|
1. Debrecenben több mint négy évszázada működik felsőoktatási
intézmény. A XVI. század közepén alapították a Református Kollégiumot, amely a
Tiszántúl szellemi központja volt, de hatása tanítványain keresztül az ország
miden részébe eljutott. A Kollégiumban teológiai és jogi képzés folyt, de voltak
bölcsészeti tanszékek is, amelyek a teológiai és jogi tanulmányokra készítettek
elő.
1870-ben vetődött fel annak a gondolata, hogy a Kollégiumot teljes négy karú
egyetemmé kell fejleszteni. A gondolat a Kollégiumból indult ki, Így érthető,
hogy kezdetben egyházi jellegű egyetemet kívántak létrehozni. A Református
Egyház anyagi erői azonban ezt nem tették lehetővé. Az 1912-ben megszülető
törvénycikk tehát egy állami egyetem alapítását rendelte el. Az új egyetemen az
oktatás 1914 őszén kezdődött meg a Hittudományi, a Jogi és Államtudományi,
valamint a Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Karokon. Az orvosi
fakultáson csak 1921 novemberében indult meg a tanítás.
Az oktatás kezdetben a Református Kollégiumban és a Református Gimnázium
egyes termeiben, valamint bérelt lakásokban folyt. De már 1914 tavaszán
megindultak a várostól adományozott területen az orvoskari építkezések. A
világháború alatt és a háború utáni nehéz körülmények között a munka lassan
haladhatott, ezért a klinikatelep építkezései csak 1927-ben fejeződtek be. Az
egyetem mai impozáns központi épületének munkálatai ezután kezdődtek el, és
építése 1932 tavaszán fejeződött be. Itt kaptak helyet a Teológiai, Jog- és
Államtudományi, valamint a Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Karok
intézetei, előadótermei, továbbá a különböző adminisztrációs hivatalok. A
természettudományi tárgyak tanszékei a bölcsészeti kar keretein belül működtek.
Az egyetem életében 1945 után lényeges változások történtek. 1949-ben a jogi
kar megszűnt, a református teológia pedig kivált az egyetem keretéből,
visszaköltözött a Református Kollégiumba, ahol jelenleg is önálló református
teológiai akadémiaként működik. Ugyanebben az évben a természettudományi
tanszékekből megalakult a Természettudományi Kar. 1951-ben az orvosi fakultásból
is önálló egyetem lett, így a régi intézetben csupán két kar, a bölcsészeti és a
természettudományi maradt. Ezt a két karból álló egyetemet 1952-ben nevezték el
Kossuth Lajos Tudományegyetemnek.
2. Az 1914-ben meginduló egyetemen alapított tanszék neve: „Magyar és
Finnugor Nyelvészeti Tanszék”. Az elnevezés érthető hisz ennek az egy tanszéknek
kellett felkészítenie a magyar szakos tanárjelölteket mind magyar, mind finnugor
nyelvészetből. Erre a Magyar és Finnugor Nyelvészeti Tanszékre nevezték ki
professzornak először Pápay Józsefet (1914–1931), majd 1932-ben Csűry Bálintot
és 1941-ben Bárczi Gézát. A tanszék elnevezésével kapcsolatban meg kell
említenünk, hogy a tanszék mellett működő szemináriumot az 1910-es évek végétől
kezdve egészen 1948-ig „Magyar nyelvtudományi és összehasonlító finn-ugor s
urál-altaji nyelvészeti szeminárium” néven jegyezték be az egyetem tanrendjeibe.
A szeminárium igazgatója a mindenkori professzor, tehát Pápay József, Csűry
Bálint és Bárczi Géza volt. A szeminárium elnevezése nyilván Pápaytól származik,
aki ezzel a névvel tudatosan jelölte meg a tanszék későbbi fejlesztésének az
irányát. Bár ő maga altajisztikával nem foglalkozott, mégis jól látta, hogy a
magyar és a finnugor nyelvészet szempontjából fontos az altajisztika művelése
is.
Pápay 1908 óta tanított a Református Kollégiumban. Élete nagy feladatául
tűzte ki Reguly Antal osztják gyűjtésének a megfejtését. 1898–99-ben egy évet
töltött az északi osztjákok között, Reguly szövegeinek megfejtésén kívül mintegy
155 ív terjedelmű ének- és meseszöveget gyűjtött, s még egy szógyűjteményt is
készített. 1905-től kezdte meg Reguly és saját népköltési gyűjteményének a
közlését „Osztják népköltési gyűjtemény” című művével (Budapest–Leipzig). Ezért
a munkájáért a Marczibányi mellékjutalommal tüntette ki az Akadémia 1907-ben.
1908-ban pedig a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja lesz. Egyetemi
munkája mellett is ez a feladat állt életműve központjában. Sajnos, munkáját nem
tudta befejezni, műveinek jelentékeny része kéziratban maradt. Kéziratait
Fazekas Jenő rendezte, és hozzáfogott kiadásukhoz is. Ő jelentette meg Pápaynak
az „Északi-osztják medveénekek” című munkáját (Budapest, 1934). Pápay családja
azt szerette volna, ha Fazekas folytatja a Pápay-művek közzétételét, ehhez
azonban az Akadémia nem járult hozzá. Az Akadémia magára vállalta a Reguly és
Pápay hagyaték kiadását, a munkálatokkal Zsirai Miklóst bízta meg. Pápay
kéziratainak jelentős része az Akadémiához került, a többit a Református
Kollégium könyvtárában helyezte el a család.
A Pápay által megfejtett Reguly-féle gyűjtések publikálására indította az
Akadémia a Reguly-Könyvtár című sorozatot. Ebben az 1. számot Zsirai Miklós adta
ki „Osztják hősénekek” címmel (Budapest, 1944), ő adta ki a 2. számot is
1951-ben: „Osztják (chanti) hősénekek”. A sorozat 3. és 4. számát — amelyek
együtt a hősénekek III. kötetét tartalmazzák — már Fokos Dávid tette közzé
1963-ban, illetőleg 1965-ben. 1972-ben indult meg a Pápay Bibliothek című
sorozat, amelyben első kötetként a Pápay által gyűjtött négy hősi ének jelent
meg Erdélyi István gondozásában (Ostjakische Heldenlieder. Budapest). Újabban
Vértes Edit készül a hagyaték kiadására. Fotoprint eljárással próbafüzetet adott
ki (Pápay József Osztják hagyatéka. Debrecen 1988). Megemlítjük, hogy Pápay
értékes észak-osztják szótárának anyaga is Budapestre került az 1930-as években,
további sorsáról azonban nem sokat tudunk (vö. MNy. LVI, 141–2).
Pápay életéről és munkásságáról már többen írtak (vö. Fazekas Jenő:
Északi-osztják medveénekek V–LII; Csűry Bálint: Pápay József emlékezete.
(Debrecen, 1935); Andrássyné Kövesi Magda: Pápay József (1873-1931) (Kossuth
Lajos Tudományegyetem Actája. 1954. 73–86); Csinády Gerő: Pápay József utazása a
cári Oroszországban és földrajzi érdemei (Acta Geographica Debrecina 1964.
148–65); Kálmán Béla: Pápay József munkássága (Hagyomány és megújulás. Debrecen,
1982. 23–9); Vértes Edit: Pápay József életműve a mai osztjakológia alapján (uo.
29–35).
Minden szerző nagy elismeréssel szól Pápay tudományos eredményei mellett
oktatói, nevelői tevékenységéről is. Különösen szépen ír róla tanítványa, Papp
István, aki éppen Pápay hatására mondott le az irodalomtudós pályáról, és
választotta „a nyelvész kopárnak tetsző s nem egyszer tövises ösvényét” (MNy.
LVI, 140). Papp Istvánra nyilván azért hathatott mélyen Pápay, mert
természetükben sok rokon vonás volt. Ezt írja Pápayról: „ragyogott a szeme, ha a
tudomány igazságait átadhatta valakinek”, vagy „Eszmék rnegszállottja volt.
Szeme ragyogásában, eleven mozdulataiban; egész valójában a belső tűz izzását
lehetett érezni. Sajátos atmoszféra övezte lényét” (uo.). Akik hallgatták Papp
Istvánt, tanúsíthatják, hogy ezek a megállapítások rá is illettek.
Pápay egyedül látta el 1914-től 1931-ig a tanszéki feladatokat. Nemcsak a
magyar és finnugor nyelvészeti stúdiumokat adta elő, hanem még az általános
nyelvészetieket is. Maga vezette a gyakorlatokat, szemináriumokat, egyedül
vizsgáztatta a hallgatóságot. Csak 1928–30-ban volt mellette díjtalan gyakornok
Molnár József és az 1930–31. tanévben Fazekas Jenő. Ők azonban az oktatómunkában
nem vettek részt. Pápay általában heti 9-10 órát tartott. A régi egyetemi
tanrendek alapján megállapíthatjuk, hogy a finnugor nyelvek közül szinte minden
évben előadta a finnt és viszonylag ritkábban az osztjákot. A finnugor stúdiumok
közül a következőket tartotta: bevezetés a finnugor összehasonlító
nyelvtudományba, a finnugor nyelvek összehasonlító hangtana és alaktana, a
finnugor népek és nyelvek, a finnugor nyelvhasonlítás története, a Kalevala
olvasása és magyarázása. A magyar nyelvészeti tárgyak közül legkedveltebb témája
a mondattan volt, de gyakran előadta a magyar szóképzést, a szóragozást, tartott
előadást a régi nyelvemlékekről, a magyar nyelvjárásokról, nyelvünk
jövevényszavairól és hangtanról.
Oktatói munkájáról még teljesebb képet kapunk a nála készült
szakdolgozatokból és doktori disszertációkból. A Karunkon 1950-ig készült
pályatételek, szakdolgozatok és doktori disszertációk bibliográfiáját a KLTE
Könyvtára készítette el (KLTE Könyvtárának Évkönyve 1954. 2. rész). 1916-tól
1931-ig Pápayhoz 56 szakdolgozatot nyújtottak be. Ezekből finnugor témájú 7,
magyar nyelvtörténet 22, nyelvjárási 14, írói nyelvi 7, mondattani 2,
tudománytörténeti 2. A finnugor témákat érdemes cím szerint is megemlítenünk:
Oláh Sándor: Névszói összetételek az északi osztják nyelvben (1916); — Péterfi
László: Lapp határozók (1916); — Kopányi Mária: Az északi osztják nyelv jelzős
szerkezetei (1922); Ambrus Ilona: Északi osztják nominális mondatok (1923); —
Péter Zoltán: Összetett mondat és vele egyértékű kifejezések az északi
osztjákban (1924); — Apostol Bertalan: A tárgyas igeragozás használata az északi
osztják nyelvben (1928); — Fazekas Jenő: Az egyszerű mondat fajai az északi
osztják nyelvben psykologiai szempontból. Nyelvlélektani kutatás a finnugor
mondattan köréből (1930).
A finnugor témák viszonylag nagy száma természetesen érthető, hisz Pápay
finnugrista volt. A legtöbb szakdolgozat azonban nyelvtörténetből készült, és
feltűnően sok a nyelvjárási téma. Pápay maga is írt nyelvjárási tanulmányt (vö.
Egy dunántúli nyelvjárássziget. [Kocs község nyelvjárása.] Nyr. XXV, 207), és
tanítványait is szívesen irányította erre a területre. A debreceni tanszékre a
későbbiekben jellemző nyelvjárási érdeklődés tehát már Pápay korára nyúlik
vissza. Az írói nyelvvel foglalkozó dolgozatok témája főként mondattani volt.
Pápay egyénileg külön-külön is foglalkozott tanítványaival. A tanrendek tanúsága
szerint például lappot sohasem adott elő, mégis benyújtottak hozzá egy lapp
témájú szakdolgozatot. Ez nyilván csak úgy volt lehetséges, hogy a professzor
külön készítette fel az illetőt erre a munkára.
Ugyancsak nem találjuk nyomát a tanrendekben annak sem, hogy Pápay vogult
tanított volna. Az egyik nála készült doktori disszertációnak azonban a vogul
nyelv is témája.
Mindössze négyen doktoráltak Pápaynál. Vass Béla 1921-ben „A nagykőrösi
nyelvjárás” című művével (NyF. 57. sz.), Ambrus Ilona „Az északi osztják és
északi vogul nyelv nominális mondatai” és Kopányi Mária „Az északi osztják nyelv
jelzős szerkezetei” című művekkel 1924-ben, valamint Papp István „A
nyelvtudomány módszertanához” című disszertációjával 1930-ban. Fazekas Jenő
1932-ben doktorált, de dolgozata még nyilván Pápaynál készült, címe: „Az
egyszerű mondat fajai az északi osztják nyelvben” (Debrecen 1932).
A fentiekből látszik, hogy milyen széles körű oktatómunkát végzett Pápay
professzor. Tulajdonképpen két tanszék munkáját látta el egyedül. És akkor még
nem beszéltünk a tanszéki adminisztrációról és a professzorsággal járó egyéb
egyetemi feladatokról: volt például a Kar dékánja, prodékánja stb. A mából
visszatekintve csak csodálhatjuk azt az energiát, munkabírást, amellyel
tudományos és oktatói feladatait oly lelkiismeretesen végezte. Méltán lett
egyetemünk első díszdoktora 1929-ben.
3. Pápayt a magyar nyelvész Csűry Bálint követte a tanszéken
(1932–41). Csűry Bálint életével és munkásságával foglalkozott Végh József (NyK.
LI, 232–40), Bakó Elemér (MNépny. III, 7–38), Szabó T. Attila (MNyTK. 56. sz.),
Nyirkos István (MNyj. VII, 147–9). „A múlt magyar tudósai” című sorozatban pedig
Balassa Iván foglalta össze életművét (Csűry Bálint. Akadémiai Kiadó, 1988).
Csűry, mielőtt Debrecenbe került, a kolozsvári Református Kollégium tanára volt.
Középiskolai tanárként igen eredményes tudományos munkásságot folytatott, ennek
következtében 1927-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja lett. A
magyar nyelv problémái mellett általános nyelvészeti, nyelvfilozófiai,
nyelvlélektani kérdések is foglalkoztatták. Idevágó fontosabb értekezései közül
elsősorban „Az ige” című művét említhetjük (NyF. 63. sz.), majd. „A
nyelvtudomány ismeretelméleti vizsgálata” Böhm Károly Emlékalbum III, 209–39) és
az „Érintkezésen alapuló névátvitel” (Értekezések a Nyelv- és Széptudományok
Köréből XXIV. k. 12. sz.) című tanulmányait kell kiemelnünk.
Csűry már fiatal korában foglalkozott nyelvjáráskutatással. A Magyar
Nyelvtudományi Társaság megbízásából 1908 óta gyűjtötte a Szamoshát szókincsét.
Több évtizedes gyűjtőmunkájának eredményeképpen 1935–36-ban jelent meg az első
magyar regionális tájszótár, amely mintául szolgált további hasonló műveknek. A
Magyar Tudományos Akadémia ezt a munkát 1940-ben Marczibányi jutalommal tüntette
ki. Kannistóval együtt Csűry kiadta Yrjö Wichmann csángó szótárát (Helsinki,
1936), és előrehaladott állapotban hagyta maga után déli csángó szótárának
kéziratát, de ez a háborúban elpusztult (vö. MNyj. VII, 149). Több más
szótárterve is volt, így például egy debreceni szótárt is akart készíteni,
amelyhez az anyaggyűjtést különböző debreceni foglalkozási ágak munkamenetének
és szókincsének leírásával és összegyűjtésével tanítványai megkezdték (MNépny.
III, 35; MNyTK. 56. sz. 5). Sajnos, ez a munka mind a mai napig nem talált
folytatóra. De ezen túl is több regionális szótár elkészítését tűzte ki a
népnyelvkutatás feladatául (vö. NyK. LI, 240). Az ő biztatására fogott hozzá
Kiss Géza az Ormánysági Szótár elkészítéséhez, a Szamosháti Szótár mintául
szolgált Bálint Sándornak, a Szegedi Szótár szerzőjének is. Az egyik
Csűry-tanítvány, Penavin Olga pedig háromkötetes Szlavóniai (kórógyi) szótárt
készített (1969, 1975, 1978). De nemcsak a szókincstanulmányok, népnyelvi
szótárak terén hozott újat Csűry a nyelvjáráskutatásban. Szorgalmazta a
jelenségtanulmányok leírását, és foglalkozott a népnyelvi gyűjtés módszerével.
Csűry Bálint nagyszerű nevelő volt. Debrecenben, ahol már Pápay óta
hagyománya volt a nyelvjáráskutatásnak, egész nyelvjáráskutató iskolát
teremtett. Rövid, mindössze 9 évig tartó professzorsága alatt mintegy 30
szakembert képezett ki a népnyelv kutatására (vö. NyK. LI, 234). Egyetemi
előadásai felölelték az egész magyar nyelvtudományt a hangtantól a mondattanig.
Előadott még a nyelvemlékekről, nyelvművelésről és a „népnyelvbúvárlat”
módszeréről is. A tanszék jellegének megfelelően a magyar stúdiumok mellett
előadta rendszeresen a finn nyelvtant, tartott előadást a finnugor
összehasonlító hangtanról és a Kalevaláról is.
Csűry mellett kezdetben Fazekas Jenő volt díjtalan gyakornok (1933–34), majd
később Végh József (1934–36), Mihályi József (1936), Bakó Elemér (1937–38),
Szabó István, Ruszkai Endre (1940–41) és Kovács István (1940–45). Végh József
1936-tól fizetés nélküli tanársegéd lett a tanszéken. Csűry munkáját segítette,
hogy 1937-ben magántanár lett Karunkon Papp István „Nyelvlélektan, különös
tekintettel a magyar nyelv történetére és földrajzára” című tárgykörből. Az
1938–39. tanévtől heti 2 órában tartott magántanári előadást „A nyelvlélektan
főbb rendszerei”, „A tárgyas igeragozás lélektana”, „A magyar mondattan
rendszere”, valamint „Nyelv és szerep” címmel.
Csűryhez 33 szakdolgozatot nyújtottak be. Ezek témái is jól tükrözik a
professzor érdeklődési körét. A nyelvjáráskutatás területéről (főképp
szókincstanulmány és helynévgyűjtés) készült 17, nyelvtörténetből 7, a szókincs
köréből 2, hangtanból, mondattanból és tudománytörténetből 1–1 dolgozat.
Csűrynél doktorált Végh József Adalékok a rokonértelmű szavak keletkezéséhez
című művével 1935-ben, Bakó Elemér Hangtani tanulmányok és Bartha Katalin
Szókincstanulmány a magyar nyelv színelnevezéseiről című dolgozatával 1937-ben.
1938-ban Kiss Géza Ormányság című nagy művével doktorált Debrecenben. Ugyanebben
az évben nyújtotta be Nagy Jenő A népi kendermunka műszókincse Magyarvalkón és
Pető József A debreceni tímárok céh- és mesterségszavai című disszertációját.
Bolla József A népi konyhamesterség műszókincse Felsőgörzsönyben című
értekezésével 1939-ben, Balassa Iván A debreceni cívis földművelésének
munkamenete és műszókincse című dolgozatával 1940-ben szerezte meg a doktori
címet.
Csűry Bálint tudományos és nevelő munkáján kívül feltétlenül szólnunk kell
eredményes szervező tevékenységéről is. Fáradságot nem kímélve elérte, hogy
1938-ban megalakult Karunkon a Magyar Népnyelvkutató Intézet. Az új intézmény
igazgatója Csűry lett, és az ő tanítványaiból kerültek ki az intézet
munkatársai. Fizetés nélküli tanársegéd volt Bakó Elemér, díjtalan gyakornok
Bartha Katalin (1938–40), Balassa Iván (1938–41) és Imre Samu (1940–42). A sok
tehetséges és lelkesen dolgozó tanítványnak publikációs lehetőséget is kellett
teremteni. Bár a Magyar Nyelv és a Magyar Nyelvőr is közölt nyelvjárási témájú
tanulmányokat, a magyar nyelvjáráskutatásnak mégsem volt igazi fóruma. Csűry
hívta létre a Magyar Népnyelv című kiadványt, a
Népnyelvkutató Intézet évkönyvét 1939-ben.
Kitűnő szakembergárda, intézet és folyóirat a magyar nyelvjáráskutatás
szolgálatában! És mindez 9 év alatt! Tudományos művei mellett ez Csűry Bálint
soha el nem évülő érdeme. Mindezeket látva, még inkább fájlalhatjuk, hogy szépen
induló munkássága kezdetén fiatalon, 55 éves korában elhunyt. Szabó T. Attila
írta Csűry halálakor: „A magyar nyelvtudomány elsőrangú, szem elől nem
téveszthető érdeke, hogy mindenekelőtt ne engedje elsorvadni eljelentéktelenedni
azt az intézményt, amelyben közösségi keretek között mindannyiunk értékeivé
valósultak Csűr népnyelvkutató és nyelvtudományi elvei” (MNyTK. 56. sz. 8.).
4. Csűry Bálint után Bárczi Géza lett a tanszék és a népnyelvkutató
intézet vezetője (1941–52). Bárczi életével tudományos és oktatói munkásságával
foglalkozott Pais Dezső (MNy. LX, 129–36), Benkő Loránd (NyelvtudÉrt. 40. sz.
5–15), Papp László (Nyr. LXXXVIII, 5–7), D. Bartha Katalin (MNy. LXX, 122–4) B.
Lőrinczy Éva (Nyr. XCVII, 506–8), Sebestyén Árpád (MNyj. 3–7). Szathmári István:
Bárczi Géza életművének időszerűsége (Hagyományápolás és megújulás 69–85) stb.
Bárczi, amint láttuk, szép örökséget vett át Csűry Bálinttól, és igyekezett az
előd által kezdeményezett munkálatokat továbbfolytatni. A nyelvjáráskutatás
terén legfontosabb célkitűzése volt a magyar nyelvatlasz elkészítése.
Debrecenben ennek a tervnek régi hagyománya volt. Már 1930-ban megalakult az
egyetemen a Magyar Nyelvatlasz Szerkesztőbizottság (vö. Bárczi: A magyar
nyelvatlasz előkészítése. Budapest, 1944, 4), Papp István két nyelvatlasztervet
is kidolgozott a harmincas években (MNyj. XVII, 9), Csűry Bálint pedig a
megalakuló népnyelvkutató intézet egyik fontos feladatául tűzte ki a nyelvatlasz
elkészítését (MNépny. I, 4; Bárczi, i. m. 10). Bárczi Debrecenbe kerülése után
azonnal megkezdte a nyelvatlaszmunkálatok előkészítését, és elvégeztette a
próbagyűjtéseket. Később ez a feladat átkerült az MTA Nyelvtudományi Intézetébe,
és Bárczi irányításával egy munkaközösség végezte el az anyaggyűjtést. Deme
László és Imre Samu szerkesztésében 1968 és 1977 között megjelent A magyar
nyelvjárások atlaszának hat kötete. A nyelvatlasz mellett az új tájszótár
anyaggyűjtését is Debrecenben indította meg Bárczi. Ezt a művet B. Lőrinczy Éva
vezetésével egy munkaközösség szerkeszti az MTA Nyelvtudományi Intézetében.
Eddig két kötet jelent meg belőle (1979, 1988).
Bárczi elsősorban nyelvtörténész volt. Debreceni kinevezésének évében jelent
meg Magyar Szófejtő Szótára, amely évtizedekre fellendítette az etimológiai
kutatásokat, és sokáig nélkülözhetetlen kézikönyv volt. Debrecenben írta meg „A
Tihanyi Apátság Alapítóleve!e mint nyelvi emlék” című monográfiát (1951).
Bárczi, aki 1937 óta a Magyar Tudományos Akadémia levelező- és 1945 óta rendes
tagja volt, ezzel a művével kiérdemelte a legmagasabb elismerést, a
Kossuth-díjat. Debreceni professzorsága idején jelent meg „A magyar szókincs
eredete” (1951), valamint a Fonetika című egyetemi tankönyve (1951), de későbbi,
kitűnő nyelvtörténeti munkái is debreceni egyetemi előadásaiból, jegyzeteiből
nőttek tankönyvvé.
Ki kell emelnünk Bárczi nevelői tevékenységét is. A legnehezebb korszakban
állt a tanszék élén, a II. világháború alatt, majd később a marrizmus idején,
amikor a tudományos életben nem az érvek súlya számított. Szilárd meggyőződéssel
verte vissza az alattomos támadásokat, és amikor gátlástalan karrieristák és
egyes félrevezetett tájékozatlan fiatalok nyíltan lázítottak a magyar és
finnugor nyelvészet és az ezeket oktató professzor ellen, Bárczi kiváló
szakemberek egész sorát nevelte fel a nyelvtudomány számára.
Sajnos, a Magyar Népnyelvkutató Intézetet ő sem tudta megmenteni, 1949-ben
megszüntették. Az intézet évkönyve, a Magyar Népnyelv is ebben az évben jelent
meg utoljára (VI. kötet). Megváltozott névvel azonban 1951-ben mint a Magyar
Nyelvtudományi Intézet évkönyve megjelent, és ez a kiadvány, a
Magyar Nyelvjárások azóta is elismert fóruma a
magyar nyelvjáráskutatásnak.
Bárczi az egyetemen előadta az egész magyar nyelvtörténetet, ezenkívül a
fonetikát, nyelvföldrajzot, általános nyelvészetet, és természetesen nem
felejtkezett meg a finnugor stúdiumokról sem. Tanította a finn és az osztják
nyelvet, adott elő a finnugor népekről és nyelvekről, több félévben tárgyalta a
finnugor összehasonlító nyelvtan egyes fejezeteit.
A háború előtt mellette is csak fizetés nélküli munkatársak voltak. Fizetés
nélküli tanársegéd volt a tanszéken Végh József és a népnyelvkutató intézetben
Bakó Elemér, díjtalan gyakornokok voltak a tanszéken Kovács István és Nagy
János, a népnyelvkutatóban Varga Lajos és Szilágyi László.
A háború után Bárczi még inkább bevonta az oktatásba Papp Istvánt, a Kar
magántanárát. A szokásos magántanári tárgyak mellett Papp István Tanította a
finn nyelvet, adott elő finn nyelvtörténetet, de tartott kétféléves előadást
Kiviről, a Kalevaláról és egy félévben Juhani Aho műveiről. A háború befejezése
után közvetlenül fizetéstelen tanársegédként működött Bárczi mellett Papp
László, díjtalan gyakornok volt a tanszéken Darkó Klára és Hidvégi Andrea, a
népnyelvkutatóban pedig Szathmári István. Ez a rendszer azonban hamarosan
megszűnt, és 1949-től kezdve fizetéses oktatói állásokat szerveztek az
egyetemen. Bárczi mellett a tanszék oktatója volt Papp László, D. Bartha
Katalin, Hídvégi Andrea, Abaffy Erzsébet és Nagy Erzsébet demonstrátor. Mint
külső munkatársak dolgoztak a tanszéken B. Lőrinczy Éva és Andrássyné Kövesi
Magda.
Bárczinál 1950-ig 39 szakdolgozat készült, ezek közül 1 volt finnugor témájú,
nyelvtörténeti és nyelvjárási volt 15–15, szókincstanulmány volt 4,
tudománytörténeti 3 és hangtani 1. Hatan nyújtottak be Bárczihoz 1948-ig doktori
disszertációt. Amint tudjuk, 1949-ben többek között a bölcsészdoktori címet is
megszüntették. A következők doktoráltak Bárczi Gézánál: Vámosi Nándor György: A
debreceni csizmadiák céh- és műszavai (1943); — Nagy János: A Magyar Füvészkönyv
nemi növénynevei (1944); — Papp László: A hosszúpályi népnyelv í és é
hangjai (1946); — Kakuk Zsuzsánna: A Jókai-kódex határozó ragjai (1948);
Szathmári István: A kisújszállási í-zés nyelvtörténeti múltja (1948); —
Török Klára: Sylvester í hangjai (1948).
1952-ben alapították Bárczi Géza részére a budapesti egyetemen a 2. számú
magyar nyelvészeti tanszéket. Csak úgy volt hajlandó ezt az állást elfogadni, ha
magával viheti debreceni munkatársait. Csak Andrássyné Kövesi Magda maradt itt
közülük.
Forrás:
Jakab László: A debreceni „Magyar és Finnugor Nyelvészeti Tanszék (1914–1952). Magyar Nyelvjárások 22 (1979): 81–93.
Jakab László–Keresztes László: A debreceni magyar és finnugor nyelvtudományi tanszékek története (1914–1990). Debrecen, 1990.
|