BTNY208BA Szociolingvisztikai gyakorlat
(Az oldal folyamatosan készülget)

A tantárgy általános céljai:

A tantárgy célja egyes nyelvi jelenségek gyakorlati bemutatása és feldolgozása a szociolingvisztikai kutatómunka módszereinek bemutatásával. A kiválasztott központi témának megfelelően a tanegység tematikája félévenként változik: a belső nyelvváltozatok rendszerezésére vonatkozó kísérletek; egy beszélőközösség nyelvhasználatának vizsgálata; nyelvpolitikai, nyelvtervezési kérdések; nyelvi változás, nyelvi változók a mai magyar nyelvben; nyelvelsajátítás, nyelvi szocializáció; nyelv és kultúra. A tárgyhoz a tanár által meghatározott témakörből önálló gyűjtőmunka és feldolgozás is kapcsolódik.

A 2014/2015. tanév témája:

Nyelvi ideológiák

A szociolingvisztika magyarországi története

Tematika:

1. „Irritáló” nyelvi jelenségek – javítunk és javítanak

2. A nyelvi ideológiák fogalma, főbb típusai

3. Néhány nyelvi ideológia rövid bemutatása

1. A nyelvészet kettősége Magyarországon: nyelvtudomány és anyanyelvészet (magyarnyelvészet), ennek (tudomány)történeti háttere

2. „Szociolingvisztikák” Magyarországon: szociolingvisztika és magyarszociolingvisztika

3. A magyarországi szociolingvisztika előzményei (nyelvtörténeti és dialektológiai kutatások, Karácsony Sándor munkássága)

4. A magyarországi szociolingvisztika történetének főbb eseményei

5. A nyelvi hátrányos helyzet kutatása Magyarországon (Pap Mária–Pléh Csaba, Bíró Zoltán, Réger Zita)

6. Az MTA Nyelvtudományi Intézetének Élőnyelvi Osztálya/Kutatócsoportja

7. BUSZI

8. MNSZV

9. A határon túli magyar nyelvváltozatok vizsgálata

10. Kétnyelvűségi kutatások

11. Társas-kognitív nyelvészet

Nyelvi doktizmus  – az a meggyőződés, hogy közvetlen kapcsolat van a helytelennek bélyegzett nyelvi formák használata és a beszélők műveltsége, ill. iskolázottsága között, azaz a helytelennek tartott nyelvi formák használata műveletlenségre, ill. alacsonyabb iskolázottságra vall.
Nyelvi defektivizmus – az a meggyőződés, hogy a nyelvben, ill. a nyelv egyes változataiban létezhetnek romlott nyelvi formák, ezek pedig a használat kontextusától függetlenül helytelennek minősülnek.
Nyelvi pluralizmus – az a meggyőződés, melynek hívei a nyelvi és nyelvváltozati sokféleséget a nyelv lényegi tulajdonságának tartják, pozitívan értékelik és támogatják, a (nyelvközi és nyelven belüli, külső és belső) nyelvi változatosságot előnyben részesítik a nyelvi egységgel szemben.
Nyelvi nacionalizmus – egy-egy etnikai csoporthoz tartozó beszélőknek az a meggyőződése, hogy a saját etnikai (nemzeti) identitásukhoz kötődő nyelv magasabb rendű, értékesebb, jobb, szebb más nyelveknél, s ez indokolttá teszi terjesztését más nyelvek rovására, akár egy országon belül, akár nemzetközi viszonylatban.
Nyelvi standardizmus – mint általánosabb nyelvi ideológia az a meggyőződés, hogy a standard nyelvváltozat kiemelkedő szerepű, a műveltség megszerzésének elengedhetetlen
eszköze, a nyelv legfontosabb változata, a helyesség zsinórmértéke, a társadalmi előrehaladás pótolhatatlan eszköze, s ezért minden embernek elemi érdeke, hogy azt elsajátítsa és használja.
Nyelvi standardizmus – mint nyelvhelyességi ideológia makroszinten az a meggyőződés, hogy a standard nyelvváltozat eredendően értékesebb, magasabb rendű, fejlettebb, jobb, sőt szebb a többinél; mikroszinten az a meggyőződés, hogy a standard nyelvi formák eredendően helyesebbek, mint a más nyelvváltozatokhoz tartozó formák. Képviselői a standard nyelvváltozat normáját „a normá”-nak nevezik, s az összes többi fölé helyezik.
Nyelvi kommunikacionizmus – az a meggyőződés, melynek hívei a nyelvi közlés funkcióját valamely tartalom átadására szűkítik le, s nem vesznek tudomást a nyelv egyéb fontos funkcióiról, mint amilyen az identitásjelző vagy az esztétikai funkció.
Nyelvi ruralizmus – makroszinten az a meggyőződés, hogy a falusi, iskolázatlan lakosság „romlatlanabb”, „helyesebb”, „szebb” nyelvet „őriz”, s ezért a nyelvjárások értékesebbek más nyelvváltozatoknál, pl. a „mesterséges” és/vagy idegenszerű köznyelvnél; mikroszinten az a meggyőződés, hogy a falusi, iskolázatlan emberek által használt nyelvi (nyelvjárási) formák eredendően helyesebbek, mint a városi (és falusi) iskolázott emberek által használt nyelvi formák.
Nyelvi homogenizmus – mint általánosabb nyelvi ideológia az a meggyőződés, hogy a nyelvi és nyelvváltozati sokféleség negatív jelenség; hívei ezért a nyelvi egységet, ill. egységes  nyelvet szorgalmazzák a nyelvi és nyelvváltozati változatosság rovására.
Nyelvi homogenizmus – mint nyelvhelyességi ideológia makroszinten az a meggyőződés, hogy a nyelvileg homogén nyelvhasználat eredendően helyesebb a különféle nyelvek vagy nyelvváltozatok elemeit vegyítő közveleges, ill. kódváltásos nyelvhasználatnál, hasonlóképpen a nyelvileg egységesebb nyelvváltozatok értékesebbek a valamilyen szempontból kevert nyelvváltozatoknál; mikroszinten az a meggyőződés, hogy a homogén nyelvi formák eredendően helyesebbek, mint a kevert (pl. két vagy több különböző nyelvből, nyelvváltozatból származó vagy szóvegyüléssel keletkezett) nyelvi formák.
Nyelvi purizmus – makroszinten az a meggyőződés, hogy a hagyományos, nem idegen eredetű nyelvi formákat előnyben részesítő beszédmód értékesebb, mint az, amely nagyobb számban tartalmaz idegen eredetű nyelvi formákat; mikroszinten az a meggyőződés, hogy a hagyományos, nem idegen eredetű nyelvi formák eredendően helyesebbek, mint az idegen eredetű nyelvi formák; hasonlóképpen az idegen minta nélküli, belső keletkezésű nyelvi formák eredendően helyesebbek, mint azok, melyeket idegen mintára alkottak.
Nyelvi protektivizmus – az a meggyőződés, hogy a (nemzeti) nyelvnek nyelvpolitikai helyzetétől függetlenül állandóan védelemre van szüksége ahhoz, hogy megfelelően működjön, nyelvpolitikai és korpusztervezési intézkedésekkel kell gondoskodni „egészséges fejlődésének” biztosításáról,  óvni-védeni kell a rá leselkedő „veszélyektől”; mikroegységekre vonatkoztatva az a meggyőződés, hogy vannak olyan konkrét nyelvi formák, melyeket védelmezni kell, nehogy más nyelvi formák kiszorítsák őket.
Nyelvi vernakularizmus – az a meggyőződés, melynek hívei a helyi identitást „hitelesen” kifejező őshonos nyelveket, ill. nyelvváltozatokat előnyben részesítik a nagyobb hatósugarú, „hasznosabb”, de a helyi identitás kifejezésére nem vagy kevésbé alkalmas összekötő nyelvekkel, ill. a standard nyelvváltozattal szemben.
Nyelvi vernakularizmus – makroszinten az a meggyőződés, hogy a beszélő helyi identitását „hitelesen” kifejező anyanyelvváltozat eredendően értékesebb más nyelvváltozatoknál; mikroszinten az a meggyőződés, hogy azok a nyelvi formák, amelyekkel a beszélők leginkább azonosulnak, amelyek leginkább kifejezik az identitásukat, eredendően helyesebbek az egyéb nyelvi formáknál.
Nyelvi modernizmus – mint általánosabb nyelvi ideológia az a meggyőződés, hogy a nyelvi újítások a nyelvben különleges értéket képviselnek, legyen szó akár új nyelvi elemekről(pl. szavakról, szókapcsolatokról, nyelvtani szerkezetekről), akár új regiszterekről,műfajokról, mivel az adott kor beszélőinek aktuális szükségletei hozzák őket létre. Hívei az új nyelvi formák és alakulatok használatát bátorítják.
Nyelvi modernizmus – mint nyelvhelyességi ideológia makroszinten az a meggyőződés, hogy az újabb, kevesebb régiességet tartalmazó nyelvváltozatok semmivel sem rosszabbak,mint az archaikusabb nyelvváltozatok; mikroszinten az a meggyőződés, hogy a nyelvben újabban kialakult nyelvi formák éppoly jók, mint a hagyományos formák.
Nyelvi platonizmus – az a meggyőződés, hogy a nyelvnek van egy ideális formája, amely mintegy független a tényleges közlésekben található nyelvi alakulatoktól. Egy-egy nyelvi forma helyessége tehát nem függ attól, mennyire elterjedt, és kik használják.
Nyelvi logicizmus – mikroszinten az a meggyőződés, hogy a gondolkodás törvényeinek megfelelő, „logikus” nyelvi forma eredendően helyesebb annál a nyelvi formánál, amely kevésbé van összhangban a gondolkodás törvényeivel.
Nyelvi belletrizmus – makroszinten az a meggyőződés, hogy a szépírók által használt nyelvi regiszterek, ill. az írók által létrehozott szövegek nyelvi szempontból különleges értékűek és jelentőségűek; mikroszinten az a meggyőződés, hogy a szépírók által használt nyelvi formák eredendően helyesebbek, mint a más foglalkozású emberek által használt nyelvi formák.
Nyelvi elitizmus – makroszinten az a meggyőződés, hogy az iskolázottabb társadalmi rétegek nyelvhasználata eredendően értékesebb, jobb, helyesebb a kevésbé iskolázott társadalmi rétegekénél; mikroszinten az a meggyőződés, hogy az iskolázottabb társadalmi rétegek által használt nyelvi formák eredendően helyesebbek, mint a kevésbé iskolázott társadalmi rétegek által használt nyelvi formák.
Nyelvi moralizmus – mint általánosabb nyelvi ideológia az a meggyőződés, hogy kapcsolat van a helytelennek bélyegzett nyelvi formák használata és a beszélők erkölcsisége közt, azaz a helytelennek tartott formák használata etikailag is kifogásolható cselekedet, s akik rendszeresen élnek ilyen eszközökkel, erkölcsi deficitről tesznek tanúbizonyságot.
Nyelvi moralizmus – mint nyelvhelyességi ideológia makroszinten az a meggyőződés, hogy az erkölcsi szempontból negatívan értékelt egyénekre, társadalmi rétegekre jellemző nyelvhasználat, ill. a sajátosan rájuk jellemző nyelvváltozatok (pl. az ún. tolvajnyelv, a szleng) eredendően rosszabbak, mint az erkölcsi szempontból pozitívan értékelt egyének, társadalmi rétegek által használt nyelvváltozatok; mikroszinten az a meggyőződés, hogy a pozitív morális értékkel bírónak láttatott nyelvi forma eredendően helyesebb, mint a negatív morális értékkel bírónak láttatott nyelvi forma.

Illyés Gyula 1934–1935. Puszták népe. (A bennünket most érdeklő részlet az „áff”-ról | A teljes kötet.)
Borbély Szilárd 2013. Nincstelenek. Már elment a Mesijás? Kalligram. (A bennünket érdeklő részlet a „lú”-ról)
Kontra György 2008. Miként vált meggyőződésemmé, hogy az egész didaxis nyelvi nevelés? In: Medve Anna–Szépe György szerk.: Anyanyelvi nevelési tanulmányok III. Budapest, Iskolakultúra. 97–106.
Kontra Miklós 2003. Felcserélő anyanyelvi nevelés vagy hozzáadó? Papp István igaza. Magyar Nyelvjárások 41: 355–358.

Szakirodalom:

1. Lanstyák István 2014. A nyelvi ideológiák néhány általános kérdéséről. In: Lanstyák István: Nyelvalakítás és nyelvi ideológiák. Pozsony: Comenius Egyetem. 139–152.

2. Tánczos Vilmos 2011. Csángó nyelvideológiák. In: Hires-László Kornélia, Karmacsi Zoltán, Márku Anita szerk.: Nyelvi mítoszok, ideológiák, nyelvpolitika és nyelvi emberi jogok közép-európában elméletben és gyakorlatban. A 16. Élőnyelvi Konferencia előadásai. Tinta Könyvkiadó–II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola Hodinka Antal Intézete, Budapest–Beregszász. 28–47.

1. Kis Tamás: Szubjektív vázlatpontok egy kis magyarszociolingvisztika-történethez. (Szomorú-igaz paródia három tételben).

2. Szépe György: Szerkesztői bevezetés. In: Pap Mária–Szépe György (vál.): Társadalom és nyelv (Szociolingvisztikai írások). Bp., 1975. 7–23.

3. Réger Zita: Utak a nyelvhez. Budapest, 1990.

4. Pap Mária: A Bernstein-féle szociolingvisztikai elmélet kritikai elemzéséhez. In: Telegdi Zsigmond–Szépe György (szerk.): Általános Nyelvészeti Tanulmányok 14. (Újabb nyelvészeti témák). Budapest, 1982. 75–86.

5. Pap Mária–Pléh Csaba: Nyelvhasználat és társadalmi helyzet. (Szociolingvisztikai vizsgálat hatéves fővárosi gyerekek körében). Szociológia, 1972/2: 211–34.

6. Pléh Csaba–Pap Mária: Hatéves gyerekek beszédében található társadalmi különbségek értelmezési lehetőségei. (Adalékok a Bernstein-féle kódelmélet bírálatához). Irodalom és Nyelvtudomány. (Acta Academiae Paedagogicae Nyíregyháziensis, tom 9/D. Nyíregyháza, 1982. 135–143.

7. Bíró Zoltán: A környezet fogságában. (A nyelvi hátrányos helyzet vizsgálata). In: Bíró Zoltán: Beszéd és környezet. (Tanulmámyok az anyanyelvhasználat köréből). Bukarest, 1984. 8–86.

8. A Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetének Élőnyelvi Osztálya

9. Kontra Miklós: Élőnyelvi kutatások határainkon belül és kívül. Magyar Tudomány 2003/4.

10. Kontra Miklós: Budapesti élőnyelvi kutatások. Magyar Tudomány 1990: 512–520.

11. Váradi Tamás: A Budapesti Szociolingvisztikai Interjú. In: Kiefer Ferenc és Siptár Péter (szerk.): A magyar nyelv kézikönyve. Budapest: Akadémiai Kiadó. 339–59.

12. Kontra Miklós szerk.: Nyelv és társadalom a rendszerváltáskori Magyarországon. Budapest, 2003.

13. Sándor Klára: Kutatás (vagy itt, illetve szövege helyben)