|
Zombor, 1894. január 9. – Budapest, 1975. november 7.
nyelvész, egyetemi tanár
Habilitált egyetemi magántanár (1932), a Magyar és Finnugor Nyelvészeti Tanszék tanszékvezető professzora (1941–1952), az Eötvös Loránd Tudományegyetem II. számú Magyar Nyelvtudományi Tanszékének vezetője (1952–1970)
A debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem díszdoktora (1973)
Az MTA levelező (1939), majd rendes tagja (1947), Kossuth-díj (1952), Munka Érdemrend (1955), Munka Érdemrend arany fokozata (1964), a Finn Akadémia külső tagja (1967), Állami Díj I. fokozat (1970), a Magyar Nyelvtudományi Társaság alelnöke, társelnöke majd elnöke (1959–75), a helsinki Finnugor Társaság külső (1942), később tiszteletbeli tagja (1958)
A magyar történeti-összehasonlító nyelvtudomány egyik legjelentősebb alakja, a francia–magyar nyelvi kapcsolatok, a magyar nyelv francia eredetű jövevényszavainak és a magyar történeti hang- és alaktan kutatója
1911-től a Budapesti Tudományegyetem magyar–latin–görög, majd francia szakos hallgatója volt. 1914-ben ösztöndíjjal Franciaországba utazott, ahol az első világháború kitörése után internálták. A Nemzetközi Vöröskereszt közbenjárása révén 1917-ben Svájcba került, végül hazatérése után magyar–francia szakos tanári oklevelet szerzett. Kezdeti kutatásai a magyar nyelv francia jövevényszavainak kérdéskörét érintik, ebből nő ki Magyar szófejtő szótára, mely először adott teljes áttekintést a magyar köznyelvi szókincs eredetéről. Debrecenbe kerülve Bárczi folytatta az itteni népnyelvi a kutatásokat, szerkesztette a Magyar Népnyelv (később Magyar Nyelvjárások) című évkönyvet, kezdeményező szerepet vállalt a magyar nyelvatlasz-kutatások munkálatainak elindításában. 1951-ben megjelent A Tihanyi Apátság Alapítólevele mint nyelvi emlék című művéért Kossuth-díjjal (1952) jutalmazták. Bárczi legtöbbet művelt területe a magyar nyelvtörténet, ezen belül is a történeti hang- és alaktan volt, e témában számos egyetemi tankönyvet írt. A magyar nyelv életrajza (1963) című könyve a műveltebb nagyközönség számára készült élvezetes olvasmány. Bárczi Géza a magyar nyelvészet számos területének kiemelkedő kutatójaként képes volt egységben, egészben gondolkodni, a részeket összefogni és áttekinteni. Képes volt érthetően és élvezetesen átadni gondolatait mind a hallgatóinak, mind a nyelvészet iránt érdeklődőknek. Halála után negyven évvel még mindig a magyar nyelvészet sokat idézett, máig érvényes eredményeket felmutató alakja.
Kálmán Béla: Bárczi Géza 70 éves. Magyar Nyelvjárások 10 (1964): 3–6.
Sebestyén Árpád: Bárczi Géza köszöntése. Magyar Nyelvjárások 20 (1974): 3–7.
|
