Egy pár napja követem ezt a családfamodell-vitát. Nem állt ugyan szándékomban bekapcsolódni, de miután újra és újra szembesültem a ktam-Cseresnyési-féle állásfoglalásokkal szembeni értetlenséggel, úgy döntöttem, néhány szót mégis szólok a családfa-párti finnugristákhoz, ezek körén belül is elsősorban fejes.laszlo-hoz.

fejes.laszlo szerint csak azért, mert a családfamodell nem tud mit kezdeni az izoglosszákkal, még nem kell kidobni, hisz mindez nem jelenti azt, hogy a modell eleve rossz. Állításával mindenképpen vitatkoznom kell: de igen, ez éppen azt és csakis azt jelenti.

Úgy gondolom, abban egyetértés van köztünk, hogy a nyelvnek minden egyes darabkája ugyanúgy része a nyelvnek, nincsenek fontosabb és kevésbé fontosabb elemeik. Ebből adódóan viszont az a modell, ami a nyelvnek nem minden egyes jelenségét tudja a rendszerhez szervesen hozzátartozóként, abból egyenesen következőként feltüntetni, ab ovo nem lehet megfelelő.

Érdemes lenne újra kézbe venni Humboldtot, aki lényegében épp arról ír, hogy épp a partikulárisnak látszó dolgokra érdemes koncentrálnunk, ugyanis csak akkor ragadtuk meg a nyelv lényegét, ha ezeket is a nyelvi organizmus természetes összetevőjeként tudjuk kezelni. Mindaddig míg a különösnek tűnő jelenségeket nem vagyunk képesek beilleszteni a rendszer egészébe, és továbbra is „partikulárisként” kezeljük, nem találtuk meg a nyelvi organizmus folyamatait működtető tényleges elveket.
Noha manapság nem „divatos” Humboldt romantikus-liberális gondolatait olvasgatni, jó lenne ezeket mégis feleleveníteni a nyelvészetben. Ezt már csak az is mutatja, hogy ha bármilyen kurrens tudományelméleti-tudományfilozófiai munkát fellapozunk, — meglepő vagy nem meglepő, de — lényegében ugyanezeket találjuk meg mint a tudományos modellek kritériumait.(!)

Napjaink tudományelméletében evidencia, hogy a modellek alapvető követelménye a minden egyes elemre és jelenségre kiterjedő precizitás, ami (dinamikus rendszerek modellálása esetén, mint a nyelv is) a folyamatadekvátsággal függ össze, ti. annak révén érhető el. (Abban úgy hiszem, nem vitatkozunk, hogy a nyelv dinamikus: igen meglepődnék, ha ezt éppen a történeti-összehasonlító nyelvészetet művelő finnugristák vitatnák.)
A tudományos modellnek tehát változó rendszernél (így a nyelv kapcsán is) nem pusztán az a feladata, hogy az inputoktól (valamilyen módon) eljusson a megfelelő outputokig (itt: az egyes protonyelvi alakoktól a későbbi formákig, ahol — a rekonstrukció miatt — inkább ez utóbbiak minősülnek inputnak), hanem hogy a folyamatot magát lényegi módon és a valóságnak megfelelően jelenítse meg.
Mindezt pedig nem egyszerűen holmi „hiúsági” okokból kell megtennie, hanem azért, mert ha a modell nem folyamatadekvát, egész egyszerűen anomáliák (kezelhetetlen jelenségek) tűnnek fel benne. Ez nem meglepő, hisz a változó rendszereknél mindig szükségszerűen a rendszer működési elvéből következnek az egyes formák, nem pedig függetlenül attól. (Jól mutatja egyébként mindezt a generatív grammatika története is, ahol úgy szokás a nyelvtudást „modellálni”, hogy épp az agy-elme kognitív folyamatainak vizsgálatát mellőzik: a kezdeti standard elméletet azért módosítják újra és újra — revideált standard elmélet, majd a GB-theoryk stb.—, mert bizonyos inputokból nem a megfeleő outputok következnek, tehát anomáliák jelentkeznek a rendszerben, de a változtatást soha nem a kognitív folyamatokra alapozva, hanem pusztán az input–output párokra koncentrálva végzik el, így ismét és ismét módosítani kell egész napjainkig, az MP-ig...)

Hogy a családfamodell nem ilyen (azaz: nem folyamatadekvát) persze nem pusztán az izoglosszák anomáliája jelzi: elég rápillantani a modellt megjelenítő vizuális ábrára. Semmi mozgás, állóképet látunk. Márpedig egy dinamikus rendszer modellje maga is csak dinamikus lehet. Az ábrán az alapnyelvek a semmiből tűnnek fel, eleve készen adva vannak, nem látszik, hogy ezek is kialakultak valamilyen (kulturális-evolúciós folyamat eredményeként), a származéknyelvekről pedig úgy tűnik, mintha ezeknek csak alapnyelvi elemeik és jelenségeik lennének, más nyelvekkel véletlenül se kerültek kapcsolatba, ezek nem is hatottak rájuk, és persze mind a protonyelvek, mind pedig az utódnyelvek teljesen homogének.
A családfamodell oly módon egyszerűsít, hogy a lényeg sikkad el: a dinamikus (folyton változó) nyelv statikus nyelvállapotból ugrásszerűen (és nem valamilyen graduális folyamat révén) alakul egy másik, ugyancsak statikus nyelvállapotba. Nem véletlen, hogy anomáliák vannak a rendszerben.

Mindez persze nemcsak a családfamodellre jellemző (bár kétségtelen, hogy a 19. század közepén-végén feltűnő történeti-összehasonlító nyelvészetnél jelenik meg először), hanem a 20. század kanonizált nyelvészetére általában. A modell (és a 20. századi lingvisztika) problémája valójában következmény, ami a modell hátterében álló abszolút és homogén nyelv fogalmából adódik.

Ahhoz, hogy bármelyik nyelvi jelenséget adekvát módon modellezzünk, mindenekelőtt tudatossá (és axiómává) kellene tenni azt, ami utoljára Humboldt nyelvészetében látszott természetesnek: a nyelv egy folyton változó, relatív, heterogén rendszer. Ebből adódóan csak története (genezise) van, mégpedig olyan története, ami a kontextusába (a beszélők és körülményeik) van ágyazva, ebből adódik változatossága és relativitása.

A nyelvnek ilyen értelemben felfogott története pedig kétféle van: filogenezise és ontogenezise van. Előbbi egy a csoport szintjén értelmezett nyelv (ami tulajdonképpen egy metaforikus hálóként fogható fel: az egymással igen gyakran érintkező, együtt élő emberek között igen szoros kapcsolatok lesznek, míg másoknál lazábbak, a heterogeneitás is a kapcsolaterősségeknek megfelelően jelenik meg, és egy-egy eltérés a hálón fokozatos, átmeneti sávval rendelkező változásként detektálható). Minden egyénnek a közösségében jellemző nyelvi minták mentén kezd el rögzülni anyanyelve, majd a későbbiekben is a társas tapasztalatok révén szerveződik tovább: ez az egyén szintjén értelmezett nyelv ontogenezise (ami már legalább annyira empirikus, mint metaforikus, hisz az agyban biológiai-kognitív struktúrák révén van jelen).

E kétszintű (és a klasszikus nyelvészet nyelvképétől radikálisan eltérő) nyelvfogalom bemutatására engedtessék meg itt nekem egy rövidke „játék”.
Ha a nyelv dinamikus rendszer, akkor természetszerűleg adódik, hogy evolúcióelmélet fogalom- és érvelésrendszerét használva mutassuk be. Innen a „játék” ötlete: az alábbiakban Kampis György „A tudás folytonossága a paradigmák rendszerében” című tanulmányának a fajfogalom értelmezésével foglalkozó részét idézem úgy, hogy a faj szó után zárójelben mindig nyelv-et írok...Az így kapott szöveg a lehető legtalálóbban mondja el azt, amit az így kezelt nyelvfogalommal kapcsolatban lényegesnek tartok:

„Az evolúció darwini elmélete sokak szerint a modern tudományos gondolkodás legbefolyásosabb eszméje. Az evolúciós szemlélet [nyelvészeti megfelelőjének] lényege azonban nem magának az evolúciónak [a nyelv evolúciójának] a feltételezésével kapcsolatos, és nem is azzal az evolúciós mechanizmussal, amit természetes kiválasztásnak [új nyelvek keletkezésének, illetve eltűnésének] neveznek. Legfontosabb eleme az a mód, ahogyan Darwin [és nyomában az evolúciós nyelvészet] a fajok [a nyelvek] sokféleségével bánik, a fajok [a nyelvek] változatosságát és változását egymással összekapcsolja, s ezen keresztül összefüggést teremt a fajok [a nyelvek] és egyéb rendszertani egységek [például dialektusok, csoportnyelvek], valamint az azokat alkotó egyedek [az azokat képviselő egyéni nyelvek] között. Módszere példát nyújt arra, hogyan lehet inhomogén, idõben is változó rendszerekrõl kategóriáktól mentesen gondolkodni.

A természeti fajták legnyilvánvalóbb példáit a biológiai fajok nyújtják. Miközben nem egészen világos, hogy végülis van-e különbség az asztal és a szék között, és bonyolult a helyzet a kémiai elemek identitása körül, addig nem kell különös éleslátás annak a felismeréséhez, hogy minden macska macska és minden kutya kutya, sõt az is biztos, hogy az egyikbõl sohasem lesz a másik. A hibridizáció rejtélyes eseteit félretéve, ez a tapasztalat által sokszorosan igazolt elv egyszerre szolgáltatta az alapját a természeti fajták esszencialista felfogásának és a fixizmus tanításának [a nyelvészetben a kategorikus, homogén nyelvkép kialakításának]. [...]

Könnyû belátni, hogy a fajok [illetve ezzel tkp. analóg módon a nyelvek] természeti fajtákként való felfogása kizárja az evolúció [így a nyelvi változás] lehetõségét. A fajok [a nyelvek] átalakulásához, ha a fajok [a nyelvek] természeti fajták, arra volna szükség, hogy egy faj [egy nyelv] egyik egyedének [egyik beszélőjének] az utóda egy másik faj egyede [nyelv beszélője] legyen, vagy hogy egy utód egyszerre mindkét fajba tartozzon [mindkét nyelv beszélője legyen]. Egyik lehetõség sem tûnik [ebből a kategorikus-taxonomikus nézőpontból] fogalmilag elképzelhetõnek (lásd [...] az átfedésmentesség "modern" elvét). A Darwin elõtti kor evolúciós próbálkozásai [és az evolúciós nyelvészet előtti lingvisztikai elképzelések] ennek a dilemmának [a nyelvészetben konrétan az ebből adódó családfamodellnek] a foglyai.
[...]

Darwin [és tegyük hozzá: a nyelvészetben többek között Schuchardt] egy ettõl radikálisan eltérõ felfogást dolgozott ki[, az evolúciós nyelvészet ezt követi]. A fajok [a nyelvek], mint megállapítja, térben és idõben változékonyak. Távolabb utazva, a fajok [a nyelvek] rendre kicserélõdnek, de közöttük fokozatos [Schuchardtnál: szivárványszerű] átmenet észlelhetõ, a közbülsõ változatok finom, besorolhatatlan, megszámlálhatatlan fokozatain keresztül. Ezért Darwin [a nyelvészetben pedig például Schuchardt és még sokan mások] gondolkodásában a fajok [a nyelvek] helyét a [nyelv]változatok veszik át. A darwini [evolutív nyelvészeti] felfogásban a faj [a nyelv] nem egyéb, mint változatainak összessége. A faj [a nyelv] mint önállóan létezõ kategória helyett az egyedi változatok, illetve az egymásra közelien hasonlító változatok egyes csoportjai, például a jól elkülöníthetõ változatok lesznek fontosabbak. Ez a felfogás radikálisan anti-esszencialista és enyhén nominalista. A darwini fajfelfogás [és az ehhez igazodó evolutív nyelvfelfogás] ugyanis teljesen feladja annak a lehetõségét, hogy egy fajt [egy nyelvet] valamilyen tulajdonságai segítségével jellemezzen. Ezen a módon leszármazási kapcsolatot tud teremteni a fajok [a nyelvek] között, teljesen kikerülve azt a kérdést, lehetséges-e, hogy az egyik fajba [nyelvbe] tartozó egyednek [egyéni nyelvnek] másik fajba [nyelvbe] tartozó egyed [egyéni nyelv] legyen az utóda. A fajt [a nyelvet] nem diszkrét határokkal rendelkezõ entitásnak tekinti, hanem csupán olyan kényelmi megnevezésnek, ami lehetõvé teszi, hogy segítségével az egyedek [az egyéni nyelvek] nagy csoportjai között fennálló feltûnõ különbségeket azonosítsuk, ha vannak ilyenek. Ez megengedi egy tetszõleges szélességû, homályos közbülsõ zóna létezését, itt olyan változatokat találunk, melyek a fajok [a nyelvek] adott rendszere mellett az egyik fajba [nyelvbe] még nem, a másikba már nem, pontosabban "nem szívesen" tartoznak, nem jól illeszkednek.
Lehet, hogy sokak számára nyugtalanító, de ez a felfogás egyáltalán nem igyekszik megmondani, hogy hol van egy faj [nyelv] határa "valójában". Nemhogy nem keresi a "valódi" meghatározást, épp megfordítva, azt is elutasítja, hogy a fajokat [a nyelveket] bizonyos tipikusnak tekintett egyedeik vagy prototípusaik segítségével, mintegy valamilyen középpontból kiindulva határozza meg. Hogy melyek egy faj [egy nyelv] "jellemzõ" egyedei, az a darwini [evolutív nyelvészeti] felfogásban attól függ, hogy az egyes egyedekre [egyéni nyelvekre] közelien hasonlító változatok mennyire számosak. A fajok [a nyelvek] változatai ugyanis nem egyenletesen helyezkednek el valamilyen hasonlósági skálán, hanem (ráadásul idõben is változó módon) csoportosulásokat alkotnak. A darwini [evolutív nyelvészeti] fajfogalom [nyelvfogalom] enyhén nominalista, mert az egyedi változattal szemben tagadja a faj [a nyelv] valóságosságát, de csak korlátoltan az, mert a fajok [a nyelvek] meghatározását mégis valóságos dolgokhoz, az evolúciós folyamatokhoz kapcsolja. A fajok [a nyelvek] elkülönülése dinamikus folyamat, amely nem az egyes fajokhoz [nyelvekhez] tartozó (és más fajokban [nyelvekben] meg nem lévõ) tulajdonságok alapján, hanem a köztes formák kipusztulása, vagy az egymástól távoli változatok számának felnövekedése révén választ szét változatot és változatot. A faj [a nyelv] tehát relatív mivolta és nominalista elvi meghatározása ellenére a darwini [evolutív nyelvészeti] felfogásban mégis konkrét, valóságos dolog: összetartozó, rendszerint együtt is élõ, egymással szaporodási [interakciós] közösséget alkotó élõlények [egyéni nyelvek] csoportja. A csoport azonban nem állandó. Határa mozog, lüktet, kiterjed és összehúzódik; a csoportok felemelkednek és lesüllyednek, egyesülnek és szétválnak, megjelennek és eltûnnek; vannak és nincsenek.”

Ezek után talán nem meglepő, ha úgy gondolom: a családfamodell a lehető legrosszabb választás a nyelvek filogenezisének bemutatására, rosszabb mindegyik más, a nyelvészet történetében fellelhető egyéb, régebbi metaforánál (amiről nálunk jellemző szinte csak Róna-Tas munkájában lehet olvasni), így a szivárványnál, a földgömbnél, a hullámnál, a tömbnél, a folyamnál és az újabb (Szilágyi N.-nél feltűnő) gyökérnél.
Ez utóbbiak között is van persze kevésbé és jobban találó, a folyamatadekvátság kritériumainak ezek közül leginkább megfelelő azonban kétségkívül a ktam-tól emlegetett Pisani-féle folyamelmélet...