1. A HELYNÉV MINT NYELVI ELEM

1.1. A tulajdonnév nyelvi szerepe
1.2. A tulajdonnevek fajtái
1.3. A helynevek és a személynevek
1.4. A helynévadás mint társadalmi aktus
1.5. A helynevek jelentése
1.6. A helynevek a mindennapi nyelvhasználatban
1.7. A helynév mint tudományos forrás
Irodalom

1.1. A tulajdonnév nyelvi szerepe

A helynév (más terminussal: földrajzi név) elsődleges nyelvi szerepe a különféle helyek egyedi megjelölése. Ezt a funkciót mint a tulajdonnév egyik fajtája tölti be. Tulajdonneveket minden nyelvben találunk. Elméletileg létezhetne ugyan olyan nyelv, amelyben nincsenek nevek, hiszen leírással minden tulajdonnév helyettesíthető, mégsincs ilyenről tudomásunk. Az egyedítésnek tehát fontos, de nem az egyetlen eszköze a tulajdonnév. Ahelyett például, hogy

• Debrecenben élek, mondhatom azt is, hogy
• ebben a városban élek, de akár azt is, hogy
• abban a városban élek, amelynek földrajzi szélességi és hosszúsági foka a következő: 47.5313866, 21.6251921.

A helynevekhez hasonlóan a személynevek is jól helyettesíthetők körülírással:

• József Attila helyett mondhatom, hogy
• egy tragikus sorsú magyar költő, aki 1937-ben vonatszerencsétlenség áldozata lett, vagy azt, hogy
• az a magyar költő, akinek születésnapján minden évben megünnepeljük a költészet napját.

A példaként bemutatott mondatok alapján nyilvánvaló, hogy a leírás legtöbb esetben kontextusfüggő. Azt persze nem állítjuk, hogy a tulajdonnév egyáltalán nem igényli a kontextus azonosító erejét, hiszen ha például azt mondom, hogy

• Elutazok Szerdahelyre, akkor ez nemcsak Dunaszerdahely-re vonatkozhat, hanem Nyitraszerdahely-re, Drávaszerdahely-re és még jó néhány, jelzővel megkülönböztetett Szerdahely nevű településre is, amelyeket a beszélők azonban többnyire jelző nélküli formában használnak, mivel az adott kontextus egyértelműsíti a jelentésüket.
• Ha az egyetemi évfolyamon két Judit nevű csoporttársam is van, a társaimmal folytatott beszélgetések alkalmával konkrétan meg kell fogalmaznom, hogy éppen melyik Judit-ról beszélek.

A nyelvi leírás lehetőségéből az következik, hogy szigorúan logikai-nyelvi szempontból nem is lenne feltétlenül szükség tulajdonnévre, hiszen másfajta nyelvi eszközök is el tudják látni azt a szerepet, amelyet a tulajdonnév betölt. Mégis azt tapasztaljuk, hogy minden nyelvben van tulajdonnév, azaz a tulajdonnév mint kategória nyelvi univerzálé. Ez a megállapítás – annak ellenére, hogy empirikus hipotézisnek, azaz megfigyelésen alapuló feltevésnek tekinthető – kiterjeszthető a nyelvek történetiségére is, tehát valószínűsíthető, hogy minden (akár ma élő, akár már kihalt) nyelv régebbi állapotában is léteztek tulajdonnevek.

Ez egyúttal azt is jelzi, hogy a tulajdonnév az emberi kultúrák sajátos helyzetű nyelvi és kulturális eleme: az embernek nyilvánvalóan igénye van arra, hogy magát nevekkel körülvegye, azaz a helyzetét és jelenlétét a világban nevek használatával is kifejezze. A tulajdonnév vélhetően egyidős az emberrel, azaz nemcsak nyelvi, hanem antropológiai univerzálé is egyúttal.

1.2. A tulajdonnevek fajtái

A tulajdonneveknek több fajtáját különböztetjük meg: a személyneveket, a helyneveket, az állatneveket, a tárgyneveket, a csillagászati elnevezéseket, az intézményneveket, a márka- és fajtaneveket, a címeket, a kitüntetések és díjak nevét stb. A különböző nyelvek leírásai, nyelvtanai nem feltétlenül azonos nyelvi kategóriákat tekintenek tulajdonnévnek: egyes nyelvekben például tulajdonnévként kezelik a nap- és a hónapneveket is.

Az egyes tulajdonnévfajták – noha többségükben maguk is univerzálisak – nyilvánvalóan nem azonos súlyú tagjai a tulajdonnévrendszereknek. Ez abból adódik, hogy más-más szerepet töltenek be a kommunikációban. Egy-egy névfajta nyelvi jelentőségét, szerepgazdagságát és a rendszerbeli kapcsolatainak az erősségét, hálózatát jórészt az határozza meg, hogy milyen régtől eleme a nyelvnek.

Névelméleti megfontolások alapján két ősi tulajdonnévfajtát határozhatunk meg: a helyneveket és a személyneveket. Minden további tulajdonévfajta másodlagosan alakult ki.

• Ez a másodlagosság megnyilvánul egyrészt kronológiai tekintetben, vagyis abban, hogy időben később kialakult névfajtákat képviselnek.
• Másrészt keletkezési módjukat tekintve is, vagyis lényegében az ősi névfajták, a helynevek és a személynevek mintáját felhasználva, azokra épülve keletkeztek. Az állatnevek például jó néhány jellemzőjükben – funkciójukban, létrejöttük módjában, sőt bizonyos tekintetben még tipológiai jegyeikben is – emlékeztetnek a személynevekre, az intézmények nevei pedig a helynevekkel vannak leginkább rokonságban.

Ebből adódóan magáról a tulajdonnévi rendszerről (annak funkcionálásáról, történetéről) is akkor tudhatunk meg a legtöbbet, ha elsősorban a két ősi tulajdonnévfajta sajátosságait igyekszünk felderíteni. Tudományos forrásértékük tekintetében a személynevek és a helynevek kiemelkednek a tulajdonnevek közül.

1.3. A helynevek és a személynevek

A helynevek és a személynevek rendszere között sok lényegi hasonlóság van ugyan, de emellett a különbségeikre is fontos rámutatnunk. Ezek az eltérések főképpen a két tulajdonnévi kategória kulturális-társadalmi, illetve a nyelvi meghatározottságában gyökereznek.

Különbségek vannak egyrészt a személynévvel, illetve a helynévvel megjelölt egyedek jellemzői között.

• A helynevek különböző fogalmi kategóriákba tartozó denotátumokat (vagyis helyeket) jelölnek (pl. vizet, hegyet, települést, utcát stb.), de a funkciójuk lényegében azonos: az egyedi megjelölés.
• A személynevek jelöltjei (az egyes személyek) a létezőknek ugyanabba a kategóriájába tartoznak (azaz embereket jelölnek), de a megjelölés kommunikációs szerepe különböző, minthogy az egyes személynévfajták más-más funkciót látnak el a nyelvben. Nem nehéz belátni, hogy más a szerepe az Éva, Mária, János, István típusú neveknek, mint a Péterfi, Mészáros, Debreceni személymegjelöléseknek, vagy a Nagybajuszú, Hétméteres, illetve a Pista, Marcsi megnevezéseknek.

• A helyek, más tulajdonnévfajták jelöltjeitől eltérően, egymástól nem individuálisan elkülönülő egyedek.
• A személynevek ezzel szemben individuálisan elkülönülő egyedeket jelölnek.

• A hely hosszabb ideig is őrizheti az elnevezés alapjául, motivációjául szolgáló eredeti tulajdonságait.
• Az elnevezett személyek esetében szemantikailag nem feltétlenül motivált a névadás, és természetesen legfeljebb csak életükben vagy annak egy szakaszában lehet konkrét kapcsolat a névviselő és az elnevezés között. Ebből is adódik a személyneveknek a helynevekénél jóval nagyobb változékonysága.

Ezekkel a körülményekkel is összefügg a két tulajdonnévfajta eltérő kategorizációs rendszere.

• A helyneveket rendszerint jelöltjeik fajtái szerint szokás osztályozni: ennek alapján beszélünk tájnevekről, településnevekről, víznevekről stb.
• A személynevek rendszerét viszont a személynévfajták (azaz lényegében a névfunkciók) szerint kategorizáljuk. A magyar nyelvben hagyományosan a családnév (pl. Szabó, Nemes, Debreceni), a keresztnév (pl. Gergő, Anna, János), a becenév (pl. Juci, Nándi, Laca), a ragadványnév (pl. Sánta, Púpos, Szilvapálinkás) stb. személynévfajtákat különítjük el.

Különbségek vannak a helynevek és a személynevek között a rendszertani meghatározottság tekintetében is.

A személynevek kategóriáját mint rendszert alapvetően kulturális-társadalmi meghatározottságú szisztémának tekinthetjük: a nyelven kívüli valóság, főképpen a kultúra, a társadalom változásai a személynévrendszerben közvetlenül és viszonylag gyorsan tükröződnek. Ezt jól mutatja az, hogy a magyar személynévrendszer az évezredes dokumentált története során több strukturális változáson is keresztülment.

• A kereszténység felvételének közvetlen hatásaként a görög-latin gyökerű, ún. egyházi személynevek rohamos elterjedése és pár évszázad alatt dominánssá válása szemléletesen tükrözi ezt, ami ráadásul olyannyira meghatározó folyamat volt, hogy lényegében mindmáig ez a névtípus adja a magyar keresztnévállomány nagy részét.
• Az átstrukturálódás másik mozzanataként a családnevek kialakulását említhetjük meg mint olyan új személynévfajta megszületését, amely társadalmi, gazdasági, birtokjogi ösztönzésre és az európai névmodelleket követve jött létre. Jól mutatja ennek a megjelenését az, hogy a Tas, Üllő, Taksony stb. típusú személyjelöléseket néhány évszázad alatt felváltották a Zrínyi Miklós, Balassi Bálint típusú személynévformák.

A helynevek kategóriáját mint rendszert ugyancsak befolyásolják társadalmi-kulturális tényezők, azonban a helynévrendszer változási képessége a személynévrendszerhez viszonyítva jóval alacsonyabb. E körben a változatosságot elsősorban nyelvi tényezők idézik elő. Ezt az is jól mutatja, hogy lényegében ugyanolyan típusú helyneveket adunk manapság is, mint ezer (vagy még ennél is több) évvel ezelőtt.

• Az 1055-ben keletkezett Tihanyi alapítólevél által rögzített Köves-hegy, Lovász-halom, Fehérvár helynevek a mai névrendszerbe is tökéletesen beleilleszkednek.
• A Konstantinosz császár által 950–951 körül említett Etelköz és Levedi szállásterületnevek (mint a magyarok honfoglalás előtti lakóhelyeinek megnevezései) is olyan névmintákat követnek, amelyek a honfoglalás utáni névrendszerben is (sőt az egyik típust illetően valójában mind a mai napig) produktívak: a folyónév + köz utótagú helynevekre lásd pl. a Rábaköz, Bodrogköz, Muraköz stb. tájnevek modelljét, a puszta személynévből alakult helynevekre pedig a Tihany, Veszprém, Üllő stb. településneveket.

1.4. A helynévadás mint társadalmi aktus

Arra a kérdésre, hogy mik a helynévadás univerzális okai, vagyis hogy miért adunk neveket a különböző helyeknek, többféle válasz adható.

• Korábban a névadás fő okaként leginkább azt hangsúlyozták a kutatók, hogy az ember tájékozódni akar a tájban, s ezért a számára fontos helyeket elnevezi.
• Újabban viszont egyre inkább az az általánosabb érvényű gondolat került előtérbe, hogy a névadás végső oka az ember kommunikációs szükséglete, vagyis a névszükségletet a felmerülő kommunikációs igények határozzák meg.

Eszerint tehát az ember nem elsősorban a tájékozódását könnyíti meg a helynevek használatával (egy valamely településre érkező idegent például hiába próbálnánk csupán helynevek segítségével útba igazítani), hanem azt a lehetőséget teremti meg a létrehozásukkal és alkalmazásukkal, hogy a helyeket a különféle szóbeli vagy írásbeli kommunikációs helyzetekben megnevezze.

Az egyén névismerete sem a tájékozódási képességével van összefüggésben, hanem az általa megélt kommunikációs helyzetekkel. A helynév-szociológiai vizsgálatok eredményei azt mutatják, hogy az egyes településeken élők körében a foglalkozásuk miatt a külterülettel szorosabb kapcsolatban lévők, pl. földművesek, mezőőrök stb. jóval több külterületi helynevet ismernek, mint a belterületen dolgozók. Ők ugyanis a mindennapi kommunikációs szituációk során a határ különböző pontjain lévő objektumok neveiről is gyakran szót ejtenek, így magasabb fokú névismeretre tesznek szert e téren, mint mások.

A névadásban emellett antropológiai és konvencionális mozgatórugók is jelentős mértékben szerepet játszanak, mivel a név az emberi kultúra univerzális összetevője, és a névadást társadalmi konvenciók is befolyásolják, vagyis azért is adunk neveket, mert bizonyos típusú helyeket szokás tulajdonnévvel is megjelölni.

Egy számára addig ismeretlen vidékre kerülő népnek, népcsoportnak akár különböző földrajzi, gazdasági, társadalmi viszonyok mellett sem kell hosszabb idő ahhoz, hogy környezetét helynevekkel jelölje meg. Egy új lakóhelyre érkező népességnek ugyanis rögtön szüksége van a helynevekre, minthogy a kommunikációs helyzetek azonnal igénylik ezek használatát. Ez a helynevekkel való „benépesítés” a táji és a társadalmi környezettől függően, a kommunikációs igények változása miatt folyamatosan zajlik, persze nem feltétlenül azonos intenzitással.

Számos olyan helyzetet ismerünk az újabb korokból is, amelyben az új település létesítését névadói folyamat kíséri.

• Egy addig ismeretlen helyet felderítő, birtokba vevő expedíció a táborhelyének s az útja közben megismert fontosabb, jellegzetesebb helyeknek szinte mindig nevet ad: az észak-amerikai kontinenst benépesítő pionírok is igen aktívak voltak a településeik és földrajzi környezetük elnevezésében.
• Tükröződik ez a jelenség fikcióként a szépirodalomban is: a Robinson-regények hősei ugyanígy járnak el új lakóhelyükön (gyakran még akkor is, ha nincs kivel kommunikálniuk), és Jules Verne Kétévi vakáció című könyvének gyerekhősei is ugyanezt teszik a számukra ismeretlen szigeten.
• Jó okunk van mindezek fényében azt feltételezni, hogy mindez hasonló módon történt egy jó évezreddel ezelőtt is: akkor, amikor a magyarság a Kárpát-medencében megtelepedett.

1.5. A helynevek jelentése

A helynév – és általában a tulajdonnév – jelentéséről eltérő, nemegyszer homlokegyenest ellenkező vélekedésekkel lehet találkozni a szakirodalomban.

• Vannak, akik ezeket a szavakat jelentés nélküli nyelvi elemeknek tekintik, amelyek egyetlen funkciója a logikai értelemben vett egyedítés. E felfogás szerint a név csupán címke, amit az emberek arra használnak, hogy azonosítsák velük a világ valamely részletét, és egyedileg utaljanak különböző objektumokra anélkül, hogy jellemeznék azokat. Ez a szemlélet a referenciális funkció hangsúlyozásával lényegében jelentés nélküli szavaknak tekinti a neveket, közte a helyneveket is.

A jelentés értelmezése elsősorban annak a függvénye, hogy a nyelvet milyen elméleti keretben vizsgáljuk, s ennek részeként milyen jelentéselméleti felfogást érvényesítünk. Az utóbbi évtizedek onomasztikai kutatásai azt bizonyították, hogy a nevek vizsgálatában a funkcionális nyelvleírási keret bizonyul a leginkább termékenynek. A funkcionális szemlélet pedig – amely a kognitív nyelvértelmezéssel szoros kapcsolatban áll – a nyelvi jel meghatározó összetevőjének éppen a jelentést tekinti.

• E felfogás értelmében a név és így a helynév is gazdag, sokszínű jelentéssel bíró nyelvi elem, s ezt a körülményt a nevek onomasztikai-nyelvészeti elemzésében is figyelembe kell venni. A helynevek jelentését a maga összetettségében célszerű vizsgálni, s ennek megfelelően jelentésszerkezetüket az alábbi összetevőkkel jellemezhetjük: denotatív, lexikális, kategoriális, asszociatív, affektív, társas és kulturális jelentés.

A helynevek jelentésszerkezetének kétségtelenül legfontosabb összetevője a denotatív jelentés, azaz az általa megjelölt helyre való vonatkozás. A név és a jelölt objektum közötti kapcsolatot denotációnak, az elnevezett helyet, objektumot pedig denotátumnak nevezzük.

A helyneveket vizsgálva – ugyanúgy, mint a mindennapi nyelvhasználat során is – azt tapasztaljuk, hogy vannak közöttük olyanok, amelyek kapcsolatba hozhatók a közszói szókészlet elemeivel (mint például a Békás-tó, Sebes-patak, Kőris-hegy nevek), mások viszont nem (mint például a Debrecen, Tisza, Balaton). A lexikálisan áttetsző, vagyis közszói párhuzamokkal összekapcsolható nevek esetében lexikális vagy etimológiai jelentésről beszélhetünk, amely a mentális lexikon közszói és tulajdonnévi része közötti dinamikus kapcsolat következtében működik.

A megismerő ember a világ dolgait kategóriákba rendezi. Nincs ez másképpen a nevekkel sem, ezért beszélhetünk velük kapcsolatban kategoriális jelentésről. A dolgokat azonban nem csupán egymás mellé rendezzük, hanem egymáshoz is viszonyítjuk, s egyiket a másik alá vagy fölé rendeljük.

Mindazt, amit a névhasználó számára valamely név felidéz (hangulatok, érzések, fogalmi kapcsolatok stb.) asszociatív vagy másképpen konnotatív jelentésnek nevezzük. A helynevek konnotációi a korábbi használatok révén kötődnek a nevekhez. Az asszociatív jelentés egyénenként igen eltérő lehet, mivel az asszociációk elsősorban személyesek, ugyanakkor közösségi jellegűek is lehetnek.

Az asszociatív jelentéssel szoros kapcsolatban van a nevek érzelmi vagy másképpen emotív, affektív jelentése. Noha a legtöbb helynév érzelmi szempontból semleges, olyanok is szép számmal akadnak közöttük, amelyek a névhasználóknak az adott névhez s ezáltal az általa jelölt helyhez való érzelmi viszonyulását fejezik ki.

A helynév használata utalhat továbbá a névhasználó társadalmi helyzetére, kifejezheti valamely csoporthoz tartozását, azaz a név identitásjelölő funkciót tölthet be. Ezt a jelentéssíkot a név társas jelentésének nevezzük.

A névrendszerek szoros összefüggést mutatnak a kultúrával, így a névhasználat legalább annyira kulturális, mint amennyire nyelvi kérdés. A helynevek is erős társadalmi-kulturális meghatározottsággal rendelkeznek, ezért a kulturális jelentés a helynevek jelentésszerkezetének is meghatározó összetevője.

A helynevek jelentésének kérdéséről itt olvashat részletesebben.

1.6. A helynevek a mindennapi nyelvhasználatban

A helyneveknek – mint sajátos nyelvi elemeknek – a mindennapi életben nagy szerepük van, hiszen a különböző kommunikációs helyzetekben a helyekről beszélve többnyire a megnevezésüket használjuk. A helynevek fontosságát a nyelvhasználat különböző színterein több tényező mutatja.

Az utóbbi időben – az életmódbeli, technikai és kulturális változások hatására, a globalizációval és az emberi mozgástér kitágulásával párhuzamosan – jelentősen megnőtt a társadalom névigénye. Korábban az emberek többnyire csak a saját településükön használt helyneveket ismerték, ehhez képest mára jelentősen kitágult a névhasználati terük, ennélfogva pedig a mai élet mind jobban igényt tart a nevek ismeretére és az emberi tevékenység különböző színterein való használatára.

Mindemellett a helynevek ma is igen erősen jelzik a közvetlen környezetünkhöz való lokális tartozásunkat. Ezért válhat bizonyos nyelvpolitikai viszonyok között a nevek ügye kiemelten fontos kérdéssé: az anyaországon kívüli magyar nyelvű régiókban ezt jelezte az ún. táblaháború, amely a települések határát magyar nyelven feltüntető településnév-táblák használata körül robbant ki. A helynevek iránti érzékenységet mutatja az is, hogy olykor heves vitákat váltanak ki a társadalomban a közterületek (utcák, terek) átnevezési és névadási kérdései.

A helynevek gyakorlati hasznán kívül kifejeződik bennük a nemzethez, kultúrához való tartozás is, s ezáltal a nevek az egyéni és ezen keresztül a közösségi identitástudat legfontosabb nyelvi kifejezőeszközei közé tartoznak. A névadás és a névhasználat révén az egyén és a közösség nemcsak a kérdéses helynek az identitását teremti meg és rögzíti folyamatosan, hanem a megnevezésben kifejeződő attitűdjével a saját identitását is építi, alakítja.

A helynévhasználat ügye különösen erős támogatást igényel a határon túli magyarlakta térségekben, ahol a sajátos, többnyire hátrányos nyelvpolitikai helyzetből adódóan különösen fontos a helyi magyar lakosság által használt helyneveknek az összegyűjtése és dokumentálása.

Egy-egy település helynévanyagának a megismerése és gondozása – mivel a helynevek anyanyelvünk szókincsének központi rétegébe tartoznak – a nemzeti örökség védelmét szolgálja. A helynevek megőrzését egy olyan korban feltétlenül biztosítani kell, amikor a társadalom jelentős életmódváltáson megy keresztül, s ennek folytán a szókincse és benne a névismerete is nagymértékben átalakul. A helynévrendszer és a helynévhasználat változását különösen érzékenyen érintette a mezőgazdasággal foglalkozó népesség számának rohamos csökkenése.

A helynevek védelme bizonyos értelemben a környezetvédelem részének is tekinthető. Ennek keretében ugyanis nemcsak a természeti és az épített környezetet, hanem ezeknek a neveit is óvni kell, mivel a megnevezések a tájhoz kapcsolódó sok évszázados vagy akár évezredes történeti és kulturális ismereteket, hagyományokat őriznek és közvetítenek a mai emberek számára. Feltűnő, hogy például nemzeti parkjaink, természetvédelmi területeink gazdag helynévanyagát szinte egyáltalán nem ismerjük: a hortobágyi puszta helynevei máig nincsenek összegyűjtve, pedig a térségben használt sok száz nevet, amely a terület történetének, az egykor ott élők múltjának is gazdag dokumentuma, jórészt csak a helybeliek emlékezete tartja fenn, egyre csökkenő mértékben.

A települések dokumentált helynévanyaga jól hasznosítható az oktatásban: a kisiskolásoknál a környezetismeret részeként, később elsősorban a (hely)történeti, földrajzi, anyanyelvi ismeretek tanításával összefüggésben. Ennek nagy szerepe lehet az előzőekben említett lokális identitástudat kialakításában.

Az emberek nyelvi, illetve lokális helyzetéből adódóan gyakran megmutatkozik a nevek iránt megnyilvánuló érdeklődésük. Ennek kielégítésével a helynevek összegyűjtése, dokumentálása és megismertetése ezért közművelődési célokat is szolgál.

A helyben használatban lévő helynévkincsre az önkormányzatok is támaszkodhatnak hivatalos névadói tevékenységük során. A közterületek elnevezésében a nagy hagyománnyal bíró, történeti értékű nevek az ott élők számára színes, az otthonosság érzetét keltő névkörnyezetet teremtenek.

Felhasználhatók a helynevek a földnyilvántartás rendszerében is. Az ún. kataszteri nevekben gyakran korábbi térképek és hivatalos nyilvántartások nevei örökítődnek tovább, amelyek nem feltétlenül tükrözik a helybeliek mai és régebbi tényleges névhasználatát.

A nagy helynévállományok alkalmasak a különböző céllal készült térképek helynévanyagának a felfrissítésére is. Az egyre nagyobb számban, újabban leginkább online formában megjelenő térképeken szereplő névformák a névgyűjtemények segítségével hozzáigazíthatók a valós névhasználathoz.

1.7. A helynév mint tudományos forrás

A kutatók helynevek iránt megnyilvánuló érdeklődése nem független a nevek fent bemutatott szerepgazdagságától. A helynevek különleges forrásértékét a tudományosság régóta igyekszik minél sokrétűbben kiaknázni.

• egyrészt azt látjuk, hogy a helynevek iránt sokféle tudományág érdeklődik: a nyelvészet mellett a történettudomány, a történeti földrajz, a néprajztudomány, a kartográfia stb.;
• másrészt pedig azt, hogy a nevek tanulmányozására külön tudományszak is kialakult: a jellegzetesen interdiszciplináris névtudomány (másképpen: onomasztika). Ez a tudományterület sokat tett a Kárpát-medence évezredes kultúrájának és mai viszonyainak a megismeréséért, de még távolról sem aknázta ki a kutatási lehetőségeit.

Az onomasztikát mint tudományos diszciplínát egyes szakemberek önálló tudományterületnek tekintik, míg mások a nyelvtudomány egyik részterületének tartják. Az onomasztikának mint tudományos diszciplínának a legfontosabb jellemzőit az alábbiakban foglalhatjuk össze:

• egy specifikus nyelvi jelfajtának, a tulajdonnévnek a vizsgálatára jött létre;
• e jeltípus jellemzőinek megfelelően egyúttal sajátos nézőpontot is alkalmaz;
• a neveknek mint nyelvi jeleknek a vizsgálatából indul ki: a névkutatásban alkalmazott vizsgálati módszerek és eljárások hatóköre lényegében nem nyúlik túl azon a körön, ami a nyelv többi elemének a vizsgálatát általában is jellemzi, vagyis eszközei lényegében a nyelvtudomány eszköztárából valók;
• rendkívül erős a nyelvészeten kívüli tudományokkal való kapcsolata;
• a műveléséhez a kutatóknak más tudományágak ismeretanyagában is jártasnak kell lenniük;
• eredményei más tudományágak kutatásaira is megtermékenyítően hatnak.

Elsőként azt tekintjük át, hogy milyen módon viszonyul az onomasztika más nyelvtudományi kutatási területekhez: azaz milyen módon hasznosíthatók a nevek a különböző nyelvészeti ágazatokban. Ezek köréből az alábbiakban csak néhány jellemző példát emelünk ki.

A magyar nyelvtörténet legkorábbi dokumentált időszakának, a magyar írásbeliség első néhány évszázadának a megismeréséhez a leggazdagabb forrásanyagot az ún. szórványemlékek jelentik: főképpen a korszak oklevelei, amelyekben latin nyelvű szövegkörnyezetben magyar tulajdonnevek százezrei maradtak fenn. A korai ómagyar korból (a 895 és 1350 közötti időszakból) például több mint 20.000 oklevél maradt ránk. Ebből a korszakból ugyanakkor mindössze négy tisztán magyar nyelvű szövegemléket ismerünk, melyek együttesen is alig félezer szót tartalmaznak. Kétségtelen, hogy a magyar nyelvű szövegek információgazdagsága a nyelv számos olyan jelenségére, részrendszerére vonatkozóan nyújt vizsgálati lehetőséget, amihez a szórványemlékek helynevei nem adnak semmiféle támpontot. A helynévi forrásadatok azonban hatalmas mennyiségükből következően néhány meghatározó nyelvtörténeti részterületen nélkülözhetetlen ismereteket szolgáltatnak. A helyesírás- és hangtörténet, a morfématörténet, a szókincstörténet (ehhez kapcsolódóan az etimológia) támaszkodhat elsősorban rájuk, illetve természetesen a történeti helynévkutatás.

A dialektológia és a helynévkutatás rendkívül szorosan összetartozó tudományterületek, mivel a helynévi adatok a lokális, helyi kötöttségük következtében egyben nyelvjárási adatok is. A dialektológia módszertanából a helynevek kutatása is sokat meríthet: ahogyan ugyanis a nyelvi jelenségek területi eltérései alapján a nyelvjárások meghatározhatók, úgy rajzolhatók meg a helynévrendszerben megmutatkozó területi eltérések alapján az ún. névjárások. A történeti dialektológiának – a régebbi korok forrásadottságai miatt – nélkülözhetetlen forrásanyagát adják a helynevek: a korai ómagyar kor nyelvjárási viszonyai leginkább ennek a nyelvi elemcsoportnak a vizsgálatával ismerhetők meg valamelyest.

A szociolingvisztika inspiráló hatását a helynevek kutatásában jól mutatja az onomasztikán belül egy új tudományterület megszületése: a névszociológia (más néven: szocioonomasztika) és ennek a helynevekkel foglalkozó részeként a helynév-szociológia. Ez a tudományszak a nevek használatára és a nevek használóira fordítja a figyelmet, de ennek révén fontos szerepe van abban is, hogy a nevek változástörténetének a mozgatórugóit feltárhassuk.

A nevek mint a múltból ránk maradt elemek gyakran régebbi nyelvi, kulturális viszonyokat őriznek, így nem hagyhatók figyelmen kívül akkor sem, amikor a nyelvi kapcsolatok, kölcsönhatások múltját igyekszik a tudomány felderíteni. A nyelvészeti kontaktológia az Árpád-kori Kárpát-medence nyelvi viszonyainak feltárásában a szórványemlékekben fennmaradt helynevekre mint legfontosabb forrástípusra támaszkodik.

A legrégebbi és a legösszetettebb kapcsolat a névtudományt a nyelvészet mellett kétségkívül a történettudományhoz fűzi. Ennek az a magyarázata, hogy a történettudomány és a történeti névkutatás forrásai bizonyos korokra vonatkozóan nagy mértékben megegyeznek egymással, mivel jobbára ugyanazokra az írott emlékekre támaszkodnak. A történettudomány fogalmát itt a legszélesebb értelemben használjuk: beleértve a település- és birtoklástörténetet, a helytörténetet, a történeti földrajzot, de még az olyan, a történettudománytól régóta elkülönült diszciplínákat is, mint a történeti néprajz vagy a régészet. Ezt a kapcsolatot itt csak két, a településnevek köréből vett példával illusztráljuk.

A helynevek a kultúra- és művelődéstörténet számára is fontos ismereteket nyújtanak. Ezt szintén a településnevek köréből vett példával mutatjuk be.

A földrajztudomány, különösképpen pedig a kartográfia ugyancsak szoros érintkezésben van a névkutatással. A helynevek ugyanis területi kötöttségűek, és az általuk jelölt helyek térben ábrázolhatók. A régi térképek névanyaga ezért – a rajtuk szereplő nagy mennyiségű névadatnak köszönhetően – a névtudomány számára is fontos forrást jelent. De ez a kapcsolat fordítva is érvényes: a térképek névanyagának összeállításához a valós, a helyi lakosság által ténylegesen használt helynevekre kell támaszkodni. Ennek az összegyűjtése és közzététele pedig a névtudomány feladata.

Irodalom

Balázs János, A tulajdonnév a nyelvi jelek rendszerében. Általános Nyelvészeti Tanulmányok 1 (1963): 41–52.

Balázs János, A nevek általános nyelvészeti vonatkozásai. In: Kázmér Miklós–Végh József szerk. Névtudományi előadások. II. Névtudományi konferencia. Budapest, 1969. Nyelvtudományi Értekezések 70. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1970. 295–301.

Győrffy Erzsébet, Helynév-szociológia. A Magyar Névarchívum Kiadványai 47. Debrecen, Debreceni Egyetemi Kiadó, 2018. 27–39.

Hajdú Mihály, A tulajdonnév „meghatározása”. Névtani Értesítő 20 (1998): 5–12.

Hajdú Mihály, Általános és magyar névtan. Személynevek. Budapest, Osiris Kiadó, 2003. 38–45.

Hoffmann István, Helynevek nyelvi elemzése. Segédkönyvek a nyelvészet tanulmányozásához 67. Budapest, Tinta Kiadó. 2007. 17–26, 28–29.

Hoffmann István, Név és identitás. Magyar Nyelvjárások 48 (2010): 49–58.

Hoffmann István, A névtan és a társtudományok. In: Farkas Tamás–Slíz Mariann szerk. Magyar névkutatás a 21. század elején. Budapest, 2015. 11–22.

Hoffmann István–Rácz Anita–Tóth Valéria, Régi magyar helynévadás. A korai ómagyar kor helynevei mint a magyar nyelvtörténet forrásai. Budapest, Gondolat Kiadó, 2018. 99–113, 151–159.

Lőrincze Lajos, Földrajzineveink élete. Budapest, Néptudományi Intézet, 1947.

E. Nagy Katalin, Empíria és teória a helynév-szociológiában. A Magyar Névarchívum Kiadványai 53. Debrecen, Debreceni Egyetemi Kiadó, 2021. 59–62, 168–174.

Reszegi Katalin, A tulajdonnevek jelentésszerkezete funkcionális-kognitív keretben. Magyar Nyelvjárások 56 (2018): 5–23.

J. Soltész Katalin, A tulajdonnév funkciója és jelentése. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1979. 24–33.

Tóth Valéria, Történeti helynévkutatás. In: Farkas Tamás–Slíz Mariann szerk. Magyar névkutatás a 21. század elején. Budapest, 2015. 165–187.

Tóth Valéria, Személynévadás és személynévhasználat az ómagyar korban. A Magyar Névarchívum Kiadványai 38. Debrecen, Debreceni Egyetemi Kiadó, 2016. 33–42.