Jakab László:

„Magyar és Finnugor Nyelvészeti Tanszék”
(1914–1952)

• Bevezetés
• 1914-1932
• 1932-1941
• 1941-1952
• Forrás

1. Debrecenben több mint négy évszázada működik felsőoktatási intézmény. A XVI. század közepén alapították a Református Kollégiumot, amely a Tiszántúl szellemi központja volt, de hatása tanítványain keresztül az ország miden részébe eljutott. A Kollégiumban teológiai és jogi képzés folyt, de voltak bölcsészeti tanszékek is, amelyek a teológiai és jogi tanulmányokra készítettek elő.

1870-ben vetődött fel annak a gondolata, hogy a Kollégiumot teljes négy karú egyetemmé kell fejleszteni. A gondolat a Kollégiumból indult ki, Így érthető, hogy kezdetben egyházi jellegű egyetemet kívántak létrehozni. A Református Egyház anyagi erői azonban ezt nem tették lehetővé. Az 1912-ben megszülető törvénycikk tehát egy állami egyetem alapítását rendelte el. Az új egyetemen az oktatás 1914 őszén kezdődött meg a Hittudományi, a Jogi és Államtudományi, valamint a Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Karokon. Az orvosi fakultáson csak 1921 novemberében indult meg a tanítás.

Az oktatás kezdetben a Református Kollégiumban és a Református Gimnázium egyes termeiben, valamint bérelt lakásokban folyt. De már 1914 tavaszán megindultak a várostól adományozott területen az orvoskari építkezések. A világháború alatt és a háború utáni nehéz körülmények között a munka lassan haladhatott, ezért a klinikatelep építkezései csak 1927-ben fejeződtek be. Az egyetem mai impozáns központi épületének munkálatai ezután kezdődtek el, és építése 1932 tavaszán fejeződött be. Itt kaptak helyet a Teológiai, Jog- és Államtudományi, valamint a Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Karok intézetei, előadótermei, továbbá a különböző adminisztrációs hivatalok. A természettudományi tárgyak tanszékei a bölcsészeti kar keretein belül működtek.

Az egyetem életében 1945 után lényeges változások történtek. 1949-ben a jogi kar megszűnt, a református teológia pedig kivált az egyetem keretéből, visszaköltözött a Református Kollégiumba, ahol jelenleg is önálló református teológiai akadémiaként működik. Ugyanebben az évben a természettudományi tanszékekből megalakult a Természettudományi Kar. 1951-ben az orvosi fakultásból is önálló egyetem lett, így a régi intézetben csupán két kar, a bölcsészeti és a természettudományi maradt. Ezt a két karból álló egyetemet 1952-ben nevezték el Kossuth Lajos Tudományegyetemnek.

2. Az 1914-ben meginduló egyetemen alapított tanszék neve: „Magyar és Finnugor Nyelvészeti Tanszék”. Az elnevezés érthető hisz ennek az egy tanszéknek kellett felkészítenie a magyar szakos tanárjelölteket mind magyar, mind finnugor nyelvészetből. Erre a Magyar és Finnugor Nyelvészeti Tanszékre nevezték ki professzornak először Pápay Józsefet (1914–1931), majd 1932-ben Csűry Bálintot és 1941-ben Bárczi Gézát. A tanszék elnevezésével kapcsolatban meg kell említenünk, hogy a tanszék mellett működő szemináriumot az 1910-es évek végétől kezdve egészen 1948-ig „Magyar nyelvtudományi és összehasonlító finn-ugor s urál-altaji nyelvészeti szeminárium” néven jegyezték be az egyetem tanrendjeibe. A szeminárium igazgatója a mindenkori professzor, tehát Pápay József, Csűry Bálint és Bárczi Géza volt. A szeminárium elnevezése nyilván Pápaytól származik, aki ezzel a névvel tudatosan jelölte meg a tanszék későbbi fejlesztésének az irányát. Bár ő maga altajisztikával nem foglalkozott, mégis jól látta, hogy a magyar és a finnugor nyelvészet szempontjából fontos az altajisztika művelése is.

Pápay 1908 óta tanított a Református Kollégiumban. Élete nagy feladatául tűzte ki Reguly Antal osztják gyűjtésének a megfejtését. 1898–99-ben egy évet töltött az északi osztjákok között, Reguly szövegeinek megfejtésén kívül mintegy 155 ív terjedelmű ének- és meseszöveget gyűjtött, s még egy szógyűjteményt is készített. 1905-től kezdte meg Reguly és saját népköltési gyűjteményének a közlését „Osztják népköltési gyűjtemény” című művével (Budapest–Leipzig). Ezért a munkájáért a Marczibányi mellékjutalommal tüntette ki az Akadémia 1907-ben. 1908-ban pedig a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja lesz. Egyetemi munkája mellett is ez a feladat állt életműve központjában. Sajnos, munkáját nem tudta befejezni, műveinek jelentékeny része kéziratban maradt. Kéziratait Fazekas Jenő rendezte, és hozzáfogott kiadásukhoz is. Ő jelentette meg Pápaynak az „Északi-osztják medveénekek” című munkáját (Budapest, 1934). Pápay családja azt szerette volna, ha Fazekas folytatja a Pápay-művek közzétételét, ehhez azonban az Akadémia nem járult hozzá. Az Akadémia magára vállalta a Reguly és Pápay hagyaték kiadását, a munkálatokkal Zsirai Miklóst bízta meg. Pápay kéziratainak jelentős része az Akadémiához került, a többit a Református Kollégium könyvtárában helyezte el a család.

A Pápay által megfejtett Reguly-féle gyűjtések publikálására indította az Akadémia a Reguly-Könyvtár című sorozatot. Ebben az 1. számot Zsirai Miklós adta ki „Osztják hősénekek” címmel (Budapest, 1944), ő adta ki a 2. számot is 1951-ben: „Osztják (chanti) hősénekek”. A sorozat 3. és 4. számát — amelyek együtt a hősénekek III. kötetét tartalmazzák — már Fokos Dávid tette közzé 1963-ban, illetőleg 1965-ben. 1972-ben indult meg a Pápay Bibliothek című sorozat, amelyben első kötetként a Pápay által gyűjtött négy hősi ének jelent meg Erdélyi István gondozásában (Ostjakische Heldenlieder. Budapest). Újabban Vértes Edit készül a hagyaték kiadására. Fotoprint eljárással próbafüzetet adott ki (Pápay József Osztják hagyatéka. Debrecen 1988). Megemlítjük, hogy Pápay értékes észak-osztják szótárának anyaga is Budapestre került az 1930-as években, további sorsáról azonban nem sokat tudunk (vö. MNy. LVI, 141–2).

Pápay életéről és munkásságáról már többen írtak (vö. Fazekas Jenő: Északi-osztják medveénekek V–LII; Csűry Bálint: Pápay József emlékezete. (Debrecen, 1935); Andrássyné Kövesi Magda: Pápay József (1873-1931) (Kossuth Lajos Tudományegyetem Actája. 1954. 73–86); Csinády Gerő: Pápay József utazása a cári Oroszországban és földrajzi érdemei (Acta Geographica Debrecina 1964. 148–65); Kálmán Béla: Pápay József munkássága (Hagyomány és megújulás. Debrecen, 1982. 23–9); Vértes Edit: Pápay József életműve a mai osztjakológia alapján (uo. 29–35).

Minden szerző nagy elismeréssel szól Pápay tudományos eredményei mellett oktatói, nevelői tevékenységéről is. Különösen szépen ír róla tanítványa, Papp István, aki éppen Pápay hatására mondott le az irodalomtudós pályáról, és választotta „a nyelvész kopárnak tetsző s nem egyszer tövises ösvényét” (MNy. LVI, 140). Papp Istvánra nyilván azért hathatott mélyen Pápay, mert természetükben sok rokon vonás volt. Ezt írja Pápayról: „ragyogott a szeme, ha a tudomány igazságait átadhatta valakinek”, vagy „Eszmék rnegszállottja volt. Szeme ragyogásában, eleven mozdulataiban; egész valójában a belső tűz izzását lehetett érezni. Sajátos atmoszféra övezte lényét” (uo.). Akik hallgatták Papp Istvánt, tanúsíthatják, hogy ezek a megállapítások rá is illettek.

Pápay egyedül látta el 1914-től 1931-ig a tanszéki feladatokat. Nemcsak a magyar és finnugor nyelvészeti stúdiumokat adta elő, hanem még az általános nyelvészetieket is. Maga vezette a gyakorlatokat, szemináriumokat, egyedül vizsgáztatta a hallgatóságot. Csak 1928–30-ban volt mellette díjtalan gyakornok Molnár József és az 1930–31. tanévben Fazekas Jenő. Ők azonban az oktatómunkában nem vettek részt. Pápay általában heti 9-10 órát tartott. A régi egyetemi tanrendek alapján megállapíthatjuk, hogy a finnugor nyelvek közül szinte minden évben előadta a finnt és viszonylag ritkábban az osztjákot. A finnugor stúdiumok közül a következőket tartotta: bevezetés a finnugor összehasonlító nyelvtudományba, a finnugor nyelvek összehasonlító hangtana és alaktana, a finnugor népek és nyelvek, a finnugor nyelvhasonlítás története, a Kalevala olvasása és magyarázása. A magyar nyelvészeti tárgyak közül legkedveltebb témája a mondattan volt, de gyakran előadta a magyar szóképzést, a szóragozást, tartott előadást a régi nyelvemlékekről, a magyar nyelvjárásokról, nyelvünk jövevényszavairól és hangtanról.

Oktatói munkájáról még teljesebb képet kapunk a nála készült szakdolgozatokból és doktori disszertációkból. A Karunkon 1950-ig készült pályatételek, szakdolgozatok és doktori disszertációk bibliográfiáját a KLTE Könyvtára készítette el (KLTE Könyvtárának Évkönyve 1954. 2. rész). 1916-tól 1931-ig Pápayhoz 56 szakdolgozatot nyújtottak be. Ezekből finnugor témájú 7, magyar nyelvtörténet 22, nyelvjárási 14, írói nyelvi 7, mondattani 2, tudománytörténeti 2. A finnugor témákat érdemes cím szerint is megemlítenünk: Oláh Sándor: Névszói összetételek az északi osztják nyelvben (1916); — Péterfi László: Lapp határozók (1916); — Kopányi Mária: Az északi osztják nyelv jelzős szerkezetei (1922); Ambrus Ilona: Északi osztják nominális mondatok (1923); — Péter Zoltán: Összetett mondat és vele egyértékű kifejezések az északi osztjákban (1924); — Apostol Bertalan: A tárgyas igeragozás használata az északi osztják nyelvben (1928); — Fazekas Jenő: Az egyszerű mondat fajai az északi osztják nyelvben psykologiai szempontból. Nyelvlélektani kutatás a finnugor mondattan köréből (1930).

A finnugor témák viszonylag nagy száma természetesen érthető, hisz Pápay finnugrista volt. A legtöbb szakdolgozat azonban nyelvtörténetből készült, és feltűnően sok a nyelvjárási téma. Pápay maga is írt nyelvjárási tanulmányt (vö. Egy dunántúli nyelvjárássziget. [Kocs község nyelvjárása.] Nyr. XXV, 207), és tanítványait is szívesen irányította erre a területre. A debreceni tanszékre a későbbiekben jellemző nyelvjárási érdeklődés tehát már Pápay korára nyúlik vissza. Az írói nyelvvel foglalkozó dolgozatok témája főként mondattani volt. Pápay egyénileg külön-külön is foglalkozott tanítványaival. A tanrendek tanúsága szerint például lappot sohasem adott elő, mégis benyújtottak hozzá egy lapp témájú szakdolgozatot. Ez nyilván csak úgy volt lehetséges, hogy a professzor külön készítette fel az illetőt erre a munkára.

Ugyancsak nem találjuk nyomát a tanrendekben annak sem, hogy Pápay vogult tanított volna. Az egyik nála készült doktori disszertációnak azonban a vogul nyelv is témája.

Mindössze négyen doktoráltak Pápaynál. Vass Béla 1921-ben „A nagykőrösi nyelvjárás” című művével (NyF. 57. sz.), Ambrus Ilona „Az északi osztják és északi vogul nyelv nominális mondatai” és Kopányi Mária „Az északi osztják nyelv jelzős szerkezetei” című művekkel 1924-ben, valamint Papp István „A nyelvtudomány módszertanához” című disszertációjával 1930-ban. Fazekas Jenő 1932-ben doktorált, de dolgozata még nyilván Pápaynál készült, címe: „Az egyszerű mondat fajai az északi osztják nyelvben” (Debrecen 1932).

A fentiekből látszik, hogy milyen széles körű oktatómunkát végzett Pápay professzor. Tulajdonképpen két tanszék munkáját látta el egyedül. És akkor még nem beszéltünk a tanszéki adminisztrációról és a professzorsággal járó egyéb egyetemi feladatokról: volt például a Kar dékánja, prodékánja stb. A mából visszatekintve csak csodálhatjuk azt az energiát, munkabírást, amellyel tudományos és oktatói feladatait oly lelkiismeretesen végezte. Méltán lett egyetemünk első díszdoktora 1929-ben.

3. Pápayt a magyar nyelvész Csűry Bálint követte a tanszéken (1932–41). Csűry Bálint életével és munkásságával foglalkozott Végh József (NyK. LI, 232–40), Bakó Elemér (MNépny. III, 7–38), Szabó T. Attila (MNyTK. 56. sz.), Nyirkos István (MNyj. VII, 147–9). „A múlt magyar tudósai” című sorozatban pedig Balassa Iván foglalta össze életművét (Csűry Bálint. Akadémiai Kiadó, 1988). Csűry, mielőtt Debrecenbe került, a kolozsvári Református Kollégium tanára volt. Középiskolai tanárként igen eredményes tudományos munkásságot folytatott, ennek következtében 1927-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja lett. A magyar nyelv problémái mellett általános nyelvészeti, nyelvfilozófiai, nyelvlélektani kérdések is foglalkoztatták. Idevágó fontosabb értekezései közül elsősorban „Az ige” című művét említhetjük (NyF. 63. sz.), majd. „A nyelvtudomány ismeretelméleti vizsgálata” Böhm Károly Emlékalbum III, 209–39) és az „Érintkezésen alapuló névátvitel” (Értekezések a Nyelv- és Széptudományok Köréből XXIV. k. 12. sz.) című tanulmányait kell kiemelnünk.

Csűry már fiatal korában foglalkozott nyelvjáráskutatással. A Magyar Nyelvtudományi Társaság megbízásából 1908 óta gyűjtötte a Szamoshát szókincsét. Több évtizedes gyűjtőmunkájának eredményeképpen 1935–36-ban jelent meg az első magyar regionális tájszótár, amely mintául szolgált további hasonló műveknek. A Magyar Tudományos Akadémia ezt a munkát 1940-ben Marczibányi jutalommal tüntette ki. Kannistóval együtt Csűry kiadta Yrjö Wichmann csángó szótárát (Helsinki, 1936), és előrehaladott állapotban hagyta maga után déli csángó szótárának kéziratát, de ez a háborúban elpusztult (vö. MNyj. VII, 149). Több más szótárterve is volt, így például egy debreceni szótárt is akart készíteni, amelyhez az anyaggyűjtést különböző debreceni foglalkozási ágak munkamenetének és szókincsének leírásával és összegyűjtésével tanítványai megkezdték (MNépny. III, 35; MNyTK. 56. sz. 5). Sajnos, ez a munka mind a mai napig nem talált folytatóra. De ezen túl is több regionális szótár elkészítését tűzte ki a népnyelvkutatás feladatául (vö. NyK. LI, 240). Az ő biztatására fogott hozzá Kiss Géza az Ormánysági Szótár elkészítéséhez, a Szamosháti Szótár mintául szolgált Bálint Sándornak, a Szegedi Szótár szerzőjének is. Az egyik Csűry-tanítvány, Penavin Olga pedig háromkötetes Szlavóniai (kórógyi) szótárt készített (1969, 1975, 1978). De nemcsak a szókincstanulmányok, népnyelvi szótárak terén hozott újat Csűry a nyelvjáráskutatásban. Szorgalmazta a jelenségtanulmányok leírását, és foglalkozott a népnyelvi gyűjtés módszerével.

Csűry Bálint nagyszerű nevelő volt. Debrecenben, ahol már Pápay óta hagyománya volt a nyelvjáráskutatásnak, egész nyelvjáráskutató iskolát teremtett. Rövid, mindössze 9 évig tartó professzorsága alatt mintegy 30 szakembert képezett ki a népnyelv kutatására (vö. NyK. LI, 234). Egyetemi előadásai felölelték az egész magyar nyelvtudományt a hangtantól a mondattanig. Előadott még a nyelvemlékekről, nyelvművelésről és a „népnyelvbúvárlat” módszeréről is. A tanszék jellegének megfelelően a magyar stúdiumok mellett előadta rendszeresen a finn nyelvtant, tartott előadást a finnugor összehasonlító hangtanról és a Kalevaláról is.

Csűry mellett kezdetben Fazekas Jenő volt díjtalan gyakornok (1933–34), majd később Végh József (1934–36), Mihályi József (1936), Bakó Elemér (1937–38), Szabó István, Ruszkai Endre (1940–41) és Kovács István (1940–45). Végh József 1936-tól fizetés nélküli tanársegéd lett a tanszéken. Csűry munkáját segítette, hogy 1937-ben magántanár lett Karunkon Papp István „Nyelvlélektan, különös tekintettel a magyar nyelv történetére és földrajzára” című tárgykörből. Az 1938–39. tanévtől heti 2 órában tartott magántanári előadást „A nyelvlélektan főbb rendszerei”, „A tárgyas igeragozás lélektana”, „A magyar mondattan rendszere”, valamint „Nyelv és szerep” címmel.

Csűryhez 33 szakdolgozatot nyújtottak be. Ezek témái is jól tükrözik a professzor érdeklődési körét. A nyelvjáráskutatás területéről (főképp szókincstanulmány és helynévgyűjtés) készült 17, nyelvtörténetből 7, a szókincs köréből 2, hangtanból, mondattanból és tudománytörténetből 1–1 dolgozat.

Csűrynél doktorált Végh József Adalékok a rokonértelmű szavak keletkezéséhez című művével 1935-ben, Bakó Elemér Hangtani tanulmányok és Bartha Katalin Szókincstanulmány a magyar nyelv színelnevezéseiről című dolgozatával 1937-ben. 1938-ban Kiss Géza Ormányság című nagy művével doktorált Debrecenben. Ugyanebben az évben nyújtotta be Nagy Jenő A népi kendermunka műszókincse Magyarvalkón és Pető József A debreceni tímárok céh- és mesterségszavai című disszertációját. Bolla József A népi konyhamesterség műszókincse Felsőgörzsönyben című értekezésével 1939-ben, Balassa Iván A debreceni cívis földművelésének munkamenete és műszókincse című dolgozatával 1940-ben szerezte meg a doktori címet.

Csűry Bálint tudományos és nevelő munkáján kívül feltétlenül szólnunk kell eredményes szervező tevékenységéről is. Fáradságot nem kímélve elérte, hogy 1938-ban megalakult Karunkon a Magyar Népnyelvkutató Intézet. Az új intézmény igazgatója Csűry lett, és az ő tanítványaiból kerültek ki az intézet munkatársai. Fizetés nélküli tanársegéd volt Bakó Elemér, díjtalan gyakornok Bartha Katalin (1938–40), Balassa Iván (1938–41) és Imre Samu (1940–42). A sok tehetséges és lelkesen dolgozó tanítványnak publikációs lehetőséget is kellett teremteni. Bár a Magyar Nyelv és a Magyar Nyelvőr is közölt nyelvjárási témájú tanulmányokat, a magyar nyelvjáráskutatásnak mégsem volt igazi fóruma. Csűry hívta létre a Magyar Népnyelv című kiadványt, a Népnyelvkutató Intézet évkönyvét 1939-ben.

Kitűnő szakembergárda, intézet és folyóirat a magyar nyelvjáráskutatás szolgálatában! És mindez 9 év alatt! Tudományos művei mellett ez Csűry Bálint soha el nem évülő érdeme. Mindezeket látva, még inkább fájlalhatjuk, hogy szépen induló munkássága kezdetén fiatalon, 55 éves korában elhunyt. Szabó T. Attila írta Csűry halálakor: „A magyar nyelvtudomány elsőrangú, szem elől nem téveszthető érdeke, hogy mindenekelőtt ne engedje elsorvadni eljelentéktelenedni azt az intézményt, amelyben közösségi keretek között mindannyiunk értékeivé valósultak Csűr népnyelvkutató és nyelvtudományi elvei” (MNyTK. 56. sz. 8.).

4. Csűry Bálint után Bárczi Géza lett a tanszék és a népnyelvkutató intézet vezetője (1941–52). Bárczi életével tudományos és oktatói munkásságával foglalkozott Pais Dezső (MNy. LX, 129–36), Benkő Loránd (NyelvtudÉrt. 40. sz. 5–15), Papp László (Nyr. LXXXVIII, 5–7), D. Bartha Katalin (MNy. LXX, 122–4) B. Lőrinczy Éva (Nyr. XCVII, 506–8), Sebestyén Árpád (MNyj. 3–7). Szathmári István: Bárczi Géza életművének időszerűsége (Hagyományápolás és megújulás 69–85) stb. Bárczi, amint láttuk, szép örökséget vett át Csűry Bálinttól, és igyekezett az előd által kezdeményezett munkálatokat továbbfolytatni. A nyelvjáráskutatás terén legfontosabb célkitűzése volt a magyar nyelvatlasz elkészítése. Debrecenben ennek a tervnek régi hagyománya volt. Már 1930-ban megalakult az egyetemen a Magyar Nyelvatlasz Szerkesztőbizottság (vö. Bárczi: A magyar nyelvatlasz előkészítése. Budapest, 1944, 4), Papp István két nyelvatlasztervet is kidolgozott a harmincas években (MNyj. XVII, 9), Csűry Bálint pedig a megalakuló népnyelvkutató intézet egyik fontos feladatául tűzte ki a nyelvatlasz elkészítését (MNépny. I, 4; Bárczi, i. m. 10). Bárczi Debrecenbe kerülése után azonnal megkezdte a nyelvatlaszmunkálatok előkészítését, és elvégeztette a próbagyűjtéseket. Később ez a feladat átkerült az MTA Nyelvtudományi Intézetébe, és Bárczi irányításával egy munkaközösség végezte el az anyaggyűjtést. Deme László és Imre Samu szerkesztésében 1968 és 1977 között megjelent A magyar nyelvjárások atlaszának hat kötete. A nyelvatlasz mellett az új tájszótár anyaggyűjtését is Debrecenben indította meg Bárczi. Ezt a művet B. Lőrinczy Éva vezetésével egy munkaközösség szerkeszti az MTA Nyelvtudományi Intézetében. Eddig két kötet jelent meg belőle (1979, 1988).

Bárczi elsősorban nyelvtörténész volt. Debreceni kinevezésének évében jelent meg Magyar Szófejtő Szótára, amely évtizedekre fellendítette az etimológiai kutatásokat, és sokáig nélkülözhetetlen kézikönyv volt. Debrecenben írta meg „A Tihanyi Apátság Alapítóleve!e mint nyelvi emlék” című monográfiát (1951). Bárczi, aki 1937 óta a Magyar Tudományos Akadémia levelező- és 1945 óta rendes tagja volt, ezzel a művével kiérdemelte a legmagasabb elismerést, a Kossuth-díjat. Debreceni professzorsága idején jelent meg „A magyar szókincs eredete” (1951), valamint a Fonetika című egyetemi tankönyve (1951), de későbbi, kitűnő nyelvtörténeti munkái is debreceni egyetemi előadásaiból, jegyzeteiből nőttek tankönyvvé.

Ki kell emelnünk Bárczi nevelői tevékenységét is. A legnehezebb korszakban állt a tanszék élén, a II. világháború alatt, majd később a marrizmus idején, amikor a tudományos életben nem az érvek súlya számított. Szilárd meggyőződéssel verte vissza az alattomos támadásokat, és amikor gátlástalan karrieristák és egyes félrevezetett tájékozatlan fiatalok nyíltan lázítottak a magyar és finnugor nyelvészet és az ezeket oktató professzor ellen, Bárczi kiváló szakemberek egész sorát nevelte fel a nyelvtudomány számára.

Sajnos, a Magyar Népnyelvkutató Intézetet ő sem tudta megmenteni, 1949-ben megszüntették. Az intézet évkönyve, a Magyar Népnyelv is ebben az évben jelent meg utoljára (VI. kötet). Megváltozott névvel azonban 1951-ben mint a Magyar Nyelvtudományi Intézet évkönyve megjelent, és ez a kiadvány, a Magyar Nyelvjárások azóta is elismert fóruma a magyar nyelvjáráskutatásnak.

Bárczi az egyetemen előadta az egész magyar nyelvtörténetet, ezenkívül a fonetikát, nyelvföldrajzot, általános nyelvészetet, és természetesen nem felejtkezett meg a finnugor stúdiumokról sem. Tanította a finn és az osztják nyelvet, adott elő a finnugor népekről és nyelvekről, több félévben tárgyalta a finnugor összehasonlító nyelvtan egyes fejezeteit.

A háború előtt mellette is csak fizetés nélküli munkatársak voltak. Fizetés nélküli tanársegéd volt a tanszéken Végh József és a népnyelvkutató intézetben Bakó Elemér, díjtalan gyakornokok voltak a tanszéken Kovács István és Nagy János, a népnyelvkutatóban Varga Lajos és Szilágyi László.

A háború után Bárczi még inkább bevonta az oktatásba Papp Istvánt, a Kar magántanárát. A szokásos magántanári tárgyak mellett Papp István Tanította a finn nyelvet, adott elő finn nyelvtörténetet, de tartott kétféléves előadást Kiviről, a Kalevaláról és egy félévben Juhani Aho műveiről. A háború befejezése után közvetlenül fizetéstelen tanársegédként működött Bárczi mellett Papp László, díjtalan gyakornok volt a tanszéken Darkó Klára és Hidvégi Andrea, a népnyelvkutatóban pedig Szathmári István. Ez a rendszer azonban hamarosan megszűnt, és 1949-től kezdve fizetéses oktatói állásokat szerveztek az egyetemen. Bárczi mellett a tanszék oktatója volt Papp László, D. Bartha Katalin, Hídvégi Andrea, Abaffy Erzsébet és Nagy Erzsébet demonstrátor. Mint külső munkatársak dolgoztak a tanszéken B. Lőrinczy Éva és Andrássyné Kövesi Magda.

Bárczinál 1950-ig 39 szakdolgozat készült, ezek közül 1 volt finnugor témájú, nyelvtörténeti és nyelvjárási volt 15–15, szókincstanulmány volt 4, tudománytörténeti 3 és hangtani l. Hatan nyújtottak be Bárczihoz 1948-ig doktori disszertációt. Amint tudjuk, 1949-ben többek között a bölcsészdoktori címet is megszüntették. A következők doktoráltak Bárczi Gézánál: Vámosi Nándor György: A debreceni csizmadiák céh- és műszavai (1943); — Nagy János: A Magyar Füvészkönyv nemi növénynevei (1944); — Papp László: A hosszúpályi népnyelv í és é hangjai (1946); — Kakuk Zsuzsánna: A Jókai-kódex határozó ragjai (1948); Szathmári István: A kisújszállási í-zés nyelvtörténeti múltja (1948); — Török Klára: Sylvester í hangjai (1948).

1952-ben alapították Bárczi Géza részére a budapesti egyetemen a 2. számú magyar nyelvészeti tanszéket. Csak úgy volt hajlandó ezt az állást elfogadni, ha magával viheti debreceni munkatársait. Csak Andrássyné Kövesi Magda maradt itt közülük.

Forrás: Jakab László–Keresztes László, A debreceni magyar és finnugor nyelvtudományi tanszékek története (1914–1990). A Debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Magyar Nyelvtudományi Intézetének Kiadványai 55. sz. Debrecen, 1990. 7–16