KIS TAMÁS
(Debrecen)
A szleng szótárazhatóságának néhány kérdése
"A szleng: nyelvi deviancia, a szlengkutatás: nyelvészi deviancia" - foglalható össze az a magyar nyelvészetben meglehetősen elterjedt vélemény, amelyik még az elmúlt években is tapasztalható volt. Ebből a kedvezőtlen megítélésből egyértelműen következett, hogy a II. világháborút követően az utóbbi egy évtized kivételével a magyar nyelvtudományban a szleng csak a fiatalság helytelen nyelvhasználatának illusztrálására szolgált, s mint a nyelvi magatartás egyik kóros esetét, a szlenget leginkább a nyelvművelés érdekeltségi körébe sorolták, gyakran kifejezetten károsnak ítélt jelenségként számon tartva. "Komoly" nyelvészeti munkákban legjobb esetben is csak mint kuriózum került elő egy-egy elterjedtebb szlengszó.
A szleng mellőzését az 1945 utáni időszakban részben politikai okokkal magyarázhatjuk, ugyanis "A szleng kutatása nyílt társadalomkritikai következtetések megfogalmazását tette volna kikerülhetetlenné: át kellett volna gondolni a társadalom leírására alkalmazott - propagandisztikus - szociológiai kategóriák érvényességét, és konstatálni a mentalitás alapvető eltérését az ideológiától" (SZILÁGYI MÁRTON: BUKSZ 4: 430).
Nem szabad azonban megfeledkeznünk arról sem, hogy II. világháborút megelőző időszak nyelvészeti kutatásaiban is csak periferikus témaként szerepelt a szleng, és a vizsgálódás szinte csak a tolvajnyelvre és a diáknyelvre korlátozódott. Nem véletlen, hogy SÁGI ISTVÁN könyvészete mindössze öt argó és egy diáknyelvi szótárt (MNyTK. 18. sz. 38), vagy inkább füzetnyi szójegyzéket tud megemlíteni, és az azóta eltelt több mint hetven év alatt se nőtt számuk háromszorosára se.
Napjainkra a szleng "hátrányos megkülönböztetése" eltűnőben van, a fent elmondott szakmai és politikai okokból eredő nézet kezd háttérbe szorulni; a szlenget egyre többen szociolingvisztikai problémaként kezelik, s kezdik felismerni a nyelv életében betöltött szerepét. A szleng ugyanis mind nyelvi, mind nyelvészeti szempontból kiváló kutatási terep, amellyel nemcsak színes, humoros kifejezései miatt érdemes foglalkozni - egyfajta nyelvmegújító, -frissítő funkcióját vizsgálva -, hanem mint olyan nyelvtörténeti, nyelvfejlődési "kísérleti laboratóriummal" is, amely a nyelv és a társadalom, a nyelv és az egyén kapcsolatára rendkívül érzékenyen reagál. Nem új felismerés ez persze, BÁRCZI GÉZA már 1932-ben így írt erről: "Ezeknek a különös nyelveknek tanulmányozása már csak a szókeletkezés, nyelvbővülés elvi (a kiemelés tőlem: K. T.) szempontjaiból is igen érdekes, hiszen itt a szemünk előtt végbemenő folyamatról van szó, amelynek így nem egyszer minden fázisát megfigyelhetjük. De fontos e probléma megvizsgálása a köznyelv szempontjából is, hiszen szakadatlanul szívárognak a budapesti koiné-ba az argot-szavak" (MNyTK. 29. sz. 7). Hasonló gondolatokat manapság már nyelvtörténeti munkákban is olvashatunk (vö. BENKŐ, A történeti nyelvtudomány alapjai. Bp., 1988. 234).
Az utóbbi évek szaporodó tanulmányai ellenére a szleng, illetve a szlengek kutatása Magyarországon még gyerekcipőben jár, épp ezért célszerűnek látszik a közel jövőben néhány olyan elméleti kérdés tisztázása, amely nélkül még szleng adekvát nyelvészeti fogalomként való használata is megkérdőjelezhető a magyar nyelvtudományban. Ám hogy a vizsgálatokban előrébb lehessen lépni, előbb az anyaggyűjtésben mutatkozó hiányokat kell pótolni, és számba venni, mit ért el a magyar szlengkutatás.
Mostani előadásomban a számos kérdés közül csak egy a szleng szótárazását érintő témakör felvetésére vállalkozom, figyelmen kívül hagyva a konkrét szótári munkák olyan érdekes kérdéseit, mint például a szleng szinonimabőségének, nagy mennyiségű frazémájának feldolgozása szótárformában, vagy a stilisztikai minősítés problémaköre a szlengben.
A továbbiakban arra szeretnék kitérni, hogy mi tekinthető szlengjelenségnek, e jelenségek közül melyek szótárazhatók, továbbá hogy a szleng jellegzetes tulajdonságai (például változékonysága, erős szituációhoz kötöttsége, fatikus funkciója stb.) hogyan mutathatók be szótárként, egyáltalán bemutathatóe a szleng szótárformában?
Maga a szleng műszó meglehetősen későn tűnt fel a Magyarországon, jóllehet BÁRCZI GÉZA a szleng (ahogy ő nevezte: argó) várható megjelenését már több, mint fél évszázada megjósolta 1. jegyzet (i. h. 2-3, 4). A magyar szleng történetének és magának e nyelvi jelenségnek az első összefoglaló leírása ZOLNAY VILMOS és GEDÉNYI MIHÁLY nevéhez fűződik (A magyar fattyúnyelv szótára. 1-24. Kézirat. Bp., 1945-1962, 1967. 1. füzet). Sajnos hatalmas, huszonnégy kötetes, több tízezer adatot tartalmazó szótáruk és az általuk képviselt szemlélet semmilyen hatással nem volt a magyar csoportnyelvek kutatására. KOVALOVSZKY MIKLÓS határkőnek számító cikke (Az ifjúság nyelve: Valóság VI/5: 66-75) után a "fattyúnyelv" (azaz a mai értelemben vett szleng) vizsgálata helyett az ún. ifjúsági nyelv feltárásával igyekeztek pótolni nyelvészeink nyelvünk eme színes részrendszerének hiányzó leírását, ZOLNAYék eredményeiről tudomást sem véve.
Ennek az új irányzatnak a megjelenését a szlengkutatás szempontjából korántsem tarthatjuk szerencsésnek. Az "ifjúsági nyelv" terminusnak 'a fiatalság által beszélt többé-kevésbé egységes csoport- vagy rétegnyelv' jelentésben való használata egyrészt túlságosan leszűkítette a vizsgálandó területet, másrészt a szleng működése, rendszere kapcsán felmerülő kérdések megválaszolását a jelenségek puszta leírásával igyekezett pótolni. E leegyszerűsítő közelítésmódból következik, hogy az így nyert elméleti megállapítások csak részben állják meg a helyüket, például az az okfejtés, mely e szociolektus stílusát, keletkezését, használatát mint nemzedéki problémát tünteti fel, erősen vitatható (vö. pl. BACHÁT, Az ifjúsági nyelv kialakulása: Irodalom és Nyelvtudomány. Acta Academiae Paedagogicae Nyíregyháziensis tom 9/D. Nyíregyháza, 1982. 53-58). Hasonlóan vélekedhetünk a szlengben tükröződő nyelvi deviancia nyelvművelési kérdésként való felfogásáról is.
Ez az irányzat teljesen kizárta vizsgálataiból azt a szókincsanyagot, amely a magyar értelmező szótárakban bizalmas, familiáris (ritkábban argó, durva, gúnyos, tréfás) minősítéssel szerepel, s amely az ún. ifjúsági nyelvi szavak és kifejezések mellett a szlengnek egyik legfontosabb része (ld. például ANDRÁS-KÖVECSES "Magyar-angol szlengszótár"-ának szóanyagát - Bp., 1989).
Az ifjúsági nyelvi kutatások egyik alapvető tétele az volt, hogy a vizsgált csoportnyelv a legújabb időkben fejlődött ki erős tolvajnyelvi hatás alatt bizonyos diáknyelvi előzményekből. A szleng (és az ennek egy szeleteként felfogható ifjúsági nyelv) eredetét keresve azonban nem szabad elfelednünk, hogy ennél sokkal erősebbek azok a szálak, amelyek a magyar szlenget a városi és a nem városi népnyelvhez kötik (vö. BÁRCZI: MNny. 4: 73). Csoportnyelvünknek ez a rétege több évszázadra visszamenően nyomon követhető. RÉTHEI PRIKKEL MARIÁN "Régi magyar tréfaszók" címen közölt, régi szótárainkból és neves íróinktól (Dugonitstól, Pázmánytól) gyűjtött szóanyaga (MNy. 3: 289-301, 337-44, 385-95) bőven (majdhogynem teljes egészében) a régi magyar szlengre hoz példákat: csömörfőző 'rossz szakács', nyakborbély 'hóhér', lopész 'tolvaj', vigyorgó 'gége', kutyaszorító 'szűk utca', czigányarany 'hamis pénz', csalafurdi 'ravasz', égbevigyorgó 'csillagász', hústorony 'nagy testű ember', hátuldúdoló 'fenék', csigapósta 'lomhán járó ember' stb. (vö. még SIPOS, Hasonlóságok a népnyelv és a szleng között: Tanulmányok a magyar nyelv múltjáról és jelenéről. Szerk. HAJDÚ M. és KISS J. Bp., 1981. 229-32).
Az 1980-as évekig csak elvétve találkozhattunk olyan tanulmánnyal (legszebb példája KOLOZSVÁRI GRANDPIERRE EMIL főleg angol nyelvű szakirodalomra támaszkodó esszéje: Utazás az argó körül: Kritika III/5: 39-46), amely a szlenget több-kevesebb sikerrel a maga teljességében igyekezett bemutatni. Magának a szleng terminusnak a bevezetését is csak 1980-ban javasolta PÉTER MIHÁLY (Nyr. 104: 273-81).
PÉTER tanulmánya jó alapja a további kutatásoknak, és érvei alapján helyesnek látszik az eddigi pesti nyelv, nagyvárosi nyelv, a tágabb értelemben használt argó, zsargon, jassznyelv vagy a leginkább idesorolható ifjúsági nyelv elnevezések felváltása a szleng szakszóval (vö. Nyr. 104: 273-6; SIPOS: MNyRét. 867).
A szleng mibenlétének meghatározása korántsem egyszerű dolog. Több ezerre tehető a (főleg angol) szlengről íródott tanulmányok száma, ám egy idő után a kutató mégis hajlamos egyetérteni PENTTINENnel, aki szerint a szlenget "mindenki ismeri, de senki sem tudja meghatározni" (Sotilasslangin sanakirja. Porvoo-Helsinki-Juva, 1984. 10). Ez a meghatározás kétségtelenül igaznak látszik, a kutatás során azonban nemigen alkalmazható, ezért célszerű továbbra is azt a felfogást vallanunk (szemben például az ÉKsz. vagy a VilirLex. definícióival), hogy szleng alatt értjük "azokat a többnyire kérészéletű új szavakat vagy régi szavaknak azokat az új jelentésváltozatait, melyeket a hétköznapi élőbeszéd a tréfás hangulat keltése vagy a kifejezés színességének fokozása vagy az újszerűvel való játék öröme vagy a nyomaték kedvéért használ" (ORSZÁGH: SzótTan. 361; a szleng néhány részletkérdéséről ld. KIS TAMÁS, KatSzl. 8-15).
A szleng születésével és működésével kapcsolatosan nagyon fontos leszögezni, hogy ez elsősorban (szociál)pszichológiai (a nagyon kevés erre vonatkozó tanulmány közül ld. FRANK K. SECHRIST, The Psychology of Unconventional Language: The Pedagogical Seminary XX (1913)/4: 413-459) és nem nyelvészeti probléma. Más vonatkozásban még olyan véleményt is ismerünk, mely szerint a szleng esetében a nyelvi anyag csupán járulékos kutatási téma (SZILÁGYI: i. h. 429). A lélektani vonatkozásokra a szlenggel foglalkozó nyelvészeti cikkek szinte kivétel nélkül utalnak is (a legismertebb PARTRIDGE összefoglalása, amely tizenöt pontban sorolja fel a szleng keletkezésének okait: Slang To-day and Yesterday. London, 1933. 6-7; magyarul: ERDŐS: Nyr. 112: 144-5), de elégséges módon nem érvényesítik ezt a szempontot, s tegyük hozzá: az idevágó pszichológiai kutatások híján nem is érvényesíthetik.
A szlenget nyelvi jelenségként sokkal tágabban kell értelmeznünk, mint eddig szokásos volt. Elkerülhetetlen véleményem szerint, hogy a szleng meghatározásakor szakítsunk a magyar nyelvészetben napjainkra kialakult (javarészt az ifjúsági és tolvajnyelvi kutatások eredményein alapuló) nézetettel, mely szerint a szlenget a fiatalok elkülönülési szándéka, a kamaszkor lélektani sajátosságai, esetleg a nyelvi relaxálás hozza létre. A szleng kialakulásának nyelvi sajátosságait keresve nagyon fontos lenne újabb, nem egy-egy nyelvhez vagy társadalmi csoporthoz, illetve történelmi korszakhoz kötődő szempontok bevonása. A szleng ugyanis nem egyszerűen egy bizonyos civilizációs szintre eljutott népesség vagy szociális csoport nyelvváltozata, a modern kor egyfajta városi népnyelve, hanem ennél térben és időben egyaránt jóval elterjedtebb jelenség, mi több: a szleng nyelvi univerzálé. Létrejöttének egyik alapvető, talán legfontosabb feltétele egy olyan beszélőközösség, amelynek tagjai napi intenzív beszédkapcsolatban állnak egymással. Ha ez az intenzív beszédkapcsolat megvan, akkor a nyelvben feltűnnek a szlengjelenségek. Minél intenzívebb a beszélőközösség tagjainak (beszéd)kapcsolata, annál gyakoribbak a szlengjelenségek a beszédben. Ennek megfelelően a szleng minden beszélt nyelvnek minden korszakában jelen van.
Ezen hipotézis igazolása nem egyszerű, hiszen a világ nyelveit nézve meglehetősen kevés anyag áll rendelkezésünkre e téren, különösen a nem európai kultúrkörbe tartozó nyelvek esetében. A régiségből se nagyon vannak adataink, ami tulajdonképpen természetesnek is nevezhető, hisz szleng jellegzetesen szóbeli jelenség, írásos emlékei csak elvétve kerülnek elő. Tudjuk azonban, hogy már a szanszkrit nyelvben is voltak szlengszavak (vö. kapala 'tál' --> 'fej': PEI, Szabálytalan nyelvtörténet. Bp., 1966. 170), és hogy az újlatin nyelveknek a vulgáris latinból magyarázott szavai (ld. TAMÁS, Bevezetés az összehasonlító neolatin nyelvtudományba. Bp., 1969. 35-40; PEI, uo.) mögött gyakran szintén a ma szlengnek nevezett jelenséget sejthetjük: equus 'ló' ~ caballus 'gebe' >> francia cheval, spanyol caballo, olasz cavallo 'ló'; latin follis 'bőrzsák, fújtató' --> 'balga, esztelen, bolond' >> francia fou 'bolond'; testa 'cserépedény' --> 'fej' >> francia tête, olasz testa 'fej'.
Az általános felfogás szerint a szleng köznyelvi jelenségként értékelhető csoportnyelv (vö. PÉTER: i. h. 275; NYIRKOS: MNyj. 24: 27), egyfajta városi népnyelv, mely a köznyelvtől csak szókincsében és frazeológiájában tér el. Ezzel a véleménnyel azonban nehéz egyet érteni, hiszen pusztán arról van szó hogy a szleng(ek) használatához - mivel a csoportnyelvek vitathatatlanul nyelvi részrendszerek (vö. SEBESTYÉN: MNyRét. 109) - a beszélő hétköznapi társalgásának nyelvére mint hordozóra van szükség. Ez a társalgási nyelv - a csoportnyelvekhez való viszonyában nevezhetnénk talán bázisnyelvnek 2. jegyzet (vö. HANGAY: MNyRét. 412) - lehet a köznyelv vagy egy nyelvjárás is. A bázisnyelvtől függ - és ez vonatkozik más csoportnyelvekre is (vö. HUTTERER: ÁNyT. 1: 159) -, hogy a szleng az adott pillanatban köznyelvi vagy nyelvjárási jelenség-e, bár ez a szleng szempontjából irreleváns, hisz a jakó 'kabát' attól még szlengszónak minősül, hogy esetleg egyes vidékeken jakóu-nak ejtik. Nyilvánvaló, hogy a szlenget csak bizonyos megszorításokkal lehet köznyelvi jelenségként számon tartani, mint ahogy a nyelvjárási környezetben előkerülő szleng kifejezéseket is csak kellő mérlegelés alapján minősíthetjük nyelvjárásinak.
A szleng viszonylagos önállóságát a bázisnyelvtől jól mutatja a finnországi svéd anyanyelvű katonák beszéde is, akik a finn katonai szleng szavait svéd bázisnyelvükbe illesztve használják (PENTTINEN, i. m. 11).
A köznyelvbe besorolva a szlenget sokan hajlamosak ezt a nyelvi réteget homogén nyelvváltozatként kezelni. A helyzet azonban ennél jóval bonyolultabb, hisz a szleng nem tekinthető egységes szociolektusnak. PARTRIDGE például huszonöt fajtájával foglalkozik Slang To-day and Yesterday c. könyvében, és a Dictionary of American Slang is tizenhárom fajtáját különbözteti meg a katonaság szlengjétől kezdve az alvilágén és a baseballjátékosokén át az egyetemistákéig (i. m. Szerk. H. WENTWORTH-S. B. FLEXNER. New York, 1960. VII). KARTTUNEN vélekedését elfogadva (Nykyslangin sanakirja. Porvoo-Helsinki-Juva, 1979. 8) a különböző szlengfajtákat három nagyobb típusba sorolhatjuk: meg kell különböztetnünk a közszlenget, amely a nyelvet beszélők számára általánosan ismert dolgokat, fogalmakat megnevező országszerte elterjedt szlengjelenségek összefoglaló neve; a területi szlengeket, melyeknek érvényessége területileg korlátozott; és a szakszlengeket, amelyek foglalkozás, hobbi, érdeklődés alapján tömörülő csoportokban alakulnak ki, és szorosan kapcsolódnak az adott szakma szaknyelvéhez is.
A legtöbb ismert magyar szlengfajta a szakszlengek közé tartozik (diáknyelv, katonai szleng, narkósok szlengje, sportszleng stb.), a közszleng szavait leginkább az ifjúsági nyelvi adatok között találhatjuk meg. A területi szlengekről jóformán semmit sem tudunk, bár meglétük a nyelv természetéből következik, és aligha vitatható, hogy "a beszélt nyelvnek minden változata a területi nyelvváltozatok kategóriájába is sorolható (...), ha nem is minden nyelvváltozatnak ez a legjellemzőbb és legfontosabb meghatározója" (IMRE S.: MNyRét. 62). A csoportnyelveknek erre a sajátosságára nem nagyon figyeltek még fel a magyar kutatók, pedig nyelvjárásaink szókincsét átrostálva minden bizonnyal számos szóról, kifejezésről bebizonyosodna, hogy a közösség nyelvében szlengként funkcionál (vö. pl. NyF. 34. sz. 50-2). A magyar ifjúsági nyelv kutatása során csak elvétve közöltek ide vonatkozó adatokat, a diáknyelvből például BACHÁT közölt néhány területileg kötött (nyíregyházi) szót (AnyKöz. 110-1; ld. még KIS, KatSzl. 16-7).
Ezek a főbb szlengtípusok természetesen csak az elméletben alkothatók meg, hisz az élő beszédben egymással és más nyelvi rétegekkel keveredve jelennek meg a beszélőközösség, illetve az egyén nyelvében. A legtöbb nehézséget a tipizálás szempontjából a tolvajnyelv okozza, ez ugyanis egyrészt szaknyelvnek 3. jegyzet tekinthető, hiszen olyan fogalmakat nevez meg, amelyek a bűnöző "szakma" műveléséhez szükségesek, másrészt pedig szleng, amit jól mutatnak a tolvajnyelvi szótárainkban található köz- és szakszleng kifejezések. Mint beszédstílus (e terminusról lentebb kissé részletesebben szólok), a tolvajnyelv leginkább a szlengbe sorolható, de zsargon vonásai is vitathatatlanok. 4. jegyzet A tolvajnyelvnek ez a sokszínűsége okozza, hogy nyelvi rétegződés modellekben általában önálló típusként említik, bár a csoportnyelvek két fő típusa (a szleng és a szaknyelv) közül inkább a szlengbe tartozik, ide sorolja ZOLNAY-GEDÉNYI szótára is.
Bonyolítja a szleng meghatározását - és egyben a szótári anyag kiválasztását -, hogy szlengen két egymással szorosan összefüggő, de a leírás szempontjából élesen elkülönülő, ám eddig el nem határolt nyelvi jelenséget értenek. A szleng egyrészt szó- és kifejezéskészlet, másrészt pedig egy sajátos nyelvhasználati forma, beszédstílus vagy BAHTYIN terminusát átvéve: a beszéd egyik műfaja (A beszéd és a valóság. Bp., 1986. 357-418).
A szlengben beszélés (a szleng mint műfaj) együtt jár (hisz annak eredménye) egyfajta (gyakran fanyar, cinikus) humorral, tréfával és az ezt alátámasztó könnyed, sőt nyegle viselkedésmóddal és világszemlélettel (vö. VIDOR ZSUZSA, A diák jassznyelv és jasszmagatartás. (A Zabhegyező ürügyén): Valóság VII/9: 69-75). A szlengben beszélő a világot egyfajta erős érzelmi szűrőn keresztül szemléli. Ez az erős érzelmi szűrő a szlengben a szavak és kifejezések emocionális színezetében nyilvánul meg. Az irodalmi nyelvvel összevetve a szleng szókincse általában lenéző, lekicsinylő stílusárnyalatot hordoz, ami abból következik, hogy a beszélő a megnevezett dolgokat, jelenségeket, cselekvéseket erős kritikával (elsősorban negatívan) szemléli, és ezt - leggyakrabban familiáris, esetleg tréfás, humoros vagy éppenséggel durva, sértő formában - ki is fejezi (SZUDZILOVSZKIJ, Szleng - czto eto takoje? Anglijszaja prosztorecsnaja vojennaja lekszika. Anglo-russzkij szlovar vojennogo szlenga. Moszkva, 1973. 10). A megszülető kifejezésekben jól megfigyelhető - HANKISS ELEMÉR szóhasználatával élve - a nyelvi elemek "energiájának feltranszformálása" (Az irodalmi kifejezésformák lélektana. Bp., 1970. 118-20 és a kk.). Ez a jelenség magyarázza, hogy vannak, akik a szlenget és a szépírói nyelvet rendkívül közelállónak érzik (vö. PÉTER: i. h.).
A szavak "energiájának feltranszformálása", az erős érzelmi töltés miatt a nyelvleírás szempontjából stilisztikai minősítésekkel jellemezhető (durva, pejoratív, megvető, lenéző, ironikus, gúnyos, tréfás, bizalmas, kedveskedő stb.) kifejezések jönnek létre. (Jól mutatják a szleng átlagostól eltérő érzelmi telítettségét KÖVESDI-SZILÁGYI katonai szlengszótárának (MCsopnyDolg. 38. sz.) majd mindig felkiáltójelre végződő példamondatai.) Ezért is tartja (főleg az angol nyelvű) szakirodalom egy része a szlenget elsősorban stiláris nyelvi rétegnek (SzótTan. 361).
A beszéd emocionális feltöltésének igényéből következik, hogy a szleng legfontosabb "szóalkotási módjának" az érzelmi szóalkotást nevezhetjük, a szavak, kifejezések stiláris minőségének minden jelentés- és alakváltoztatás nélküli megváltoztatását. 5. jegyzet Természetesen az érzelmi szóalkotást nem tekinthetjük valódi szóalkotásmódnak, hisz hagyományos értelemben véve nem hoz létre új szavakat. Az érzelmi szóalkotás együtt járhat jelentésbeli vagy alaki szóalkotással (így keletkeznek a valódi szlengszavak), de önmagában is képes egy szót alkalmilag szlengszóvá tenni. "Gyakran szlengnek tekinthetők a szavak olyan szövegösszefüggésbeli jelentései, amelyek különböző stilisztikai kifejezőeszközök (irónia, perifrázis stb.) alkalmazásával keletkeznek" (GALPERIN: VoprJaz. 1956/6: 111). Ez teszi a szlenget nehezen megfogható nyelvi jelenséggé, hisz "egy adott pillanatban valamely szó vagy kifejezés félreérthetetlenül szleng, más körülmények között viszont egyáltalán nem az" (Encyclopaedia Britannica. Chicago-London-Toronto, 194714. 20: 765).
A szlengnek beszédstílusként való értelmezésével megmagyarázható, hogy miért nem érezzük az unokájával beszélgetve "igazi" szlengszavakat használó nagymama beszédéről azt, hogy ez szleng lenne.
Bár ilyen irányú kutatásokról nincsen tudomásom, de föltételezhető, hogy a valódi szlengszavak csak egy részét mutatják meg a szlengnek, és egyáltalán nem biztos, hogy a szleng minden lényeges vonása megmutatkozik bennük. Ez azért izgalmas kérdés, mert a szleng szótárazható részét a valódi szlengszavak és az állandósult szókapcsolatok, kifejezések alkotják, amiből az következik, hogy a szleng a szlengszótárakból csak korlátozottan ismerhető meg. Ez egyetlen módon kerülhető el: egy a szóanyagot kiegészítő tanulmánnyal.
Ez a nagyon fontos gondolat tételesen megfogalmazva először SZILÁGYI MÁRTONnál fordul elő, de a szlengszótárak készítői legkorábbi szlengszótárainktól kezdve egészen napjainkig mindig is éreztek valami késztetést, hogy alaposabban vagy felszínesebben bemutassák a tárgyalt csoportnyelvet egy előszó vagy egy kísérő tanulmány keretében is (vö. DOBOS, A magyar diáknyelv és szótára. Bp., 1898; JENŐ-VETŐ, A magyar tolvajnyelv és szótára. Bp., 1900; KISS KÁROLY, A mai magyar tolvajnyelv. Bp., 1963; MATIJEVICS, A vajdasági magyar diáknyelv. Újvidék, 1972 stb.).
Érdemes a szlengszótáraknak erről a nagyon fontos részéről SZILÁGYI MÁRTONnak "A magyar katonai szleng szótára" recenziójában kifejtett gondolatait hosszabban idézni: "[a szótár] egyik legfontosabb továbbgondolandó tanulsága a szótárformának és a kísérő tanulmány elemzésének a belső feszültsége. A katonaszleng szótárszerű rögzítését ugyanis maga az elemzés kérdőjelezi meg öntudatlanul - s ezzel egy több évezredes tudományos tradíció újragondolására ösztönöz. A szleng esetében ugyanis nem izoláltan létező szavakkal kerül kapcsolatba a gyűjtő, hanem egy szituációhoz kötődő nyelvhasználati, kommunikációs kóddal. Nem egyszerűen mennyiségi kérdés, hogy milyen arányban szerepelnek a gyűjtött anyagban a fatikus funkciójú kifejezések, állandósult nyelvi formák, rigmusok (...), hanem mindez a szleng eltérő státusát jelzi. A dilemma természetesen bármely szótár szerkesztésekor fölmerülhet: miképpen és milyen önkény árán absztrahál a nyelvész a parole-ból langue-ot. Ám a katonaszlengnél [és természetesen a szleng minden fajtájánál - K. T.] ez a kérdés jóval nagyobb súllyal jelentkezik. Ha (...) [a szerző nem írt volna kísérőtanulmányt], a szótárszerű elrendezés szinte teljesen elfedte volna a szleng struktúráját. Nem látszott volna a sajátos használati kör, hiszen a nyelvi anyag egységesítve és egyneműsítve, sőt szinte a köznyelvi társalgás nyersanyagaként mutatkozott volna meg (...) [és] éppen arról nem kapunk képet, aminek az érdekében az egész munka elkészült" (i. h. 431).
Jegyzetek
1. BÁRCZI a tolvajnyelvvel átitatott alacsony szintű társalgási nyelvet értette argón, ami a szlengnek csak egy kis részét alkotja, s ráadásul a tulajdonképpeni tolvajnyelv is felfogható szlengként. -- VISSZA a szöveghez
2. Az angol nyelvű szociolingvisztikai szakirodalomban vernacular-nak nevezik azt a nyelvváltozatot, "amely valamely nyelvközösség legsajátabb, mindennapi kommunikációs eszköze; amelyet a nyelvközösség minden tagja hibátlanul használ" (Tanulmányok a határainkon túli kétnyelvűségről. Szerk. KONTRA MIKLÓS. Bp., 1991. 126, jegyz.). -- VISSZA a szöveghez
3. A szleng és a szaknyelvek alapvető különbsége funkciójukból ered. A szaknyelvek szó- és kifejezéskészletét a köznyelv és/vagy a nyelvjárások szókincsének kiegészítéseként lehet felfogni. Egy adott szaknyelv műszava a szakma számára "színezéstől, mellékértelemtől mentesen, ideális esetben egyértelműen jelöli az ember külső és belső világának valamely valóságmetszetét" (DÁNIEL: Nyr. 106: 340). A szaknyelv azokat a fogalmakat nevezi meg, amelyek a szakma gyakorlásában szükségesek, de a bázisnyelvben nincsenek meg, vagy fogalmi tartalmuk nem elég pontos.
A szaknyelvekkel szemben a szleng nem megnevez, hanem újranevez, azaz a már elnevezett dolgokat újabb és újabb nevekkel látja el minden látható "praktikus" ok nélkül (vö. KOVALOVSZKY: Valóság VI/5: 71; DEME, A beszéd és a nyelv. Bp., 19782. 156; TELEGDI, Bev.2 180). Ez a nyelvi oldalról nehezen leírható ok elsősorban a szleng érzelmi telítettsége, amit jól bizonyít az is, hogy a szlengszavaknak a normanyelvben vagy a nyelvjárásokban, illetőleg a szaknyelvekben érzelmileg, hangulatilag semleges megfelelőjük van (LIZANEC-HORVÁTH-TOKÁR, Bevezetés a nyelvtudományba. Kijev, 1986. 44). A szleng "szótúltermelése", az, hogy a szlengben egy-egy fogalom megnevezésére szinonimasorok jönnek létre, és hogy a szleng szókincse aránylag változékony (BONDALETOV, Szocialnaja lingvisztyika. Moszkva, 1987. 72; BÁRCZI: MNyTK. 29. sz. 33; BENKŐ, TörtNyAl. 232; VARSÁNYI: Nyr. 112: 142) szintén az erős érzelmi töltéssel magyarázható: "az érzelmileg erősebb jelentésű szó kiszorítja a kevésbé hatásost, mígnem a gyakori használat során maga is megkopik, és egy érzelmileg elevenebbnek ad helyet" (ZLINSZKY, Az eufémizmus. Bp., 1931. 6). -- VISSZA a szöveghez
4. A zsargon az én értelmezésem szerint nem csoportnyelv, hanem a társadalmi hierarchiában elhelyezkedő csoportok olyan tudatos vagy öntudatlan beszédstílusa, amely a társadalmi csoport, réteg tagjainak elzárkózási (NyStSz. 244) vagy az idetörekvő bekerülési szándékait szolgálja (SZENDE, A szó válsága. Bp., 1979. 221-3), azaz a zsargont használó személy a nyelvhasználatával (is) bizonyítani kívánja, hogy a csoport normarendszerének birtokában van. A zsargon használatával elsősorban nem a kommunikáció a cél, hanem a társadalmi hierarchiában elfoglalt (elfoglalni kívánt) hely prezentálása. Ez oly módon történik, hogy a zsargonban beszélő a nyelvet nem a konkrét beszédszituációnak, hanem az általa képviselt csoport követelményeinek megfelelően használja, azaz ahogy PENTTINEN fogalmaz: a zsargon csak a beszélőnek szolgál, és fittyet hány a hallgatóra (i. m. 13). -- VISSZA a szöveghez
5. Az érzelmi szóalkotásnak a szlengben betöltött jelentőségét mutatja az is, hogy SZUDZILOVSZKIJ például a katonai szlenget mint a katonai szókincs érzelmileg színezett részét határozza meg; vö. i. m. 3, 8, 9. -- VISSZA a szöveghez