Jakab László:

Magyar Nyelvtudományi Tanszék  története (1952–1990)

• 1952-1971
• 1972-1990
• Oktatómunka
• Kiadványok
• Forrás

1. Bárczi Géza távozása után a felügyeleti hatóságok kettéválasztották az addig egységes tanszéket magyar, illetőleg finnugor nyelvtudományi tanszékre. A magyar tanszék vezetője Papp István (1952–71) lett, a finnugoré Kálmán Béla. Hivatalosan a tanszékek szétváltak, de a kutatómunka és az oktatás továbbra is egységes maradt. Nemcsak a közös könyvtár, szeminárium és adminisztráció kapcsolta össze szorosan a két intézményt, hanem az is, hogy a magyar tanszéken folyt finnugor nyelvészeti és a finnugoron is volt magyar nyelvészeti kutatás: Ezt a tudományos egységet az új professzorok széles körű érdeklődése biztosította. Jellemző, hogy amikor a két professzori pályázatot meghirdették Papp István a finnugor, Kálmán Béla pedig a magyar katedrát pályázta meg. De a kinevezés már mindkettőjük hozzájárulásával fordítva történt.

A tanszékek szétválásával megvalósult Pápay egyik elgondolása, a magyar tanszékre éppen az a személy került, akit már ő is kiszemelt erre a feladatra (vö. MNy. LVI, 141). A hatvanas években elérhető közelségben volt Pápay másik tervének a beteljesülése is az uráli-altaji nyelvészeti tanszék megalakítása. Sajnos, az egyetem akkori vezetése elmulasztotta ezt a lehetőséget. Reméljük, idővel ennek a fontos tudományágnak is méltó képviselője lesz egyetemünkön. Mint ahogy abban is bízunk, hogy megalakul tanszékünk mellett egy nyelvjáráskutató csoport, amely méltóképpen folytathatja Csűry megkezdett munkáját.

A kinevezett tanszékvezető első feladata volt egy új oktatói kar kialakítása. Ez a munka nem ment máról holnapra, de az 1960-as évek elejére kialakult a debreceni magyar nyelvészeti tanszék arculata. Papp Istvánnal egyidőben került a tanszékre adjunktusnak Benigny Gyula, aki 1957-ben az újraalakuló német tanszék professzora lett. Ugyancsak 1952-ben került vissza a tanszékre Kovács István, aki a háború előtt díjtalan gyakornok volt Csűry, illetőleg Bárczi mellett. Ő azonban már 1953-ban Csehszlovákiába távozott. 1953-ban Jakab László, 1954-ben pedig Sebestyén Árpád lett a tanszék tanársegéde. Sebestyént 1955-ben felvették aspirantúrára, helyette ugyanakkor Nyirkos Istvánt nevezték ki gyakornoknak. Ezután a tanszék személyi állománya csupán a hatvanas években bővült, amikor is Máté József (1963), Kornyáné Szoboszlay Ágnes (1963), majd Kiss Antal (1964) került a tanszékre.

Az oktatás egysége azt jelentette, hogy a két tanszék oktatói egyaránt tartottak magyar és finnugor nyelvészeti órákat. Papp István magyar nyelvtörténeti és leíró nyelvtani előadásain kívül finn órákat is tartott. A másik részről pedig Kálmán Béla a magyar szókincs történetéről, a magyar nyelvjárásokról adott elő, Andrássyné Kövesi Magda pedig nyelvészeti szemináriumokat és stilisztikai órákat vállalt. A két tanszék oktatói közösen végezték a vizsgáztatást, szakdolgozatok vezetését stb. Ezt az együttműködést a hagyományokon kívül a. finnugor nyelvészeti tárgyak és órák számának erős lecsökkentése is indokolta.

A hatvanas évek elején bevezették a finnugor szakot, attól kezdve a magyar nyelvészeti tárgyak oktatásában a finnugristák nem vettek részt. Papp István sem tartott több finn órát, mert közben megírta finn könyveit (Finn nyelvtan 1956, Finn nyelvkönyv 1957, Finn olvasókönyv szójegyzékkel 1959), amelyekből más is könnyen elvégezhette ezt a feladatot. A későbbi tantervi igényeknek megfelelően összeállított még egy Finn kresztomátiát (1966), és megírta „A finn nyelv alapelemei” című művét (1966). Finn–magyar szótára 1962-ben jelent meg (vö. MNyj. XVII, 12–4). A szótár megjelenése után azonnal hozzáfogott a magyar–finn változat anyaggyűjtéséhez, de ezt már nem tudta befejezni, a mű szerkesztése közben elhunyt. Félbemaradt munkáját Jakab László folytatta, a Magyar–finn szótár 1985-ben jelent meg.

Papp István egyetemi tanárként előadta a magyar leíró és történeti nyelvtannak szinte minden fejezetét. A hatvanas években minden évfolyam magyar nyelvészeti előadását ő tartotta, ez heti 8-10 órát jelentett. Kitűnő előadó volt, előadásai élményszámba mentek, minthogy valóban előadott, nem felolvasott. Szenvedélyesen, csillogó szemmel beszélt, sugárzott belőle a tantárgy, a magyar nyelv szeretete, hatása alól a hallgató nem tudta kivonni magát. Egyetemi előadásain formálta ki tudományos cikkeinek, tankönyveinek végső formáját.

Hangtani jegyzetet már főiskolai tanár korában (1948–52) írt, de hangtani tanulmányainak végső összefoglalása a „Leíró magyar hangtan” című egyetemi tankönyv (Tankönyvkiadó, 1966). Ez a mű mind a mai napig az eddig megjelent legteljesebb, leghasználhatóbb leírása a magyar hangrendszernek és e rendszer törvényszerűségeinek. Legfőbb értéke az, hogy benne a fonetika és a fonológia nem elszakítva, hanem legszorosabb kapcsolatban jelentkeznek.

Nyelvtörténeti kutatásainak eredményeit Finnországban megjelenő „Unkarin kielen historia” (Helsinki, 1968) című könyvében foglalta össze. Ez a mű finn egyetemisták számára készült tankönyv, de nemcsak egyetemi hallgatók, hanem a kutatók számára is jól használható kézikönyv. Sajnos, magyarul a mai napig nem jelent meg, bár Kornyáné Szoboszlay Ágnes lefordította.

Papp Istvánnak egyetemi jegyzeteit nem számítva tíz könyve (némelyik több kiadásban) és mintegy másfélszáz tanulmánya, tanulmányokká mélyülő kritikája jelent meg hazai és külföldi folyóiratokban magyar, részben német, francia, olasz és finn nyelven. Legkedvesebb tudományterülete a mondattan volt. Magyar történeti mondattant készült írni, széles körű anyaggyűjtést végzett, de a munka megírására már nem volt ideje.

Papp István két évtizedig állt a tanszék élén. Nyugdíjba vonulása előtt pár hónappal hunyt el 1972. április 11-én. A két évtized alatt felnevelte a tanszék új oktatói gárdáját, és kialakította a tanszék jellegzetes, egyedülálló profilját, amelyet méltán szoktak a „debreceni iskola” néven emlegetni. Ennek jellemzője, hogy a finnugrisztika és a magyar nyelvtörténet nem válik el élesen egymástól. A mellette dolgozó tanársegédek rnegtanultak finnül, finnugor nyelvészetből melléktárgyként doktoráltak, több évig dolgoztak lektorként Finnországban. Ez a hagyomány halála után is folytatódott, a későbbiekben a tanszékre kerülő fiatalabb munkatársak többsége is elvégezte a finnugor szakot. Ez az iskola méltó folytatása, bár más területen, a híres debreceni nyelvészeti iskolának, a Csűry-iskolának.

Papp István számos tudományos elismerésben részesült. A nyelvtudományok doktora volt, a Finn Akadémia külső tagjává választotta, a Turkui Egyetem díszdoktorává avatta. A finn nyelv érdekében végzett munkásságáért Urho Kekkonen, finn köztársasági elnök a Finn Oroszlánrend parancsnoki fokozatával tüntette ki.

A professzor tudományos munkásságának bibliográfiáját Kornya László és K. Szoboszlay Ágnes állította össze (MNyj. XVII, 21–8). Munkásságával többen foglalkoztak. Jakab László: Papp István 70 éves (MNyj. XVII, 5–20), Uő: Papp István szótárírói tevékenysége (Hagyományápolás és megújulás 135–41), Kiss Antal: Papp István és a magyarországi finn nyelvoktatás (uo. 179–82), Kornyáné Szoboszlay Ágnes: Az Unkarin kielen historia Papp István munkásságában (uo. 171–9), Fülöp Lajos: Papp István és az anyanyelvi nevelés (uo. 163–71).

2. Papp Istvánt Sebestyén Árpád követte (1972). Az új tanszékvezető megbízatását követően a tanszék személyi összetételében is több változás történt. 1972 őszén Kiss Antal átkerült a finnugor tanszékre, helyére Kovács Istvánt helyezték adjunktusi beosztásban. 1973-ban pedig Máté József vált meg a tanszéktől, az egyetem gyakorló gimnáziumának vezetőtanára lett. A gyakorló iskolából pedig Barla Gyula jött a tanszékre docensi beosztásban. A későbbiekben bővült az oktatói keret. 1976-ban Kálnási Árpád kapott tanársegédi kinevezést, Hoffmann István 1980-ban lett tanársegéd, majd 1984-ben Kovács Éva, aki három év múlva, szerződése lejártakor eltávozott aspiránsnak. A. Molnár Ferencet 1985-ben helyezték a tanszékre adjunktusnak, 1988-tól pedig Kis Tamás a tanszék legfiatalabb oktatója.

Sebestyén Árpád 1954-ben végzett egyetemünkön magyar szakon. Ekkor nevezték ki a tanszékre tanársegédnek. Egy év múlva, 1955-ben Kálmán Béla vezetésével aspiráns lett. Az aspirantúra után 1958-tól 1964-ig tanszéki tudományos kutató volt. A kar vezetése 1964-ben docensi beosztásban az egyetemi fonetikai laboratórium megszervezésével bízta meg. Ebből fejlődött ki az „Általános nyelvészeti és fonetikai tanszék”, ennek a vezetője volt 1971 végéig. 1972-ben helyezte át az egyetem vezetése a magyar nyelvészeti tanszék élére; 1975-ben lett egyetemi tanár.

Sebestyén Árpád tudományos munkássága nyelvjárási tanulmányokkal indult, és a népnyelv kérdéseinek vizsgálata végigvonul egész pályáján. Kandidátusi témája a magyar névutórendszer szinkrón feltárása volt. Ennek eredményeit „A magyar nyelv névutórendszere” című kötetében olvashatjuk (Akadémiai Kiadó, 1965). A témakörből s a vele érintkező határozószók területéről a könyv mellett számos tanulmányt publikált. Újabban a névutórendszer történeti fejlődését vizsgálja a XV. századtól a XX. századig. Különösen sokat foglalkozik a nyelvművelés, anyanyelvi nevelés és ismeretterjesztés kérdéseivel. Több száz nyelvművelő cikket közölt a helybeli lapban. Nyelvművelő cikkeiből válogatás jelent meg „Buktatók és fogódzók mindennapi nyelvhasználatunkban” címmel (Debrecen, 1977). „Anyanyelv, közélet, műveltség” címmel kötetté szerkesztette az 1974. évi magyar nyelv heti rendezvénysorozat legfontosabb előadásait (Budapest, 1976). A középiskolai leíró nyelvtan tanításának alapkérdéseit elemzi „Nyelvtantanításunk az egyetemi felvételi vizsgák tükrében” című kiadványában (Debrecen 1974). A debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Magyar Nyelvtudományi Intézetének Kiadványai című sorozatban megjelentette a Magyar Népnyelv I–VI. és a Magyar Nyelvjárások I–X. kötetéhez készített mutatót (46. sz., 1965). E.. sorozat 47. számaként jelent meg Lőrincze Lajos „Földrajzi neveink élete” és Sebestyén Árpád „Újabb eredmények és feladatok földrajzinév-kutatásunkban” című tanulmánya (1967). Az 50. szám (1972) pedig „A tájnyelv mint stíluseszköz Móricz Zsigmond műveiben” című Sebestyén-tanulmányt tartalmazza.

Egyetemi oktatóként Sebestyén Árpád beosztásainak megfelelően csaknem minden témát tanított, amelyet a magyar szakos hallgatók tanterve tartalmaz: leíró hangtant, nyelvjárástant, mondattant, jelentéstant, szókincstant, névtant; hangtörténetet; általános nyelvészetet; tudománytörténetet stb.

A tanszék személyi állományához jelenleg két docens tartozik: Jakab László és Nyirkos István. Jakab László Debrecenben végezte el az egyetemet magyar-történelem szakon. 1953-ban lett a tanszék tanársegéde. Azóta is itt dolgozik, 1962-ben lépett elő adjunktusnak és 1982-ben docensnek. Közben négy évig (1966–70) a Turkui Egyetem magyar lektora volt. Közel négy évtizedes egyetemi oktatói működése alatt tanította a magyar nyelvészet csaknem minden ágát, a hangtantól a mondattanig, leíró nyelvtant és nyelvtörténetet egyaránt. A hetvenes évek elejétől ő tartja a történeti és leíró alaktani előadásokat.

Tudományos érdeklődésében a nyelvtörténet áll előtérben, de foglalkozott leíró nyelvtani, nyelvjárási, névtani és lexikológiai témákkal is. Ő fejezte be Papp István félbemaradt művét, a Magyar–finn szótárt (Akadémiai Kiadó, 1985). A magyar nyelvjárásokról finnországi lektorsága idején egyetemi jegyzetet jelentetett meg finn nyelven (Unkarin murteet, Turku 1970). A hatvanas évek elején a tanszék oktatóinak és hallgatóinak bevonásával megindította Szabolcs-Szatmár és Hajdú-Bihar megyék földrajzi neveinek gyűjtését. Kálnási Árpáddal közösen 1987-ben közzétették a Nyírbátori járás falvainak helynévanyagát. A hetvenes évek elején kidolgozta hosszabb nyelvemlékszövegek számítógépes feldolgozásának módszerét, és ennek alapján Kiss Antallal számítógépre vitte a Jókai- és a Birk-kódex teljes szövegét. A témából eddig három kötetet publikáltak: A Jókai-kódex ábécérendes adattára (Debrecen, 1978), A Jókai-kódex szókincsének szófaji megoszlása (Debrecen, 1980), A Birk-kódex ábécérendes adattára (Debrecen, 1983). Bölcskei Andrással pedig a XVI. századi orvosi könyv konkordanciáját készítette el számítógéppel, és megjelentették ennek a műnek teljes szóalak-mutatóját (A XVI. századi orvosi könyv szóalak-mutatója, Debrecen, 1988). Ezek a kötetek mutatványok a Számítógépes nyelvtörténeti adattárból, amely a nyelvtörténettel foglalkozó kutatók rendelkezésére áll. Ő és munkatársai az adattárat folyamatosan bővítik újabb kódexek, szerzők műveinek feldolgozásával. Így folyamatban van Csokonai Vitéz Mihály minden munkájának számítógépes feldolgozása. — A debreceni KLTE Nyelvtudományi Intézetének Kiadványai 41., 45., 49., és 51. számaként jelentette meg a Lencsés György „Ars Medicá”-jának ö-zése (1962), A felszólító módjel kérdéseihez (1964), Papp István 70 éves (1971) és a Keresztes Lászlóval írt „Finnugor nyelvészet a debreceni egyetemen” című dolgozatait (1979).

Nyirkos István 1955-ben szerzett magyar–történelem szakos diplomát a Kossuth Lajos Tudományegyetemen. A végzés után a tanszékre került gyakornoknak, majd 1957-ben kinevezték tanársegédnek,1962-ben lépett elő adjunktusnak,1977-től docens. Közben a magyar-finn kulturális egyezmény keretében 1962–67 között a Helsinki Egyetem magyar lektora volt. 1987 szeptemberétől pedig a Helsinkiben levő Magyar Kulturális és Tudományos Központ igazgatója. A tanszéken Nyirkos István tanította a magyar nyelvészetnek szinte mindén ágát. Először gyakorlatokat és szemináriumokat vezetett, majd nyelvtörténeti és leíró nyelvtani előadásokat tartott.

Tudományos téren kezdetben dialektológiai tanulmányokkal foglalkozott, később érdeklődése a leíró nyelvészeti és nyelvtörténeti témák felé fordult. Egyetemi doktori disszertációját nyelvjárási témából (Az abaúji nyelvjárás magánhangzórendszere) írta 1961-ben, kandidátusi munkáját pedig nyelvtörténetből készítette 1984-ben „Az inetimologikus mássalhangzók a magyarban” címmel. Ez önálló kötetként nyomtatásban 1987-ben jelent meg. Helsinki lektorsága idején a nyelvtanítás elősegítése végett állította össze magyar olvasókönyvét, amelyhez szójegyzéket is készített (Unkarin lukemisto sanastoineen, Helsinki, 1965). Az ebben levő szójegyzéket kisszótárrá bővítve önállóan is megjelentette (Unkarilais-suomalainen sanakirja, Helsinki, 1969). Később is írt finn egyetemi hallgatók részére magyar tankönyvet (Nykyunkarin oppikirja, Helsinki, 1972). 1977-ben pedig finn–magyar–finn zsebszótárt állított össze (Suomi–Unkari–Suomi taskusanakirja) ugyancsak Finnországban. Az itt említett köteteken kívül Nyirkos István több mint 60 tanulmányt jelentetett meg hazai és külföldi szakfolyóiratokban. A Kalevala megjelenése 150. évfordulójának tiszteletére „Utunk Pohjolába — Kalevala kutatások Magyarországon” címmel kötetet szerkesztett, amelyben 25 magyar szerzőnek a Kalevaláról írt. különböző tanulmányát adta ki (Békéscsaba,1985).

A tanszék docenseként vonult nyugdíjba Kovács István. 1952-ben került a tanszékre tanársegédnek. 1953-tól 1961-ig a prágai, illetőleg pozsonyi egyetemen volt magyar lektor. Visszatérése után egyetemünk szlavisztikai, majd az általános nyelvészeti és fonetikai tanszékén kapott állást, és csak 1972-ben helyezték ismét a magyar nyelvészeti tanszékre adjunktusnak. 1976-tól 1980-ig, nyugdíjba vonulásáig a tanszék docense volt. Tanárként nyelvtörténeti és leíró nyelvtani stúdiumokat tartott. Tudományos munkássága főleg a magyar nyelvjárások leíró és történeti vizsgálatára terjedt ki. Zay Ferenc „Az Landor Feyrwar el wezessenek oka e woth es igy essewth” című értékes nyelvemléket hasonmás és kritikai szövegkiadással jelentette meg (Debrecen, 1982). Korábban, 1980-ban a Bibliotheca Historica sorozatban adta ki ezt a történettudományi forrást. Több tanulmányban tisztázta e nyelvemlék szerzőjének kilétét, és számos dolgozatban elemezte a nyelvemlék nyelvi sajátosságait. Szlovákiai lektorsága idején több iskolai tankönyvet írt.

Barla Gyula 1973-tól 1977-ben bekövetkező korai haláláig volt a tanszék docense. Elsősorban a magyar nyelv és irodalom tanításának módszertanát adta elő, de mellette leíró nyelvtani és stilisztikai órákat is tartott. Barla Gyula munkásságát Szathmári István foglalta össze annak a kötetnek a bevezetőjében, amelyben Barla fontosabb stilisztikai tanulmányait adta ki (Barla Gyula: Nyelvtan, stílus, iskola. Tankönyvkiadó, 1979). Ugyanebben a kötetben találjuk tudományos munkásságának bibliográfiáját A. Molnár Ferenc összeállításában. Életében három önálló kötete jelent meg, egy stilisztikai: Stíluselemzés nyelvtanórákon (Debrecen, 1970), egy irodalomtörténeti: Kemény Zsigmond főbb eszméi 1849 előtt (Akadémiai Kiadó, 1970), és ő adta ki Vajda János művei kritikai kiadásának I. kötetét (Vajda János: Kisebb költemények 1844–1860. Akadémiai Kiadó, 1969).

A tanszék oktatói karához jelenleg négy adjunktus tartozik: Kornyáné Szoboszlay Ágnes, Kálnási Árpád, A. Molnár Ferenc és Hoffmann István.

Kornyáné Szoboszlay Ágnes 1961-ben végezte el az egyetemet, 1963-ban került a tanszékre tanársegédnek, 1971-ben lett adjunktus. 1985-től 1989-ig hivatalos kiküldetésben a Jyväskyläi Egyetem magyar lektora volt. Tudományos téren elsősorban stilisztikával foglalkozik. Ebből a témakörből doktorált 1969-ben, disszertációja „A szemléletesség eszközei Németh László nyelvében” címmel 1972-ben jelent meg nyomtatásban (NyÉrt. 77. sz.). A KLTE Nyelvtudományi Intézetének Kiadványai 49. számában jelentette meg Papp István munkásságának bibliográfiáját, amelyet Kornya Lászlóval közösen állított össze. Az egyetemen a stilisztika mellett jelentéstant, hangtant, alaktant és mondattant oktat.

Kálnási Árpád 1967-ben végzett egyetemünkön magyar–történelem szakon. Ezt követően 9 évig különböző középiskolákban tanított. 1972-től külső előadója volt a tanszéknek, majd 1976-ban nevezték ki tanársegédnek, 1980-tól adjunktus. Tudományos munkásságának fő területe a névtan, helynévgyűjtés és a nyelvjáráskutatás. Névtanból írta egyetemi doktori disszertációját „A Tisza-Túr közének földrajzi nevei” címmel (1976). Összegyűjtötte és kiadta a fehérgyarmati járás falvainak földrajzi neveit (Debrecen, 1984), „A mátészalkai járás földrajzi nevei” című kötete 1989-ben jelent meg. Jakab Lászlóval közösen „A nyírbátori járás földrajzi nevei” című kötetet adták ki (1987). Több névtani nyelvjárási cikke jelent meg különböző szakfolyóiratokban. Oktatóként nyelvjárási, leíró nyelvtani és jelentéstani órákat szokott tartani.

A. Molnár Ferenc 1966-ban szerzett magyar–finnugor szakos diplomát a debreceni egyetemen. 1966-tól 1979-ig a KLTE Egyetemi Könyvtár tudományos munkatársa, közben 1973-tól 1976-ig finnugor nyelvészetből aspiráns volt. 1979-től 1985-ig az ELTE Magyar Nyelvtörténeti és Nyelvjárástani Tanszékének adjunktusa, 1985-ben helyezték át tanszékünkre. Tudományos érdeklődésének fő területe a magyar nyelvtörténet és a finnugor nyelvészet. Doktori disszertációt finnugor nyelvészetből írt „A permi nyelvek szóvégi magánhangzóinak történetéről” címmel. Ez a munkája rnegjelent önálló kiadványként is angol nyelven (On the History of Word-Final Vowels in the Permian Languages. Szeged, 1974). Közzétette Reguly Antalnak a Kalevalából készített fordítástöredékét (Régi Kalevala. Kecskemét, 1985). A készülő magyar történeti grammatikában ő írja a szófajváltásról, a kettős és többszófajúságról szóló fejezetet. Egyetemi oktatómunkájában is a nyelvtörténet áll előtérben, nyelvtörténeti előadásokat, szemináriumokat tart.

Hoffmann István 1977-ben végzett Debrecenben magyar–orosz–finnugor szakon. 1977–79 között tudományos ösztöndíjas volt 1980-ban lett tanársegéd a tanszéken. 1985-ben lépett elő adjunktusnak, 1987-től aspiráns. Tudományos érdeklődése előterében a névtan áll, ebből a témakörből írta doktori disszertációját 1979-ben „Névtani vizsgálatok Tapolcafő helynevei alapján” címmel. Közreműködött a Pápai járás földrajzi neveinek gyűjtésében és közzétételében (MNyTK. 171. sz.). „Magyarul felső fokon” címmel Hlavacska Edittel külföldi hallgatók részére egyetemi jegyzetet állított össze (Tankönyvkiadó, 1989). Az egyetemen a nyelvtörténeti tárgyak mellett, nyelvjárási, leíró nyelvtani stúdiumokat is oktat.

A tanszék tanársegéde Kis Tamás, aki 1988-ban szerzett magyar–finnugor szakos diplomát egyetemünkön.

3. A tanszék oktatói ellátják a nappali és levelező magyar szakos hallgatók nyelvészeti képzésével járó feladatokat. Külön speciális előadásokon és szemináriumokon foglalkoznak a nyelvészetből szakdolgozókkal. Erről a munkáról az elkészülő szakdolgozatok száma és témaköre ad hű képet. 1953–89 között a karon 358 hallgató írt szakdolgozatot magyar nyelvészetből. A dolgozatok a különböző témakörök szerint a következőképpen oszlanak meg: névtan 138, nyelvtörténet 47, stilisztika-írói nyelv 47, leíró nyelvtan 45, szókincstanulmány 25, nyelvjáráskutatás 20, tudománytörténet 12, nyelvművelés 10, jelentéstan 8, módszertan 6.

A tudományos utánpótlás nevelésének egyik tanszéki lehetősége volt az egyetemi doktori szigorlatra való felkészítés. A tanszék professzorai ezt a munkát a cím visszaállításától, 1957-től kezdve eredményesen végezték. Nyilvánvalóan nem véletlen, hogy az 1981-ig a tanszéken doktori címet szerzők kivétel nélkül mind egyetemi vagy főiskolai oktatók lettek. Ugyancsak az utánpótlás nevelését szolgálja a hetvenes években bevezetett kétéves tudományos továbbképzési ösztöndíj rendszere. Napjainkig Molnár Zoltán (1973–75), Hoffmann István (1977–79) és Kincsesné Kovács Éva (1980–82) volt a tanszék ösztöndíjasa Sebestyén Árpád vezetésével. Ő irányítja jelenleg Hoffmann István aspiráns munkáját is.

Karunkon 1957-től 1989-ig 29 doktori disszertációt nyújtottak be különböző magyar nyelvészeti témákból. Ezek időrendben a következők: Fülöp Lajos: Incongruentia-jelenségek a mátraaljai palóc nyelvjárásban (1960), Nyirkos István: Az abaúji nyelvjárás magánhangzórendszere (1961), Jakab László: Lencsés György Ars Medicá-jának magánhangzórendszere (1962), Mező András: Nyírbogdány földrajzi nevei (1965), Kocsány Piroska: Tamási Áron szóképei (1968), Kornyáné Szoboszlay Ágnes: A szemléletesség eszközei Németh László nyelvében (1969), Kiss Antal: A határozós szerkezet a Példák Könyvében (1972), Orosz Béla: Nyíregyházi személynevek a XVIII. sz. második felében (1973), Molnár Zoltán: Nyelvi-képi kifejezések Krúdy prózájában (1975), Kálnási Árpád: A Tisza-Túr közének földrajzi nevei (1976), Fekete Péter: Tiszaszőlős község földrajzi nevei (1977), Hoffmann István: Névtani vizsgálatok Tapolcafő helynevei alapján (1979), Molnárné Nagy Ilona: Nyelvtörténeti vizsgálatok a Jordánszky-kódexben (1981), Vargáné Horváth Mária: Szociolingvisztikai tanulmányok Osli község nyelvéből (1981), Kincsesné Kovács Éva: Alakváltozatok és szerepük Petőfi nyelvében (1982), Kénerné Papp Hajnalka: Szociolingvisztikai tanulmányok Lónya község nyelvéből (1983), Kovács Béla: A hagyományos paraszti gazdálkodás és életmód szókincsének vizsgálata Biharugra község nyelvében (1983), Szikszainé Nagy Irma: Az ikerszavak helye és szerepe a magyar nyelv rendszerében (1984), Szabóné Erdélyi Erzsébet: Névtani vizsgálatok Nagykőrösről (1984), Fazekas Katalin (Újvidék): A magyar környezetnyelv tanítása I. és II. osztályban (1984), Bényeiné Kindrusz Erzsébet: Gulyás Pál költői nyelve (1984), Ádám Imre: A Szabolcs megyei dadai járás jobbágyneveinek vizsgálata az 1574-es gabonadézsma-jegyzék alapján (1984), Varga Katalin: Tanterv és tananyagfejlesztés a szintre hozó helyesírási programcsomag számára (1984), Szabó Ferenc: A vásárra utaló magyar helységnevek (1985), Tukacsné Károlyi Margit: Az í-zés vizsgálata Hajdúhadház nyelvében különös tekintettel a Csűry-féle é-zésre (1985), Drótos András: Adalékok a névtípusok vizsgálatához (1985), Varga Gyula: Prefixum típusú elemek a magyar nyelvben (1985), Szikoráné Kovács Eszter: A rím nyelvi szerepének elemzése (1986), dr. Lampéné Zsíros Judit Mondatszerkezeti vizsgálatok a XVII. sz. utolsó negyedének szépírói nyelvében (1989).

4. A tanszék munkájához tartozik különböző kiadványok gondozása. Bárczi Géza távozása után a Magyar Nyelvjárások a szétváló két tanszék közös évkönyve lett. Egyaránt jelentek meg benne magyar, főképp nyelvjárási és finnugor nyelvészeti tanulmányok. Az egyes számok szerzői elsősorban a két tanszék oktatói közül kerültek ki, de a szerkesztők rendszeresen közölnek másoktól, hazai és külföldi kutatóktól is nyelvjárási témájú dolgozatokat. Az évkönyvet 1953-tól 1960-ig D. Bartha Katalin és Papp István közreműködésével Kálmán Béla szerkesztette. 1961-ben D. Bartha Katalin lemondott erről a munkáról. 1966-tól 1972-ig Kálmán Béla, Papp István és Sebestyén Árpád alkotta a szerkesztőbizottságot. 1973-tól 1989-ig Kálmán Béla és Sebestyén Árpád a kiadvány szerkesztője. 1989-ben Kálmán Béla megvált a szerkesztőségtől. Az évkönyvnek eddig 27 évfolyama látott napvilágot. A sorozat XVII. kötete a 70 éves Papp István, a XXV. pedig a 70 éves Kálmán Béla tiszteletére jelent meg.

Tovább él Kálmán Béla, 1989-től Jakab László szerkesztésében „A debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Magyar Nyelvtudományi Intézetének Kiadványai” című sorozat is, amelyben főleg a Magyar Nyelvjárások fontosabb tanulmányainak a különlenyomatai jelennek meg. A sorozatot eddig 54 szám alkotja.

A fenti hagyományos sorozatokon kívül újabbakat is indított a tanszék. Jakab László és Sebestyén Árpád szerkesztésében 1978-tól a „Számítógépes nyelvtörténeti adattár” című kiadványnak eddig négy kötete jelent meg. A „Szabolcs-Szatmár megye földrajzi nevei” című adattár eddig elkészült négy kötetéből kettőt (A fehérgyarmati járás földrajzi nevei és A mátészalkai járás földrajzi nevei) a tanszék adott ki különböző szervek támogatásával. E sorozatokon kívül is jelent meg néhány tanszéki kiadvány. Így az 1981-es „Debreceni magyar nyelvészeti napok” előadásainak anyagát Sebestyén Árpád szerkesztette „Hagyományápolás és megújulás” címmel önálló kötetté (Debrecen, 1,982). S ugyancsak tanszéki kiadványként jelent meg Nyirkos István „Az inetimologikus mássalhangzók a magyarban” című kötete (Debrecen, 1987).

Forrás: Jakab László–Keresztes László, A debreceni magyar és finnugor nyelvtudományi tanszékek története (1914–1990). A Debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Magyar Nyelvtudományi Intézetének Kiadványai 55. sz. Debrecen, 1990. 16–25