NYIRKOS ISTVÁN, Az inetimologikus magánhangzók a magyarban. Debrecen, 1993. (177 lap)

1. NYIRKOS ISTVÁNnak ÆAz inetimologikus magánhangzók a magyarban" című monográfiája szerves folytatása korábbi dolgozatának, amelyben az inetimologikus mássalhangzókat dolgozta fel teljességet megközelítő alapossággal (Az inetimologikus mássalhangzók a magyarban. Debrecen, 1987); tudománytörténeti szempontból pedig részletező áttekintése, kritikai megrostálása, rendszerező összefoglalása és alkotó továbbfejlesztése mindazon megfigyeléseknek, amelyek e témáról a hazai tudományos hagyományban SZENCZI MOLNÁR ALBERTtől napjainkig felhalmozódtak.

De illeszkedik egy másik dicséretes vonalba is. Valójában első monografikus célú értékesítése annak a hatalmas munkának, amely ÆA magyar nyelv történeti-etimológiai szótára" címen erre - és még sok hasonló feldolgozásra - szilárd bázist teremtett és kínál. E tekintetben B. LŐRINCZY ÉVÁnak ÆA magyar mássalhangzó-kapcsolódások rendszere és törvényszerűségei" című dolgozatához mérhető, mely az Új magyar tájszótár anyagát használta fel elsőként hasonló célokra; vagy IMRE SAMUnak ÆA mai magyar nyelvjárások rendszere" című áttekintéséhez, amely ÆA magyar nyelvjárások atlaszá"-nak milliós nagyságrendű adattömegéhez nyúlt egy monografikus kép felrajzolásának szándékával. - Elméleteket gyártó vagy épp csak adaptáló (sőt nemegyszer csupán adoptáló) korunkban örvendetes teljesítmény egy-egy ilyen - nem sziporkázásra törekvő, hanem szolid módon Ævégigcsinált" - mű megalkotása.

2. A dolgozat tehát monografikus céllal dolgozza fel a nyelvfejlődésünk utóbbi évezredében a szótestekbe került vagy hozzájuk tapadt inetimologikus magánhangzók állományát. A szerző ezt a meghatározást adja róluk: ÆAz inetimologikus magánhangzók körébe azokat a szervetlen vagy járulék hangokat sorolom, amelyeknek »nincs etimológiai előzményük«, azaz a magyar nyelvnek azokat a magánhangzóit, amelyek a szó eredeti hangszerkezetéhez képest etimológiai előzménnyel nem rendelkező új hangelemként jelentkeznek" (13). A jelenséget a Æszórványos hangváltozások" nagyobb csoportjába sorolja (15); illetőleg a tézisekben úgy említi, mint Æa sporadikus, az úgynevezett szabálytalan hangváltozások egyik jelentős területét" (Tézisek 3).

A munka felépítése, a tudománytörténeti áttekintés után, az inetimologikus magánhangzó szóbeli helyzettípusai szerint tagolódik. Egymást követi tehát a szótest élére kerülő Æelőtéthangok" (29-38), a hangsúlyos helyzetben előforduló Æbontóhangok" (39-80), a hangsúlytalan helyzetben - általában a második szótagba - betoldódott magánhangzók (81-109), a szóvégi mássalhangzó-torlódást feloldók (110-27) s végül a szó végére illesztett Ævégmagánhangzók" (128-66) fejezete. Ezt a törzsrészt a tanulságokat összegező Befejezés (167-9) zárja le. - Az így megállapított fő fejezetek mindegyike a betoldódó hang színe szerint oszlik további részekre; kezdve a mély hangrendű és folytatva a magas hangrendű magánhangzókkal, általában a felső nyelvállásúaktól az alsóbbak felé haladva. Fontos csomópontot jelentenek az egyes részeket, olykor azok részleteit is áttekintő kisebb összefoglalások, mintegy menet közben előkészítve a fejezeteket záró, majd a dolgozat eredményeit egészében summázó konklúziókat.

E konklúzió lényege, hogy a magánhangzó-betoldódásban az ejtéskönnyítés szerepel az indítékok közt első helyen; de része van a jelenség előidézésében az analógiának, a népetimológiának, a tudatos alakításnak és az alakkeveredésnek is; nem szólva az esetek egy részének felderíthetetlen okáról. Képet kapunk a záró részben azokról a hasonlóságokról és - még inkább - különbségekről, amelyek a szervetlen magánhangzók és az ugyancsak a szerző által korábban alapos vizsgálatnak alávetett szervetlen mássalhangzók megjelenési indítékai között mutatkoznak.

Ami pedig a betoldódó, illetőleg a szótesthez járuló magánhangzó hangrendi jellegét illeti, azt olvashatjuk: a szó eredeti hangrendjéhez alkalmazkodó - úgynevezett Æhasonulásos" - meg annak a mélyhangúak esetében ellene mondó - idézőjelben Æelhasonulásos"-ként jelölt - megoldás Ænem felváltotta egymást a nyelvtörténet folyamán, hanem egymás mellett élt, s harcban állt egymással, de ez a harc igazában nem az egyik vagy a másik győzelmével fejeződött be, hanem igazában folyamatos volt, és talán be sem fejeződött" (A tartalmában több helyen előtűnő megállapítást ebben a pregnáns formában a tézisekből idézem, a füzetke 9. lapjáról, de lásd még könyvének 36. oldalát).

3. Az eddig elmondottakhoz csupán néhány, nem is a lényeget érintő kritikai megjegyzést kívánnék tenni.

3.1. Azt hogy a szerző az inetimologikus magánhangzóknak a szótestbe ékelődését Æszórványos" hangváltozásnak tekinti, el tudom fogadni. A jelenség valóban nem olyan tömeges, mint amilyen annak idején - mondjuk - a nyíltabbá válás volt. De az ennek mintegy szinonimájaként használt Æszabálytalan" kitételt már kevésbé érzem találónak. Persze - példának mondva - a zárhangok hajdani réshangúsodásához, a korábbi hosszúak rövidüléséhez, a tág résű szóvégiek vokalizálódásához képest ez valóban nem szabályos. Ámde nem minden hangtani jelenség szabálytalan, amely nem közelíthető meg hangtani oldalról, nem magyarázható hangtani indítékokkal és törvényekkel. E kérdésre még visszatérek, most csak egy analóg példát említek, más területről.

A magyar toldalékrendszernek elég nagy területét átfogja a hangrendi illeszkedés. Például a tárgyas ragozású többes harmadik személyű alak a feltételes módban: (ők) látnák, de: kérnék. A hangrendi alternáció nyilván Æszabályos". Az alanyi ragozású egyes szám első személyű forma viszont: (én) látnék és: kérnék. Hangtanilag ez nagyon is szabálytalan. Mégis így szabályos, csak épp egy magasabb síkról: a morfológiairól nézve. Merthogy az elsőnek az a természete, hogy illeszkedő, a másodiknak viszont az, hogy nem.

Nos: ha találunk majd olyan magasabb szempontot, olyan felsőbb kategóriát, amely a szervetlen magánhangzók keletkezését, mint hangtanilag megmagyarázhatatlan jelenséget indokoltnak mutatja, akkor talán érdemes pontosabban fogalmaznunk, s efféle meghatározásukat adni: Ænem fonetikai motivációjú hangalakváltozások"; s ebbe illeszteni bele - mégpedig szabályosként - az inetimologikus magánhangzók megjelenését a szótest különféle pontjain.

3.2. Egy ilyesféle törvényre, indítéktípusra, maga a szerző is nemegyszer céloz, amikor - az imént a befejezéséből idézett indítékok mellett - ilyeneket is említ: Æa magyar nyelv nemcsak szó elején, hanem a szó belsejében és szóvégen sem nagyon tűrte el a mássalhangzó-torlódást" (121); messzebbre tekintve: ÆA betoldásnak az a szerepe, hogy a magyar nyelv szóalakjának finnugor jellegéből adódó hangtani sajátságait megőrizze" (39); így hát a szervetlen magánhangzók megjelenésének egyik legfontosabb alapmotívuma szerinte is: Æa nyelv szóalak-rendszertani sajátságainak megtartása, a szótagszerkezet eredeti jellegének bizonyos mértékű átmentése a későbbi nyelvállapotba" (25). - Sajnálom, hogy az összefoglalásban végül is nem ez a szempont került az első helyre, mégpedig döntő súlyú indítékként; amit magam így fogalmaznék meg: a magyar szótagszerkezet, morfonológiai és prozódiai képlet védelme; mintegy kitágítva azt, amit a hangátvetés alapindítékáról írtam hajdan 1943-ban (A hangátvetés a magyarban: MNyTK. 69. sz. 4): a nyelv Æpattern"-jébe való beilleszkedés. Persze ez a mássalhangzók esetében inkább fonotaktikai, a magánhangzóknál viszont magasabb - legalábbis morfonológiai - indítékú.

3.3. S ha már találtunk - vagy mondjuk szerényen: lelni vélünk - egy magasabb szempontot, érdemes megvizsgálni: nem túlzottan formális-e mereven szétdarabolva, azaz betoldódó hangonként ennyire külön-külön vizsgálni egyazon szónak más-más feloldási, illetőleg megoldási formáit. Ez ugyanis azt eredményezi, hogy például a skola magyar utódalakjai közül az oskola az o-nál, az uskola az u-nál, az eskola az e-nél, az iskola az i-nél bukkan elő; s a négy változat csak később, csupán a visszautalás szintjén találkozik (34); mintha bizony nem pusztán megvalósulási formájukban különböznének, hanem netán keletkezésük indítékában is külön-külön magyarázatra szorulnának.

Pedig a betoldódó hangok különbsége alkategória csak magához a betoldódás tényéhez képest. Jelzi ezt a hangrendi eltérések megfejtésének nehézsége is. Erről idéztem (téziseiből) a szerző megállapítását: hogy a változatok között nem időrendi különbség van, hanem olyan harc, amely ma sem dőlt el. Itt bizony érdemes volna utána nézni: nem fedezhető-e fel esetleg földrajzi megoszlás. Nyelvatlaszunknak egy-két térképlapja adhat némi támpontot erre, nem kevésbé az Új magyar tájszótár szócikkeiben felszaporodott változatanyag; meg azoknak a feldolgozásoknak átböngészése, amelyek a történeti nyelvjáráskutatás eredményeként születtek az utóbbi időkben.

4. Amit az imént az előtéthangok szerinti szigorú szétkülönítésre mondtam, az érvényes a bontóhangok, a szóvégi torlódásoldók és az abszolút szóvégre kerülők hangonkénti, s még inkább a szóvégiek jó néhány csoportjának szavankénti, azaz kínos gonddal egyedített feldolgozására is. Túlzott, időnként egyenesen zavaró precizitásnak - elnézést: precízkedésnek - érzem, hogy a szláv brazda alakot folytató barázda a 39., a borozda a 46., a berázda az 56. oldalon tűnik elő, s ezáltal e három hely között tűnik el az a közös jellemzőjük, hogy a szó eleji mássalhangzó-torlódás - a magyar szótagszerkezet védelmében - egyetlen és egyazon szóban oldódott fel; hogy tehát ez a három, formális okokból elkülönített adat érdemi szempontból egy és ugyanaz. - S mehetnénk tovább: az álom : álmot és a dolog : dolgot, de még a murok : murkot is egyazon tőtípust képviselnek; s nyilván nem darabonként, egyedileg fejlődtek és véletlenül találkoztak össze, hanem egy alaktani sorba illeszkedvén, amely kezdődött az etimologikus almu : almut viszony felbomlásával s az így keletkezett álm > álom korrekcióval; folytatódott a más eredetű, de akkor éppen érvényes dolgu : dolgot, esetleg (már vagy még) dolg : dolgot párhuzamnak ehhez a típushoz kapcsolódásával; ami természetessé tette, hogy a később érkezett murk : murkot is elnyerje mai murok : murkot formáját.

A szerző - főleg BENKŐ LORÁND nyomán - gyakran említi egy-egy eset magyarázatául az analógiát. Magam úgy látom (s ezt írtam hajdanán a jelöletlen határozós összetételekről, később pedig az európai vándorszók ráció : racionális típusú tőváltásáról), hogy az analógia csak egy darabig az. Ha az esetek kellő mértékben megszaporodnak, már típusról és szabályról célszerűbb szólnunk; s így egy idő múlva közömbössé válik: mely mintául szolgáló esetek hozták létre a szabályt, s melyeket hozott létre az új szabály, a hozzá való alkalmazkodásuk révén (vö.: MNy. 49: 140; ill. MNy. 69: 20).

Ugyanezt mondhatom arról a végződésről, amelyet ÆTiszta analógia útján létrejött" a-nak nevez a szerző a cinkográfia, az esszéista és a hasonló szavak végződésében. Ezek nem egyszerűen Æa latinos bibliográfia mintájára", illetőleg Æaz -ista végű szavaink analógiás hatására" jöttek létre (így: 134); hanem az alaktani rendszerünkben akkor már meghonosodóban levő -ista képző, illetőleg gráfia utótagú szóalakok csoportjába lépve. - S akkor mindjárt elkülönülnek a gyapora, rizsa stb. formáktól: ezeket egyenként kell magyarázni, azokat nem.

Ezt mondhatjuk a német sonans -n és -l végződés helyén jelentkező -ni, illetőleg -li esetében is. Ezek sem darabonként és egymástól függetlenül váltak ilyenné, hanem egy kicsinyítőképző-félévé adaptálódott -ni, illetőleg -li végződés rendszerbe állása után, aminek megszületését segíthette a - személyneveinkben máig is gyakori - -i kicsinyítőképző. - Általában, és a jelenség példatípusainak, sőt példáinak többségére vonatkoztatva is, azt ajánlanám a szerzőnek: emelje ki és vegye komolyan saját művének különböző helyeiről az ilyen kulcsszavakat: ÆA korabeli szóalakszerkezet rendszerébe illeszkedett" (118); (az olasz eredetű áspa szóról mondva); illetőleg: Ækeletkezésük oka az analógia, azaz az a szóalak-rendszertani sajátság, hogy ..." (151); (az ugor kor utáni jövevényszavak tővégi magánhangzójának eredetéről szólva). S akkor nem kényszerül a legalsó nyelvi szinten, a fonetikáén vizsgálni azt, ami ennél magasabbnak függvényében értődik csak meg; s nem kell egyedenként magyaráznia azokat az eseteket, amelyeket kategóriájuk értet és indokol.

5. E szemlélet alkalmazásával jutnánk el annak felfedezéséig: mit kellene és volna érdemes vizsgálni még a továbbiakban. Ez persze nem kritika már részemről, nem is hiányolás, csupán továbbmutatás; mondhatnám: a kibic közbeszólása, akinek tudvalevően semmi sem drága.

5.1. NYIRKOS ISTVÁN mintaszerű feldolgozásából ugyanis megtudjuk: hogyan oldódott meg a szótest különböző pontjain a morfonetikai rendszerünkbe való beillesztés. Ha valaki majd, persze hasonló alapossággal és részletességgel, kiegészítené ezt az anyagot annak vizsgálatával, hogy mit oldott meg ez a folyamat - azaz: mit oldott fel a rendszerhez való alkalmazkodás, és (ami ugyanilyen fontos!) hogy mit nem -, akkor eljutnánk talán a miért kérdéséig, illetőleg a rá adható válasz megadásáig.

A szó belseji torlódásokat feloldó hangokról - bár külön a hátul s külön az elöl képzettekről (98-100, ill. 104-6), majd ugyanígy kettéválasztva a szó végi torlódásokat feloldókról (118-9, ill. 120-2) jó összefoglaló képet kapunk. A táblázatokból megállapítható, mely magánhangzók milyen mássalhangzó-torlódások tagjai közé kerültek. Aki átforgatja és keresztben összesíti őket, arról is képet nyer az adatokból, hogy milyen torlódások oldódtak fel általuk. S aki még tovább vizsgálódna, most már a torlódások felől, azt is kimutathatná: milyenek nem, illetőleg ritkábban, esetleg csak kivételesen. Szemre is látni: szó belsejében a nazális + homorgán explozíva kapcsolat feloldása igen ritka; szó végén is csak akkor jelentkezik inkább, ha mássalhangzós kezdetű toldalék követi, illetőleg követheti.

Ezért hiányzik számomra egy-egy ugyanilyen áttekintés az előtétül szóélre kerülő meg a szókezdő torlódást feloldó hangokról; azaz hát azokról a szó eleji torlódásokról, amelyek e két forma egyikében vagy másikában oldódnak fel. Mert nyilvánvaló: ez a két jelenség egyazon dolognak két arca. Magam valamikor a toromba és az otromba párhuzamában véltem felfedezni effélét, mindkettőt a szláv tr"ba előzményhez kapcsolva. (S persze ide tartozik a szókezdő torlódás egyik tagjának elejtése is, amire az iskátulya mellett meglevő katulya lehet a típuspélda.) - Izgalmas volna egybevetni: milyen kapcsolatok oldódnak fel így, milyenek úgy vagy amúgy; s melyek azok, amelyek megőrzik eredeti formájukat; - mert azért olyanok is vannak jócskán, legalábbis a későbbi jövevényeknek köznyelvivé lett formái között.

5.2. Még távolabbra mutatna kialakítani az inetimologikus magánhangzók beékelődésének - vagy a magam szája íze szerint mondva: a magyar morfémaállomány prozodikus rendszerébe illeszkedésnek - olyasféle átfogóbb, most már nem parcellázó és parcializáló, hanem nagyon is felülnézetből közelítő képét, amilyet az inetimologikus mássalhangzókat feldolgozó előző mű (NYIRKOS ISTVÁN, Az inetimologikus mássalhangzók a magyarban. Debrecen, 1987.) végén kaptunk a szerzőtől, és csekély fáradsággal továbbfejleszthettünk. Nem feladatom, de nem tudok ellenállni a csábításnak, hogy felvillantsam: mit árul el annak a műnek záró táblázata (172-3) annak, aki egy kissé megfaggatja.

E munkájának imént említett helyén a szerző táblázatba foglalja a mássalhangzó-betoldódások típusait s a bennük előforduló esetek mennyiségét, illetőleg az egyes betoldódó hangok százalékos részesedését az összesből. Az indítéktípusok két nagy csoportja: a ÆFonetikai okokkal magyarázható inetimologikus hangok" és: ÆAz inetimologikus hangok keletkezésének nem fonetikai okai". Mindkét típusban megkapjuk külön-külön a szó elejére, a szó belsejére és a szó végére kerülő hangok adatait. Átszámolásuk során kihagytam a (szó belsejében jelentkező) hiátustöltőket (ez az összes Æfonetikai okokkal magyarázható" szó belsejieknek 53,3%-a) és a puszta írássajátságnak tekinthetőket (ez a nem fonetikai okokból keletkezettekből a szó elején és végén jelentkező összeshez képest 23,9%).

Az összesítésből a következők derülnek ki:

a) Az összes (számba vett) esetből

fonetikai okokkal         60,6%     
magyarázható:                       
egyéb okokkal             39,4%     
magyarázható:                       

Ez a kép - mint minden Æáltalános átlag" - eltakar egy igen fontos mozzanatot. Helyzetekre bontva ugyanis az összképet, ezt találjuk:

b) A betoldódások motivációs megoszlása helyzetenként

               fonetikai    egyéb okokból  
                okokból                    
szó elején:            8,6%          91,4% 
szó                   58,1%          41,9% 
belsejében:                                
szó végén:             4,4%          95,6% 

Érdemes ezek után az első és harmadik csoportot, a szó elején és szó végén jelentkező Æszószéliekét" egybevonni. A kép így alakul:

c) A szélső és belső helyzet(ek)re jellemző arányok:

                      fonetikai       egyéb okokból  
                      okokból                        
szószélen: (elején +             5,5%          94,5% 
végén)                                               
szó belsejében:                 58,1%          41,9% 

Ennek már van üzenete az inetimologikus magánhangzók dolgában is. Visszajelzi, hogy a szó eleje és vége jóval nehezebben tűri a mássalhangzó-torlódást, mint a szó belseje, tehát ellenáll e pontokon újabb torlódások keletkezésének; - ami másik oldala annak a tendenciának, hogy igyekszünk feloldani a nyelvünkbe kerülő újabb elemekben a meglevőket. - Érdekes volna hát tudni: mik a fenti három helyzettípusban az inetimologikus magánhangzók keletkezésének - vagyis a mássalhangzó-torlódások ily módon való feloldásának - részesedési arányai.

6. Mindez azonban, ismétlem, már nem a mostani dolgozat feladata, hanem egy (esetleg több) következőé. Az anyag ugyanis - mindamellett, amit a szerző maga leszűrt belőle - alkalmas a fantáziák további megmozgatására is. Így hát a szerző, vagy valamelyik olvasója-felhasználója, további célokra is ki tudja aknázni még azt az anyagot, amelyet összegyűjtve, részletezően megvizsgálva és tanulságosan - tárgyához mérten még azt is hozzá kell tennem: emészhetően, majdhogynem olvasmányosan tálalva - kezünkbe kaptunk.

A mű stílusáról ugyanis érdemes külön is szólnom. Ellentétben a széles körben terjedő tudományoskodó, elméletieskedő, termilogitiszben szenvedő (s e sajátságaival olykor csak az alaposság és elmélyedés hiányát palástolni igyekvő) agytornászati produktumokkal, a dolgozat megfogalmazása világos, szakkifejezései érthetőek, a saját alkotásúak is sikerültek.

Mindössze három terminológiai jellegű kifejezés megfontolására tennék javaslatot.

Néhányszor, például Horger tanulmányát ismertetve, előfordul ez a kifejezés: ÆKét szótagkezdő mássalhangzó között", illetőleg: ÆKét szótagzáró mássalhangzó között" (21). Talán pontosabb volna így: ÆSzótagkezdő mássalhangzó-torlódás tagjai között", illetőleg Æszótagzáró mássalhangzó-torlódás tagjai között". Hiszen a szótagot kezdeni vagy zárni csak egy mássalhangzó képes; amiképpen éhgyomorra is csak egyetlen keménytojást ehetünk meg.

Talán ennek a rövidre zárt és kissé pongyolára sikerült elnevezésnek megfelelője ez a többször előtűnő és láthatóan terminus igényű megfogalmazás a szervetlen magánhangzókról: Æamelyek a szóeleji mássalhangzó-torlódások közé ékelődnek" (pl. 39). Lehet a torlódások közé?! Vagy így igaz: Æmássalhangzó-torlódásokba", vagy így: Æmássalhangzó-torlódások tagjai közé".

S talán a - szintén terminusként használt - függőség is felváltható volna ezekben: ÆA betoldódó ... magánhangzók függősége az első szótag magánhangzójától" (107, de 119 és másutt is) ezzel: függése.

7. A következőkben summázom az eddig elmondottakat, és mondom ki explicite azt, ami belőlük következik:

NYIRKOS ISTVÁN a magyar hangtörténetnek egy olyan kérdését dolgozta fel monografikus teljességgel, amely valójában túlmutat a hangtanon, még a fonotaktikán és a morfonológián is, és a magyar szóalakszerkezet rendszerének örökölt formájára, majd lassú átalakulására derít fényt. Ehhez forrásanyagul a legtestesebb és legmegbízhatóbb összefoglaló forrást, A magyar nyelv történeti-etimológiai szótárát használja fel alapként, kiegészítve a szakirodalom minden fontosabb darabjával. Aprólékos vizsgálattal megállapítja a szótestekben etimológiai alap nélkül szereplő, azaz inetimologikus magánhangzók beékelődésének típusait, e beékelődés indítéktípusait aprajában, s utána igyekszik mindezt magasabb összefüggésekbe ágyazni. Ezzel mintát szolgáltat hasonló jelenségeknek hasonló jellegű feldolgozására; tanúságot téve egyben arról is, hogy az általa hosszú idő óta művelt tudományterületen önálló, sőt példát adó kutatótevékenységre alkalmas és képes.

DEME LÁSZLÓ