KÁLNÁSI ÁRPÁD, Népi beszélgetések Szatmárból. A debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Magyar Nyelvtudományi Intézetének Kiadványai 63. szám. Debrecen, 1995. (140 lap)

A szerző munkája bevezetőjében szól arról a feladatvállalásról, amellyel a nyelvjárási szövegközlésben mutatkozó hiányt igyekszik pótolni.

A történelmi Szatmár megyének a mai Magyarországon fekvő részében öt kistájon (az Ecsedi-láp vidéke, Szamoshát, Szamosköz, Erdőhát, Túrhát) készültek a szövegfelvételek, s mintegy 15 kutatópont reprezentálja a vidék nyelvjárásának alaprétegét, paraszti kultúráját. A 15 kutatópont az egykori mátészalkai, a fehérgyarmati és a csengeri járás területére esik (hét, öt, ill. három kutatóponttal).

A szöveggyűjtés és -közlés gondolata a szerzőben már akkor felmerült, amikor ezen a vidéken földrajzi neveket gyűjtött és ellenőrzött. Akkor kiválogatta azokat az adatközlőket, akik a tervezett szövegrögzítésben munkatársai lettek.

A kötet anyaga a kutatópontok betűrendjében következik.

Legrövidebb anyagát másfél lap terjedelemben Tiborszállásról közli (mátészalkai járás, az Ecsedi-láp vidéke), ezt témája miatt (a vad kikészítése) nem lehet szorosan a paraszti élethez kötni.

Legtöbb anyagot az ugyancsak a mátészalkai járásban levő, de a Szamoshát kistájhoz tartozó Szamosszegről ad 34 oldal terjedelemben (témái: a szamosszegi szekér, lópatkolás, szán, kenyérsütés, tejkezelés, konyhai munka, fiatalok szórakozása, kendermunka; egy férfi és két női adatközlőtől).

A másfél és a 34 oldal között egy-egy helységből 4-14 oldal terjedelmű az anyag, többnyire 5 lap. Érdekes lenne tudni, hogy mi az oka Szamosszeg ilyen kitüntetett szerepének. Ez a nagy terjedelmű anyag mindenesetre jó lehetőséget szolgáltat a SzamSz. anyagával való egybevetésre.

A tematikai sokféleség egy-egy adatközlő szövegére is jellemző (l. éppen a szamosszegi Kósa Ignác szövegét (59-76. lap), de ugyanaz a téma szinte folytatólagosan jelenik meg Porcsalmáról, ahol 1993. szeptember 17-én Csobay Jenő az 1951-es kitelepítésről, a felesége a hazatérésről beszél.

A tematikai sokszínűséget az Előszó is említi, de a tájékozódást Tárgymutató segíti igazából (138-9. lap). Ebből kitűnik, hogy a 22 adatközlő 70 körüli témát érintett.

A terület reprezentációja, a számos adatközlő, a még számosabb téma biztosítja a kötet tartalmi sokszínűségét.

Az idős és főként paraszt adatközlők kiválasztása a nyelvjárásiasság megjelenésének záloga, s az emlékezetükben még élő események, munkafolyamatok, életmód saját vagy szüleik, nagyszüleik tapasztalatainak megőrzésével több mint másfél évszázad népi emlékezetét fogja át.

KÁLNÁSI ÁRPÁD áldozatos leletmentő munkája a 20 kazettányi felvett anyagából a körülbelül egyharmad közlését jelenti, amelyet 1986 és 1994 között rögzített. A válogatás - mint minden esetben - itt is bizonyára önkényes (is), de a szöveggyűjtemény egészét tekintve szerencsés.

Szerencsés, mert a nyelvjárási sajátosságokat a gondos átírás híven tükrözi. A hangzást ugyan legjobban a kényszerűen nélkülözött kazetta adhatná vissza, de a nyelvjárást ismerő fülében a lejegyzett anyag úgy elevenedik meg, mint a kottafejek a zenész számára. Célkitűzését (a hallott formában történő lejegyzést) akkor is megvalósította, ha az olvasó az adott helyen pl. biztosan hasonulást várna, de az élőbeszédben mégsem következett be.

A nyelvjárási és hangzásbeli sajátosságok tehát híven tükröződnek, s ez feltétlenül hasznosítható a dialektológia tanításában.

A kis Tájszójegyzék (133-7) ízelítőt ad a terület szókincséből. Érdekes képzésű az aláírozsgat 'aláíro(gat)' és az èlhivozsgat 'elhív', s közülük csak az egyik gyakorító jelentésű. A hedera 'sötét karéjos levelű örökzöld kúszónövény; borostyán' jelentésű szót az ÚMTSz. nem veszi fel, a göm 'görcs, csomó' erről a vidékről is adatolva van a SzamSz. alapján is, a sukk 'hosszmérték, két ököl és az egymás felé fordított két hüvelykujj együttes hossza' és a zsinóÄrház 'hosszú, egyenes ház' minden bizonnyal a szókincs régebbi rétegéhez tartoznak, a jegyzékbe felvett jambóÄ sapka (sipka) 'hátrafelé lelógó bojtos sapka' és az inekcijóÄ 'injekció' vagy akár a kádèr 'katonai egység állandó állománya' a szókincs legújabb rétegét képviselik. A kötyföl jelentésének megadásában a 'kotyfol' aligha köznyelvi szó, még szerencse, hogy szinonimája is van 'kotyvaszt'. Helyesen talán kotyfol, kötyföl 'kotyvaszt' lenne. A látóÄ címszónál a jelentésmegadásban: 'minta az elástatott kenderből, hogy lehet-e már költeni' szerintem sajtóhiba került az Æeláztatott" szó helyére. A tizeneggyeden arat vagy a nehéz igán 0l kifejezés önmagában is sokat elárul a táj hajdani sajátos életéről és életérzéséről.

A nehéz igán élő nép emlékezetének faggatása, a gyűjtő háttérben maradása alkalmassá teszi a kötetet a nyelvjárási szövegek sajátosságainak tanulmányozására. Ezt tartom legfőbb nyereségének. Érdekes pl. megfigyelni, hogy az adatközlők mennyire fontosnak tartják a kapcsolattartást kifejező megszólítások, Ækiszólások" alkalmazását, de lehet, hogy a szövegeknek ez a sajátsága kizárólag annak a közeli viszonynak a tükröződése, amelyben az adatközlők az ismerős gyűjtővel voltak.

A nyelvjáráskutatók általában nem tulajdonítanak különösebb jelentőséget a gyűjtő személyes elkötelezettségének, a szülőföld motiváló hatásának a kutatómunkában (sőt olyan véleményt is hallottam, amely ezt inkább károsnak tartja). Véleményem szerint az olyan gyűjtőnek, mint Kálnási Árpád, aki maga is a kutatott táj szülötte, éppen előnyére válik a sok gyermekkori és későbbi tapasztalat, ismeret, amelyek nélkül az adatközlők által lényegtelennek ítélt mozzanatok biztosan elsikkadnának az elbeszélés folyamatában.

A Népi beszélgetések Szatmárból c. kötet tematikai, nyelvjárási, szövegtani értékeivel még hiánypótló voltától eltekintve is igazi figyelmet érdemlő darabja a magyar nyelvtudománynak, közelebbről a nyelvjáráskutatásnak.

Móricz Zsigmond Joó Györgye, a boldog ember nem véletlenül idéződik fel a kötet szövegeinek olvastán, s csak csodálhatjuk, hogy a népi elbeszélést a táj szülötte, Móricz Zsigmond az irodalmi nyelv művészetének milyen csúcsaira emelte.

K. SZOBOSZLAY ÁGNES