is eredményesen és megbízhatóan elvégezhetik a munkát.

Az országos méretű gyűjtés szakmai irányítását az MTA Nyelvtudományi Intézete végezte, néhány e feladattal megbízott kutatója révén. A munkát kezdetben Végh József vezette, az egykori Csűry-tanítvány, aki igen alapos dialektológiai felkészültséggel látott hozzá a terv megvalósításához. Tőle a feladatot az 1970-es évektől fokozatosan Ördög Ferenc vette át, aki ezt követően évtizedeken át lankadatlan munkakedvvel szervezte a gyűjtést. Noha egyikük sem elsősorban helynévtani írásokat publikált – Végh József fő kutatási területe a dialektológia volt, Ördög Ferencé pedig leginkább a személynevek vizsgálata –, mindketten nagyon hasznos módszertani írásokat tettek közzé a helynévkutatás területéről is. A legnagyobb érdemük azonban e téren az, hogy évtizedeken keresztül összefogták a népes gyűjtőgárdát és a sokfelé, egyidőben folyó munkálatokat. Mindketten óriási munkát végeztek az anyagok közzétételében is, többnyire a megjelenő kötetek szerkesztőjeként. Ez utóbbi tevékenységben Papp László és Balogh Lajos nyújtotta nekik a legtöbb segítséget.

Más utat választottak a debreceni egyetem és a nyíregyházi főiskola magyar nyelvész oktatói, akik maguk vállalkoztak régiójuk névanyagának az összegyűjtésére és kiadására. A Sebestyén Árpád, Jakab László, illetve Bachát László, Mező András alkotta szerkesztőbizottság a Jakab László által összeállított gyűjtési utasítás alapján kezdett el dolgozni. A gyűjtőmunkát jórészt hallgatói terepgyakorlattal egybekötve végezték, s az anyagot szemináriumi vagy diákköri dolgozat, nem ritkán szakdolgozat formájában dolgoztatták fel a hallgatókkal. Így nemcsak igen alapos, részletező munkák születtek, hanem jól képzett szakemberek is kikerültek a gyűjtés irányítóinak keze alól. E témában több doktori disszertációt is megvédtek Debrecenben. Az anyag ellenőrzésére, kiadására maguk a fenti szakemberek vállalkoztak, járások szerint felosztva egymás között Szabolcs-Szatmár és Hajdú-Bihar megye területét. Hasonló módon, ha nem is mindenhol szervezett formában, más egyetemeken, főiskolákon is megindultak – néhol korábbi hagyományokat folytatva – a helynévgyűjtő munkálatok.

A gyűjtőmunka több szálon indult ugyan el, és részben eltérő módszerekkel folyt, ám egy lényeges kérdésben a különböző elképzeléseket valló kutatók is egyetértettek: a gyűjtések eredményét nyomtatott formában is feltétlenül publikussá kívánták tenni. Az archívumban történő feldolgozás módszere és gyakorlata sem volt ismeretlen névkutatóink előtt, hiszen külföldi példák sora szolgálhatott mintául e téren. A nyomtatásban való megjelentetésnek azonban számos előnyét látták: a kor technikai körülményei között a nyomtatott anyag könnyebben hozzáférhető volt nemcsak a névkutatóknak, hanem más tudományok képviselőinek is, emellett a helyi közművelődés és oktatás is felhasználhatta e műveket, továbbá egy központi archívum létrehozása csak fokozta volna az amúgy is erős szakmai központosítást.

A magyarországi helynévgyűjtés és -kiadás a legjelentősebb eredményeit az 1970-es–1980-as években érte el. A nagy lendülettel folyó munkának ebben az időszakában megyei és járási névtárak egész sora látott napvilágot. 1964-től 1989-ig (tehát negyed század alatt) az ország területének mintegy egyharmadáról jelentek meg helynévtárak, de a névtani kongresszusokon tartott szemlék ennél is kedvezőbb képet mutattak, hiszen szinte minden megyében folyt valamiféle névgyűjtő, ellenőrző vagy éppen már névtárszerkesztő munka.

A névgyűjtemények megjelentetésében az 1980-as évek közepétől azonban némi megtorpanás, az évtized végétől pedig nyilvánvaló törés mutatkozott meg. Az 1990-es években ugyanis jelentősen romlott a helynévgyűjtés és -kiadás helyzete. Ebben nagy szerepe volt annak a változásnak, ami a munka külső, társadalmi kereteit nagyban befolyásolta: a rendszerváltás nyomán bekövetkezett államhatalmi, közigazgatási változás ugyanis a megyék szerepének leértékelődésével és az önkormányzatok súlyának növekedésével járt együtt, ami hátrányosan érintette a megyék támogatására építő programot. A helynévgyűjtő mozgalom arra kényszerült, hogy alkalmazkodjon e változásokhoz, és megtalálja új szervezeti formáit. Ezt azonban a megváltozott társadalmi környezetben nem sikerült megvalósítani, és a mozgalomszerűen szervezett helynévfeltáró munka teljesen kifulladt.

---

3.2. Helynévgyűjtemények

3.2.1. Megyei helynévkötetek

Az alábbiakban elsőként azokat a munkákat mutatjuk be, amelyek egy-egy magyarországi megye teljes helynévgyűjteményét önálló kötetben adják közre. Ezek nagy többsége az MTA Nyelvtudományi Intézetének irányításával készült az országos gyűjtőmozgalom eredményeire támaszkodva.

A helynévgyűjtés megszervezésének gondolata Zala megyében vetődött fel először. Az önkéntes gyűjtőhálózat kialakítását és az összegyűjtött anyag szakmai ellenőrzését követően 1964-ben a zalaiak impozáns kötettel álltak elő. A könyvet három közzétevő jegyzi: Ördög Ferenc középiskolai tanár, aki egyben a gyűjtőmunkát is irányította, Markó Imre Lehel plébános és Kerecsényi Edit muzeológus. A munka tudományos irányítója Végh József volt, aki Papp Lászlóval együtt a kötetet szerkesztőként is gondozta.

Zala megye 1964-ben kiadott helynévgyűjteménye módszertani tekintetben mintát adott ugyan a hasonló munkálatokhoz, mégis viszonylag hosszú ideig nem jelent meg újabb, hasonló terjedelmű kiadvány.

Somogy megye kötete pontosan egy évtized múltán követte a zalait. A közzétevők az akkori magyar dialektológia és névtan középgenerációját alkotó jó nevű nyelvészek, Balogh Lajos, Hajdú Mihály, Hosszú Ferenc, Király Lajos, Markó Imre Lehel, Ördög Ferenc, Pesti János, Rónai Béla, Szabó József és Szabó László voltak.

A Tolna megyei anyagot 1981-ben közzétevők jó része már a somogyi kötetnek is munkatársa volt (Hajdú Mihály, Király Lajos, Ördög Ferenc, Rónai Béla és Szabó József, valamint a szervezési munkát is irányító Vadas Ferenc).

Vas megye kötetének (1982) munkatársai között nagy tapasztalatú névkutatók (Balogh Lajos, Hajdú Mihály, Ördög Ferenc) jelenléte is biztosította a korábbi kiadványokkal való szemléletbeli azonosságot, de itt többségben voltak a helybeli szakemberek, főleg a szombathelyi főiskola akkori vagy későbbi oktatói (Bokor József, Guttmann Miklós, Vörös Ottó és mások).

A Komárom megyei kötet (1985) elkészítésében Körmendi Gézának volt meghatározó érdeme, munkatársai között pedig a fiatalabb névkutató nemzedék képviselői (Gerstner Károly, Hegedűs Attila, Vitányi Borbála) is megjelentek.

Baranya megyében a gyűjtés szervezői gazdag hagyományokra és az ezt létrehozó szellemi erőkre alapozhatták munkájukat. A gyűjtőmunka bázisa itt a tanárképző főiskola és a megyei levéltár volt, de a Pesti János vezetésével folyó gyűjtés élénk kapcsolatot tartott fenn az Ördög Ferenc irányította munkálatokkal, valamint a hazai tudományosság szélesebb köreivel is. E gondosan szervezett, sokoldalú munka révén 1982-ben két hatalmas kötetben megjelenhetett a megye teljes helynévanyaga. A névtár értékét nagyban növeli a rendkívül gazdag történeti adatolás és a jelentős mennyiségű kéziratos forrás feldolgozása.

3.2.2. Járási helynévkötetek

Az 1980-as évek közepétől jelentkező változás – a megyei kötetek helyett a járási gyűjtemények megjelentetése – kétségkívül a helynévgyűjtő munka lendületének visszaesésére utalt. E koncepcióváltás a társadalmi és gazdasági támogatás lassú apadásának hatását próbálta meg kivédeni. Egyrészt könnyű belátni, hogy szervezetileg a munka egy-egy megyényi, négy-ötezer négyzetkilométernyi területen igen nehezen hangolható össze. Ehhez több irányító, szervező szakember és még több gyűjtő egyidejű, magas színvonalú munkájára van szükség. Másrészt a csökkenő pénzügyi támogatás megnehezítette a gyűjtés és az ellenőrzés menetét is, de főként a kiadást akadályozta jelentősen.

A járásonkénti közzététel módszerét választotta az MTA Nyelvtudományi Intézetének programjához kapcsolódóan Heves, Veszprém, Jász-Nagykun-Szolnok, Győr-Moson-Sopron és Pest megye. Az ezek területéről kiadott köteteknek Ördög Ferenc és Balogh Lajos volt a szerkesztője, tudományos irányítója. Az eredményesen folyó névgyűjtő munkában természetesen meghatározó szerepük volt azoknak a szakembereknek is, akik egy-egy adott területen a munka élén álltak. Közülük többen éppen e gyűjtőmunka révén váltak kiváló névkutatókká.

Heves megye egész területén Pelle Béláné tette közzé az anyagot. 1970-ben jelent meg az Egri, 1976-ban a Füzesabonyi, 1980-ban pedig a Hevesi járás névgyűjteménye, majd ezt követően látott napvilágot a Gyöngyösi járás, Hatvan és környéke, valamint Eger helyneveit tartalmazó kötet.

Heves mellett egyedül Veszprém megye tudta járásonként megjelentetni egész területének névanyagát. Itt a kiadás kissé később indult meg: elsőnek a Tapolcai járás kötete jelent meg 1982-ben, amelyet a Pápai (1987), az Ajkai (1991) és a Veszprémi (2000) járás anyaga követett. A Veszprém megyei gyűjtés meghatározó szervezője Varga Mária és Tungli Gyula volt. Heves és Veszprém megyében is tizennyolc évet vett igénybe a négy-négy kötet közzététele. A Veszprém megyétől Zalához visszacsatolt Keszthelyi járás gyűjteménye 1986-ban jelent meg.

Jász-Nagykun-Szolnok megyében Farkas Ferenc, a Jászberényi Tanítóképző Főiskola tanára vállalt legtöbbet a helynévgyűjtő munkában: mindkét megjelent kötetnek (Jászberényi járás: 1986, Tiszazug: 1994) ő volt a közzétevője. Ugyancsak ő végezte el ezt a munkát Pest megye Nagykátai járásában is (2002). A hosszú időre elakadt gyűjtést Győr-Moson-Sopron megyében Hegedűs Attila igyekezett fellendíteni a Kapuvári járás kötetének közzétételével (1998), majd Ábrahám Imre és Unti Mária adta közre a mindmáig utolsóként megjelent járási kötetként a Győri járás anyagát (2009).

1967-ben látott napvilágot Mező András munkája, a Baktalórántházi járás földrajzi neveit tartalmazó kötet a debreceni egyetem és a nyíregyházi főiskola oktatóinak összefogásából létrehozott Szabolcs-Szatmár megye földrajzi nevei című sorozat első darabjaként. A következő évtizedekben a sorozatnak további négy kötete jelent meg, elsősorban Kálnási Árpád érdeméből, aki a Fehérgyarmati és a Mátészalkai járás helyneveit önállóan tette közzé (1984 és 1989), a Nyírbátori járásét Jakab Lászlóval (1987), a Csengeri járásét pedig Sebestyén Árpáddal (1993) közösen publikálta.

Több tekintetben egyedülálló munka Hajdú Mihály műve, A Csepel-sziget helynevei (1982), amelynek már a címe is jelzi a többi névtártól való eltérést: nem közigazgatási, hanem – járási méretű – földrajzi egységhez igazodva tette közzé az anyagát. Hajdú a gyűjtőmunkába fiatal szakembereket, egyetemi hallgatókat vont be, akik közül ma már jó néhányan a magyar nyelvtudomány és a névkutatás kiválóságai közé tartoznak. A történeti adatok teljességre törő feltárásával a szerző páratlanul gazdag gyűjteményt hozott létre.

3.2.3. Kisebb térségek helynévkötetei

Az MTA Nyelvtudományi Intézete és az egyetemek, főiskolák által folytatott, illetőleg irányított helynévgyűjtés mellett néhány kiváló egyéni eredményt is fel tud mutatni ebben az időszakban a magyar helynévkutatás. Az 1950-es évektől Szeged és Makó tágabb környékén gyűjtött és tett közzé gazdag névanyagot a szegedi főiskola tanára, Inczefi Géza. Az 1970-es–1980-as években több, elsősorban nagyobb határú alföldi település adott ki saját történetéről vaskos köteteket, amelyek közül némelyekben helyet kapott a helynevek gyűjteménye is. Békés megyében különösen sok ilyen munka született, például Mezőberény, Vésztő, Gyoma, Békés és Orosháza helyneveiről. Rendkívül adatgazdag önálló kötetek mutatták be az alföldi térségből Hódmezővásárhely, Körösladány, Köröstarcsa és Püspökladány helynévkincsét.

Az 1990-es években több jelentős munka tette közzé az ország északkeleti részeinek helynévanyagát. A Borsod-Abaúj-Zemplén megyei gyűjtés egyik szervezője, Nagy Géza saját gyűjtését, a magyarországi Bodrogköz 22 falujának helyneveit jelentette meg (1994). Több tekintetben különleges, a maga nemében páratlan munkákat hozott létre a néprajzkutató Balassa Iván Sárospatak városáról: a belterület neveit Sárospatak történeti helyrajza a XVI-XIX. században címen (1994), a külterületét Kováts Dániellel közösen Sárospatak határának helynevei címen (1997) adta ki. Kováts Dániel később terjedelmes munkákban jelentette meg az abaúji Hegyköz (2000) és Sátoraljaújhely (2008) helyneveit.

3.2.4. Helynévgyűjtés és -kiadás a magyar nyelv külső régióiban

A Trianon után más országokhoz került magyarlakta területek helynévanyagának feltárásában az 1940-es évek elején az erdélyi kutatók Szabó T. Attilával az élükön az egész magyar névkutatás szempontjából is meghatározó munkát végeztek. Bizonyára a hagyományokból is adódóan a század második felében a környező országok közül továbbra is Erdélyben volt a legfolyamatosabb a helynévgyűjtő munka. Ez azonban változó lendülettel folyt, és a nagyobb szabású, szervezett élőnyelvi gyűjtésnek – elsősorban politikai okok miatt – sajnos nem voltak meg a feltételei.

A publikálás fő fóruma a Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények volt, amelynek hasábjain közel száz településről jelentek meg helynévközlések. Az ELTE kiadásában megjelenő Magyar Névtani Dolgozatok szerkesztőjének, Hajdú Mihálynak nagy érdeme, hogy lehetőséget teremtett a terjedelmesebb határon túli helynévközlések kiadására is. A sorozat mintegy 200 füzetében napvilágot látott helynévközlő munkák több mint két harmada Erdély területéről jelent meg. A legszorgalmasabb közzétevő Janitsek Jenő volt, de jelentős anyagot publikált Tibád Levente és Hints Miklós is. Rajtuk kívül gazdag anyagot gyűjtött és tett közzé különböző fórumokon Csomortáni Magdolna Csíkszékről, Bura László Szatmárból, továbbá Murádin László.

A gyűjtések és a publikációk az erdélyi iskola Szabó T. Attila által kialakított módszerét követték, amely az élőnyelvi és a történeti anyagnak az együttes szemléletén alapul. A helynévgyűjteményekkel együtt több kiadvány tartalmazza az adott település régi és mai személyneveit is, hangsúlyozva a két névrendszer szoros összefüggéseit.

Összegzésképpen megállapítható, hogy a határon túli névanyag összegyűjtésében az utóbbi évtizedekben legtöbbet kétségkívül az erdélyi kutatók tettek, de tevékenységük jórészt az egyéni munka keretei között maradt, s az erők szétforgácsolódása miatt nagyobb élőnyelvi gyűjtemény sajnos csak a legutóbbi időben láthatott napvilágot: Aranyos vidékének helyneveit az Erdélyi Múzeum-Egyesület kiadásában T. Szabó Csilla és András Zselyke tette közzé.

Az 1960-as évek közepén az akkori Jugoszláviában az Újvidéki Egyetem Magyar Nyelvi és Irodalmi Tanszékén fogalmazódott meg a Vajdaság helynevei összegyűjtésének és kiadásának gondolata. A munkát – amely az egyetemi hallgatók bevonásával folyt – Penavin Olga, Matijevics Lajos és Mirnics Júlia szervezte meg. 1975-ben megindult a Vajdaság helységeinek földrajzi nevei című sorozat, amelynek első kötete a gyűjtés három szervezőjének munkájaként Bácstopolya és környéke földrajzi neveinek adattárát tette közzé. Ezt további 12 kötet követte, az utolsó névtár Bánát földrajzi neveit tette közzé. E kötetek az akkori közigazgatási beosztásnak megfelelően kommunánként – amely néhány településből álló közigazgatási egységet jelentett – tartalmazzák a névanyagot, s a magyarországi kiadványoknál népszerűbb megjelenési formára törekedtek. A helybeli többnyelvűségből következően a kötetek szerb népi helynévalakokat is bőven közölnek. A Jugoszlávia szétesése körüli társadalmi válság érthetően nem kedvezett az ottani helynévgyűjtő munkának sem. Az utódállamokból sajnos alig tudunk ilyen jellegű dolgozatokat megemlíteni.

Kárpátalján szervezett helynévgyűjtés nem indult. Csupán kisebb gyűjtések jelentek meg az Ungvári és a Beregszászi járás településeiről. A gyűjtő és feldolgozó munkából leginkább Sebestyén Zsolt vette ki a részét.

A Felvidék magyar helyneveinek összegyűjtése valamelyest szervezett keretek között folyt. Egyes gyűjtések a Magyar Névtani Dolgozatok sorozatában kaptak helyet: ezek az Érsekújvári, a Komáromi, a Lévai járás és Királyhelmec környékének összesen mintegy ötven településéről közölnek helyneveket. Újabban Horváth Ildikó és Telekiné Nagy Ilona a Csilizköz (2000), Unti Mária a Csallóköznek a Dunaszerdahelyi járás területére eső településeinek (2002) földrajzi neveit tette közzé, Török Tamás pedig az Ipolymentéről közölt helynévanyagot (2011).

---

3.3. Módszertani kérdések

A gyűjtés és a közzététel alapelvei, módszerei az itt áttekintett bő fél évszázad során nem voltak ugyan teljesen egységesek, a megjelent névtárak azonban a sokféleség ellenére is bizonyos mértékű egyneműséget mutatnak. Az anyag közlése településenkénti egységekben, szócikkes formában valósult meg, amely fonetikus lejegyzésben tartalmazza a gyűjtés idején használatos névformákat, továbbá a jelöltjükre vonatkozó tárgyi információkat. Az élő névanyag mellett néhány kiemelten fontos történeti forrás helynevei is szerepelnek a közleményekben. A lokalizálást térképek segítik, a köteteket emellett a nevekben szereplő nyelvi elemeket is figyelembe vevő mutatók teszik még könnyebben használhatóvá. A hasonló módszertani alapelvek ellenére ugyanakkor a részleteket illetően kisebb-nagyobb eltérések is mutatkoznak a megjelent gyűjteményekben.

3.3.1. Az élőnyelvi gyűjtések tárgya: mit gyűjtsünk, hogyan gyűjtsünk?

A helynévgyűjtés talán legnehezebben megoldható kérdése a Mit gyűjtsünk? volt. Ez valójában a Mi a helynév (földrajzi név)? problémáját rejti, ami pedig a Mi a tulajdonnév? kérdésének általánosabb megválaszolása nélkül aligha oldható meg. A probléma fő oka az, hogy a gyakorlatba könnyen átültethető, az egyes nyelvi jelenségek jellegének megítélését egyértelműen segítő tulajdonnév-definíciót a tudományos kutatás sem tud adni.

A helynevek elkülönítése két érintkezési felület mentén bizonyul különösen nehéznek: a tulajdonnévi és a köznévi értékű nyelvi elemek elhatárolásában, illetőleg a más tulajdonnévfajtáktól (például az intézménynevektől) való elválasztásban. A helynévgyűjtési útmutatók valójában a gyűjtők nyelvi intuíciójára bízták a helynevek kiválasztását, az olyan megjegyzések azonban, hogy „minden olyan nyelvi elemet össze kell gyűjteni, amelyet az adott helyen a beszélők tulajdonnévként használnak”, nemigen segíthették a gyakorlati munkát.

A megítélés szubjektív jellegéből és a gyűjtők, közzétevők eltérő szakmai képzettségéből, érdeklődéséből adódóan az egyes helyfajták nevei különböző súllyal vannak képviselve a névtárakban. Ez az egyenetlenség nemcsak az egyes munkák között mutatkozik meg, hanem egy-egy köteten belül is érzékelhető. Leginkább a belterületi nevek körének megvonásában mutatkoznak különbségek: a középületek, intézmények, boltok, kocsmák különféle építmények neveiből hol több, hol kevesebb került be a gyűjteményekbe. A Balaton-parti települések fürdőtelepein például gondot okozott a villák, üdülők, nyaralók nevének felvétele. Az alföldi megyékben pedig a tanyanevek megítélése bizonyult hasonlóan problematikusnak.

A helynévgyűjtés és -kiadás elsőrendű célja a nyelvhasználatban élő helynévkincs dokumentálása volt. A gyűjtők az adatfeltárást azonban elsősorban „leletmentés”-nek tekintették, és ebből következően az élőnyelvi gyűjtést nem nyelvhasználati, névszociológiai feladatként értelmezték, hanem sokkal inkább az archaizmusok feltárására helyezték a hangsúlyt. Ezt az irányultságot már az adatközlők kiválasztása is mutatta: ők többnyire a legidősebbek közül kerültek ki, a középkorúak főleg a lokalizálásban, a térképezésben voltak a gyűjtők segítségére. Egyes kötetek „élőnyelvi” anyaga így valójában a 19. század végének névhasználati viszonyaira is rávilágít.

Több helyen a gyűjtőmunka elhúzódásából is gondok adódtak, mivel a közzétevők gyakran évtizedekkel korábbi gyűjtésekhez nyúltak vissza, amelyek nem mindig voltak ellentmondás nélkül beépíthetők az újra gyűjtött anyagba. Ezek a helyzetek ugyanakkor kétségkívül gazdagították is a névtárakat, különösen azokban az esetekben, amikor az adatok névszociológiai-névhasználati helyzetét (vagyis például a beszélők körében az adott névforma használatának gyakoriságát, elterjedtségét, kommunikációs színterét) szövegesen is jelzik a szerzők.

A gyűjteményekben – a korábbi gyűjtések gyakorlatától eltérően – nagyobb települések (pl. Pécs, Szombathely, Eger) helynévanyaga is megjelenik, s ebből adódóan a névtárak összeállítása névszociológiai értelemben is színesebb lett. A megkérdezettek köre ugyanis jócskán kibővült, s ezáltal nemcsak az idős férfi paraszti réteg volt képviselve közöttük.

Az 1980-as évek elején közzétett névtárak anyagában jelent meg először nagyobb számban a nem magyar és a vegyes lakosságú települések helynévanyaga. Tolnában jelentős német névkincset gyűjtöttek össze, Vasban emellett szlovén és horvát, Komárom megyében német és szlovák, a Csepel-sziget gyűjteményében pedig német és szerb helynevek is szerepelnek. Etnikai tekintetben Baranya a legsokszínűbb megyénk, ezért érthető, hogy itt található a leggazdagabb nem magyar névanyag: a német és a délszláv nyelvű formák mellett egyes településekről cigány és jiddis helyneveket is közzétettek a gyűjtők. E kötetben a névrendszerek sokféleségében az egyes településekhez csatolt népességtörténeti fejezetek segítenek eligazodni.

Az élőnyelvi gyűjtőmunkával kapcsolatban sok fejtörést okozott (és néha heves vitákat lobbantott fel a szakemberek között) a helynevek hangalakjának pontos lejegyzése, a lejegyzési minimum meghatározása. Abban egyetértés volt, hogy a differenciáltabb hangjelölés többletet jelent a gyűjteményekben, az egyszerűsítést azonban az önkéntes gyűjtők bevonása miatt szükséges korlátnak tekintették. E téren közös vonás, hogy hangtani tekintetben is az archaikus formákat keresték a gyűjtők, és a hangváltozatok közül csak a „hagyományos és nyelvjárási eredetű változatok” kerültek be a kötetekbe.

A Végh József irányította gyűjtésekben leegyszerűsített, elnagyolt fonetikus jelölést használtak, amely lényegében megegyezett az önkéntes nyelvjárásgyűjtők számára kidolgozott rendszerrel. A kiadványok feltüntetik az ë, ȧ, ā hangokat, és jelzik a köznyelvi helyesírásban ly betűvel jelzett hangot, de nem adják meg a mássalhangzóknak a köznyelvivel megegyező hasonulásait és a hangrealizációk pontosabb hangszínét. A debreceni és nyíregyházi szakemberek emellett jelölték a diftongusokat, a félhosszú hangokat és a hasonulásokat is. A nem magyar adatok lejegyzésében ugyancsak többféle gyakorlat érvényesült: többnyire a magyar fonetikus lejegyzést alkalmazták, de néhol a német dialektológiában használatos jelölések is előfordulnak.

A fonetikus lejegyzésű alakok mellett legtöbb munka címszóként köznyelvi formában is megadja a neveket. Noha a Végh József irányította gyűjtésekben nincsenek köznyelvivé átalakított változatok, a névmutatóban viszont e kiadványokban is többnyire köznyelvi alakok szerepelnek.

A helynevek helyesírása talán még a fonetikus lejegyzésnél is nagyobb gondot okozott a közzétevőknek, mivel az idevonatkozó akadémiai helyesírási szabályokat elégtelennek érezték, s ezért a sokféle helynévre nem minden esetben tartották alkalmazhatónak. Az egyes kiadványok e szabályoktól többnyire el is tértek, ám ez az eltérés nem annyira az egységesítés felé, mint inkább az egyéni írásmódok sokféleségének kialakításának irányába mutatott.

3.3.2. A történeti helynevek

A gyűjtéseknek a régiséghez való vonzódása az írott történeti források bevonásában is megnyilvánult. Ez a törekvés Zalában még alig volt jelen: csupán a kataszteri térképek kisszámú névanyagát közölték a közzétevők. Később azonban a Végh József által irányított gyűjtésekben kialakult egy olyan forrásminimum, amelyet aztán szinte minden névtár feldolgozott. Bekerültek a nevek közé Pesty Frigyes 1864-ből való gyűjteményének az anyagai és az úgynevezett kataszteri felmérések térképeinek helynevei, amelyek közül a legrégebbiek a 19. század közepén készültek. E neveknek elsősorban emlékezetfelidéző szerepük volt a gyűjtés során, mivel változásvizsgálatokra kis számukból adódóan kevésbé alkalmasak. Jóval több forrást dolgoztak fel a Szabolcs-Szatmár megyei kötetek közzétevői, akik az említetteken kívül megyei levéltári anyagok, helységnévtárak és más fontosabb nyomtatott kiadványok helynévadatait is beépítették a gyűjteménybe.

A történeti névanyag bemutatása terén ugyanakkor két munka emelkedik ki a nagyobb területet bemutató gyűjtemények közül. A baranyai kötetekben feldolgoztak minden hozzáférhető térképi forrást, és igen bőséges anyagot gyűjtöttek a 18. század elejétől kezdődően a különféle levéltári forrásokból is. A kéziratos források mellett nagy mennyiségben kerültek be nyomtatásban megjelent anyagok is a munkába. A baranyai gyűjtemény szerkesztői abban a szerencsés helyzetben voltak, hogy Györffy György történeti földrajzának (Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza) helynévanyagát is bedolgozhatták köteteikbe. A történeti adatfeltárás terén a teljesség igénye jelenik meg Hajdú Mihály könyvében, A Csepel-sziget helynevei-ben. A 257 km² területű szigetről szóló 300 forrást tartalmazó jegyzék azt mutatja, hogy ez a szándék – észszerű korlátok mellett – meg is valósult. A kisebb térségek, illetőleg egy-egy település helyneveit tartalmazó kötetekben is jóval gazdagabb történeti anyagot találunk, mint a nagy terjedelmű névtárakban. E téren kiemelkedő tevékenységet végzett Inczefi Géza, Balassa Iván és Kováts Dániel, valamint Bíró Ferenc.

3.3.3. A nevekhez kapcsolódó további információk

A név jelöltjének, denotátumának a leírása nemcsak helyismereti szempontból lényeges, hanem a nevek egymáshoz való viszonyának tisztázása miatt is, sőt gyakran a névfejtéshez is támpontot adhat. A legszűkszavúbbak e téren a Végh Józseftől irányított munkák, amelyekben a tereptárgy jellegére és művelési ágára csupán rövidítés utal. Ezt az eljárást a terjedelem – és ezzel együtt a kiadás költségei – csökkentésének szándéka magyarázta. A Szabolcs-Szatmár megyei kötetek szócikkeiben megszövegezett leírások viszont kellő tömörséggel, mégis plasztikusan jellemzik a nevek jelöltjeit.

A denotátumok leírásához kapcsolható a térképi ábrázolás is, hiszen ebből a hely sokféle jellegzetessége kitűnhet. Térképek csaknem mindegyik munkában vannak, ezek azonban többnyire csak igen kevés információt tartalmaznak. A kül- és a belterület határán kívül sokszor nincs is feltüntetve más objektum a térképeken, a vízrajz és az úthálózat is legfeljebb vázlatosan, a domborzat pedig sohasem. A nevek és az objektumok hierarchiáját, rész-egész viszonyait sem jelölik a térképek. A legtöbb kiadványban a térképeken nemcsak a léptékük nincs feltüntetve, hanem a méretarányuk sem egységes, s így a területek alig mérhetők össze egymással. Sajátos térképezési módszert találunk a sárospataki kötetben: a több szelvényből álló információgazdag térképen nem a másutt megszokott számok, hanem maguk a névmegírások szerepelnek, amelyekre a szócikkekben is utalás történik. A térképek minősége, technikai színvonala sajnos a nyomdai lehetőségek fejlődését követően sem javult.

A helyneveket közlő munkákat szerzőik, szerkesztőik többnyire adattárnak szánták, így névfejtés, névmagyarázat általában nem is szerepel bennük. Ez azzal is összefügg, hogy bővebb történeti adatolás híján a közzétevők gyakran eleve nem is vállalkozhattak az etimológiai fejtegetésekre. Gyakran közlik ugyanakkor az olyan népi magyarázatokat, helytörténeti adalékokat, amelyek a név eredetét megvilágíthatják, mindig hangsúlyozva azonban, hogy ez nem jelenti egyben a közzétevők állásfoglalását is.

A történeti adatolás bővülésével nem föltétlenül járt azonban együtt a névfejtések felszaporodása. E téren leginkább a debreceni szerzők Szabolcs-Szatmár megyei névtáraiban tapasztalható gazdagodás, de elmondható ez a baranyai anyagról is, amelyben megtalálhatók a Földrajzi nevek etimológiai szótára által e területről megadott, Kiss Lajostól való helynévetimológiák is. Megbízható névfejtéseket ad sok szócikkében mindkét sárospataki, valamint a sátoraljaújhelyi és a hegyközi kötet is.

A helynevek nyelvi szerkezetének és ezáltal eredetének megfejtését segítik elő a kötetekben közölt földrajziköznév-jegyzékek is: ezek a listák tehát az olyan helyet jelölő közszókat tartalmazzák, amelyek a helynevekben szerepelnek. Külön listában történő közreadásukat gyakori névalkotó szerepük magyarázza. Ilyen kis szótár először a somogyi gyűjteménybe került be, s ezt követően csaknem általánossá vált az összeállításuk. Markó Imre Lehel Somogyban nyelvatlasz módszerű gyűjtéssel tizenegy településen szedte össze az ott használatos földrajzi közneveket, és adta meg az aktuális népi értelmezésüket. Az egyes kötetekben azonban változó e szólisták értéke. Sok helyütt kitűnik, hogy a jelentésmeghatározás nem föltétlenül a helyi nyelvhasználat, hanem inkább a korábbiakban valahol másutt közölt definíciók alapján íródott. Jól használhatók viszont a Szabolcs-Szatmár megyei kötetek listái, és igen pontos, a neveknek szinte minden közszói részére kiterjedő szótárt állított össze könyveiben Balassa Iván és Kováts Dániel.

3.3.4. A névanyag elrendezése

A névanyag egészének elrendezésében csaknem minden munka eljárásmódja megegyezik: a közzététel egységének a települést tekintik, ami a valós névhasználati helyzetnek felel meg. Az egyes falvak, városok névtára legtöbbször három részből áll: a településről szóló információkat a belterület és a külterület nevei egymástól elkülönítve követik. Ezt leginkább az eltérő jellegű névállomány indokolhatja: a belterületi neveket az utcanevek, a külterületieket a dűlőnevek uralják. Az átfedések, a belterület történetileg változó kiterjedése azonban gondokat is okozhat az elkülönítésben.

Az egyes településeken belül az adatok elrendezésében két irányzat különült el. Az egyik típusban az adattár rövidségre törekvése erősen érvényesül, amit az magyaráz, hogy „az adattár tudományos célokra készült, tehát szűkszavú”. A másik kiadási módszer kevésbé helytakarékos, és jóval bővebb információkat ad. Az első forma nehezebben áttekinthető, a másik olvasmányosabb, mivel figyelembe veszi azt is, hogy e munkákat nem csupán a szakemberek használhatják.

E két közelítésmód eltér a névcikkek elrendezésében is. A kötetek nagy része a térképi számozásnak megfelelő, mechanikusan emelkedő sorrendben való közzétételt alkalmazza. E munkákban a tipográfia tagolatlansága helytakarékos megoldás ugyan, de igencsak megnehezíti az áttekintést. Ez különösen ott tűnik szembe, ahol a történeti forrásadatok is gazdagon megjelennek. Más munkák a névcikkeket betűrend szerint közlik. A jobb áttekinthetőséget itt még az is segíti, hogy a névcikk élén köznyelvi formájú címszó áll.

A névcikkek mindegyik közlési formában a tereptárgyak azonossága alapján vannak kialakítva, azaz egy-egy denotátumnak mindig egy-egy névcikk felel meg. Ha az adott helynek, objektumnak többféle (akár élő, akár történetileg dokumentált) neve van, az mind egy közös szócikkbe kerül. A lokális (a térképi számozásnak megfelelő) és a betűrendes elrendezés azonban természetesen másfajta segédletet követel meg. A térképek szerint közreadott anyagokhoz a visszakereshetőség érdekében betűrendes mutatót adtak a közzétevők. Ez a mutató általában nemcsak a neveket, hanem azok lexikális összetevőit is tartalmazza. Nem egyszerű azonban a keresés a betűrendben közzétett anyagokban sem, hiszen itt minden egyes település anyagát a kül- és belterület alatt is végig kell nézni egy-egy névforma megtalálásához, ráadásul az ilyen névtárakban a lexikális elemekre egyáltalán nincs is utalás. E közlési formában viszont – a keresést segítendő – utaló névcikkeket találunk, valamint a térképekhez kapcsolódóan térképmutatókat is.

---

Irodalom

Ábrahám Imre–Unti Mária–Varga Józsefné, Győr-Moson-Sopron megye földrajzi nevei 2. A Győri járás. Győr, Nyugat-magyarországi Egyetem Apáczai Csere János Kar, 2009.

Bába Barbara szerk., Hajdú-Bihar megye helynevei 1. A Hajdúböszörményi és a Hajdúhadházi járás helynevei. A Magyar Névarchívum Kiadványai 35. Debrecen, Debreceni Egyetemi Kiadó, 2015.

Balassa Iván, Sárospatak történeti helyrajza a XVI–XX. században. Miskolc–Sárospatak, 1994.

Balassa Iván–Kováts Dániel, Sárospatak határának helynevei. Sárospatak, 1997.

Balogh Lajos–Ördög Ferenc szerk., Komárom megye földrajzi nevei. A Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai 169. Budapest, 1985.

Balogh Lajos–Ördög Ferenc szerk., Pest megye földrajzi nevei 5. A Nagy­kátai járás. Pázmány Péter Katolikus Egyetem Magyar Nyelvészeti Tanszékének Kiadványai. Piliscsaba, Pázmány Péter Katolikus Egyetem BTK, 2002.

Balogh Lajos–Ördög Ferenc szerk., Veszprém megye földrajzi nevei. 1. A Tapolcai járás. A Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai 156. Budapest, 1982.

Balogh Lajos–Ördög Ferenc szerk., Veszprém megye földrajzi nevei 2. A Pápai járás. A Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai 171. Budapest, 1987.

Balogh Lajos–Ördög Ferenc szerk., Veszprém megye földrajzi nevei 3. Az Ajkai járás. A Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai 192. Budapest, 1991.

Balogh Lajos–Ördög Ferenc–Varga Mária szerk., Veszprém megye földrajzi nevei 4. A Veszprémi járás. A Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai 194. Budapest, 2000.

Balogh Lajos–Ördög Ferenc szerk., Zala megye földrajzi nevei 2. A Keszthelyi járás. A Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai 178. Budapest, 1986.

Balogh Lajos–Végh József szerk., Vas megye földrajzi nevei. Szombathely, 1982.

Bíró Ferenc, Körösladány helynevei. Körösladányi Hely- és Népismereti Dolgozatok 1. Eger, Líceum Kiadó, 1999.

Bíró Ferenc, Nyelvi-tipológiai vizsgálatok Körösladány helynévrendszerében. Az EKF Magyar Nyelvészeti Tanszékének Kiadványai 1. Eger, EKF Magyar Nyelvészeti Tanszék, 2002.

Bíró Ferenc–Kalcsó Gyula, Köröstarcsa helyneveinek tára és rendszere. Az EKF Magyar Nyelvészeti Tanszékének Kiadványai 2. Eger, EKF Magyar Nyelvészeti Tanszék, 2004.

Bodnár Béla, Hódmezővásárhelynek és környékének földrajzi nevei. Tanulmányok Csongrád megye történetéből 7. Szerk. Szabó József. Szeged, 1983.

Bura László, Szatmár megye helynevei 1–2. Csíkszereda, Státus Könyvkiadó, 2008.

Csomortáni Magdolna, Felcsík helynevei 1. Magyar Névtani Dolgozatok 149. Budapest, 1997.

Farkas Ferenc, Szolnok megye földrajzi nevei 1. A Jászberényi járás. Jászberény, 1986.

Farkas Ferenc, Jász-Nagykun-Szolnok megye földrajzi nevei 5. Tiszazug. Jászberény–Kun­szentmárton, 1994.

Fekete János, Bács-Kiskun megye földrajzi nevei 1. Kiskunfélegyháza és környéke. A Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai 210. Budapest, 1997.

H. Fekete Péter, Hajdúböszörmény helyneveinek adattára. A Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai 102. Budapest, 1959.

Hajdú Mihály, A Csepel-sziget helynevei. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1982.

Hegedűs Attila, Győr-Moson-Sopron megye földrajzi nevei 1. A Kapuvári járás. Győr, Apáczai Csere János Tanítóképző Főiskola, 1998.

Hoffmann István, Magyar helynévkutatás. 1958–2002. A Magyar Névarchívum Kiadványai 7. Debrecen. 2003.

Horváth Ildikó–Telekiné Nagy Ilona, Csilizköz földrajzi nevei. Csallóközi Kiskönyvtár 22. Pozsony, Kalligram Könyvkiadó, 2000.

Inczefi Géza, Földrajzi nevek névtudományi vizsgálata. Makó környékének földrajzi ne­vei alapján. Nyelvészeti Tanulmányok 14. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1970.

Jakab László–Kálnási Árpád, A nyírbátori járás földrajzi nevei. Szabolcs-Szatmár megye földrajzi nevei 3. Nyírbátor, 1987.

Janitsek Jenő, Bardócszék hely- és családnevei. Magyar Névtani Dolgozatok 118. Budapest, 1993.

Janitsek Jenő, A háromszéki Székföld jelenkori és történeti hely- és családnevei. Magyar Névtani Dolgozatok 201. Budapest, Magyar Nyelvtudományi Társaság, 2008.

Janitsek Jenő–Hints Miklós, Az erdélyi Melles-völgy helynevei. Magyar Névtani Dolgozatok 102. Budapest, 1992.

Kálnási Árpád, A Fehérgyarmati járás földrajzi nevei. Szabolcs-Szatmár megye földrajzi nevei 2. Debrecen, 1984.

Kálnási Árpád, A Mátészalkai járás földrajzi nevei. Szabolcs-Szatmár megye földrajzi nevei 4. Debrecen, 1989.

Kálnási Árpád–Sebestyén Árpád, A Csengeri járás földrajzi nevei. Szabolcs-Szatmár-Bereg megye földrajzi nevei 5. Debrecen, 1993.

Kecskés Gyula, Püspökladány újkori története helyneveiben. Püspökladány, 1974.

Kováts Dániel, Sátoraljaújhely helynevei és történeti topográfiája. A Sátoraljaújhelyi Kazinczy Ferenc Múzeum Füzetei 6. Sátoraljaújhely, 2008.

Matijevics Lajos, Kishegyes és környéke földrajzi neveinek adattára. Vajdaság helységeinek földrajzi nevei 3. Újvidék, 1977.

Mező András, A Baktalórántházi járás földrajzi nevei. Szabolcs-Szatmár megye földrajzi nevei 1. Nyíregyháza, 1967.

Nagy Géza, A magyarországi Bodrogköz földrajzi nevei. Bodrogközi Füzetek 6–8. Pácin, 1994.

Ördög Ferenc–Papp László–Végh József szerk., Tolna megye földrajzi nevei. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1981.

Papp György, Kanizsa és környéke földrajzi neveinek adattára 1. Vajdaság helységeinek földrajzi nevei 8. Újvidék, 1982.

Papp László–Végh József szerk., Somogy megye földrajzi nevei. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1974.

Papp László–Végh József szerk., Zala megye földrajzi nevei. Zalaegerszeg, Zala Megye Tanácsának Végrehajtó Bizottsága, 1974.

Pelle Béláné, Heves megye földrajzi nevei 1. Az egri járás. A Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai 125. Budapest, 1970.

Pelle Béláné, Heves megye földrajzi nevei 2. A füzesabonyi járás. A Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai 144. Budapest, 1975.

Pelle Béláné, Heves megye földrajzi nevei 3. A hevesi járás. A Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai 145. Budapest, 1980.

Pelle Béláné, Heves megye földrajzi nevei 4. A Gyöngyösi járás, Hatvan és környéke, Eger. A Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai 181. Budapest, 1988.

Penavin Olga–Matijevics Lajos, Ada és környéke földrajzi neveinek adattára. Vajdaság helységeinek földrajzi nevei 4. Újvidék, 1979.

Penavin Olga–Matijevics Lajos, Becse és környéke földrajzi neveinek adattára. Vajdaság helységeinek földrajzi nevei 9. Újvidék, 1983.

Penavin Olga–Matijevics Lajos, Gombos (Bogojevo) földrajzi neveinek adattára. Vajdaság helységeinek földrajzi nevei 10. Újvidék, 1984.

Penavin Olga–Matijevics Lajos, Szabadka és környéke földrajzi neveinek adattára. Vajdaság helységeinek földrajzi nevei 2. Újvidék, 1976.

Penavin Olga–Matijevics Lajos, Szenttamás földrajzi neveinek adattára. Vajdaság helységeinek földrajzi nevei 6. Újvidék, 1981.

Penavin Olga–Matijevics Lajos, Temerin és környéke földrajzi neveinek adattára. Vajdaság helységeinek földrajzi nevei 7. Újvidék, 1982.

Penavin Olga–Matijevics Lajos, Zenta és környéke földrajzi neveinek adattára. Vajdaság helységeinek földrajzi nevei 5. Újvidék, 1980.

Penavin Olga–Matijevics Lajos–Mirnics Julia, Bácstopolya és környéke földrajzi neveinek adattára. Vajdaság helységeinek földrajzi nevei 1. Újvidék, 1975.

Pesti János szerk., Baranya megye földrajzi nevei 1–2. Baranya Monográfia Sorozat. Pécs, Baranya Megyei Levéltár, 1982.

Rajsli Ilona szerk., Bánát földrajzi nevei. Vajdaság helységeinek földrajzi nevei 15. Újvidék, Bölcsészettudományi Kar, 2011.

Sebestyén Zsolt, Tíz település helynevei a kárpátaljai Beregvidékről. Magyar Névtani Dolgozatok 183. Budapest, ELTE Eötvös Kiadó, 2003.

Sebestyén Zsolt, A Beregszászi járás 11 településének helynevei. Magyar Névtani Dolgozatok 178. Budapest, ELTE Eötvös Kiadó, 2002.

T. Szabó Csilla–András Zselyke, Aranyos vidékének helynevei. Erdélyi Magyar Helynévtár I61. Kolozsvár, 2020.

Török Tamás, Ipoly mente helynevei. Adattár. 1. Alsó-Ipoly mente. Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet, 2011.

Unti Mária, Csallóköz földrajzi nevei. Dunaszerdahelyi járás. Dunaszerdahely, 2002.