Kis Tamás

(Debreceni Egyetem BTK, Magyar Nyelvtudományi Tanszék)

 

A hangalaki szóalkotás

 

1. Hagyományos nyelvtanaik a szóalkotás kérdéskörét az alaki szóalkotásra szűkítve szokták tárgyalni. Már a „Tüzetes magyar nyelvtan”-ban is csak a „szavak összetétele” és a „szóképzés” szerepelt az új szavak létrehozásának módjaiként (Simonyi 1895: 351–586), és ezen a felfogáson nem változtatott a majd hatvan évvel később készült akadémiai nyelvtan sem, még ha a fenti két fő szóalkotási módot kiegészítették is a fölöttébb bizonytalan státusú „a szóalkotás ritkább módjai”-val (Tompa 1961: 333–471). Az akadémiai nyelvtan felosztásával találkozhatunk a közelmúltban megjelent, erősen keverék szemléletű „Magyar grammatiká”-ban is, ahol mindössze a ritkább szóalkotási módok csoportját bővítették újabb típusokkal, tovább növelve ezzel a kategória heterogenitását (Keszler 2000: 305–345). Nem javított a helyzeten a szóba jöhető  szóalkotási módok feltárása és rendszerezése szempontjából a „Strukturális magyar nyelvtan” 3. kötete sem, melyben csak a szóképzés és a szóösszetétel kapott — igaz figyelemreméltó mélységű — leírást (Kiefer 2000: 137–567).

2. A magyar nyelvtanírás eddig említett alkotásainak mindegyike rendszernyelvészeti szemléletű „elméleti grammatika”, melyeknek nyelvi anyaga nem valódi nyelvhasználók természetes beszédéből származik, és céljuk sem a tényleges nyelvhasználat leírása volt, hanem „a” magyar nyelv nyelvtanának elkészítése. A kutató azonban, mihelyt a gyakorlatban próbálja meg használni az ilyen grammatikákat (vö. Kis 1992: 25–34, Hoffmann 1993: 67–143), azt találja, hogy az általa vizsgált anyagra csak részlegesen illeszthető rá egy efféle rendszer, számos szó szóalkotási módja nincsen bennük leírva, vagy legalábbis nincs beillesztve rendszerezésükbe. Különösen feltűnő, hogy az élőnyelvben számtalan olyan alakulat van, amely nem egy, de két, három szóalkotási mód alá is besorolható.

3. A gyakorlati nyelvleírás felől nézve úgy látszik, hogy mind a mai napig Papp István szóalkotási felfogása (Papp 1963) a legalkalmasabb a szókeletkezés jelenségeinek leírására, ugyanis ez modellezi legpontosabban a szóalkotásban lejátszódó  folyamatokat. Elsősorban azért, mert Papp István nem szűkítette le a szóalkotás módjait az alaki szóalkotásra. Tanulmányában a szóalkotásmódoknak a következő rendszerezését állapította meg:

Külső szóalkotás

Idegen szók átvétele, meghonosítása

Nyelvjárási szavak közkeletűvé tétele

Régi szavak felújítása

Belső szóalkotás

Jelentésbeli szóalkotás (névadás, névátvitel, jelentésátvitel)

Szóalkotás alaki eszközökkel (szóösszetétel, ikerítés, szóképzés)

Korcs alakulatok (két különböző szóalkotási mód különíthető el bennük): tükörszók, népetimológia, szóhasadás, szórészek önállósulása, hangrendi átcsapás, elvonás, szóvegyülés, szócsonkítás, összerántás, betűszók)

4. Ez a rendszerezés már sokkal jobb lehetőségeket ad a benne nem szereplő szóalkotási módoknak a rendszerbe illesztésére. Legfőbb erénye, hogy nem szakítja szét a szóra egyszerre jellemző alaki és jelentésbeli jegyeket. Továbblépésként három ponton gondolom módosítandónak Papp István rendszerezését:

1. Meg kell szüntetnünk a külső és belső szóalkotás kategóriát. Miután a társasnyelvészet meggyőzően bizonyította a saussure-i klasszikus dichotómiák (nyelv és beszéd, szinkrónia és diakrónia, külső és belső nyelvészet) tarthatatlanságát (ld. Sándor 1998), értelmetlen dolog külső és belső szóalkotásról beszélni. (Ti. csak belső létezhet; vö. „nem egyszerűen csak »általában« illeszti hozzá az átvevő nyelv az átvett elemet saját rendszeréhez, hanem egy régebbi eleméhez illeszti úgy, hogy a kettő együtt változót hoz létre. Így, amikor egy kölcsönzött forma megjelenik az átvevő rendszerben, akkor az máris annak a rendszernek az eleme, s nem egy másiké (azaz: nem »idegen«)”: Sándor 2001b: 126. A kérdésről további részletek is olvashatók az idézett tanulmányban.)

2. Mivel minden szónak van hangalakja, jelentése és morfológiai szerkezete, nyilvánvaló, hogy ezek változását (és az új szavak létrejöttét) az együttesen működő főbb szóalkotási módokkal (szóalkotási főtípusokkal): a hangalaki, a jelentésbeli és a morfológiai szóalkotással írhatjuk le. Ezek közül a szóalkotási módok közül nyelvtanaink hagyományosan csak a morfológiai szóalkotást tekintik szóalkotásnak (képzés, összetétel, elvonás stb.), a jelentésbeli szóalkotás egyes eseteit a történeti nyelvészet érdekeltségi körébe utalva jelentésváltozásokként tartják számon, míg a hangalaki szóalkotásról nem is esik szó a szakirodalomban.

3. Külön ki kell emelnünk, hogy az új szavak létrehozásában az előbbi pontban felsorolt három szóalkotási főtípus együtt vesz részt. Nem nagyon képzelhető el olyan szó, amelyet csak (hang)alaki eszközökkel hoznánk létre: a kiinduló formához viszonyítva mindig megváltozik az új szó jelentése is, azaz a morfológiai és a hangalaki szóalkotás mindig együtt jár jelentésbeli szóalkotással. A jelentésbeli szóalkotás természetesen nem okvetlenül érinti a szó denotatív jelentését, gyakran csak a pragmatikai vagy a nyelvrétegbeli jelentés (a jelentéstípusokra vö. Károly 1970: 68–94) és — ami legalább ennyire fontos — a társas jelentés változik meg (a társas jelentésről ld. Sándor 2001a, kül. 21; vö. még a szleng kapcsán az ún. érzelmi szóalkotásról írottakat: Kis 1991: 12–13, Kis 1997: 245–6).

Egyedül egyes jelentésbeli szóalkotással született szavak esetében lehetséges, hogy az adott szó létrehozásában a másik két szóalkotási főtípus ne vegyen részt, de a nyelvleírás szempontjából ekkor is csak azt mondhatjuk, hogy a (hang)alaki szóalkotás részvételi aránya az adott szó keletkezésében 0 százalék.

5. Bár nyelvtanaink hangalaki szóalkotás néven összefoglalva nem tárgyalják ezt a szóalkotási főtípust, egyes fajtáit természetesen ismerjük a (gyakran nyelvtörténeti) szakirodalomból, újításnak pusztán az ide vont esetek egy főtípus alá foglalását tekinthetjük. Erre való tekintettel most talán elegendő is lesz, ha e szóalkotásmód részletes bemutatása helyett csak egy vázlatszerű felsorolásra szorítkozok, egy-két példára bízva a magyarázatot. Szóalkotási rendszerünknek az itt felvázolt keretben történő részletesebb kifejtését egy másik alkalommal fogom megejteni.

6. A hangalaki szóalkotás

1. Több morfémát érintő változások

1.1. Szóalakutánzás (Tolnát-Baranyát >) Toronyát-Boronyát; (szedett-vett >) szedett-vedett, (örökön-örökké >) örökkön-örökké

1.2. Mozaikszó

1.2.1. Mozaikszavak létrehozása

1.2.1.1. Betűszók (MÁV, ENSZ); részleges betűszók (m.hármas [emhármas] < mesterhármas ’WC–mosdó–zuhanyzó’)

1.2.1.2. Szóösszevonás (OFOTÉRT, Közért); részleges szóösszevonás (sebváltó, levlap, viszlát)

1.2.1.3. Írásbeli rövidítések feloldása (s. k. [eská], tbc. [tébécé])

1.2.2. Mozaikszavak sajátos feloldása (pl. hangalaki „szabálytalanság”-gal: höki < hk. [háká] ’harckocsi’)

1.2.3. Szavak mozaikszóként való feloldása („jelentésbelemagyarázás”): Vilma! ’Végre itt a leszerelés, megyek, anyám!’; zenetanár < znt. [zéenté] ’zászlóalj-napostiszt’

1.3. Szóvegyülés (rémít × ijeszt, borzaszt > rémiszt)

1.4. Szóhatár-eltolódás (a z|acskó > az acskó; fülnél kül(ön) > fül nélkül)

2. Párhuzamos szavak születése

2.1. Szóhasadás hangrendi átcsapással (magyar — megyer, család — cseléd)

2.2. Szóhasadás a tőváltozatokhoz kapcsolódóan (éberen — ébren, daruk — darvak, aranyat — Aranyt)

3. Egy morfémát érintő változások

3.1. A morféma hanghosszúságát nem érintő változás

3.1.1. Magánhangzó-változások

3.1.1.1. Minőségi változások (áruk > árok, gyimilcs > gyümölcs)

3.1.1.2. Mennyiségi változás (kez > kéz; Nem bííírok kimenni ’nem megyek ki’; fá > fa)

3.1.2. Mássalhangzó-változások

3.1.2.1. Minőségi változások (Tibi > Zsibi, Laci > Vaci; gyisznó > disznó)

3.1.2.2. Mennyiségi változás (nagyob > nagyobb; A kutttyát nem érdekli! ’Nem érdekel’)

3.1.3. Szótagcsere (zimó < mozi)

3.1.4. Szóferdítés (másik nyelv vagy kiejtésváltozat szerinti ejtés)

3.1.4.1. Nyelvjárásias ejtés (keves ’kevés’, lëgvár ’lekvár’, a katonai szlengben)

3.1.4.2. Idegen nyelv (kiolvasási) szabályai szerinti ejtés (lizsé ’liget’, szizsé ’sziget’)

3.2. Morfémanyújtó változás

3.2.1. Ikerítés (pici > icipici, gaz > gizgaz)

3.2.2. Hangcsoportismétlés: Lulu (< Lukács)

3.2.3. Hangbetoldás (stank ’tank’, brihi < pihi ’pihenő’)

3.3. Morfémarövidítő változás

3.3.1. Szócsonkítás (a szó/morféma eleje csonkul): Tilla (< Attila), Lia (< Amália, Kornélia)

3.3.2. Szórövidítés (a szó/morféma vége rövidül): tulaj(donos); eltáv(ozás); összetett szóban: gyak(orló)tér, gyal(ogsági)ásó
képzéses rövidülés (Kat-i); kváziképzéses rövidülés: Kata(lin) ~ Kat-a

3.3.3. Gyorsbeszéd előidézte rövidülés (kéne, kén < kellene; kelmed, kend, kee < kegyelmed; asszem < azt hiszem, nemtom < nem tudom)

3.3.4. Egyszerejtés (számkivé vet > számkivet, növevény > növény)

3.3.5. Szóösszerántás (csőr < cső+orr, szás < százados)

 

 

Irodalom

Hoffmann István 1993. Helynevek nyelvi elemzése. Debrecen.

Károly Sándor 1970. Általános és magyar jelentéstan. Akadémiai Kiadó, Bp.

Keszler Borbála szerk. 2000. Magyar grammatika. Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp.

Kiefer Ferenc 2000. Strukturális magyar nyelvtan. 3. kötet. Morfológia. Akadémiai Kiadó, Bp.

Kis Tamás 1991. A magyar katonai szleng szótára (1980–1990). Debrecen.

Kis Tamás 1997. Szempontok és adalékok a magyar szleng kutatásához: Kis Tamás (szerk.), A szlengkutatás útjai és lehetőségei. (Szlengkutatás 1. sz.) Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen. 237–296.

Papp István 1963. A szóalkotás problémái: Magyar Nyelvjárások 9: 3–31.

Sándor Klára 1998. Amiért a szinkrón elemzés foszladozik: Sándor Klára (szerk.), Nyelvi változó — nyelvi változás. JGYTF Kiadó, Szeged. 57–84.

Sándor Klára 2001a. Szociolingvisztikai alapismeretek: Sándor Klára (szerk.), Nyelv, nyelvi jogok, oktatás. JGYTF Kiadó, Szeged. 7–48.

Sándor Klára 2001b. A nyelv „gyenge pontjai”: Károly László és Kincses Nagy Éva (szerk.), Néptörténet — nyelvtörténet. (A 70 éves Róna-Tas András köszöntése). Szeged. 119–135.

Simonyi Zsigmond 1895. Tüzetes magyar nyelvtan történeti alapon. Balassa József közreműködésével. Első kötet. Bp.

Tompa József szerk. 1961. A mai magyar nyelv rendszere I. Akadémiai Kiadó, Bp.