Robert Austerlitz

(1923--1994)

Több operáció után, gyógyíthatatlanul betegen távozott. Tisztában volt helyzetével. Erre mindig is törekedett, aminthogy arra is, hogy a hozzá közel állókat ne veszítse el. Halála előtt nem sokkal még ellátogatott Budapestre is, megkeresett mindenkit, akivel élete csaknem fele idején (amióta átbújva a vasfüggönyön rendszeresen ide látogatott) szorosabb kapcsolatba került. Apja után morva eredetű, anyja miatt amerikai, holott Romániában látta meg a napvilágot és székely cselédlányuktól tanult magyarul, hiszen a családban németül beszéltek. A helyzet még a monarchia öröksége volt, holott apja éppen azért telepedett meg Brassóban, mert a párizsi döntések után Erdély ott maradt minden valamire való szakember nélkül. Aztán a szülők elváltak, és Robert Austerlitz 1938-ban anyjával New Yorkba költözött. Itt gyakorta tapasztalhatta meg a nagyvárosi szegénység mélységeit, sokféle alkalmi foglalkozása volt, még katonai kötelezettségeinek is eleget kellett tennie. Úgyhogy azon kevesek közé tartozhatott, akik a Normandiai Partraszálláskor hadifogságba estek, minek köszönhetően számára a világégés (anélkül, hogy biztonságát próbára tette volna) a bajorországi Landshut melletti barakktáborban ért véget. Visszatérve az Óceán partjára befejezte a Columbia Egyetemen tanulmányait. Itt kötött -- tanítvány és mester kapcsolattal tetézett -- barátságot Lotz Jánossal (az Eötvös Kollégium filoszából idővel Jet-Professor-rá változott későbbi tanártársával). Szaktanulmányai miatt 1958 óta a finnugrisztika professzoraként tartották számon, annak ellenére, hogy Mezzofanti módjára beszélte az európai nyelvek közül a fontosabbakat (tanúja voltam, hogy néhány heti tanulás után rögtönzött televíziós nyilatkozatot adott -- orosz nyelven!) Jól beszélt japánul, három éven át élt az ainuk között és számon tartotta, miként fogyatkoznak. A paleoszibériai nyelvek és finnugorok története az ő számára nemcsak stúdium, hanem mindennapos élménygyűjtési lehetőség volt. Kik éltek az északi hemiszférában, attól kezdve, hogy visszahúzódott a jégtakaró és persze újra kiterjedt? Miként hatott az ökológia a nyelvek és főleg a különböző nyelvű, de egymással mégis rokon emberek sorsára? És egyáltalában, miként érintkeznek az emberek egymással, milyen -- általuk nem is tudott mégis betartott -- szabályoknak engedelmeskednek, ha kicserélik gondolataikat? Mindennapos próba és játék volt ennek az ügynek tisztába tétele számára. "Meg kellene tanulni kínaiul" -- hallottam néhányszor tőle, ha beszélgetésünkben olyan probléma merült fel, amit nem nagyon lehet értelmezni a kínai történelem ismerete nélkül.

Ez a megjegyzés sok mindent elárul róla. Ismereteivel ugyanis nem kérkedett, csak szerényen tudni vélt -- elszégyenítő módon -- sok mindent. Azonkívül még csak nem is sajnálkozott, ha valamit nem tudott, mert a hiány is tény volt számára. Ragaszkodott a tényekhez! Jól el tudta különíteni ezeket a vesszőparipáktól, holott mesterségének egyik legnagyobb szakmai ártalma e képesség ellenkezőjének elhatalmasodása. Így aztán nem is nagyon vettük észre, ha hiányát felismerve, betömte a lyukat. Úgyhogy távol állt tőle a múlt századi gimnáziumokból egyetemekre hagyományozódott tanári pózok fennkölt unalma. Első budapesti látogatásának jelképes aktusa az a sztori, mely szerint őt egy sötétruhás akadémikus gyülekezet leste a repülőtér várócsarnokában, torokköszörülésekkel memorizált díszbeszéddel. Hiába! Az ünnepelt -- szokásos öltözékében, harisnya nélküli strandpapucsban, nyakkendőtlenül, hóna alatt jó egynéhány csomaggal és kezében az amerikai élelmiszerüzletek elmaradhatatlan kellékével, a mindennapi limlommal teletömött papírzacskóval -- felkapaszkodott a városba menő buszra, megkereste szállodáját, a fogadó-delegáció pedig csak esti vacsorája közben settenkedett asztalához. Elkerülték egymást. Ezt az esetet azonban nem mesélte, nem hencegett vele, tudomásul vette, hogy nem vagyunk egyformák, és itt így kell élni. Közvetlen volt, gyorsan teremtett kapcsolatokat és, ami csak kivételesen ritka a világban: szívből tudott nevetni, a humor érzékelésének képességével jócskán teleszívta magát. Értette az emberek örömét és baját.

Persze ő is áldozata lett fogalmaink és értékeink átalakulásának. A "világpolgár" titulusát ugyanis egyre inkább gazdag emberekre szokás alkalmazni, mert otthonosan mozognak mindenütt a sártekén. Robert Austerlitz pedig nem volt gazdag. Ennek ellenére mindenütt otthon volt. De talán leginkább New Yorkban. "Nézd, innen nem kell sehova sem elutazni, mert a világ idejön ebbe a városba" -- szokta volt mondani, s talán ezért szívesen bámészkodott az utcán, néha szóba is elegyedett mindenféle -- mások szemében jogfenntartva -- gyanús alakokkal, s pillanatokon belül élvezve, hogy anyanyelvükön társaloghat velük. Aztán útjaik elváltak és soha többé nem látták egymást. Kollégái közül sokan ezt holmi különcködésnek tartották. Pedig csak a mesterségét gyakorolta. Minthogy legjobb szellemi teljesítményei a művészi és a köznyelvi kifejezés határterületéről valók, csakhogy ehhez nem egyszerűen lexikográfiai ismeretekre volt szüksége. Pedig Robert Austerlitz egyaránt otthonosan mozgott vagy féltucat európai nyelv, egyes finnugor nyelvek, a cigány, a japán az általa talán legtöbb hozzáértéssel felfogott ainu (és más paleoszibériai) nyelv szövegeinek, zenei motívumoknak, nyelvfilozófiai fejtegetéseknek rengetegében. Ennek ellenére (vagy talán éppen ezért) mohón érdeklődött minden napi hír iránt, főleg, ha annak a közlés szellemi adaléka javította meg információértékét. Szinte kifogyhatatlan volt a viccek ismeretében. Nap mint nap próbára tette villódzó szellemét a hétköznapi ész mindmegannyi bölcsességének osztályozása. Mindig kereste, majd rendszerint meg is találta e teljesítményekben a világ különböző sarkában élő és mesélő emberek közös értékeit. Arra volt tehát kíváncsi, hogy mi köti össze (általuk) az embereket. Holott sokan vannak közöttük, akik nem is értik egymás szavát. Annak ellenére, hogy nem tudnak egymással kommunikálni, szellemi reakcióik meglepően hasonlítanak egymásra. Munkamódszerének sajátos megnyilvánulásaként jó néhányszor kiugrasztott pesti ágyamból, mikor otthonából telefonált. Néhány, napi ügyeink tisztázására szánt mondat után viccmesélés következett, lehetőleg az elmondott történetek egybehangzó tanulságainak örömteli felismerésével.

Sok minden foglalkoztatta. Sok mindent be is fogadott. Ha valamit feldolgozott már, szívesen le is mondott az írás -- számára csaknem mindig -- gyötrelmes vagy unalmas műveletéről. Nem állt egyedül, s joggal mondták róla, hogy jó előre túltette magát azon az érzésen vagy annak hiányán, amit tudományos közlemények kedvező fogadtatása vált ki mindannyiunkban. Elismerte maga is, hogy keveset írt. Inkább később visszatért az ügyre, váratlanul, szinte csak rögtönözve, s persze úgy, hogy ne is vegyék észre, korántsem elhamarkodva, jó előre tisztázta már magában, mit is fog mondani, s hogyan, ha közli velünk nézeteit. Előadást rögtönzött tehát ezúttal is, a darab pedig kiérlelt produkció volt. Szóval az írás helyett élőbeszéd! Ő is tudta, hogy ez csak afféle professzori allűr, azok élnek gyakorta vele, akik nem hajlandók vállalni a nádpálcázás hagyományait, ellenkezőleg, csak csevegnek vagy jobb esetben mesélnek, egyáltalában nem feszengenek a katedratulajdonosok szorongásaitól kényszerítve, sokkal inkább elénk tárják teljesítményükkel a művészi ihlet személyes bizonyítékait. Ezért lesznek legalább olyan mértékben magányosok, mint a színházi hősök. Robert Austerlitz tisztában volt helyzetével, legfeljebb hallgatott róla. Talán nem is tartotta ildomosnak legszemélyesebb bajaival traktálni környezetét? Ki tudja? A teljesítményt nézve, valljuk be, nem is nagyon érdekes! A szellem egyik tartományából átlépni a másikba, illegni szédítő mélységek felett, elegánsan és könnyedén gyakorolni a szemfényvesztők mesterfogásait, alighanem ez volt az az időtöltés, amit leginkább szeretett. Erre készült dolgozószobájában is, csakhogy ezt nem lehetett észrevenni. Mindenkinek vannak trükkjei, Robert Austerlitznak is. Aligha a legrosszabbak közül való! Nem is volt sok pályatársához hasonlóan büszke arra, hogy milyen sok cédulát körmölt össze, hogy azokból szófejtéseket fabrikáljon. Hiába, ő maga is elismerte, hogy a kívánatosnál jóval kevesebbet ücsörgött íróasztala mellett.

Köznapi értelemben talán rejtély, hol és mikor dolgozott? Azt hiszem: szakadatlan. Ennek rendelte alá magánéletét is. Ezért nem volt egyetlen szabad perce, s állandóan időzavarral küszködött a szó szoros értelmében: éjt nappallá téve. Aligha egyedülálló teljesítmény, mondhatja akárki. De elég végiglapozni magyarra fordított tanulmánygyűjteményét (Nyelvek és kultúrák Eurázsiában. Bp., 1992) és megbizonyosodhatunk az ellenkezőjéről. Ez a kötet tanítványának, Simoncsics Péternek a buzgalmából és mások megértő figyelmétől kísérve jelent meg. Az itt közöltekből jól megfigyelhető, miként hajtja végre Robert Austerlitz a reá és csakis reá jellemző -- utolérhetetlenül ötletes szellemi tornamutatványait.

Annak következtében, hogy a fonémákat és a morfémákat az emberi érintkezések, következésképpen a saját mesterségének anyagaként fogta fel, számára ugyancsak leegyszerűsödött szakmai hovatartozásának problematikája. Ahhoz a szellemi vonulathoz tartozónak vallhatta magát, amelyet századunk második felének legnagyobb nyelvészei képviseltek. Bár nem volt kenyere a jó értelemben vett spekuláció, mégsem vallhatta magát általános nyelvésznek, holott egyetemes törvényszerűségek megnyilvánulásait akarta tetten érni. Sok mindenkivel tartott kapcsolatot (és alighanem kevesekkel ápolt a világban). Ennek érdekében sokat utazott és szerepelt kongresszusokon, bár saját bevallása szerint sohasem szívesen és egyre lohadó lelkesedéssel. A sokféle kényszer mégis odaűzte különféle egyetemekre, akadémiákra, ahol vendégprofesszor, tiszteleti tag vagy más egyéb rangos cím tulajdonosa volt, az ország szokásai és a szakkörök céhbelijeinek belátásától függően. Mikor hol és miként? Budapesten a Magyar Tudományos Akadémia választotta tiszteleti tagjává 1986-ban. Mindezek ellenére (vagy talán éppen ezért) világcsavargásai közepette megmaradt az utca emberének. (Egy alkalommal Helsinki egyik elegáns étterméből, ahova az amerikai követség egyik tagjával tért be ebédelni, az utóbbi kérésére, mert meg akarta ismerni az étkezési szokásokat új állomáshelyén, illetlen öltözéke, s (szándékoltan) prolis finn beszéde miatt a pincérek frakkos hada kivezette a professzort. A polgárpukkasztás elégtételt remélő szokásának másutt is szívesen hódolt. Ügyelt arra mindenféle szellemi kalandjai közepette, hogy megőrizze empátiakészségét, sőt képességét a mimikri alkalmazására, mert ennek köszönhetően elvegyülhetett az emberek között és kileshette az érintkezések ismétlődő változatosságának közös titkát. Aztán megtért -- több kontinensen élő -- barátainak alkalmilag megvont körébe, s mi boldogan néztük, milyen meggyőzően fejti ki nézeteit.

Most már bizonyosak lehetünk abban, hogy 1994. szeptember 9-e óta ezt már soha nem fogja tenni, s mi sem mondhatjuk Neki: ugye emlékszel?

HOFFMANN TAMÁS