|
1. Bárczi Géza távozása után a felügyeleti hatóságok kettéválasztották
az addig egységes tanszéket magyar, illetőleg
finnugor nyelvtudományi tanszékre. A
magyar tanszék vezetője Papp István (1952–71) lett, a finnugoré Kálmán Béla.
Hivatalosan a tanszékek szétváltak, de a kutatómunka és az oktatás továbbra is
egységes maradt. Nemcsak a közös könyvtár, szeminárium és adminisztráció
kapcsolta össze szorosan a két intézményt, hanem az is, hogy a magyar tanszéken
folyt finnugor nyelvészeti és a finnugoron is volt magyar nyelvészeti kutatás:
Ezt a tudományos egységet az új professzorok széles körű érdeklődése
biztosította. Jellemző, hogy amikor a két professzori pályázatot meghirdették
Papp István a finnugor, Kálmán Béla pedig a magyar katedrát pályázta meg. De a
kinevezés már mindkettőjük hozzájárulásával fordítva történt.
A tanszékek szétválásával megvalósult Pápay egyik elgondolása, a magyar
tanszékre éppen az a személy került, akit már ő is kiszemelt erre a feladatra
(vö. MNy. LVI, 141). A hatvanas években elérhető közelségben volt Pápay másik
tervének a beteljesülése is az uráli-altaji nyelvészeti tanszék megalakítása.
Sajnos, az egyetem akkori vezetése elmulasztotta ezt a lehetőséget. Reméljük,
idővel ennek a fontos tudományágnak is méltó képviselője lesz egyetemünkön. Mint
ahogy abban is bízunk, hogy megalakul tanszékünk mellett egy nyelvjáráskutató
csoport, amely méltóképpen folytathatja Csűry megkezdett munkáját.
A kinevezett tanszékvezető első feladata volt egy új oktatói kar kialakítása.
Ez a munka nem ment máról holnapra, de az 1960-as évek elejére kialakult a
debreceni magyar nyelvészeti tanszék arculata. Papp Istvánnal egyidőben került a
tanszékre adjunktusnak Benigny Gyula, aki 1957-ben az újraalakuló német tanszék
professzora lett. Ugyancsak 1952-ben került vissza a tanszékre Kovács István,
aki a háború előtt díjtalan gyakornok volt Csűry, illetőleg Bárczi mellett. Ő
azonban már 1953-ban Csehszlovákiába távozott. 1953-ban
Jakab László, 1954-ben pedig Sebestyén Árpád lett
a tanszék tanársegéde. Sebestyént 1955-ben felvették aspirantúrára, helyette
ugyanakkor Nyirkos Istvánt nevezték ki gyakornoknak.
Ezután a tanszék személyi állománya csupán a hatvanas években bővült, amikor is
Máté József (1963), Kornyáné Szoboszlay Ágnes (1963),
majd Kiss Antal (1964) került a tanszékre.
Az oktatás egysége azt jelentette, hogy a két tanszék oktatói egyaránt
tartottak magyar és finnugor nyelvészeti órákat. Papp István magyar
nyelvtörténeti és leíró nyelvtani előadásain kívül finn órákat is tartott. A
másik részről pedig Kálmán Béla a magyar szókincs történetéről, a magyar
nyelvjárásokról adott elő, Andrássyné Kövesi Magda pedig nyelvészeti
szemináriumokat és stilisztikai órákat vállalt. A két tanszék oktatói közösen
végezték a vizsgáztatást, szakdolgozatok vezetését stb. Ezt az együttműködést a
hagyományokon kívül a. finnugor nyelvészeti tárgyak és órák számának erős
lecsökkentése is indokolta.
A hatvanas évek elején bevezették a finnugor szakot, attól kezdve a magyar
nyelvészeti tárgyak oktatásában a finnugristák nem vettek részt. Papp István sem
tartott több finn órát, mert közben megírta finn könyveit (Finn nyelvtan 1956,
Finn nyelvkönyv 1957, Finn olvasókönyv szójegyzékkel 1959), amelyekből más is
könnyen elvégezhette ezt a feladatot. A későbbi tantervi igényeknek megfelelően
összeállított még egy Finn kresztomátiát (1966), és megírta „A finn nyelv
alapelemei” című művét (1966). Finn–magyar szótára 1962-ben jelent meg (vö.
MNyj. XVII, 12–4). A szótár megjelenése után azonnal hozzáfogott a magyar–finn
változat anyaggyűjtéséhez, de ezt már nem tudta befejezni, a mű szerkesztése
közben elhunyt. Félbemaradt munkáját Jakab László folytatta, a Magyar–finn
szótár 1985-ben jelent meg.
Papp István egyetemi tanárként előadta a magyar leíró és történeti
nyelvtannak szinte minden fejezetét. A hatvanas években minden évfolyam magyar
nyelvészeti előadását ő tartotta, ez heti 8-10 órát jelentett. Kitűnő előadó
volt, előadásai élményszámba mentek, minthogy valóban előadott, nem felolvasott.
Szenvedélyesen, csillogó szemmel beszélt, sugárzott belőle a tantárgy, a magyar
nyelv szeretete, hatása alól a hallgató nem tudta kivonni magát. Egyetemi
előadásain formálta ki tudományos cikkeinek, tankönyveinek végső formáját.
Hangtani jegyzetet már főiskolai tanár korában (1948–52) írt, de hangtani
tanulmányainak végső összefoglalása a „Leíró magyar hangtan” című egyetemi
tankönyv (Tankönyvkiadó, 1966). Ez a mű mind a mai napig az eddig megjelent
legteljesebb, leghasználhatóbb leírása a magyar hangrendszernek és e rendszer
törvényszerűségeinek. Legfőbb értéke az, hogy benne a fonetika és a fonológia
nem elszakítva, hanem legszorosabb kapcsolatban jelentkeznek.
Nyelvtörténeti kutatásainak eredményeit Finnországban megjelenő „Unkarin
kielen historia” (Helsinki, 1968) című könyvében foglalta össze. Ez a mű finn
egyetemisták számára készült tankönyv, de nemcsak egyetemi hallgatók, hanem a
kutatók számára is jól használható kézikönyv. Sajnos, magyarul a mai napig nem
jelent meg, bár Kornyáné Szoboszlay Ágnes lefordította.
Papp Istvánnak egyetemi jegyzeteit nem számítva tíz könyve (némelyik több
kiadásban) és mintegy másfélszáz tanulmánya, tanulmányokká mélyülő kritikája
jelent meg hazai és külföldi folyóiratokban magyar, részben német, francia,
olasz és finn nyelven. Legkedvesebb tudományterülete a mondattan volt. Magyar
történeti mondattant készült írni, széles körű anyaggyűjtést végzett, de a munka
megírására már nem volt ideje.
Papp István két évtizedig állt a tanszék élén. Nyugdíjba vonulása előtt pár
hónappal hunyt el 1972. április 11-én. A két évtized alatt felnevelte a tanszék
új oktatói gárdáját, és kialakította a tanszék jellegzetes, egyedülálló
profilját, amelyet méltán szoktak a „debreceni iskola” néven emlegetni. Ennek
jellemzője, hogy a finnugrisztika és a magyar nyelvtörténet nem válik el élesen
egymástól. A mellette dolgozó tanársegédek rnegtanultak finnül, finnugor
nyelvészetből melléktárgyként doktoráltak, több évig dolgoztak lektorként
Finnországban. Ez a hagyomány halála után is folytatódott, a későbbiekben a
tanszékre kerülő fiatalabb munkatársak többsége is elvégezte a finnugor szakot.
Ez az iskola méltó folytatása, bár más területen, a híres debreceni nyelvészeti
iskolának, a Csűry-iskolának.
Papp István számos tudományos elismerésben részesült. A nyelvtudományok
doktora volt, a Finn Akadémia külső tagjává választotta, a Turkui Egyetem
díszdoktorává avatta. A finn nyelv érdekében végzett munkásságáért Urho
Kekkonen, finn köztársasági elnök a Finn Oroszlánrend parancsnoki fokozatával
tüntette ki.
A professzor tudományos munkásságának bibliográfiáját Kornya László és K.
Szoboszlay Ágnes állította össze (MNyj. XVII, 21–8). Munkásságával többen
foglalkoztak. Jakab László: Papp István 70 éves (MNyj. XVII, 5–20), Uő: Papp
István szótárírói tevékenysége (Hagyományápolás és megújulás 135–41), Kiss
Antal: Papp István és a magyarországi finn nyelvoktatás (uo. 179–82), Kornyáné
Szoboszlay Ágnes: Az Unkarin kielen historia Papp István munkásságában (uo.
171–9), Fülöp Lajos: Papp István és az anyanyelvi nevelés (uo. 163–71).
2. Papp Istvánt Sebestyén
Árpád követte (1972). Az új tanszékvezető megbízatását követően a tanszék
személyi összetételében is több változás történt. 1972 őszén Kiss Antal átkerült
a finnugor tanszékre, helyére Kovács Istvánt helyezték adjunktusi beosztásban.
1973-ban pedig Máté József vált meg a tanszéktől, az egyetem gyakorló
gimnáziumának vezetőtanára lett. A gyakorló iskolából pedig Barla Gyula jött a
tanszékre docensi beosztásban. A későbbiekben bővült az oktatói keret. 1976-ban
Kálnási Árpád kapott tanársegédi kinevezést,
Hoffmann István 1980-ban lett tanársegéd, majd
1984-ben Kovács Éva, aki három év múlva, szerződése lejártakor eltávozott
aspiránsnak. A. Molnár Ferencet 1985-ben helyezték a
tanszékre adjunktusnak, 1988-tól pedig Kis Tamás a
tanszék legfiatalabb oktatója.
Sebestyén Árpád 1954-ben
végzett egyetemünkön magyar szakon. Ekkor nevezték ki a tanszékre tanársegédnek.
Egy év múlva, 1955-ben Kálmán Béla vezetésével aspiráns lett. Az aspirantúra
után 1958-tól 1964-ig tanszéki tudományos kutató volt. A kar vezetése 1964-ben
docensi beosztásban az egyetemi fonetikai laboratórium megszervezésével bízta
meg. Ebből fejlődött ki az „Általános nyelvészeti és fonetikai tanszék”, ennek a
vezetője volt 1971 végéig. 1972-ben helyezte át az egyetem vezetése a magyar
nyelvészeti tanszék élére; 1975-ben lett egyetemi tanár.
Sebestyén Árpád tudományos munkássága nyelvjárási tanulmányokkal indult, és a
népnyelv kérdéseinek vizsgálata végigvonul egész pályáján. Kandidátusi témája a
magyar névutórendszer szinkrón feltárása volt. Ennek eredményeit „A magyar nyelv
névutórendszere” című kötetében olvashatjuk (Akadémiai Kiadó, 1965). A
témakörből s a vele érintkező határozószók területéről a könyv mellett számos
tanulmányt publikált. Újabban a névutórendszer történeti fejlődését vizsgálja a
XV. századtól a XX. századig. Különösen sokat foglalkozik a nyelvművelés,
anyanyelvi nevelés és ismeretterjesztés kérdéseivel. Több száz nyelvművelő
cikket közölt a helybeli lapban. Nyelvművelő cikkeiből válogatás jelent meg
„Buktatók és fogódzók mindennapi nyelvhasználatunkban” címmel (Debrecen, 1977).
„Anyanyelv, közélet, műveltség” címmel kötetté szerkesztette az 1974. évi magyar
nyelv heti rendezvénysorozat legfontosabb előadásait (Budapest, 1976). A
középiskolai leíró nyelvtan tanításának alapkérdéseit elemzi „Nyelvtantanításunk
az egyetemi felvételi vizsgák tükrében” című kiadványában (Debrecen 1974). A
debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Magyar Nyelvtudományi Intézetének
Kiadványai című sorozatban megjelentette a Magyar Népnyelv I–VI. és a Magyar
Nyelvjárások I–X. kötetéhez készített mutatót (46. sz., 1965). E.. sorozat 47.
számaként jelent meg Lőrincze Lajos „Földrajzi neveink élete” és Sebestyén Árpád
„Újabb eredmények és feladatok földrajzinév-kutatásunkban” című tanulmánya
(1967). Az 50. szám (1972) pedig „A tájnyelv mint stíluseszköz Móricz Zsigmond
műveiben” című Sebestyén-tanulmányt tartalmazza.
Egyetemi oktatóként Sebestyén Árpád beosztásainak megfelelően csaknem minden
témát tanított, amelyet a magyar szakos hallgatók tanterve tartalmaz: leíró
hangtant, nyelvjárástant, mondattant, jelentéstant, szókincstant, névtant;
hangtörténetet; általános nyelvészetet; tudománytörténetet stb.
A tanszék személyi állományához jelenleg két docens tartozik: Jakab László és
Nyirkos István.
Jakab László
Debrecenben végezte el az egyetemet magyar-történelem szakon. 1953-ban lett a
tanszék tanársegéde. Azóta is itt dolgozik, 1962-ben lépett elő adjunktusnak és
1982-ben docensnek. Közben négy évig (1966–70) a Turkui Egyetem magyar lektora
volt. Közel négy évtizedes egyetemi oktatói működése alatt tanította a magyar
nyelvészet csaknem minden ágát, a hangtantól a mondattanig, leíró nyelvtant és
nyelvtörténetet egyaránt. A hetvenes évek elejétől ő tartja a történeti és leíró
alaktani előadásokat.
Tudományos érdeklődésében a nyelvtörténet áll előtérben, de foglalkozott
leíró nyelvtani, nyelvjárási, névtani és lexikológiai témákkal is. Ő fejezte be
Papp István félbemaradt művét, a Magyar–finn szótárt (Akadémiai Kiadó, 1985). A
magyar nyelvjárásokról finnországi lektorsága idején egyetemi jegyzetet
jelentetett meg finn nyelven (Unkarin murteet, Turku 1970). A hatvanas évek
elején a tanszék oktatóinak és hallgatóinak bevonásával megindította
Szabolcs-Szatmár és Hajdú-Bihar megyék földrajzi neveinek gyűjtését. Kálnási
Árpáddal közösen 1987-ben közzétették a Nyírbátori járás falvainak
helynévanyagát. A hetvenes évek elején kidolgozta hosszabb nyelvemlékszövegek
számítógépes feldolgozásának módszerét, és ennek alapján Kiss Antallal
számítógépre vitte a Jókai- és a Birk-kódex teljes szövegét. A témából eddig
három kötetet publikáltak: A Jókai-kódex ábécérendes adattára (Debrecen, 1978),
A Jókai-kódex szókincsének szófaji megoszlása (Debrecen, 1980), A Birk-kódex
ábécérendes adattára (Debrecen, 1983). Bölcskei Andrással pedig a XVI. századi
orvosi könyv konkordanciáját készítette el számítógéppel, és megjelentették
ennek a műnek teljes szóalak-mutatóját (A XVI. századi orvosi könyv
szóalak-mutatója, Debrecen, 1988). Ezek a kötetek mutatványok a Számítógépes
nyelvtörténeti adattárból, amely a nyelvtörténettel foglalkozó kutatók
rendelkezésére áll. Ő és munkatársai az adattárat folyamatosan bővítik újabb
kódexek, szerzők műveinek feldolgozásával. Így folyamatban van Csokonai Vitéz
Mihály minden munkájának számítógépes feldolgozása. — A debreceni KLTE
Nyelvtudományi Intézetének Kiadványai 41., 45., 49., és 51. számaként jelentette
meg a Lencsés György „Ars Medicá”-jának ö-zése (1962), A felszólító
módjel kérdéseihez (1964), Papp István 70 éves (1971) és a Keresztes Lászlóval
írt „Finnugor nyelvészet a debreceni egyetemen” című dolgozatait (1979).
 Nyirkos István 1955-ben
szerzett magyar–történelem szakos diplomát a Kossuth Lajos Tudományegyetemen. A
végzés után a tanszékre került gyakornoknak, majd 1957-ben kinevezték
tanársegédnek, 1962-ben lépett elő adjunktusnak, 1977-től docens. Közben a
magyar-finn kulturális egyezmény keretében 1962–67 között a Helsinki Egyetem
magyar lektora volt. 1987 szeptemberétől pedig a Helsinkiben levő Magyar
Kulturális és Tudományos Központ igazgatója. A tanszéken Nyirkos István
tanította a magyar nyelvészetnek szinte mindén ágát. Először gyakorlatokat és
szemináriumokat vezetett, majd nyelvtörténeti és leíró nyelvtani előadásokat
tartott.
Tudományos téren kezdetben dialektológiai tanulmányokkal foglalkozott, később
érdeklődése a leíró nyelvészeti és nyelvtörténeti témák felé fordult. Egyetemi
doktori disszertációját nyelvjárási témából (Az abaúji nyelvjárás
magánhangzórendszere) írta 1961-ben, kandidátusi munkáját pedig nyelvtörténetből
készítette 1984-ben „Az inetimologikus mássalhangzók a magyarban” címmel. Ez
önálló kötetként nyomtatásban 1987-ben jelent meg. Helsinki lektorsága idején a
nyelvtanítás elősegítése végett állította össze magyar olvasókönyvét, amelyhez
szójegyzéket is készített (Unkarin lukemisto sanastoineen, Helsinki, 1965). Az
ebben levő szójegyzéket kisszótárrá bővítve önállóan is megjelentette
(Unkarilais-suomalainen sanakirja, Helsinki, 1969). Később is írt finn egyetemi
hallgatók részére magyar tankönyvet (Nykyunkarin oppikirja, Helsinki, 1972).
1977-ben pedig finn–magyar–finn zsebszótárt állított össze (Suomi–Unkari–Suomi
taskusanakirja) ugyancsak Finnországban. Az itt említett köteteken kívül Nyirkos
István több mint 60 tanulmányt jelentetett meg hazai és külföldi
szakfolyóiratokban. A Kalevala megjelenése 150. évfordulójának tiszteletére
„Utunk Pohjolába — Kalevala kutatások Magyarországon” címmel kötetet
szerkesztett, amelyben 25 magyar szerzőnek a Kalevaláról írt. különböző
tanulmányát adta ki (Békéscsaba,1985).
A tanszék docenseként vonult nyugdíjba Kovács István. 1952-ben került a
tanszékre tanársegédnek. 1953-tól 1961-ig a prágai, illetőleg pozsonyi egyetemen
volt magyar lektor. Visszatérése után egyetemünk szlavisztikai, majd az
általános nyelvészeti és fonetikai tanszékén kapott állást, és csak 1972-ben
helyezték ismét a magyar nyelvészeti tanszékre adjunktusnak. 1976-tól 1980-ig,
nyugdíjba vonulásáig a tanszék docense volt. Tanárként nyelvtörténeti és leíró
nyelvtani stúdiumokat tartott. Tudományos munkássága főleg a magyar nyelvjárások
leíró és történeti vizsgálatára terjedt ki. Zay Ferenc „Az Landor Feyrwar el
wezessenek oka e woth es igy essewth” című értékes nyelvemléket hasonmás és
kritikai szövegkiadással jelentette meg (Debrecen, 1982). Korábban, 1980-ban a
Bibliotheca Historica sorozatban adta ki ezt a történettudományi forrást. Több
tanulmányban tisztázta e nyelvemlék szerzőjének kilétét, és számos dolgozatban
elemezte a nyelvemlék nyelvi sajátosságait. Szlovákiai lektorsága idején több
iskolai tankönyvet írt.
Barla Gyula 1973-tól 1977-ben bekövetkező korai haláláig volt a tanszék
docense. Elsősorban a magyar nyelv és irodalom tanításának módszertanát adta
elő, de mellette leíró nyelvtani és stilisztikai órákat is tartott. Barla Gyula
munkásságát Szathmári István foglalta össze annak a kötetnek a bevezetőjében,
amelyben Barla fontosabb stilisztikai tanulmányait adta ki (Barla Gyula:
Nyelvtan, stílus, iskola. Tankönyvkiadó, 1979). Ugyanebben a kötetben találjuk
tudományos munkásságának bibliográfiáját A. Molnár Ferenc összeállításában.
Életében három önálló kötete jelent meg, egy stilisztikai: Stíluselemzés
nyelvtanórákon (Debrecen, 1970), egy irodalomtörténeti: Kemény Zsigmond főbb
eszméi 1849 előtt (Akadémiai Kiadó, 1970), és ő adta ki Vajda János művei
kritikai kiadásának I. kötetét (Vajda János: Kisebb költemények 1844–1860.
Akadémiai Kiadó, 1969).
A tanszék oktatói karához jelenleg négy adjunktus tartozik: Kornyáné
Szoboszlay Ágnes, Kálnási Árpád, A. Molnár Ferenc és Hoffmann István.
Kornyáné Szoboszlay Ágnes
1961-ben végezte el az egyetemet, 1963-ban került a tanszékre tanársegédnek,
1971-ben lett adjunktus. 1985-től 1989-ig hivatalos kiküldetésben a Jyväskyläi
Egyetem magyar lektora volt. Tudományos téren elsősorban stilisztikával
foglalkozik. Ebből a témakörből doktorált 1969-ben, disszertációja „A
szemléletesség eszközei Németh László nyelvében” címmel 1972-ben jelent meg
nyomtatásban (NyÉrt. 77. sz.). A KLTE Nyelvtudományi Intézetének Kiadványai 49.
számában jelentette meg Papp István munkásságának bibliográfiáját, amelyet
Kornya Lászlóval közösen állított össze. Az egyetemen a stilisztika mellett
jelentéstant, hangtant, alaktant és mondattant oktat.
Kálnási Árpád 1967-ben
végzett egyetemünkön magyar–történelem szakon. Ezt követően 9 évig különböző
középiskolákban tanított. 1972-től külső előadója volt a tanszéknek, majd
1976-ban nevezték ki tanársegédnek, 1980-tól adjunktus. Tudományos munkásságának
fő területe a névtan, helynévgyűjtés és a nyelvjáráskutatás. Névtanból írta
egyetemi doktori disszertációját „A Tisza-Túr közének földrajzi nevei” címmel
(1976). Összegyűjtötte és kiadta a fehérgyarmati járás falvainak földrajzi
neveit (Debrecen, 1984), „A mátészalkai járás földrajzi nevei” című kötete
1989-ben jelent meg. Jakab Lászlóval közösen „A nyírbátori járás földrajzi
nevei” című kötetet adták ki (1987). Több névtani nyelvjárási cikke jelent meg
különböző szakfolyóiratokban. Oktatóként nyelvjárási, leíró nyelvtani és
jelentéstani órákat szokott tartani.
A. Molnár Ferenc 1966-ban
szerzett magyar–finnugor szakos diplomát a debreceni egyetemen. 1966-tól 1979-ig
a KLTE Egyetemi Könyvtár tudományos munkatársa, közben 1973-tól 1976-ig finnugor
nyelvészetből aspiráns volt. 1979-től 1985-ig az ELTE Magyar Nyelvtörténeti és
Nyelvjárástani Tanszékének adjunktusa, 1985-ben helyezték át tanszékünkre.
Tudományos érdeklődésének fő területe a magyar nyelvtörténet és a finnugor
nyelvészet. Doktori disszertációt finnugor nyelvészetből írt „A permi nyelvek
szóvégi magánhangzóinak történetéről” címmel. Ez a munkája rnegjelent önálló
kiadványként is angol nyelven (On the History of Word-Final Vowels in the
Permian Languages. Szeged, 1974). Közzétette Reguly Antalnak a Kalevalából
készített fordítástöredékét (Régi Kalevala. Kecskemét, 1985). A készülő magyar
történeti grammatikában ő írja a szófajváltásról, a kettős és többszófajúságról
szóló fejezetet. Egyetemi oktatómunkájában is a nyelvtörténet áll előtérben,
nyelvtörténeti előadásokat, szemináriumokat tart.
 Hoffmann István 1977-ben
végzett Debrecenben magyar–orosz–finnugor szakon. 1977–79 között tudományos
ösztöndíjas volt 1980-ban lett tanársegéd a tanszéken. 1985-ben lépett elő
adjunktusnak, 1987-től aspiráns. Tudományos érdeklődése előterében a névtan áll,
ebből a témakörből írta doktori disszertációját 1979-ben „Névtani vizsgálatok
Tapolcafő helynevei alapján” címmel. Közreműködött a Pápai járás földrajzi
neveinek gyűjtésében és közzétételében (MNyTK. 171. sz.). „Magyarul felső fokon”
címmel Hlavacska Edittel külföldi hallgatók részére egyetemi jegyzetet állított
össze (Tankönyvkiadó, 1989). Az egyetemen a nyelvtörténeti tárgyak mellett,
nyelvjárási, leíró nyelvtani stúdiumokat is oktat.
A tanszék tanársegéde Kis Tamás, aki 1988-ban
szerzett magyar–finnugor szakos diplomát egyetemünkön.
3. A tanszék oktatói ellátják a nappali és levelező magyar szakos
hallgatók nyelvészeti képzésével járó feladatokat. Külön speciális előadásokon
és szemináriumokon foglalkoznak a nyelvészetből szakdolgozókkal. Erről a
munkáról az elkészülő szakdolgozatok száma és témaköre ad hű képet. 1953–89
között a karon 358 hallgató írt szakdolgozatot magyar nyelvészetből. A
dolgozatok a különböző témakörök szerint a következőképpen oszlanak meg: névtan
138, nyelvtörténet 47, stilisztika-írói nyelv 47, leíró nyelvtan 45,
szókincstanulmány 25, nyelvjáráskutatás 20, tudománytörténet 12, nyelvművelés
10, jelentéstan 8, módszertan 6.
A tudományos utánpótlás nevelésének egyik tanszéki lehetősége volt az
egyetemi doktori szigorlatra való felkészítés. A tanszék professzorai ezt a
munkát a cím visszaállításától, 1957-től kezdve eredményesen végezték.
Nyilvánvalóan nem véletlen, hogy az 1981-ig a tanszéken doktori címet szerzők
kivétel nélkül mind egyetemi vagy főiskolai oktatók lettek. Ugyancsak az
utánpótlás nevelését szolgálja a hetvenes években bevezetett kétéves tudományos
továbbképzési ösztöndíj rendszere. Napjainkig Molnár Zoltán (1973–75), Hoffmann
István (1977–79) és Kincsesné Kovács Éva (1980–82) volt a tanszék ösztöndíjasa
Sebestyén Árpád vezetésével. Ő irányítja jelenleg Hoffmann István aspiráns
munkáját is.
Karunkon 1957-től 1989-ig 29 doktori disszertációt nyújtottak be különböző
magyar nyelvészeti témákból. Ezek időrendben a következők: Fülöp Lajos:
Incongruentia-jelenségek a mátraaljai palóc nyelvjárásban (1960), Nyirkos
István: Az abaúji nyelvjárás magánhangzórendszere (1961), Jakab László: Lencsés
György Ars Medicá-jának magánhangzórendszere (1962), Mező András: Nyírbogdány
földrajzi nevei (1965), Kocsány Piroska: Tamási Áron szóképei (1968), Kornyáné
Szoboszlay Ágnes: A szemléletesség eszközei Németh László nyelvében (1969), Kiss
Antal: A határozós szerkezet a Példák Könyvében (1972), Orosz Béla: Nyíregyházi
személynevek a XVIII. sz. második felében (1973), Molnár Zoltán: Nyelvi-képi
kifejezések Krúdy prózájában (1975), Kálnási Árpád: A Tisza-Túr közének
földrajzi nevei (1976), Fekete Péter: Tiszaszőlős község földrajzi nevei (1977),
Hoffmann István: Névtani vizsgálatok Tapolcafő helynevei alapján (1979),
Molnárné Nagy Ilona: Nyelvtörténeti vizsgálatok a Jordánszky-kódexben (1981),
Vargáné Horváth Mária: Szociolingvisztikai tanulmányok Osli község nyelvéből
(1981), Kincsesné Kovács Éva: Alakváltozatok és szerepük Petőfi nyelvében
(1982), Kénerné Papp Hajnalka: Szociolingvisztikai tanulmányok Lónya község
nyelvéből (1983), Kovács Béla: A hagyományos paraszti gazdálkodás és életmód
szókincsének vizsgálata Biharugra község nyelvében (1983), Szikszainé Nagy Irma:
Az ikerszavak helye és szerepe a magyar nyelv rendszerében (1984), Szabóné
Erdélyi Erzsébet: Névtani vizsgálatok Nagykőrösről (1984), Fazekas Katalin
(Újvidék): A magyar környezetnyelv tanítása I. és II. osztályban (1984),
Bényeiné Kindrusz Erzsébet: Gulyás Pál költői nyelve (1984), Ádám Imre: A
Szabolcs megyei dadai járás jobbágyneveinek vizsgálata az 1574-es
gabonadézsma-jegyzék alapján (1984), Varga Katalin: Tanterv és
tananyagfejlesztés a szintre hozó helyesírási programcsomag számára (1984),
Szabó Ferenc: A vásárra utaló magyar helységnevek (1985), Tukacsné Károlyi
Margit: Az í-zés vizsgálata Hajdúhadház nyelvében különös tekintettel a
Csűry-féle é-zésre (1985), Drótos András: Adalékok a névtípusok
vizsgálatához (1985), Varga Gyula: Prefixum típusú elemek a magyar nyelvben
(1985), Szikoráné Kovács Eszter: A rím nyelvi szerepének elemzése (1986), dr.
Lampéné Zsíros Judit Mondatszerkezeti vizsgálatok a XVII. sz. utolsó negyedének
szépírói nyelvében (1989).
4. A tanszék munkájához tartozik különböző kiadványok gondozása.
Bárczi Géza távozása után a Magyar Nyelvjárások a
szétváló két tanszék közös évkönyve lett. Egyaránt jelentek meg benne magyar,
főképp nyelvjárási és finnugor nyelvészeti tanulmányok. Az egyes számok szerzői
elsősorban a két tanszék oktatói közül kerültek ki, de a szerkesztők
rendszeresen közölnek másoktól, hazai és külföldi kutatóktól is nyelvjárási
témájú dolgozatokat. Az évkönyvet 1953-tól 1960-ig D. Bartha Katalin és Papp
István közreműködésével Kálmán Béla szerkesztette. 1961-ben D. Bartha Katalin
lemondott erről a munkáról. 1966-tól 1972-ig Kálmán Béla, Papp István és
Sebestyén Árpád alkotta a szerkesztőbizottságot. 1973-tól 1989-ig Kálmán Béla és
Sebestyén Árpád a kiadvány szerkesztője. 1989-ben Kálmán Béla megvált a
szerkesztőségtől. Az évkönyvnek eddig 27 évfolyama látott napvilágot. A sorozat
XVII. kötete a 70 éves Papp István, a XXV. pedig a 70 éves Kálmán Béla
tiszteletére jelent meg.
Tovább él Kálmán Béla, 1989-től Jakab László szerkesztésében
„A debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Magyar
Nyelvtudományi Intézetének Kiadványai” című sorozat is, amelyben főleg a
Magyar Nyelvjárások fontosabb tanulmányainak a különlenyomatai jelennek meg. A
sorozatot eddig 54 szám alkotja.
A fenti hagyományos sorozatokon kívül újabbakat is indított a tanszék. Jakab
László és Sebestyén Árpád szerkesztésében 1978-tól a
„Számítógépes nyelvtörténeti adattár” című kiadványnak eddig négy kötete
jelent meg. A „Szabolcs-Szatmár megye földrajzi
nevei” című adattár eddig elkészült négy kötetéből kettőt (A fehérgyarmati
járás földrajzi nevei és A mátészalkai járás földrajzi nevei) a tanszék adott ki
különböző szervek támogatásával. E sorozatokon kívül
is jelent meg néhány tanszéki kiadvány. Így az 1981-es „Debreceni magyar
nyelvészeti napok” előadásainak anyagát Sebestyén Árpád szerkesztette
„Hagyományápolás és megújulás” címmel önálló kötetté (Debrecen, 1,982). S
ugyancsak tanszéki kiadványként jelent meg Nyirkos István „Az inetimologikus
mássalhangzók a magyarban” című kötete (Debrecen, 1987).
Forrás:
Jakab László–Keresztes László: A debreceni magyar és finnugor nyelvtudományi tanszékek története (1914–1990). Debrecen, 1990.
|