A Társas-Kognitív Nyelvészeti Kutatócsoport a Debreceni Egyetem Magyar Nyelvtudományi Tanszékének azon oktatóiból és hallgatóiból alakult meg, akik a nyelv relatív mivoltát, vagyis társas-kognitív beágyazottságát kardinális kérdésnek tartják, ezért axiómáikat és metodológiai eljárásaikat is egyenesen ebből kiindulva fogalmazzák meg. A kutatócsoport tagjai a nyelv inherens tulajdonságának gondolják egyfelől a csoportos, másfelől az agyi-elmebeli kontextustól függő relativitást, illetőleg az ezzel járó folytonos változást és változatosságot.

A társas-kognitív nyelvészet szerint a nyelvi rendszernek dinamizmusából adódóan állapota egyáltalán nincs, csak története (egészen pontosan: genezise) van, ami pedig — kontextuális beágyazottsága folytán — nyilván a beszélők variábilis közösségi-megismerési körülményeitől meghatározott, így maga is egy heterogén rendszer folyamatait jeleníti meg. Ennek az evolúciós megközelítésnek megfelelően a nyelvnek két, egymásba kapcsolódó szerveződési szintje, ebből adódóan pedig kétféle, egymástól függő története, vagyis filogenezise és ontogenezise van.

A filogenezis a tulajdonképpeni csoportnak a szociális kapcsolatokat formáló nyelve; ez lényegében egy metaforikus, változó és inhomogén hálózatként fogható fel. Az egymással gyakran érintkező, összetartozó emberek között szorosabb (nyelvi) kötelékek lesznek, míg mások esetében lazábbak — a hálózat dinamizmusa és heterogenitása is ezeket a társas kapcsolatokat tükrözi, így fokozatos elmozdulások, illetve folytonos átmenetek jellemzik. A közösség tagjának az őt körülvevő csoport(ok)ra jellemző (nyelvi) mintáknak megfelelően kezd el rögzülni (a világról való általános tudása részeként) az anyanyelve. E tudás megszerzése bizonyos tekintetben már születés előtt megkezdődik, majd ezután is a társas tapasztalatok révén szerveződik tovább, miközben egy olyan modularizálódó hálózatot formál, amely a megismerési rendszer egészéhez szervesen illeszkedik. Ez az egyén szintjén értelmezett nyelv ontogenezise, ami pedig már legalább annyira empirikus, mint amennyire metaforikus, hisz az agyban-elmében neurális-kognitív struktúrák révén van jelen.

Ez a felfogás a 20. századi nyelvészeti hagyománytól sok tekintetben különbözik: a szemléletváltás következtében ebben a keretben nemcsak az elméleti-módszertani elvek lesznek a szokásostól merőben eltérőek, de ezzel együtt valamennyi nyelvészeti fogalom (és az ezekhez kötődő összes terminus) is más értelmezést nyer. A nyelv ilyenfajta megközelítése ugyanakkor mégsem minden előzmény nélküli.

A társas-kognitív nyelvészet elveit és módszertanát tekintve számos szállal kötődik a labovi szociolingvisztikához, de az olyan korábbi nyelvi-nyelvészeti jellegű elképzelésekhez is, amelyek nagyrészt kívül esnek a jelenlegi nyelvtudomány érdeklődésén. Így kapcsolódik a 18–19. századból például a Sprachphilosophie (ezen belül is főként Herder) nyelvszemléletéhez, valamint Humboldt és Wundt nyelvészetéhez, a 20. századból pedig többek között a Boas, Sapir és Whorf nevével fémjelzett amerikai antropológiai iskola téziseihez, továbbá — nem utolsósorban — a kései Wittgenstein nyelvfilozófiájához. Magyar vonatkozásban merít a Sándor Klára írásaiban megalapozott társasnyelvészetből, a Bezeczky Gábor-féle variációelméleti meghatározottságú szociolingvisztikából, Szilágyi N. Sándor kognitív beszédtevékenység-grammatikájából, valamint a Békés Vera tudományelméleti munkájában körvonalazódó nyelvfilozófiából. Ezeken túl olyan kutatási eredményeket is hasznosít, amelyeket a klasszikus értelemben nem tartanánk nyelvtudományi vonatkozásúnak: mivel a társas-kognitív nyelvészet a nyelvet egy közösségi-mentális meghatározottságú rendszernek tekinti, természetes, hogy vizsgálatai során a humánetológia és a kognitív tudományok megállapításait is igyekszik figyelembe venni.