A szleng mint nyelvesszencia

 

(…)

Kis Tamással, a Debreceni Egyetem Magyar Nyelvtudományi Tanszékének adjunktusával, a debreceni Kossuth Egyetemi Kiadó gondozásában megjelenő Szlengkutatás sorozat szerkesztőjével a szleng természetéről beszélgettünk.

– A szlenget „mindenki ismeri, de senki nem tudja meghatározni” – véli több kutató. Mégis, ha pontos definíció nem is adható, akkor hogyan határozható meg a szleng mint nyelvi jelenség, milyen jellemző nyelvi vagy nyelven kívüli jegyekkel határolható körül?

– A szlengféle nyelvi jelenségeknek alapvető tulajdonsága, hogy nem határolhatók körül. A társasnyelvészet egyik legfontosabb megállapítása, hogy a nyelvváltozatok átmenetiek, nincsenek pontos határaik, illetve hogy viszonylagosak: egy-egy nyelvváltozat attól függően tartozik valahová, hogy maga a beszélő minek szánja. Amikor saját nyelvváltozatomat használom – attól függően, hogy kivel és miről beszélek –, mindig kiválasztok valamilyen (egyúttal nyelvi) identitást is. A szleng esetében különösen igaz, hogy lényege nem a nyelvi jegyekkel ragadható meg, és talán ezért olyan nehéz a kutatás számára való meghatározása is. Legpontosabb definíciója (bár ez egy csöppet sem látszik tudományosnak) még mindig az, hogy szleng az, amit az adott közösség szlengként használ. A szlenghasználat nagyon gyakran nem tudatos, nagyon gyakran viszont az. Nyilvánvaló, hogy az előbbi esetben nagyon nehéz a szleng megtalálása a kutatónak, az utóbbiban viszont a laikusok számára is egyszerű.

A szleng elsősorban csoporthoz tartozás kifejezésére szolgál, ezért nem élhet máshol, csak a napi beszédkapcsolatban lévő kiscsoportokban. A szleng esetében így az a legfontosabb szerintem, hogy valamilyen közösségi összetartozást fejez ki. Ez az ún. „társas beágyazottság” a nyelv evolúciósan legeredetibb tulajdonsága, amit a rárakódott újabb rétegek miatt más sokkal kevésbé érzékelünk a kár a hétköznapi nyelvhasználatban is. A szleng viszont éppen ezt a legősibb funkcióit „őrzi”.

A szleng erős csoporthoz kötődése egyúttal azt is jelenti, hogy ellentétben a szótárak sugallta, legelterjedtebb nézettel, a szleng nem szókincs elsősorban, hanem beszédmód. Vagyis az, hogy valaki szlengben beszél, nem jelenti azt, hogy szlengszavakat használ, illetve attól, hogy valaki szlengszavakat használ, még nem beszél szlengben.

– És akkor mégis mi mutatja, hogy valaki szlengben beszél?

– Látszólag semmi. Egyszerűen úgy érezzük, hogy szlengben beszélünk. Nem véletlen hogy a szlengnek nincs közkeletű tudományos meghatározása. S maga a szleng a kutató számára nem azért érdekes, mert definiálni akarja. Sokkal inkább azért, mert a szleng egyféle nyelvesszencia: sűrítve tartalmazza azokat a feltárni érdemes tényeket, amik az ember nyelvhasználatával kapcsolatban fontosnak látszanak a nyelv eredetének kérdéseitől a nyelvi változáson át a beszélőközösségek nyelvi stratégiáiig.

– A fenti szempontok azonban némileg túlmutatnak a hagyományos nyelvészeti kereteken. Ha a szleng ilyen összetett jelenség, akkor mégis melyik tudományterület vizsgálati körébe tartozik?

– A szlenggel – akárcsak magával a nyelvvel – bármelyik tudomány foglalkozhat. Lehet, hogy valaki a pszichológia céljaira akarja felhasználni, de szociológiai eredmények leszűréséhez szintén lehet nyelvi vizsgálatokat végezni. Engem a szleng szociolingvisztikai vonatkozásai érdekelnek, mivel ez az informális, a legtermészetesebb beszédhelyzetekben használt nyelvi forma sokat elárul a közösség nyelvhasználatáról. Nem egy szerző hangoztatta már azt is, hogy a szleng elsősorban nem nyelvészeti, hanem inkább szociálpszichológiai probléma, a nyelvi formák csak másodlagos, felszíni jelenségek.

– Vannak‑e arra vonatkozó kutatások, hogy kikre jellemző leginkább a szleng használata, azaz ki a tipikus szlenghasználó?

– Mindenki. Egyes szlengkutatók szerint a legtipikusabb szlenghasználók a fiatal, iskolázatlan, műveletlen, városi férfiak. Eddigi ismereteink alapján azonban például a férfiak és a nők nem abban van különbség, hogy jobban vagy kevésbé használnak szlenget, hanem abban, hogy milyen szlenget használnak, azaz a témakörökben vannak különbségek. Nem igaz az sem, hogy a városokban inkább használatos a szleng, mint falun. Egyszerűen más-más a státusa, más az érzékelhetősége. A nagyvárosban a szleng változatosabb, jobban feltűnik mind a beszélők, mind a megfigyelők számára. Ennek nagyon egyszerű oka az, hogy egy nagyobb településen több különféle csoport, így több különféle szleng létezik.

– Időben mutatható‑e ki különbség, vagy a szlenghasználat kizárólag a modernitáshoz kötődik?

– A szleng nyelvi univerzálé: minden nyelvben és a nyelvnek minden korszakában jelen volt és van. Nem igaz, hogy régen kevésbé használtak volna szlenget. Már az ókori vígjátékokban is feltűnik, Shakespeare egyes szereplőinek szlengkifejezéseket ad a szájába, Villon pedig számos balladát írt tolvajnyelven. Minden beszélt nyelv, minden beszélőközösség létrehozza a maga szlengjét.

– Igaz az a közgondolkodásban meglévő nézet, hogy a szleng mindig negatív érzelmi indíttatású, pejoratív nyelv?

– Ez a megállapítás nem teljesen téves ugyan, de nagyon pontatlan. Tény, hogy a szleng egy alapvetően meglehetősen kritikus szemléletmód, egyfajta érzelmi szűrő, amin keresztül szemléljük a világot, illetve fejezzük ki magunkat. A semlegestől való eltérése pedig inkább negatív. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a szlengben csak negatív (durva, trágár) szavak vannak. Ne felejtsük el, hogy pusztán a kifejezésmód felől tekintve, a szlengben is számos eufemisztikus kifejezés van, de ami lényegesebb: a szleng használói csak a számukra fontos dolgokat nevezik újra a szlengben. Kedvenc példám egy vallásos lányok lakta albérlet nyelve, amelyben például megvolt a szlengmegfelelője az imádkozásnak vagy a Bibliának is. Természetesen nem pejoratív értelemben, hanem mint életük központi részét jelentő dolognak, eseményeknek a neve. Ami a leglényegesebb, az a szlengkifejezések érzelmi telítettsége. Ha olyan szlengkifejezéssel találkozunk, amelyiknek nincsen érzelmi töltése, az csak a miatt lehet, hogy már nagyon régóta használjuk, és ez lekopott róla. Keletkezésekor azonban az adott kisközösségben mindig van emocionális, mégpedig szinte kivétel nélkül valamilyen tréfás hatást keltő töltése, akkor is, ha ez negatív.

A pozitív érzelmi töltés és a megnevezés negatív előjele meglehetősen furcsa kettősség, mégis: a szlenget nem használni egy adott szlenghasználó közösségben, az magától a közösségtől való távolmaradást, kirekesztődést jelenti.

 

A Szlengkutatás sorozat kötetei:

1. A szlengkutatás útjai és lehetőségei, 2. Vlagyimir Jelisztratov: Szleng és kultúra, 3. Mi a szleng?, 4. A szlengkutatás 111 éve

Megj. előtt: 5. Szabó Edina: A magyar börtönszleng és szótára.

Interneten: http://mnytud.arts.klte.hu/szleng/szl_kut/

 

Az interjút több ponton meghúzták, de az utolsó bekezdés kivételével nagyjából érthető maradt. Az utolsó bekezdés eredeti szövege:

Az érzelmi töltés pozitív és a megnevezés negatív előjele meglehetősen furcsa kettősség, ami valószínűleg a szleng rejtett presztízsével függ össze, vagyis azzal, hogy – bár a nagyközösség irányából elítélik, és gyakran maguk a szlenghasználók is ezt az elítélő véleményt hangoztatják — mégis gyakran használják, és az így beszélőket jobban el-, illetve befogadják, kedvezőbben ítélik meg számos emberi tulajdonság szempontjából. Eleve: a szlenget nem használni egy adott szlenghasználó közösségben, az magától a közösségtől való távolmaradást, kirekesztődést jelenti.