MADAS JÓZSEF (1905–1988)

Pécs város helytörténeti irodalma a hasonló méretű és multú városokéhoz képest szegényes; nincs várostörténeti monográfia, idegenforgalmi célú népszerűsítő munkák és egyes kérdésekre szorítkozó részlettanulmányok között válogatva tájékozódhat az érdeklődő. A város jelesebb épületeit művészettörténeti indíttatású elemzések ismertetik, de a város egészének építéstörténetéről, térképen szemlélhető növekedéséről, magáról a városkép kialakulásáról összefoglaló munka nem készült. Az épített város történetének ez a hiánya indította munkálkodásra Madas József nyugdíjas bányamérnököt, mikor megismerkedni akarván lakóhelye múltjával, megválaszolatlan kérdések seregével találkozott. Madas József Aradon született 1905. IV. 27-én, ott elvégzett középiskolai tanulmányai után a selmeci akadémiára iratkozott be, de már Sopronban szerezte meg bányamérnöki diplomáját. 1931-től az ajkai szénbányánál aknászként, majd bányaigazgató-helyettesként, 1943-tól az Egyesült Izzólámpa és Villamossági RT padragi bányája üzemvezetőjeként dolgozott. 1945 októberétől a Magyar-Szovjet Alumíniumművek gánti és iszkaszentgyörgyi bányáinak üzemvezetőjeként tevékenykedett a háborús károk helyrehozatalán és a termelés beindításán. 1947-től a pécsi szénbányánál az üzemszervezési és tervosztály vezetőjeként a kokszszén mennyiségének és minőségének egyenletessé tétele érdekében dolgozott ki és hajtott végre intézkedéseket. 1963-tól a Komlói és Pécsi Szén tröszt széndúsítási és értékesítési osztályának vezetője volt. 1965-ben történt nyugdíjazásáig, ami után idejét a város történetének megismerésére szánta, és ezt a munkálkodását halála napjáig, 1988. II. 25-ig, lankadatlan szorgalommal, elmélyült gondossággal folytatta. Kutatási módszere és morálja példaképp állhat a helytörténeti kutatást igényesen művelni szándékozók előtt – a könyvtárakban elérhető ismereteket összegyűjtve kezdett a levéltári búvárkodáshoz, azzal a szándékkal, hogy a város újabbkori épülésének történetét megismerhesse. Ehhez az egyedül célravezető módszert választotta, a városi tanács iratait a kezdő 1707. évtől szálanként tanulmányozta át, az így nyert információkat egészítette ki az összeírások és a telekkönyvek alapján. Tizenegy évet töltött ezzel a munkával – délelőtt a levéltárban gyűjtötte, délután és a nyári hónapokban rendszerezte az adatokat. Példa nélkül álló művet hozott létre a belváros 44 utcáját, 700-nál több telket ismertető adatgyűjteménnyel, amit megjelenése óta művészet‑ és helytörténészek, gyakorló építészek forgatnak haszonnal. Ezt, és a szerves folytatásaként elkészült, több, mint kétszerakkora terjedelmű, a budai külvárost feldolgozó művet és a hozzájuk tartozó térképrekonstrukciókat csak ő készíthette el, akiben a mérnöki látásmód és precizitás egyszerre volt meg a történeti érdeklődéssei és a levéltári kutatáshoz nélkülözhetetlen nyelvtudással, türelemmel és alapossággal. Az adatgyűjtés során a város elmúlt három évszázadának élő lexikonja lett, tudásának és összegyűjtött adatainak csak töredéke vált közkinccsé nyomtatott formában. A város történetének bármely kérdését kutatók számára mindig elérhető, készséges és biztos információforrás volt, mindig segítőkészen adott tájékoztatást, forrásmegjelölést a hozzá fordulóknak. Figyelemmel kísérte a megjelenő szakirodalmat, a városban folyó régészeti munkálatokat, a megkezdett és tervezett építkezéseket – ha szükségesnek látta, felkérés nélkül is beavatkozott, segített, tanácsokat, ötleteket adott, a felmerülő problémákhoz alig ismert írásokra, levéltári adatokra hívta föl a megoldással fáradozók figyelmét. A város 1985-ben „Pro Urbe Pécs” éremmel tüntette ki munkálkodása eredményeinek elismeréseként.


Móró Mária Anna