Barla Gyula tanár úr emlékezete

Barla Gyula 1973-tól haláláig, 1977-ig a KLTE Magyar Nyelvészeti Tanszékének docense volt, s ő adta le az irodalomtanítás módszertanát is. Egyetemünkön gyakorló gimnáziumi vezetőtanárként, címzetes docensként korábban is tartott órákat. Ötvenkét éves korában hunyt el, búcsúbeszédet SEBESTYÉN ÁRPÁD tartott felette (MNyj. 21: 181--3), tudományos munkásságának bibliográfiáját pedig én állítottam össze (uo. 183--7). Egy posztumusz tanulmánygyűjteményében stilisztikai munkásságát a kötet összeállítója, SZATHMÁRI ISTVÁN értékelte, s itt szintén megjelent a publikációk jegyzéke, kiegészítve a nekrológok adataival is. (Nyelvtan, stílus, iskola. Tankönyvkiadó. Bp., 1979. 5--9, ill. 145--9).

A KLTE Gyakorló Gimnáziuma, Barla Gyula utolsó középiskolai munkahelye, ahol a legtöbb időt töltötte el, később Bihari Sándor festőművészt felkérte arra, hogy fényképről fesse meg Barla Gyula arcképét. A festményt egy emlékülésen 1982. február 16-án az iskola igazgatója, Titkó István leplezte le. Ekkor többen is beszéltünk Barla Gyuláról a tanárról, a tudósról és az emberről.

1995. április 14-én a Magyar Irodalomtörténeti Társaság Hajdú-Bihar megyei tagozata és a KLTE Gyakorló Gimnáziuma magyartanárainak munkaközössége Barla Gyula születésének 70. évfordulójáról baráti találkozón emlékezett meg. JUHÁSZ BÉLA, SEBESTYÉN ÁRPÁD és SZATHMÁRI ISTVÁN méltatta Barla Gyula munkásságát és egyéniségét, s többen, más kollégái, valamint tanítványai is szóltak róla.

Barla Gyula tudományos munkásságáról a megemlékezések mellett az általa írt könyvek (Vajda János ÖM. I. köt. Bp., 1969. Sajtó alá rend. ~; Kemény Zsigmond főbb eszméi 1849 előtt. Bp., 1970; stb.) elismerő recenziói szintén képet adnak. Születése 70. évfordulójához kapcsolódva, hadd szóljak azonban én most az ő középiskolai tanári tevékenységéről, hiszen Debrecen egyik legismertebb, köztiszteletnek örvendő gimnáziumi tanára is volt. Az alábbiakban kisebb változtatásokkal annak a megemlékezésnek a szövegét közlöm, amelyet a festmény átadásakor 1982-ben mondtam el. Az idén kötetlen felszólalásomban főleg szintén ennek alapján idéztem fel az emlékeimet. Ma már a tanár-diák viszonyról is racionálisabb stílusban szokás beszélni, de hát nemcsak az eredeti szöveg régebbi, hanem azok az idők is, amikről szól.

* * *

Barla Gyula tanár úrnak a debreceni Fazekas Mihály Gyakorló Gimnáziumban 1956-tól három éven át voltam a tanítványa, majd mint ötödéves magyarszakosnak ő lett a vezető tanárom. Kapcsolatunk közben és később sem szakadt meg, sőt barátsággá vált.

Ezúttal Barla Gyuláról főleg mint diákja szólnék, és gimnáziumi emlékeimből elevenítek föl. Barla tanár úr óráin kivételesen egyesült a széleskörű szakmai tudás, a lelkiismeretesség és a szívből jövő, jó előadás. Hangsúlyoznám azt, hogy szívből jövő, mert az egész osztályunk érezte: Barla tanár úr számára a magyar nyelv és irodalom tanítása nem vagy nemcsak kenyérkereső foglalkozás, hanem hivatás. Volt tanárunknak az óráin ugyancsak bőven kamatozó irodalomtörténeti ismereteiről, a műelemzés, a stilisztika iránti érzékenységéről az is képet alkothat, aki a könyveit, cikkeit forgatja. Természetüknél fogva azonban a publikációkból csupán áttételesen tűnik ki például az, hogy Barla tanár úrnál az irodalom történetének a bemutatását mennyire áthatotta a magyarságban és az általános emberi értékekben való gondolkodás. Emlékszem, hogy a tankönyvben ugyan röviden szerepeltek, de a tananyagból már kimaradtak Vörösmarty kisebb történelmi eposzai. Mi is csak futólag érintettük őket, de Tanár úr azért az "Utóhang Cserhalomhoz" című versből néhány sort megtanultatott velünk:

...csak az ősi dicsőség
Híre maradjon fenn, s unokánk tettekre hevüljön,
És legyen, aki szabad lélekkel zengje utánunk:
"Cserhalom! a te tetőd diadalnak büszke tetője". -

Élénken áll előttem az is, milyen átéléssel magyarázta Petőfinek "A nemzetgyűléshez" szóló üzenetét: a múlt értékei megbecsülése mellett az újításnak a szükségességét ("Nem mondom én: a régi épületnek | Dobjátok félre mindenik kövét, | De nézzetek meg minden darabot, mit | Alapnak vesztek ..."). Vagy az 1861-ben írt "Magányban" című vers elemzésekor mennyire közel tudta hozni hozzánk Arany Jánosnak az ország sorsáért való vívódását. A kiegyezés utáni korszak tárgyalásakor meg lendületesen fejtegette: Kemény Zsigmond magatartásának bizonyos változásait nem elvtelenségnek kell tartani, hanem a történelmi helyzet változásaihoz való pozitív szándékú alkalmazkodásnak. Persze ilyen dolgok Keményről a tankönyvben nem voltak, és mi csodálkozva hallgattuk őket. Nem tudtuk, hogy már formálódik a majd könyvként is megjelenő doktori disszertáció. Ugyanakkor Barla tanár úr fogékony volt a világirodalom értékei iránt is. (Más kérdés, hogy az akkori tankönyvek -- a maguk módján -- talán túlságosan nemzeti központúak voltak, s a világirodalomra viszonylag kevés figyelmet fordítottak.)

Ahogy erősebben visszagondolok az óráinkon vett művekre, vagy ahogy az előkerült harmadikos tankönyvemet lapozgatom, szinte nincs is olyan darab, amellyel kapcsolatban ne idéződne föl valamilyen emlékem. A később meg is írt verselemzések szintén ott bontakoztak előttünk.

Jellemző volt Barla tanár úr munkájára a lelkiismeretesség és a rendszeretet is. Az órái szinte sohasem maradtak el. S bár szívéhez az irodalom állt közelebb, a nyelvtanórákat is jól, alaposan tartotta meg. Az akkori nyelvtankönyv meglehetősen grammatizáló jellegű volt, nagyrészt a leíró nyelvtanra koncentrált. Tanár úr később majd a stilisztikán, az irodalmi műelemzésen át jut el ismét a leíró nyelvtanhoz, és keresi anyanyelvi oktatásunk megújításának a módjait. Arra is emlékszem, hogy elsőben gondosan be kellett fedni, meg kellett margózni a füzeteinket, és egy külön szótárfüzetet nyitnunk a helyesírási hibák számára. De ez nem kicsinyesség, hanem gondosság volt, amely adott esetben nagyvonalúsággal helyettesítődött. Ma is előttem áll, milyen gyorsan ért véget az egyik feleletem. Ugyanis, amikor Barla tanár úr a katedrára tett füzetemet fölemelte, az elhasznált és a szélein elrongyolódott kötés csíkokban kígyózott le róla. Később azonban, látva a tárgy iránti érdeklődésemet, féléveken át szinte nem is feleltetett. Igaz, elég gyakran éltem azzal a lehetőséggel -- amelyet jó pedagógiai fogásként alkalmazott -, hogy aki egy húsz sornál hosszabb verset megtanul, kap egy ötöst. Bizonyára többen vannak olyanok, akikben az anyag jó része már elhomályosult, de a versekre még emlékeznek. Szabó Pista, jelenleg a szolnoki múzeum munkatársa, egyszer Arany János "Kín" című versét mondta el. 22 egy szótagú szó. Tanár úr, meggyőződve róla, hogy a 22 szó 22 sorba van írva, berzenkedve bár, de beírta az ötöst.

Az óráinkon valóban helye volt a vidámságnak is. Barla tanár úr például szeretett anekdotázni, s az irodalom nagyjairól is sok szívderítő apróságot tudott. Mi meg élveztük, ahogy kultúránk e kiválóságai hétköznapi mivoltukban is közel kerültek hozzánk. Hogyan rontott rá egyszer Gyulai Pál Jókaira, miután egy regényét elolvasta: "már megint egy rossz regényt írtál". Jókai meg csak türelmesen válaszolt: "Hát akkor ne olvassad. Én például roppant jónak tartom a kritikáidat, mégsem olvasom őket". Vagy: Hogyan dörmögött Arany Jánosra a sértődött, mellőzött Vajda János. Milyen játékos nyelvi ötletei voltak Kosztolányinak?

Ötödéves, gyakorlós koromban tovább tanulhattam Barla tanár úrtól, ekkor már az oktatás kisebb-nagyobb speciális fortélyait is. Ez idő tájt már gyakran jelentek meg műelemző cikkei, ekképpen is summázva a tanári pálya tapasztalatait. A "Szép Ilonka" lélektani, nyelvi elemzésére -- amiről írt is -- még egy órájáról emlékszem. Hasonlóan egy nyelvtani-stilisztikai meglátására, József Attila "Hazám" című versének a kezdetéről: "Az éjjel hazafelé mentem, | éreztem, bársony nesz inog, | a szellőzködő, lágy melegben | tapsikoltak a jázminok, || nagy, álmos dzsungel volt a lelkem | s háltak az uccán..." A nyári éjszaka kellemes hangulata és a hajléktalanok nyomora közti ellentét sokkal döbbenetesebb -- fejtegette -- a tények puszta egymás mellé állításával, amit az s kapcsolatos kötőszó fejez ki, mint ha a várt, "szabályosabb" ellentétes mellékmondat következne de kötőszóval.

Barla tanár úr könyvei, tanulmányainak sora, még hosszú időn át kézzelfogható tanúsága lesz az egyéniségének és munkájának. De melléjük legalábbis egyenrangú társként kívánkozik oda egy utólag nehezebben kitapintható, a bibliográfiák által számon nem tartott tény: az, hogy a magyar nyelvet és irodalmat diákok ezreinek tanította kiválóan.

Pár éve a budapesti egyetemen tanítok magyar nyelvtörténetet és a magyar nyelvészetnek egyéb olyan ágait, amelyekkel Barla tanár úr nem nagyon foglalkozott.¹ Mégis -- az általános indíttatáson túl -- nem egy ötletét, megfigyelését tovább tudom adni. Többször láttam, hogy ilyenkor jó pár diák szemében fény csillan meg, kezükben jegyzésre indul a toll. Barla tanár úr, Gyuszi bácsi, Gyuszi bátyám -- úgy tűnik -- az anyanyelv és a hazai irodalom messzire nyúló hajszálgyökerein keresztül ifjú szívekben él, egyre, tovább.

A. MOLNÁR FERENC

Jegyzetek

1. 1982-ről van szó, l. fentebb.