Sándor Klára

Nyelvtervezés, nyelvpolitika, nyelvművelés

 

Bevezetés

A magyar kultúrában fölnőtt embereknek természetes, hogy nyelvhasználatuk alakítását nem csak szüleik, társaik, beszélgetőpartnereik kívánalmaihoz próbálják igazítani, hanem a helyes beszéd követelményeinek is igyekeznek megfelelni, legalábbis bizonyos alkalmakkor — amikor idegenekkel vagy nagyobb nyilvánosság előtt beszélgetnek, és kedvező ítéletet szeretnének kialakítani magukról. Megszokták azt is, hogy a „helyes beszéd” követelményeit többnyire az iskolában tanulhatják meg, s később különböző nyelvművelő műsorok, írások segítségével tájékozódhatnak arról, mit használjanak és mit ne, ha „helyesen”, a “nyelvi normának” megfelelően akarnak beszélni. Ugyanakkor a nem nyelvészek keveset tudnak arról, hogy milyen elvek szerint minősítik a nyelvművelők jónak vagy rossznak, szépnek vagy csúnyának, választékosnak vagy pongyolának az egyes nyelvi formákat. Még kevesebbet tudhatnak arról, hogy a magyar nyelvterületen jól ismert nyelvművelésen kívül a nyelvhasználat befolyásolásához más fogalmak is kapcsolódhatnak: ilyen a nyelvtervezés, a nyelvpolitika, és ilyen a nyelvi emberi jogok védelme.

     Az alábbiakban ezek közül a nyelvtervezésről, a nyelvpolitikáról és a nyelvművelésről lesz szó (a nyelvi jogokkal a kötet egy másik írása foglalkozik), valamint a nyelvművelés egyik alapfogalmáról, a nyelvi normáról. Az első három fogalom szorosan összefonódik: az általuk jelölt tevékenységek célja és tárgya sokszor átfedésben van, hiszen mindhárom tevékenység a nyelvhasználat befolyásolására irányul. A fogalomcsoport éppen ezen a közös vonáson keresztül kapcsolódik a nyelvi jogok-hoz: ez utóbbi azt határozza meg vagy határolja körül, hogy a nyelvhasználatot befolyásolni szándékozó intézmények vagy személyek mit (lennének) kötelesek tenni, hogy a nyelvhasználók alapvető emberi jogainak nyelvvel kapcsolatos részeit is biztosítsák, illetve mit nem (lenne) szabad tenniük, hogy ezeket a jogokat ne sértsék meg. A nyelvi jogok tehát a nyelvhasználók, a nyelvtervezés, nyelvpolitika, nyelvművelés pedig a szabályozók oldaláról közelíti meg a nyelvhasználat befolyásolásolásának kérdéseit. Az utóbbi három fogalom között más átfedések is, de különbségek is vannak. Kapcsolatuk talán a nyelvtervezés felől megközelítve látszik legtisztábban: a nyelvpolitika lényegében az a nyelvi ideológia, amely a nyelvtervezési döntéseket meghatározza; a nyelvművelés pedig a nyelvtervezés egyik fajtája.

 

Nyelvtervezés

A nyelvtervezés (angolul language planning) fogalmát Einar Haugen (1959) vezette be 1958-ban, s a következőképpen határozta meg: „az a tevékenység, amely egy nem-homogén beszélőközösségben normatív helyesírást, nyelvtant és szótárt készít abból a célból, hogy tanácsot adjon az íróknak és beszélőknek”. Később változott és bővült a tevékenység leírása, s a fogalomnak számos meghatározása került forgalomba. Ezek jórészt abban különböznek egymástól, hogy a valóság vagy az eszmény felől közelítenek a fogalomhoz — azaz hogy a szerte a világban zajló nyelvtervező tevékenység eseteinek leírásából indulnak-e ki, vagy abból, hogy ideális esetben milyennek képzelik ezt a tevékenységet. Közös jegyük azonban, hogy a nyelvtervezést mindegyik a nyelvhasználat tudatos befolyásolásának tartja.

 

     Nyelvtervezési folyamatok

     A nyelvtervezéssel kapcsolatos különböző tevékenységek leírását is Haugen foglalta először össze (1966a). Modelljét később (1983) — az időközben kapott bírálatok és javaslatok hatására — módosította, de alapvetően ma is ez tekinthető a nyelvtervezés folyamatai legátfogóbb leírásának. Ez a modell a következő:

 

 


                                                              Forma                                                          Funkció

 


Társadalom (státusztervezés)           1. Kiválasztás                                            3. Elterjesztés

                                                              a. problémakijelölés                                   a. javítás

                                                              b. normák helyzetének tervezése            b. értékelés

 

Nyelv (korpusztervezés)                   2. Kodifikáció                                           4. Kidolgozás

                                                              a. grafizáció                                                a. szókincsbővítés

                                                              b. grammatikáció                                        b. stilisztikai fejlesztés

                                                              c. lexikáció

 


1. ábra: A nyelvtervezés modellje Haugen 1983 alapján

 

     Haugen értelmezésében nyelvtervezésre akkor van szükség, ha valamilyen társadalmi csoport úgy érzékeli, hogy társadalmi problémái (részben vagy egészben) a nyelvvel kapcsolatosak. Ez a helyzet akkor jön létre, ha a társadalomban egymás mellett létező nyelvi normák összeütközésbe kerülnek egymással. A normák konfliktusa nagyon sokféle formát ölthet, és nagyon sokféle területen bukkanhat föl. Az iskola és az otthon nyelvi normája ütközik például össze, ha egyes csoportok nem saját nyelvükön, hanem más nyelv vagy nyelvváltozat közvetítésével kénytelenek elsajátítani a tananyagot: erre példaképpen említhetjük azokat a határontúli magyar fiatalokat, akik nem kaphatnak orvosi, mérnöki vagy fizikatanári képzést magyar nyelven, csak az államnyelven; azokat a magyarországi cigány gyerekeket, akik nem magyar anyanyelvűek, de magyar iskolába kell járniuk; de mindazokat a magyar anyanyelvű gyerekeket is, akik otthon nem az iskola által megkövetelt sztenderd nyelvváltozatot beszélik szüleikkel. Normák ütköznek össze, ha egy tudományos közösségben több szó is jelöli ugyanazt a fogalmat, s a közösség tagjai egyértelműbbé szeretnék tenni szaknyelvüket azzal, hogy csökkentik az ugyanazt a fogalmat  jelölő szavak számát — ilyenkor el kell dönteniük, hogy a lehetséges változatok közül melyiket részesítsék előnyben. Normák ütköznek akkor is, ha a jogi szövegek szerzői jogi értelemben véve pontosságra  törekednek, hogy biztosítsák a szöveg egyértelműségét, a szövegek címzettei viszont szívesebben olvasnák a számukra is fontos tartalmú szövegeket úgy, hogy jogi képzettség nélkül is megértsék őket.

     Az első feladat tehát a nyelvtervezésben a probléma meghatározása: milyen normák ütközése okozza a bajt. Az összeütközésbe került normák közül aztán választani kell: melyik nyelv vagy nyelvváltozat legyen az oktatás nyelve; melyik hagyomány legyen a szaknyelv egységesítésének vagy a hivatalos nyelvnek az alapja stb. A norma kiválasztása természetesen a többi norma helyzetében is változást, többnyire — bár nem szükségszerűen — leértékelődést okoz.

     A kiválasztott norma helyzetét a kodifikáció lépései erősítik meg. Ez tartalmazhatja a grafizációt, azaz az írásbeliség szabályozását: egy írásrendszer kiválasztását, ha addig az adott normához kapcsolódó nyelv nem rendelkezett írásbeliséggel (pl. a Szovjetunió több népcsoportja az 1920-as, 1930-as évek előtt); az írásrendszer megváltoztatását (erre példa a sztálini írásreform, melynek következtében a Szovjetunió több, latin ábécét használó népének a cirill ábécére kellett áttérnie, hogy ezzel is segítsék az orosz nyelv terjesztését; vagy Mustafa Kemal [Atatürk] írásreformja, melynek során Törökországban az arab írás perzsa változatáról a latin ábécé használatára tértek át); vagy a helyesírás módosítását (erre számos példát ismerünk a magyar helyesírás történetéből is: a legutóbbi nagy reform során az ún. „akadémiai helyesírás”-t egy egyszerűsített helyesírással váltották föl a 20. század elején). A kodifikáció során rögzítik a kiválasztott norma nyelvtanát (grammatikáció) és szókincsét (lexikáció). Kodifikáló eszköz például, amit „akadémiai nyelvtan”-ként, illetve „értelmező szótár”-ként ismerünk, vagyis ezek a magyar sztenderd nyelvváltozat (ez természetesen nem azonos a magyar nyelvvel) nyelvtanát és szókincsét írják le. A szabályok explicit leírása következtében — sokszor a szerzők szándéka szerint is — az ilyen nyelvtanok és szótárak általában előíró szerepűvé válnak: akik a sztenderd nyelvet szeretnék használni (szerkesztőségek, nyomdák, tankönyvszerzők), ezekhez a könyvekhez fordulnak iránymutatásért; sokak számára ezek válnak a „helyes” beszéd és írás törvénykönyveivé.

     A norma kijelölése és a kodifikáció önmagában nem elég ahhoz, hogy a kijelölt változat váljon a sztenderd változattá, hiszen — Haugen szavaival — csak papíron létezik mindaddig, amíg a kodifikált normát el nem terjesztik, amíg be nem vezetik használatát. A kijelölt norma elterjesztése történhet központi (kormány-) intézkedések, esetleg jogi szabályozás vagy egyéb szabályozó testületek (pl. akadémiák, nyelvi bizottságok) segítségével; a kodifikált norma terjesztését természetesen az írók és a média is támogathatja; de leginkább az iskolai oktatás az elterjesztés csatornája.  A norma elterjesztésének folyamata tartalmazza a javítást, azaz a meghatározott normától való eltérések normának megfelelő módosítását — ezt végzik például a nyomdai korrektorok, a kiadók olvasószerkesztői vagy a tanárok. Az értékelés ebben az esetben viszont nem a nyelvhasználók teljesítményének megítélését, hanem a nyelvtervező tevékenységek eredményességének mérését jelenti. Az elvégzett nyelvtervezési lépések hatásának mérése, következményeinek számbavétele kiemelkedően fontos, ha biztosítani akarják a nyelvtervezési folyamat sikerét.

     A negyedik nyelvtervezési részfolyamat a kidolgozás. Ez lényegében a kiválasztott norma folyamatos hozzáigazítása — Haugen megfogalmazása szerint (1983) — „a modern világban betöltendő funkciókhoz”. Jelentheti a szakszókincs átalakítását, kibővítését technikai újítások fölbukkanásakor vagy elterjedésekor (pl. manapság a számítógéppel kapcsolatos kifejezések magyarításának kérdése okoz sokaknak fejtörést); esetleg egy-egy nyelvváltozat stílusainak bővítését (ennek révén az adott nyelvváltozat olyan funkciókban is használhatóvá válik, amelyekben korábban más nyelvváltozatokat használtak).

     A nyelvtervezési folyamatok nem föltétlenül ölelik föl mindig mind a négy nyelv­tervezési lépést, és bár logikusan a Haugen által megjelölt sorrendben következnek egymás után, nagyon sokszor előfordul, hogy egymással párhuzamosan, azonos időben zajlik közülük több is. Haugen összességüket sztenderdizáció-nak nevezte, mert úgy vélte, ezek révén „válik egy dialektus sztenderd nyelvvé” (1966a). A magyar nyelv sztenderdizációja — sok európai nyelvéhez hasonlóan — a 19—20. században vált teljessé. Természetesen korábban is sok olyan lépés történt, amelyet a nyelvtervezési modellbe lehet illeszteni: a latin írásrendszer kiválasztása és stabilizálása a 11—12. században, helyesírási iskolák kialakulása, később helyesírási reformok; a 16. századtól megjelentek az eleinte a latin nyelv oktatását segítő magyar grammatikák és szótárak, szójegyzékek. A 18. század utolsó harmadában fölerősödtek a magyar nyelv státuszának megváltoztatására tett törekvések: a magyar nyelvhasználatot próbálták olyan funkciókra, elsősorban a tudományra és a közéletre kiterjeszteni, amelyekben korábban nem vagy csak részben volt használatos. Ezt elsősorban szókincsbővítéssel próbálták elérni, később Kazinczy a stílusok kidolgozására is nagy figyelmet fordított. Az 1825-ben alapított Magyar Tudós Társaság, majd utóda, az Akadémia reformkori munkálkodása arra is példa, hogy a Haugen-féle nyelvtervezési modell lépései egymással egyidőben is lejátszódhatnak: a közösségben használatban lévő nyelvek helyzetének átrendezésével (azaz a magyar nyelv támogatásával a német és a latin rovására) egyidőben folyt a kodifikáció (ez leginkább a szókincset érintette), az elterjesztés, elsősorban a szépirodalomnak és a sajtónak köszönhetően, valamint a kidolgozás, a szókészlet- és stílusbővítés. A 19. század utolsó évtizedeire viszonylag jól körülhatárolhatóvá vált a sztenderd nyelvváltozat nyelvtana; 1922-ben egységessé vált a helyesírás. Egységes sztenderd kiejtés viszont még sokáig nem alakult ki; ma talán beszélhetünk ilyenről, de ez továbbra sincs kodifikálva.

     Mint az ábrán is látszik, a nyelvtervezés lépései Haugen szerint irányulhatnak a formára vagy a funkcióra; illetve inkább a társadalomra vagy inkább a nyelvre. Az utóbbi megkülönböztetés jóval nagyobb szerepet kapott a nyelvtervezés szakirodalmában, mint az előbbi: Kloss (1969) nyomán szokás a nyelvtervezést két alaptípusra bontani, státusztervezésre, illetve korpusztervezésre. A státusztervezés nagyjából megfeleltethető a Haugen modelljében a társadalomra irányuló lépéseknek, a korpusztervezés pedig a nyelvre irányuló lépéseknek. Haugen modellje helyett Klosson kívül természetesen más szerzők is javasoltak eltérő modelleket, azonban Klossnál jóval kevesebb sikerrel. Volt, aki a nyelvtervezési lépések közül a művelésre helyezte a legnagyobb hangsúlyt (Neustupný 1970); és volt, aki az értékelés fontosságára hívta föl a figyelmet (Rubin 1971). Ezek a módosítási javaslatok azonban nem tettek mást, mint Haugen modelljének egy-egy részletét világították meg: a művelés a modell „elterjesztés” és „kidolgozás” részeivel egyezik meg, az értékelés pedig alapvető része az „elterjesztés”-nek (Fishman 1973, Haugen 1983).

     Az eddig említett s az alább fölsorolandó példák is mutatják, hogy lehetetlen sikerre számító nyelvtervezést végezni annak a társadalmi környezetnek a vizsgálata nélkül, amelyben az érintett nyelv vagy nyelvek élnek. Nem véletlen tehát, hogy a nyelvtervezést Haugen már eredetileg is a társadalmi tervezés analógiájára képzelte el (1987), később Fishman (1973) hívta föl rá a figyelmet, hogy a társadalmi tervezési folyamatokról való tudás, módszerek alkalmazása sikeresebbé teheti a nyelvtervezést is. Párhuzamosan azzal, hogy a hangsúly a korpusztervezésről a nyilvánvalóbban társadalmi vonatkozású státusztervezésre került (Daoust 1997), a kapcsolatot az analógiánál jóval szorosabbnak kezdték tekinteni. A korábban jellemző nézet helyett, mely szerint a nyelvtervezés akkor teljesítheti leginkább kitűzött feladatait, ha központilag irányítják, a társadalmi tervezés tanulságaiból okulva esetenként próbálnak inkább több embert bevonni az elterjesztés folyamatába (Rubin 1983); egyre inkább elterjedt az a nézet is, hogy egy-egy nyelv vagy nyelvváltozat státuszának a meghatározását számos figyelembe veendő társadalmi tényező befolyásolja (Mackey 1983, Cobarrubias 1983a).

 

     A nyelvtervezési folyamatok megvalósítói

     A Haugen-modell egyes részei — főként a kodifikáció — azt sugallhatják, hogy a nyelvtervezést általában nyelvészek végzik. A korpusztervezést illetően ez sokszor (de korántsem mindig) így is van, s olykor kikérik véleményüket a státusztervezéshez tartozó döntésekkel kapcsolatban is. A nyelvtervezés kivitelezői jellemzően mégsem a nyelvészek. Azok (például akiknek neve ebben az írásban is szerepel), akik elemzik a nyelvtervezési folyamatokat és próbálják fölépíteni a legsikeresebb nyelvtervezési stratégiákat, nagyon ritkán vesznek maguk is részt a nyelvtervezési lépések megvalósításában.

     A nyelvtervezési lépések legközismertebb végrehajtói talán az akadémiák: ezeket többnyire éppen azzal az indoklással hozták létre, hogy valamilyen irányban működésükkel  befolyásolják a nyelvhasználatot. Az első akadémia az itáliai Accademia della Crusca volt,  ezt 1582-ben a toszkán nyelv „megtisztítása” érdekében alapították. Az ötletet Richelieu javaslatára vették át Franciaországban, kissé módosítva: a francia akadémiát azért alapították 1635-ben, hogy egzakt szabályokat „adjon” a francia nyelvnek, s ezzel alkalmassá tegye a művészetek és a tudományok művelésére. A többi akadémia szintén a „nyelvtisztítás” vagy a „nyelvfejlesztés” (vagy a kettő ötvözete) szándékával jött létre: nemcsak a spanyol (1713), a svéd (1786) vagy a magyar akadémia (1825), hanem a 20. században alapított akadémiák is, pl. a szír (1918—19), az egyiptomi (1932), illetve az iraki (1947). A francia példa nyomán a „fejlesztés”-t sokszor erős szabályozás és szigorú korlátozások révén próbálják megvalósítani — éppen ez a „türannoszi” hatalom volt az, ami elriasztotta például az angolokat egy akadémia fölállításától (Haugen 1966a), s amitől alapításakor a magyar akadémia elődjének, a Magyar Tudós Társaságnak az elnöke is elhatárolta a testület tevékenységét (l. alább). Az akadémiák további közös jellemzője, hogy nyelvtervezői tevékenységüknek fontos szerepet tulajdonítottak a (mai értelemben vett) nemzetté alakulásban — szoros összefüggésben azzal, hogy az akadémiák nyelvre irányuló céljainak hátterében mindig valamilyen politikai szándék állt. A francia akadémia például Richelieu központosítási törekvéseinek eszköze volt (Haugen 1987); az arab akadémiák — hasonlóan a magyarhoz — a függetlenség kinyilvánítását és megerősítését tűzték ki célul nyelvi reformjaikkal; stb.

     Előfordul az is, hogy magánszemélyek végeznek nagyon nagy hatású nyelvtervező lépéseket. Az angol nyelv kodifikációját Nagy-Britanniában Samuel Johnson (1755), Amerikában Noah Webster (1828) szótárához kötik; a ma is egymás mellett létező két norvég írott sztenderd nyelv, a bokmål és a nynorsk előzményeit (a riksmål-t és a landsmål-t) Knud Knudsen (1812—1895), illetve Ivar Aasen (1813—1896) alkotta meg. A magyar sztenderd kodifikációja ugyan nem egyetlen személyhez kötődik (jórészt a Magyar Tudós Társaság, illetve később az Akadémia tevékenységére épült), de kétségtelen, hogy nagy szerepe volt benne például Kazinczy Ferencnek.

     A legtöbbször mégis politikai döntéshozók, kormányok vagy politikai vezetők azok, akik a nyelvtervezési döntéseket hozzák. Ez kézenfekvőbbnek tűnik, amikor a normák ütközését két vagy több nyelv egymás melletti használata vagy ennek igénye okozza, azaz amikor többnyelvű államokban arról kell dönteni, hogy melyik legyen vagy melyek legyenek az ország hivatalos nyelvei. A volt gyarmati országok már független kormányainak okozott ez különösen nagy gondot Afrikában és Ázsiában — a problémának különböző megoldásai születtek, attól függően, hogy az adott államban milyen nyelvpolitikát követtek. Az 1970-es évektől kezdve azonban a nyugat-európai országoknak és Észak-Amerikának is szembe kellett néznie hasonló kérdésekkel, főként a letelepedő vendégmunkások, illetve emigránsok nyelveinek támogatásával kapcsolatban; a skandináv országok őshonos számi (lapp) kisebbségeinek nyelvi jogi követelései is nyelvtervezési lépéseket igényeltek. A közép- és kelet-európai államokban pedig az 1990-es évek politikai változásai, az ezzel párhuzamosan fölerősödő nemzeti érzés nyomán keletkezett igények jelentenek ma is kihívást az adott államok kormányainak.

     Az afrikai és ázsiai nyelvtervezési aktusokra alább, a nyelvpolitikával foglalkozó részben látunk majd példát. Nyugat-európai példaként említhető Hollandia, ahol először a hollandhoz közel álló (őshonos és írásbeli hagyományokkal is rendelkező) fríz kapott jogot arra, hogy az ország északi, frízek lakta részén az iskolai oktatás nyelve legyen, később a kétnyelvű oktatást lehetővé tették a Marokkóból, Surinamból és az Antillákról érkező emigránsok gyerekeinek is (Rubin 1983). A 20. század második felének talán legismertebbé vált nyelvtervezési döntéssorozata Kanadában játszódott le, s szintén az egymás mellett élő nyelvek konfliktusából indult ki: a Kanada Quebec tartományában 1977-ben bevezetett Francia Nyelvi Charta az angol és a francia párhuzamos használatának megszüntetését és a francia előnyben részesítését célozta. A Chartát 1968-tól számos megelőző törvénykezés készítette elő, melynek során a kétnyelvűség támogatásától végül eljutottak a francia egynyelvűség támogatásáig (Daoust-Blais 1983). 1995-ben a szlovák kormány megbízottai készítették elő és fogalmazták meg a szlovák államnyelvtörvényt, s értelemszerűen a kormány javaslatára vezették be — mindezt az Egyesült Államok-beli, állami szinten a társult államok jelentős részében megvalósult, az angol kizárólagosságát biztosító „English only”-törekvések mintájára (Kontra 1997).

     Az azonos nyelvhez tartozó normák ütközésének ügyét azonban szintén gyakran döntik el politikai szereplők. Törökországban Mustafa Kemal volt az, aki a latin írásrendszer bevezetésén kívül szorgalmazta a török nyelv megtisztítását az arab és a perzsa kölcsönszavaktól, s — a magyar nyelvújítás példáján felbuzdulva — helyettesítésüket „eredeti” (belső képzésű) török szavakkal. Magyar példaként említhető, hogy 1993-ban két magyar kormánypárti képviselő (Bánffy György és Bratinka József) javaslatot nyújtott be az országgyűlésnek arra, hogy alkosson törvényt „a magyar nyelv védelmében” (ezt a törvényjavaslatot nem fogadták el, de évekkel később a reklámtörvény ilyen jellegű módosítását már igen, l. alább); de politikai szabályozásnak tekinthetők a Nemzeti Alaptantervben (s aztán a Kerettantervben) megfogalmazott célok is arra vonatkozóan, hogy az oktatás egyes szintjein milyen „nyelvi készségekkel” kell rendelkezniük a tanulóknak.

     A nyelvtervezés és a politika tehát bensőséges viszonyban vannak egymással: a tervezést mindig valamilyen politikai ideológiának megfelelően végzik (Fishman 1973), akkor is, ha egyes nyelvtervezési lépésekbe esetleg nyelvészeket is bevonnak. A döntéseket és az elterjesztést politikai—ideológiai, és nem nyelvi tényezők motiválják (Garvin 1973, Cobarrubias 1983b). Sőt, a nyelvet sokszor pusztán ürügyként használják a politikai szereplők ahhoz, hogy politikai céljaiknak megfelelően érjenek el valamilyen társadalmi átrendeződést, illetve tartsanak fenn egy állapotot (Jernudd 1971b, Das Gupta 1977).

     A státusztervezés esetében talán ismét nyilvánvalóbb az összefüggés. Egy nyelv hivatalossá nyilvánítása vagy egy új nyelvváltozat sztenderddé alakítása mindenképpen átrendezi az egymás mellett élő normák viszonyát, s így jelentős változást hoz a közösség életébe: a kiszemelt norma beszélői előnybe kerülnek a más normák szerint beszélőkkel szemben (Haugen 1966a, Cobarrubias 1983a). De vannak politikai következményei a korpusztervezésnek is: a kodifikált formák mindig valamilyen normához tartoznak, így  kiemelésük ugyanolyan következményekkel jár, mint magának a normának a kiválasztása. Sőt: a korpusztervezési döntések olyan nem várt társadalmi következményekhez is vezethetnek, amelyek jóval fontosabbnak bizonyulnak az érintett nyelvi kérdéseknél (Jernudd 1971a, Jernudd és Das Gupta 1971, Fishman 1973).

     A korpusztervezési döntések politikai hátterére általában érzékenyebbek vagyunk, ha nem nyelvváltozatok, hanem nyelvek ütközéséről van szó. Nehezebb fölismerni a politikai törekvéseket, amikor azonos nyelvhez tartozó nyelvváltozatokról van szó. Tisztán korpusztervezési lépésnek látszik például, hogy milyen nyelvi formák nyerjenek sztenderd „rangot” a kodifikáció által, s melyek ne. A magyar sztenderd nyelvtanába a hasonlítás ragjaként (olyan szerkezetekben, mint:  nagyobb valaminél) a -nál került, és nem a -tól, annak ellenére, hogy ebben a funkcióban az utóbbi toldalék régebbi is, és a magyar nyelvterület nagyon nagy részén ezt használják. Így azoknak a gyerekeknek, akiknek elsődleges, otthon elsajátított nyelvváltozatában nem a -nál, hanem a -tól használatos, az iskolában erre külön figyelniük kell, ha beszélnek vagy írnak. A hasonlító toldalék persze csak egyetlen példa: minden egyes különbség, ami a sztenderd és a többi, nem kodifikált norma között van, hasonló következményekkel jár, s összeadódva jelentőst hátrányt okoz a nemsztenderd változatok beszélőinek.

 

     Nyelvtervezés és nyelvészet

     Figyelembe véve, hogy a nyelvtervezés kivitelezői leginkább politikai szereplők vagy ezekkel szoros kapcsolatban lévő testületek, s hogy a nyelv életébe való tudatos beavatkozás mindig politikai következményekkel is jár, fölmerül a kérdés, hogy a nyelvtervezési folyamatok elemzése, a nyelvtervezés elméletének kidolgozása nyelvészetnek tekinthető-e egyáltalán.

            A nyelvtudomány történetében nagy hagyománya van annak, hogy a nyelvészek elutasítják azt a nézetet, hogy a nyelv életébe bárkinek is bele kellene szólnia — vagy azért, mert ezt fölöslegesnek, vagy azért, mert károsnak gondolják. A 19. századi újgrammatikus iskola követői a nyelvet élő organizmusnak tekintették, mely saját, belső törvényszerűségei szerint „él” és változik, s ezért minden külső beavatkozás árt neki. Az újgrammatikus tanokat egyébként elvető leíró strukturalizmus amerikai képviselői abban mindenképpen egyetértettek elődeikkel, hogy a nyelvész feladatának szintén a nyelv leírását, s nem megregulázását vagy bármiféle alakítgatását tartották — sőt kifejezetten rosszallották az ilyesféle beavatkozásokat. A generatív nyelvészet szintén nem tartja feladatának, hogy előíró vagy szabályozó szerepet lásson el.

Ez a hagyomány természetesen ma is létezik (vö. Sándor 2001c, Kálmán 2004). 1997-ben arra sarkallt sok magyarországi nyelvészt, hogy nyilatkozattal tiltakozzanak egy esetleges magyar nyelvtörvény megszületése ellen — a nyelvtörvény elsősorban az idegen nevek és a főként az angolból a magyarba kerülő kölcsönszavak használatának visszaszorítását célozta volna, és ötletét civil szervezetek, például az Anyanyelvápolók Szövetsége és magánemberek is fölvetették (több ilyen javaslat is olvasható az Édes Anyanyelvünk c. folyóirat 1997-ben megjelent számaiban). A Nyilatkozatban (1997) többek között az áll, hogy az aláírók (megjelenésekor 39-en, később még mások is csatlakoztak Szövegdoboz: Ennek ellenére 2001-ben megszületett egy olyan törvény “A magyar nyelvnek a gazdasági reklámok és az üzletfeliratok, továbbá egyes közérdekű közlemények közzététele során való használatáról”, amely rögzíti, hogy a reklámok szövegét, a gyártó, illetve az áru neve kivételével, magyarul is föl kell tüntetni (beleértve az egy céghez vagy árucikkhez kapcsolódó, sokszor az egész világon azonos módon – angolul – használt szlogent is). Ez a törvény – a nyelvészek erre még megalkotása előtt figyelmeztettek, értelmezhetetlen, és így betarthatatlan, mert “fölmentést” ad például a “meghonosodott idegen nyelvű kifejezéseknek” (ez a fogalom önmagában is nyelvészeti és egyben nyelvi nonszensz), de nyelvészeti eszközökkel nem dönthető el, hogy mi számít “meghonosodottnak” és mi nem. Ezen nem segít az sem, ha az ilyen kérdések eldöntésére a törvény előírásai szerint az MTA elnöke Tanácsadó Testületet hoz létre.
hozzájuk) szerint a nyelv életébe nem szükséges beavatkozni, s az erőszakos szabályozás több társadalmi kárral, mint nyelvi haszonnal járna.

     Nem véletlen tehát, hogy — Jernudd (1983) áttekintése szerint — a nyelvtervezéssel foglalkozó írásokat nehezen fogadták be a vezető nyelvészeti folyóiratok. S nem véletlen az sem, hogy a nyelvtervezést leginkább a szociolingvisztika címke alá sorolják, hiszen ez bevallottan társas összefüggéseivel együtt vizsgálja a nyelvet. Sok nyelvtervezés tárgyú írás jelenik meg olyan nyelvészeti folyóiratokban, amelyeket a szociolingvisztika fórumának is szokás tartani (ezek közül a legismertebb talán a Language in Society és az International Journal of the Sociology of Language című), és sok szociolingvista foglalkozik nyelvtervezési kérdésekkel.

     Mégsem egyértelmű a nyelvtervezés és a szociolingvisztika kapcsolata. Mindenekelőtt azért nem, mert a nyelvtervezéssel foglalkozó kutatók írásai szemléleti és módszertani szempontból is nagy tarkaságot mutatnak, így bármilyen „fölöttes kategória” keresése meglehetős nehézségekbe ütközne. A sokféleséget részben az okozza, hogy a nyelvtervezéssel foglalkozó írások tárgya és szempontjai meglehetősen mások voltak a diszciplína kialakulásának korai szakaszában, mint később. A korai szakaszban főként a korpusztervezéssel foglalkozó írások születtek (Fishman 1983), a későbbiekben viszont a státusztervezés vált a kedveltebb témává (Rubin 1983). Ez nem pusztán hangsúlyeltolódást jelent: a váltás azzal párhuzamosan zajlott, hogy a nyelvtervezéssel foglalkozó írások egyre inkább megpróbálták tágabb társadalmi keretbe illeszteni a nyelvtervezést (Daoust 1997). Az időbeli és a szemléleti sokféleség tehát bizonyos vonatkozásokban összefügg — de nem minden vonatkozásban.

     A nyelvtervezésben a kezdetektől fogva különféle irányzatok voltak jelen. Haugen (1987) önálló (skandináv) iskolaként említi a 19. század utolsó, illetve a 20. század első harmadában tevékenykedő svéd Esaias Tegnér-t és Adolf Noreent, illetve a dán Otto Jespersent, akik a „legjobb” nyelv, azaz a megteremtendő norma jellemzőit írták le. Tegnér szerint az a legjobb nyelv, ami a legkönnyebben érthető és a legkönnyebben produkálható; Noreen szerint az, amelyik racionális, Jespersen szerint pedig, amelyik elég stabil a folytonosság biztosításához, de egyben kellőképpen rugalmas is a változáshoz. Egy másik irányzat, a prágai iskola képviselői (Mathesiust és Havráneket említi Haugen), Jespersenhez hasonlóan képzelték el a kívánatos normát. E két, egymáshoz közel álló irányzattól élesebben elkülönül viszont a harmadik, az amerikai iskola, mert ennek képviselői sokkal komplexebbnek tételezik föl a viszonyt nyelv és társadalom között. Az iskola indítását Haugen Charles Ferguson és Joshua Fishman nevéhez köti, s megjegyzi, hogy nyelvtervezési munkálkodásuk egyben a szociolingvisztika kialakulásának is része volt. Nem feledkezhetünk azonban meg arról, hogy a három iskola — bár időben az említett szerzők követték egymást — nem tekinthető a nyelvtervezési elképzelések egyfajta „fejlődési láncának”, hanem továbbra is egymás mellett élnek: azaz a nyelvtervezésnek ma is vannak strukturalista és társas szemléletű  irányzatai egyaránt. A tervezési folyamatok irányultságával összhangban a nyelvre irányuló korpusztervezést sokszor az előbbi, a társadalomra irányuló státusztervezést pedig sokszor az utóbbi szemlélettel közelítik meg.

     A nyelvtervezés mint tevékenység elemzése a korabeli informatika bűvöletében fogant: Haugen (1966b) a nyelv mérnökének nevezi a kodifikálót, akinek ideális esetben olyan sztenderdet kellene létrehoznia, amelyet „a formákat illetően minimális, a funkciót illetően maximális” változatosság jellemez (1966a). A sztenderd legkívánatosabb jellemzőjének az észt Tauli (1968, 1974) a „gazdaságosságot”, a „világosságot” és a „szépséget”, az indiai Ray (1963) a „hatékonyságot”, az „ésszerűséget” és a „közös mivoltot” tartotta. Ezek a jellemzők kétségkívül a „jó gép” tulajdonságait juttatják eszünkbe, és — ezzel összhangban — arról tanúskodnak, hogy szorgalmazóik a nyelvet homogénnek képzelik. Olyannak, amely annál „jobb”, minél inkább érvényesül benne, hogy egy elemnek egy és csakis egy jelentés vagy funkció felel meg.

     Ez a szemlélet viszont élesen szembenáll azokkal a tapasztalatokkal, amelyeket a szociolingvisták szereztek a nyelvről kutatásaik során. Az utóbbi mintegy fél évszázadban nagyon sok empirikus adatot gyűjtöttek a nyelvhasználatról, s ezek azt igazolják, hogy nincs olyan természetes, élő nyelv, amely olyan egyszerű kódrendszer lenne, mint amilyennek egy „gazdaságosnak” gondolt jelrendszert képzeltek: minden nyelvben, minden nyelvváltozatban vannak olyan elemek, amelyek ugyanazt a nyelvi funkciót töltik be, de más-más társas jelentés kapcsolódik hozzájuk. Ez lehetőséget teremt arra, hogy a beszélő beszéd közben folyamatosan jelezze (akarattal vagy öntudatlanul), hogy milyen csoporthoz tartozik (melyik csoportra jellemző normát alkalmazza); és hogy az adott helyzetben milyen társas szerepet vállal el, hogy mennyire tartja közvetlennek vagy kötöttnek a beszélgetést, attól föggően, hogy milyennek ítéli meg a beszédhelyzetet, beleértve ebbe beszédpartneréhez való viszonyát is. A nyelvnek ez a változatossága az, ami lehetővé s egyben kiküszöbölhetetlenné teszi, hogy a nyelv változzon. Ezzel a szemlélettel sokkal inkább összeegyeztethető Fishman (1973) és Rubin (1983) figyelmeztetése arról, hogy a társadalmi folyamatok nem tervezhetők mechanikus gépi mintára.

     A nyelvészek többsége (legyen társas vagy nem társas szemléletű) egyetért abban, hogy nincsenek fejlett és fejletlen, tökéletes és tökéletlen nyelvek — minden nyelv és nyelvváltozat tökéletesen tölti be azt a szerepet, amire beszélői alkalmazzák. A sztenderd változatok tekintélye nem belső sajátosságaikból származik, nem is a sztenderdizációnak, hanem a sztenderdizáció megtörténtének a következménye. Más szavakkal: a sztenderd nem attól jobb, hogy kodifikálták, hanem hogy az emberek tudják róla, hogy ennek a szabályai szerepelnek a nyelvtanokban és a szótárakban.

     A nyelvtervezés irodalmában azonban sokszor ennek a nézetnek az ellenkezőjével találkozunk: a nyelvtervezéssel foglalkozó szerzők gyakran nem a funkció, hanem az elvont „nyelv” oldaláról közelítik meg a nyelvek, nyelvváltozatok értékelését. Tauli és Ray föntebb említett elvei arra mutatnak, hogy ők a sztenderdizációt a nyelv „tökéletesítésének” képzelik. Haugen azt elutasítja, hogy a nyelv homogén természetű lenne (1966b), s azt is, hogy egyes nyelvek vagy nyelvváltozatok eredendően jobbak lennének, mint mások, de azt nem vitatja, hogy vannak „fejletlen” és „fejlett” nyelvek. „Fejlett” nyelveknek azokat nevezi, amelyek beszélőik valamennyi kommunikációs funkcióját ki tudják elégíteni (1983). Hasonlóképpen gondolkodik a sztenderd nyelvváltozatról: úgy véli, hogy ez bármilyen helyzetben alkalmas közlőeszköz, szemben a nemsztenderd változatokkal (1966a, 1966b). Ezek a gondolatok annak a nagyon hosszú hagyományra visszanyúló szemléletnek a lecsapódásai, amely szerint az emberek összes kommunikációs funkcióját egyetlen nyelvnek kell betöltenie (ugyanez a szemlélet rejtőzik a „nyelvek keveredése rossz”-ítélkezések mögött is). A szemlélet a „tiszta kategóriák” karteziánus eszméjével áll rokonságban, s mivel a tapasztalatok alapján egy nyelvről (népről, kultúráról stb.) sem mondhatjuk, hogy „steril”, „pontosan körülírható”, „tiszta, keveredésektől mentes” volna, semmi okunk rá, hogy ezt az ideát kövessük. Ha egy beszélőközösségben két, három vagy akár több nyelv használatos a mindennapi érintkezésekben, az semmivel sem „fejletlenebb” állapot, mint ha csak egy — annál is inkább, mert nincsenek nyelvi kritériumok arra, hogy elválasszuk egymástól a nyelveket és a nyelvváltozatokat. Az adatok azt mutatják, hogy a sztenderd nyelv nem minden helyzetben alkalmas eszköze az érintkezésnek, használata ugyanúgy csak meghatározott helyzetekre korlátozódik, mint bármely más nyelvváltozaté.

     Az említett szemléleti elkötelezettséggel összefüggésben a nyelvtervezés szakirodalmában sokszor összemosódik a társas és a társadalmi jelentése; mivel a nyelvtervezéssel kapcsolatos problémák legtöbbször egy-egy állam gondjai — a társadalmi javára. Így aztán a társas kapcsolathálózatok nyelvi szocializációban és a későbbi nyelvi viselkedésben betöltött szerepét sokszor figyelmen kívül hagyják, s így a „javítási” folyamatokat azonosnak ítélik, akár a család, akár a tanár vagy az állami ideológia más közvetítője korrigálja a nyelvhasználatot (Haugen 1966a, 1983; Neustupný 1970, 1978, Jernudd 1983). Az összemosás is, a belőle származó gondolat is összeegyeztethetetlen a szociolingvisztika szemléletével.

     Mindez nem azt jelenti, hogy a társasnyelvészetben alapvetőnek számító szemlélet egyáltalán nem jellemző a nyelvtervezés elméletére (l. pl. Fishman vagy Cobarrubias munkáit), hanem azt, hogy a nyelvtervezés mint diszciplína semmiképpen nem tekinthető a társasnyelvészet részének. És azt sem jelenti mindez, hogy a szociolingvisták szerint a nyelvésznek ne lenne feladata, hogy segítsen azoknak a társadalmi gondoknak a megszüntetésében vagy legalábbis enyhítésében, amelyek a nyelvhasználattal állnak kapcsolatban vagy egyenesen abból származnak (l. pl. Labov 1982). A különbség az, hogy a szociolingvisták — szemléletükből adódóan — a beszélők, a nyelvtervezés legtöbb elmélete viszont az állam érdekeit tekinti elsődlegesnek. Kevés olyan nyelvtervezéssel kapcsolatos munka van, amely hosszasan eltöprengene azon, hogy milyen felelősségük van a nyelvtervezést végzőknek, s hogy a tervezőknek etikai megfontolásokra is figyelemmel kellene lenniük (Cobarrubias 1983a).

     Végül fontos megemlíteni egy olyan nézetet, amely több nyelvtervezéssel foglalkozó írásban is megjelenik, s a társasnyelvészet tapasztalataival is megegyezik — s ezzel egyben vissza is kanyarodunk a nyelvtervezés lényegéhez, ahhoz, hogy ez a nyelv életébe való tudatos bevatkozás, a nyelvi változások befolyásolására irányuló törekvés. A nyelvtervezéssel foglalkozók közül is sokan úgy látják, hogy a nyelv megváltoztatására tett tudatos, tervezett törekvések sikere azon múlik, milyen volt az előzetes helyzetfölmérés, milyen minőségű és mennyiségű adatot használtak a beavatkozás megtervezésekor (Rubin 1983); s hogy mennyit tudunk azokról az erőkről, amelyek egyébként a nyelvi változásokat irányítják (Haugen 1983, Daoust 1997). Cooper elemzése (1989) szerint a nyelvtervezési lépések a nyelvi viselkedést nemigen változtatják meg, hatásuk inkább a nyelvi attitűdökre van. Haugen (1987) pedig arra hívja föl a figyelmet, hogy javasoljanak bármit is a nyelvtervezők, az, hogy egy formát akar-e és fog-e használni a beszélő vagy sem, mindig rajta, a beszélőn múlik.

 

 

Nyelvpolitika

A nyelvpolitika fogalma annyira közel áll a nyelvtervezés-hez, hogy olykor szinonimaként is használják a két szót. A nyelvtervezési döntéseket mindig valamilyen nyelvi ideológia alapján hozzák — ez az ideológia azt tükrözi, hogy egy beszélőközösség hogyan viszonyul a nyelvi vonatkozásokat illetően egy másik közösséghez, és többnyire ítéleteket is tartalmaz arra nézve, hogy mi számít jónak vagy rossznak (Cobarrubias 1983a). Ez az ideológia határozza meg azt is, hogy az adott közösség milyen cselekvéseket (milyen státusz- vagy korpusztervezési lépéseket) fog tenni — azaz milyen nyelvpolitikát folytat.

 

     A nyelpolitika ideológiai háttere – alaptípusok

     Cobarrubias (1983a) a legalapvetőbb viszonyulási formáknak — más szóval a nyelvi ideológiák alaptípusainak — az asszimilációt, a pluralizmust, a vernakularizációt, illetve az internacionalizációt tartja. Ezek közül az első kettő az államban egymás mellett létező nyelvek vagy nyelvváltozatok viszonyára vonatkozik: annak az eldöntésére, hogy hány nyelvet vagy nyelvváltozatot ismerjenek el hivatalosan. A második kettő pedig azt határozza meg, hogy milyen körből kerüljön ki az a norma, amit majd kiválasztanak és kodifikálnak — azaz hogy mi legyen a norma forrása, inkább a helyi nyelv(változat) vagy inkább valamelyik világnyelv (vagy máshol már sztenderdként használt változat).

     Az asszimilációs politika azt követeli, hogy a nem domináns nyelvek beszélői is képesek legyenek teljes értékűen használni a domináns nyelvet. Ez a domináns nyelv támogatását jelenti a többi nyelvvel szemben. (Fontos tudnunk, hogy a domináns ebben az összefüggésben nem a beszélők számára, hanem a nyelv státuszára vonatkozik.) Erre a típusra sajnos túl sok példát ismerünk: ez az ideológia érvényesül például a magyar oktatási rendszerben, amikor a cigány anyanyelvű gyerekeknek nem  biztosít anyanyelven folyó képzést, vagy akár amikor a nyelvjárást beszélő gyerektől megköveteli a sztenderd nyelv használatát, kötelezővé téve annak elsajátítását.

     A pluralista politika azonos mértékben biztosítja több nyelvi csoportnak a nyelvük megtartásához és használatához való jogot. Pluralista nyelvpolitika érvényesül például Belgiumban: az ország északi részén a flamand, déli részén a francia, keleti részén a német a hivatalos nyelv, Brüsszel pedig kétnyelvű (flamand és francia). Az azonos nyelven belüli teljes körű pluralizmus példája Norvégia: itt nemcsak két azonos jogú írott sztenderd létezik (a már említett bokmål és nynorsk), hanem ezeknek több változata is, de egyiket sem kötelező használni: nagyon sok tudós, újságíró, közszereplő ír saját nyelvjárásában, beszélni pedig általában mindenki abban beszél (Jahr 2001). Ennél kevésbé liberális, de szintén pluralistának nevezhető a bidialektizmus-nak nevezett, pl. Svájcra jellemző oktatáspolitika. Ez a tanulók íráskészségének fejlesztésekor a sztenderdre épít ugyan, de azt nem követeli tőlük, hogy szóban is a sztenderdet használják (vagyis tiszteletben tartja saját nyelvváltozatukat).

     A vernakularizáció ideológiája a helyi nyelveket támogatja a régióban használt nemzetközi nyelvekkel, vagy az anyanyelvet az állam domináns nyelvével szemben. Ez jelentheti egy klasszikus (korábban csak meghatározott, például vallási célokra használt) nyelv használatának kiterjesztését minél több funkció betöltésére: ez történt Szíriában, Egyiptomban és Marokkóban, amikor a klasszikus arabot tették hivatalos nyelvvé. Jelentheti egy helyi, őshonos nyelv sztenderdizálását, erre példa a kecsua hivatalossá tétele és sztenderdizációja Peruban, a maorié Új-Zélandban vagy a számié (lappé) a skandináv országokban. Egyik legsajátosabb formája egy holt nyelv „fölélesztése”, ez történt például a héberrel. A vernakularizáció mindig az érintett nyelv fönnmaradását segíti, így szoros kapcsolatban van azokkal a jelenségekkel, amelyek a nyelvmegtartásra jellemzőek: a nyelvcsere visszafordításával és a nyelv megerősödésével (vö. Fishman 1996). Ez utóbbi azt jelenti, hogy a nyelvet olyan funkciókban is újra használni kezdik, amely funkciókban már nem volt használatos (például a fríz az iskolai oktatásban), illetve azt, hogy nemcsak az adott nyelv beszélői, hanem más anyanyelvűek is megtanulják és használják (erre példa, hogy az izraeli arabok is megtanulják az ivritet, a kanadai angol anyanyelvűek a franciát, a dél-afrikai feketék az afrikaanst, a Katalóniában élő spanyolok a katalánt stb.).

     Az internacionalizáció valamilyen világnyelv bevezetését, hivatalos nyelvvé vagy az oktatás nyelvévé tételét jelenti. A fölszabadult gyarmatok kormányai például gyakran szembesültek azzal, hogy államukban nagyon sok törzsi nyelvet is beszélnek, s nagyon nehéz lett volna egyet kiválasztani, és az ország hivatalos nyelvévé tenni — ugyanakkor a volt gyarmattartók nyelvét természetesen korábban is használták a hivatalos életben is és az oktatásban is. Ebben a helyzetben gyakran választották azt a megoldást, hogy az adott nyelvet megtartották sztenderd funkcióiban, vagy kizárólagosan (mint Gabonban a franciát), vagy bevezetve mellé a sztenderdizált helyi  nyelvet is (például Haitin a francia mellett hivatalos a helyi kreol is). Vannak államok, amelyek nem is egy, hanem két világnyelvet ismernek el hivatalos nyelvüknek, vagy úgy, hogy mellettük nincs helyi hivatalos változat (pl. Kamerunban, ahol a francia és az angol a hivatalos nyelv), vagy úgy, hogy mellettük az egyik helyi nyelvváltozat is hivatalos nyelv (pl. a Fülöp-szigeteken a spanyol és az angol mellett a filippino). Az internacionalizáció sokszor áthidalja azt a problémát, hogy két egymással versengő helyi változat közül kelljen választani, s egyben a modernizáció eszköze is. Az utóbbi megfontolásból sokszor „félhivatalos” nyelvként használják valamelyik világnyelvet, például Indiában az angolt. Ugyanakkor az internacionalizáció kisebbségi helyzetbe sodorhatja, gyengítheti, végül kiszoríthatja a helyi nyelveket, és ez a politika sokszor ütközik a nemzeti érzéssel is.

     Cobarrubias alaptípusaihoz Daoust (1997) egy ötödiket is hozzátesz, a purizmust. A purizmus az asszimilációs ideológia közeli rokona. A purista ideológiát azok az érzelmek és viszonyulások jellemzik, amelyek ebben az esetben egy idealizált nyelvhez kapcsolódnak; ezt az eszményített nyelvet általában az írott nyelvvel azonosítják, és élesen megkülönböztetik a mindennapi beszédtől. Az eszményített nyelvhez erkölcsi és esztétikai értékeket kapcsolnak, birtoklása társadalmi elismeréssel jár, s éppen ezért az oktatásban és más társadalmi intézményekben is ezt támogatják. A purizmus Európában  a nemzettéválással egyidőben, azzal összefonódva alakult ki, s ebből az ideológiából következik, hogy az idealizálttól eltérő nyelvváltozatokat deviánsnak tekintik, és elmarasztalják.

 

Hány nyelv vagy változat legyen?

purizmus ––– asszimiláció ––––––––––––––––––––– pluralizmus

Milyen körből kerüljön ki az előnyben részesített nyelv?

vernakularizáció –––––––––––––––––––– internacionalizmus

2. ábra: a nyelvi ideológiák alaptípusai Cobarrubias 1983a és Daoust 1997 alapján

 

     A nyelvi ideológiák alaptípusai sokszor egymással keveredve alakítják egy-egy állam nyelvpolitikáját. Az asszimiláció és a pluralizmus „tiszta” megvalósulásai között természetesen számos átmenet lehet. A pluralizmusnak is, az asszimilációs politikának is vannak fokozatai, és megjelenhetnek akár párhuzamosan is: egy-egy ország követhet pluralista ideológiát az egyik, asszimilációst a másik kisebbségi csoportjával szemben. (A finnországi svéd kisebbség például a közelmúltig sokkal több támogatást élvezett, mint a finnországi lappok.) Ehhez hasonlóan a vernakularizáció és az internacionalizáció együtt is megjelenhet (pl. a Fülöp-szigeteken). A purizmus nemigen fordul elő a pluralizmussal együtt — természetükből adódóan nehezen egyeztethetők össze —, sokszor kísérője viszont az asszimilációs politikának.

     A nyelvtervezés elméletei közül azokban, amelyek a sztenderdet „fejlettebbnek”, „tökéletesebbnek” (racionálisnak, gazdaságosnak, szépnek stb.) képzelik, a purizmus befolyását láthatjuk; azok pedig, amelyek szerint a sztenderdet mindenkinek meg kell tanulnia, az asszimilációs ideológia hatását mutatják. A mellett a kívánalom mellett, hogy a domináns nyelvet vagy nyelvváltozatot (a sztenderdet) mindenkinek meg kell tanulnia, gyakran hangzik el érvként, hogy ezzel megelőzhető a nem-domináns nyelvet beszélők elszigetelődése, gettóba záródása. Az 1960-as, 1970-es években néhány nyelvtervező munkában (pl. Haugen 1966a, Fishman 1973) a szerzők úgy látták, hogy a sztenderd nyelv terjesztése az oktatáson keresztül azért fontos, mert ez teszi demokratikussá a nyelvhasználatot: ez biztosítja a társadalmi mobilitás lehetőségét azoknak is, akik elsődleges szocializációjuk során valamilyen nemsztenderd változatot sajátítottak el. A sztenderd nyelvváltozat elsajátítása azonban nem pusztán akarat és törekvés kérdése, hiszen a sztenderd nyelv használta a nemsztenderdétől eltérő társas és társadalmi szerepekhez kötődik, más identitások vállalásával jár együtt, s ez sokszor súlyos konfliktushoz vezethet. Másrészt annak a jognak a biztosítása, hogy mindenkinek lehetősége legyen a domináns nyelvet vagy nyelvváltozatot megtanulni, nem változtat azon, hogy akik eleve ezt hozzák magukkal, azok előnyben vannak azokkal szemben, akiknek külön meg kell tanulniuk. A gettósodás nem abból származtatható, hogy valaki nem képes megtanulni a domináns nyelvet vagy nyelvváltozatot, nincs alkalma rá vagy nem akarja, mert konfliktusba kerülne miatta saját közösségével, hanem abból, hogy a domináns csoporthoz tartozók csak akkor tekintik őt teljes jogú embernek, ha megtanulja a domináns változatot.

 

     Nyelvpolitikai kihívások: az Európai Unió és az angol nyelvi globalizáció

     Magyar szempontból nézve a két legnagyobb kihívás, amelyet érintően nyelvpolitikai cselekvés szükséges, az Európai Unióval, illetve az angol világméretű terjedésével kapcsolatos.

     A bővülő Európai Unió egyre súlyosabb nyelvpolitikai gondokkal küzd. Az Unió nyelvpolitikája kezdettől – az 1957-es Római Szerződéstől – fogva a soknyelvűség megőrzését tűzte ki célul. Nem is lett volna egyszerű státusztervezési döntés kiválasztani egyetlen nyelvet, hogy az EU lingua francá-jává, közvetítő nyelvévé váljon, hiszen a nyelv hivatalossá emelése az adott ország súlyát is növelte volna a többi kárára – ezt a tagországok egyike sem vállalta volna. Ezt a pluralista ideológiát követi az EU 2004-es új alkotmánya is, amely a tagországok mindegyikének nyelvét azonos értékűként kezeli, és rögzíti, hogy a tagországok állampolgárai országuk hivatalos nyelvén fordulhatnak az Unió hivatalaihoz, és a választ is az adott nyelven jogosultak kérni. A pluralizmust erősíti – és egyben próbálja meggátolni, hogy egyetlen uniós lingua franca alakuljon ki –, hogy az Európai Bizottság 2003-ban akciótervet fogadott el a nyelvtanulás értékeinek bemutatására, a nyelvtanítás minőségének javítására, s az Uniónak “a nyelvek számára kellemes környezetté” alakítására.

     Ezeket az intézkedéseket azért is látták szükségesnek, mert bár az Unió hivatalosan minden tagország nyelvét egyenlőnek tekinti, a tagországok civil kommunikációjában az angol kiemelkedő szerepet játszik. Egy 2001-es felmérés szerint az angolt az akkori Unió lakosságának 16%-a beszélte anyanyelveként, további 31% pedig társalgási szinten idegen nyelvként. Jócskán leszakadva követte a német (32%) és a francia (28%), s még hangsúlyosabb a különbség, ha az anyanyelvi beszélőket nem számítjuk: a németet idegen nyelvként az uniós országok lakóinak 8%-a, a franciát 12%-a beszélte.


3. ábra: az EU-ban beszélt nyelvek 2001-ben az Eurobarometer fölmérése alapján

     Ez az állapot az új tagországok fölvételével várhatóan az angol további megerősödésének irányába változik. A civil használat mellett az angol az uniós adminisztrációban is egyre nagyobb teret kap az eredetileg egyedül, később az angollal párhuzamosan használt francia rovására, és az Európai Parlament angol—francia kétnyelvűségében is az angol vált dominánssá. Ezek a folyamatok természetesen nem függetlenek attól a folyamattól, hogy az angol nyelv az egész világ első számú közvetítőnyelve is egyben.

     Phillipson (2003) szerint az EU erőtlen, tétova nyelvpolitikája nagyban hibáztatható Európa “elangolosodásáért”, míg De Swaan (2004) inkább arra következtet, hogy a nyelvi sokszínűséget propagáló uniós nyelvpolitika tehetetlen az állampolgároknak azzal a törekvésével szemben, hogy olyan nyelvet akarnak idegen nyelvként tanulni, amelynek a legmagasabb az ún. kommunikációs értéke – amellyel a legnagyobb valószínűséggel boldogulnak akár az Unión belül, akár azon kívül. Ugyanakkor a hivatalos szinten is számos problémát okoz, hogy a jelenleg huszonöt tagú Unióban húsz hivatalos nyelv van használatban. A tolmácsolás és a hivatalos iratok fordítása nagyon költséges: a húsz nyelv esetében 380 irányban kell fordítani és tolmácsolni. Ebből a szempontból érthető, ha a nyelvi sokféleség tisztelete jóformán csak az ünnepélyes alkalmakra és a tagállamok polgárait megillető jogokra vonatkozik, a testületek zárt ülései, illetve a belső ügyintézés gyakorlatilag angolul és franciául zajlanak.

            Az angol nyelv globális szerepével a nyelvészek az 1990-es években kezdtek intenzíven foglalkozni. Ekkorra kétségtelenné vált, hogy az angol kiemelt pozícióba került, Crystal (2003) kifejezésével globális nyelvvé vált. Amellett, hogy anyanyelvi beszélői száma jelentős – Nagy-Britannia, az Egyesült Államok, Kanada, Ausztrália, Új-Zéland, a Dél-Afrikai Köztársaság és számos karibi ország első nyelve – az ország hivatalos nyelveként tanítják, s így második nyelvként használják többek között Indiában, Nigériában, Ruandában, Szingapúrban is, valamint több mint 100 országban az angol a leginkább tanult idegen nyelv, például a volt francia gyarmat Algériában is. A 2000-es évek elején a világon élő emberek egynegyede beszélt folyékonyan vagy társalgási szinten angolul (azaz kb. 1,5 milliárd ember). Phillipson (1992) számbavétele szerint az angol ma a tudomány, a technika, az orvostudomány, a kereskedelem, a hajózás, a repülés, a kutatás, a számítógépes kultúra, az Internet, a diplomácia és a nemzetközi szervezetek, a hírügynökségek, a szórakoztatóipar, a filmvilág, a könnyűzene, a sport, a könyv- és folyóiratkiadás vezető nyelve.

            A viták főként arról folynak, hogy hogyan alakult ki a jelenlegi helyzet, milyen hatása lesz a világ nyelveire az angol előretörésének s a globalizációnak, és hogy milyen hatással lesz magára az angolra, hogy egyre több nem-anyanyelvi beszélő használja.

            David Crystal (2003) két fő tényezőre vezeti vissza az angol gyors terjedését: a brit gyarmatbirodalom hatalmára egyfelől, az Egyesült Államok gazdasági hatalmára másfelől. Közrejátszott természetesen, hogy az utóbbi évtizedekben kialakult kulturális környezet – például a popzene és az Internet egyetemessége, az utazások számának növekedése – is az angol terjedésének kedvez. Crystal szerint az angol egyszerűen “jó helyen volt, jó időben”. Robert Phillipson (1992) kritikusabban elemzi az angol térhódításának okait: szerinte a brit birodalom gyarmatosító törekvéseit váltotta föl az angol nyelvi gyarmatosítás. Phillipson szerint nem pusztán a véletlen, hanem tudatos politikai döntések állnak az angol előretörésének hátterében, hiszen az angoltanítás hatalmas jövedelemforrást jelent a brit gazdaság számára. Az angol mint idegen nyelv tanításával foglalkozó British Council egy jelentése szerint a volt szocialista blokk országaiban a rendszerváltás után mintegy százezer anyanyelvi oktatóra volt szükség (Phillipson 1992), de jelentős hasznot hoz az angol tankönyvek, könyvek, folyóiratok piacának bővítése is (vö. Kontra 1999). De Swaan (2004) a politikai nyelvszociológia és a nyelv politikai ökonómiájának kombinációjából alakította ki azt az elméletet, amelynek segítségével az angol “hipercentrális” helyzetbe kerülését magyarázza. Szerinte a nyelvek globális rendszerében központok és perifériák versengenek egymással, és a nyelveket gazdasági javaknak tekintve kialakítja a nyelvek “Q-értékének”, azaz kommunikációs értékének fogalmát. Úgy véli, hogy a kommunikációs értéket két fő tényező határozza meg: az egyes nyelvek elterjedtsége, azaz azoknak a beszélőknek a száma, akikkel az adott nyelvet használva közvetlen kapcsolatba lehet lépni, illetve a nyelv centralitása, azoknak a kapcsolatoknak, azaz többnyelvű beszélőknek a száma, akik az adott nyelvet saját kétnyelvűségükön keresztül más nyelvekhez képesek kapcsolni. Az angol hipercentrális szerepének kialakulását De Swaan szerint az angol gyorsan növekvő Q-értéke magyarázza – ez természetesen nem mond ellent annak, hogy az angol terjesztése Nagy-Britanniának és az Egyesült Államoknak is elemi érdeke.

Szövegdoboz: A világon ma mintegy 6-7000-re becsülik a hangzó (beszélt) nyelvek számát, s nagyjából ugyanennyire a jelnyelvek számát. A hangzó nyelveket átlagosan 5-6000 ember beszéli: ezek mintegy 95%-át 1 milliónál kevesebben, és több mint 3000 nyelvnek van még tízezernél is kevesebb anyanyelvi beszélője. Optimista becslések szerint a következő évszázad alatt a nyelvek körülbelül fele tűnik majd el – borúlátóbb elemzők ennél sokkal magasabbra, 90—95%-ra jósolják a veszélyeztetett nyelvek számát. Egy nyelvet akkor tekintenek veszélyeztetettnek, ha kevés az anyanyelvi beszélője, és gyenge a politikai státusza; különösképpen ha a gyerekek már nem tanulják meg, azaz beszélői már nem adják tovább a következő generációknak.
            Milyen nyelvpolitikai kérdéseket vet föl, milyen nyelvtervezési lépéseket tesz szükségessé Magyarországon a mai helyzet? A kihalástól semmiképpen nem kell féltenünk nyelvünket, még a legpesszimistább elemzések alapján sem tekinthetjük veszélyeztetettnek sem.

 


            A magyar nyelv státuszának tervezése sincs napirenden, hiszen egyelőre nem várható, hogy az Európai Unió a tagállamok nyelvének egyenrangúságát rögzítő nyelvpolitikája megváltozzon. Nagy bajok vannak viszont a magyar lakosság nyelvtudásával és a magyar nyelvoktatás hatékonyságával. Az Eurobarometer 2002-es jelentése szerint a csatlakozó országok közül a magyarok az utolsók az idegennyelv-tudást illetően.

4. ábra: idegennyelv-tudás az új uniós országokban 2002-ben

 

 

 

Kérdés tehát, hogyan vehetők rá a már nem iskolás korúak is, hogy nyelvet tanuljanak? Kérdés, hogyan korszerűsíthető a nyelvoktatás infrastruktúrája, hogyan váltható föl, méghozzá nagyon gyorsan, az elterjedt “vizsga-nyelvtudást” előnyben részesítő szemlélet a működő nyelvtudást adó oktatással? (Közismert tény, hogy ma Magyarországon még mindig sok helyen szavakat és nyelvtant tanítanak, a vizsgafeladatokat szem előtt tartva, és nem az idegen nyelven való kommunikációt próbálják kialakítani.) De kérdés az is, hogy milyen nyelvet tanuljanak a magyar iskolások? Szerencsétlen döntés volna, ha mindenki csak angolt tanulna – de kit lehet arra “ítélni”, hogy kimaradjon a széles kommunikációs világhálózatból, amelybe az angol a belépő? Ez a  dilemma valószínűleg csak akkor oldható meg, ha a cél nem egy, hanem legalább két idegen nyelv elsajátítása.

Szövegdoboz: Ezeknek a problémáknak a megoldását célozza az Oktatási Minisztérium által 2004-ben indított Világ—Nyelv program. Ez minden középiskola számára lehetővé teszi, hogy nyelvi előkészítő évfolyamot indítson, melynek során a tanulók a kötelező óraszám 40%-ában idegen nyelvet, 25%-ában számítógépes ismereteket tanulnak. Az ajánlás szerint érdemes heti 5 órát az első idegen nyelv intenzív tanulására fordítani, hogy annak középfokú elsajátítása után kezdhessenek a tanulók a második idegen nyelv tanulásához. Az induláskor, a 2004/2005-ös tanévben 407 középiskolában folyt ilyen képzés, 749 csoportban, több, mint 11 ezer diákkal.

 

 

     “Civil nyelvpolitika”: a nyelvi tudatosság növelése

     A 20. század utolsó másfél évtizedében egyre több olyan nézet látott napvilágot, amely szerint a demokrácia gyakorlásához tartozik, hogy a hatalom az állampolgárok számára érthetően beszéljen, illetve hogy a hatalom nyelvbe kódolt, nyelvhasználatban megnyilvánuló, tudat alatt ható üzeneteit az emberek megtanulják fölismerni. A hatalom ebben az esetben nemcsak a politikai hatalmat jelenti, hanem minden olyan intézményt, szervezetet és szolgáltatást, amelyek feladata az állampolgárok tájékoztatása, illetve kiszolgálása. Ide tartozik többek között az állami és az önkormányzati apparátusban, az egészségügyben, az igazságszolgáltatásban, az oktatásban, a médiában dolgozók és a gazdasági szereplők nyelvhasználata.

     A Plain English Campaign (“Világos Beszéd Mozgalom”) elnevezésű civil mozgalom az 1970-es évek végén jött létre Chrissie Maher kezdeményezésére. Célja, hogy minden olyan szöveg, amely a nagyközönséghez szól – legyen az nyomtatvány, tájékoztató, használati utasítás, megállapodás vagy szerződés – olyan nyelven íródjon, amit bárki megérthet. A szakzsargon nyilvános használata, a homályos, félrevezető információk ellen lépnek föl. Néhány terület világos nyelvhasználatának követelésére kiemelt figyelmet fordítanak: ilyen a kormányzati és önkormányzati hivatalok, az orvosok, a jogi és az Európai Unióval kapcsolatos szövegek, a bankok, a biztosítók, a kereskedelem, illetve a nyugdíjellátók kiadványainak érthetősége. Az Angliából indult mozgalom mára Nagy-Britannián kívül számos országban ismert, többek között az Egyesült Államokban, Kanadában, Új-Zélandon, Indiában, Ausztráliában és a Dél-Afrikai Köztársaságban. Tevékenységük keretében a világos nyelvhasználatot oktató tanfolyamokat szerveznek, könyveket és útmutatókat adnak ki, és évente díjjal ismerik el azoknak az intézményeknek, cégeknek a munkáját, akik törekednek a világos nyelvhasználatra, illetve “megróják” azokat, akik “blablát” állítanak elő.

     A nyelvészeti területek között is van olyan, amely a nyelv és a társadalom kölcsönhatásait elemezve feladatának tekinti, hogy fölhívja a figyelmet a hatalom fenntartásának és továbbörökítésének nyelvbe rejtett módjaira. Ez az interdiszciplináris megközelítésmód, a “kritikus diskurzuselemzés” (critical discourse analysis, CDA, pl. Wodak szerk. 1989), arra hívja föl a figyelmet, hogy a társadalmi egyenlőtlenség és igazságtalanság számos esetben a nyelvhasználattal van összefüggésben: egyrészt a nyelvbe rejtetten jelenik meg, így a nyelvi interakciókból tárható föl, másrészt magából a nyelvhasználatból, az eltérő nyelvhasználati módok eltérő társadalmi megítéléséből következik. A “kritikus diskurzuselemzés” vagy “kritikus nyelvvizsgálat” (critical language study, CLS, pl. Fairclough 1995, 2001, Talbot, Atkinson és Atkinson 2003) célja, hogy a nyelvvel kapcsolatos társadalmi hatalmi helyzetre rámutasson, és ezzel elősegítse fölszámolásukat. Ennek érdekében elsősorban azokat a nyelvbe kódolt ideológiákat teszi láthatóvá, amelyeket kulturálisan sajátítunk el, de mivel reflektálatlanok, kizárólagosnak és természetesnek tekintjük őket.

     A kritikus nyelvészet művelői szeretnék elérni, hogy az emberek ne legyenek kiszolgáltatottak azokkal a berögzült, tudat alatt ható nyelvi jelenségekkel szemben, amelyek hátrányba hozzák őket, kárt okoznak nekik, mégis – mivel rejtetten jelennek meg – természetesnek tekintik őket. Ezért törekszenek arra, hogy az iskolai és felsőoktatásban is, a felnőttképzésben és a tudománynépszerűsítésben  is nagyobb szerepet kapjon a kritikus nyelvi tudatosság (critical language awareness) növelése. Úgy vélik, hogy a kritikus nyelvi tudatosság a hatékony demokratikus állampolgári részvétel előfeltétele (Fairclough szerk. 1992). A nyelvi tudatosság növelése segíthet többek között a politikában, a kereskedelemben (reklámokban), valamint a médiában megjelenő nyelvi manipuláció fölismerésében, a politikiailag nem korrekt (szexista, rasszista, etnocentrista stb.) nyelvhasználat visszaszorításában. Csökkentheti az orvos—beteg, tanár—diák, nő—férfi, többségi—kisebbségi viszonyban, a hivatali ügyintézésben, a jogi eljárásokban és más hatalmi—alárendelt viszonyokban megjelenő kiszolgáltatottságot.

 

 

Nyelvművelés

A nyelvművelés szó szerinti fordításainak jelentése, a nyelvművelés címen végzett tevékenység kultúránként nagyon különböző lehet. Svédországban például a nyelv terminológiai modernizációját és nyelvi ismeretterjesztést jelent; az angolban olyan laikusok (nem nyelvészek) által végzett preskriptív (azaz előíró normákat állító) tevékenység, amely esztétikai, nyelvtörténeti, logikai vagy morális alapon hozott értékítéletekből kiindulva próbálja terjeszteni a „helyes” nyelvhasználat szabályait. (A nyelvművelő tevékenység négy országra vonatkozó összehasonlító leírása: Sándor szerk. 2001b.) A 19. századi magyar nyelvhasználatban a szókincsbővítés, nyelvújító munkálkodás megnevezése volt. Az 1980-as években kiadott Nyelvművelő kézikönyv szerint 1. a nyelvművelés az alkalmazott nyelvtudománynak az az ága, „amely a nyelvhelyesség elvei alapján, a nyelvi műveltség ter­jesztésével igyekszik segíteni a nyelv egészséges fejlődését”; 2. „célja és tartalma nem örök és változatlan, hanem idő és hely függvénye; legidőszerűbb feladatait mindig az adott társadalom szükségletei határozzák meg”. Ez a kézikönyv szerint a 19. század első felében a szókincsbővítés volt, második felében a „nyelvújítás túlzásainak nyesegetése”, a „mesterkéltté váló nyelvhasználat” visszavezetése a „természetességhez, ill. a népnyelvhez”; a századforduló után „az idegenszerűségek elleni küzdelem”, az 1970-es, 1980-as években pedig „arra irányul, hogy a nyelv minél alkalmasabb legyen a világos, árnyalt nyelvi közlésre, a kommunikációra, a beszélő (író) ember pedig minél jobban ismerje a nyelv törvényszerűségeit, használati szabályait.”

     A két meghatározás nincs összhangban egymással: azt a két nagy hagyományt tükrözik, amelyek végigvonulnak a magyar nyelvművelés történetén. Az egyik kategorikus szabályokban gondolkodik, az egységesség híve, a logikai, történeti szempontokat részesíti előnyben, a nyelvi racionalitást és esztétikumot abszolút érvényűnek gondolja. A szemléletmód fókuszában a nyelv „jobbítása” áll. A másik szintén „jobbnak” véli a sztenderd változatot más nyelvváltozatoknál, de nagyobb teret enged mellette más változatoknak, elfogadja, hogy a nyelvhasználatban a szokás sokszor fölülírja a logika és a történetiség szempontjait, a nyelvi racionalitást és esztétikumot pedig — bizonyos megszorításokkal — relatívnak gondolja. Középpontjában a beszélőközösség és a megértés áll. Az első, „nyelvközpontúnak” nevezett szemléletet legrészletesebben Bárczi Géza (1974) dolgozta ki, a másodikat Lőrincze Lajos (1980)  — ezt a szemléletet „emberközpontúnak” (vagy mert a példaadó jelleget hangsúlyozza a hibajavítással szemben, „pozitív nyelvművelés”-nek) hívják. A „nyelvközpontú” szemlélet az erős központosítással, az „emberközpontú” az engedékenyebben központosító hatalom törekvéseivel egyeztethető jól össze. A nyelvművelő gyakorlatot a két szemlélet keveredése jellemzi: a két nézetrendszert a nyelvművelők megpróbálják összebékíteni, s nem rivalizáló, hanem egymást kiegészítő elméletekként kezelni — a Nyelvművelő kézikönyv is így járt el.

     A nyelvművelést — Lőrincze nyomán — olykor a nyelvtervezés szinonimájaként használják (pl. Tolcsvai Nagy 1993). A nyelvtervezés legáltalánosabb meghatározása — a nyelv életébe való tudatos beavatkozás — valóban ráillik arra a tevékenységre, amit ma magyarul nyelvművelésnek neveznek. A nyelvművelés elveit kidolgozó írások (pl. Lőrincze és Bárczi említett könyve) a nyelvművelői munka módjainak, eszközeinek megváltoztatására tesznek javaslatokat. Nem nyelvtervezési lépéseket elemeznek tehát nyelvészeti (esetleg szociológiai) szempontból, hanem maguk is nyelvtervezést végeznek. A tanácsadó vagy hibajavító írások esetében más lehetőség föl sem merül: ezek egyértelműen az „elterjesztés” megvalósítói: kért (telefonon, szerkesztőségeknek írt levélben stb.) vagy kéretlen (a tanórán, újságcikkekben stb.) tanácsokat adnak, szintén kívánságra vagy anélkül tájékoztatják az embereket arról, hogy mi „helyes”, mi nem, mit kerüljenek, vagy mit részesítsenek előnyben. A művelés a nyelvtervezéssel foglalkozó szakirodalom szerint az „elterjesztés” része. A magyar nyelvhasználatban a nyelvművelés-t ennél tágabb jelentésben használják, többé-kevésbé a nyelvtervezési lépések valamennyi típusát lefedi — a nyelvművelés saját története részének tekinti például a magyar nyelv sztenderdizációjának eseményeit (l. pl. Fábián 1984).

     A nyelvművelés tehát nyelvtervezés — értelemszerűen nem azonos viszont a nyelvtervezés elemzésével. A nyelvtervezéssel foglalkozó szerzők megtörtént nyelvtervezési döntéseket, folyamatokat írnak le és elemeznek, esetleg a nyelvtervezés hatékonyságának növelésére tesznek javaslatokat, de nem ők a nyelvtervezési lépések végrehajtói. Mint láttuk, a nyelvtervezési folyamatok elemzését bizonyos iskolák elfogadják nyelvészeti diszciplínaként, a nyelvtervezést mint tevékenységet (beleértve a nyelvművelést is) azonban maguk a nyelvtervezéssel foglalkozó írások sem nyelvészeti, hanem leginkább politikai ideológiák által motivált lépéseknek tekintik.

 

     Nyelvészet és nyelvművelés

     A nyelvészek elkülönítik tevékenységüket a nyelvműveléstől: azok a „bevezetés a nyelvtudományba” jellegű alapozó tankönyvek, melyeket a világon sztenderd tankönyvekként használnak, leszögezik, hogy a nyelvészet deskriptív (azaz leíró) és nem preskriptív (azaz előíró) természetű (Milroy és Milroy 1991). Ez azt jelenti, hogy a nyelvészet azzal foglalkozik, hogy milyen a nyelv, s nem azzal, hogy milyennek kellene lennie (Aitchison 1978). A nálunk megszokott értelemben vett nyelvművelés viszont előíró szemléletű. A legkorábbi nyelvtanok többsége ugyan szintén előíró szemléletű volt, azonban már a 18. századtól kezdve megjelent az a nézet (Joseph Priestly angol nyelvtanában), hogy helyes az, ahogyan a nyelvet az emberek szokásaiknak megfelelően használják, s hogy a nyelvhelyességet nem lehet logikai vagy jogi alapon értelmezni (Crystal 1998). A nyelvtudomány történetében azóta többször is sor került az előíró szemlélettől való elhatárolódásra. A 19. században azok a nyelvészek, akik a nyelvet természeti jelenségnek tekintették, nem nézték jó szemmel, ha a nyelv életébe bárki beleavatkozik; a 20. századi elhatárolódások közül az egyik legismertebb az amerikai leíró iskola alapítójának, Leonard Bloomfieldnek a kijelentése volt arról, hogy a nyelvészetnek semmi köze a nyelvhelyesség kérdéseihez (1933); a közelmúltban Steven Pinker (1999) szentelt egy egészen hosszú fejezetet annak, hogy leleplezze a „nyelvi ítészek” véleményeinek nyelvészeti megalapozatlanságát. A nyelvészek elhatárolódása a nyelvműveléstől hol egy egyszerű kijelentés, hol egészen sarkos. Bolinger (1980) például „nyelvi samanizmusnak” nevezi azt, hogy néhányan a nyelvhasználat köz-őreinek állítják be magukat, s megjegyzéseket tesznek arról, amit a nyelv helytelen használatának vagy a nyelv romlásának vélnek; tevékenységüket a vajákosok, kuruzslók működéséhez hasonlítja.

     Mint Crystal (1998) írja, Priestly elve „a nyelvtani elemzés modern nyelvészeti megközelítésének alapelve lett”. Ez a nyelvtudomány egy részében oda vezetett, hogy a nyelvhelyesség kérdéseit egyáltalán nem tartják a nyelvészet körébe tartozónak. Nem mindenki gondolja azonban így. Az emberek nagyon sok nyelvközösségben formálnak véleményt a nyelvhasználatról — ez természetes is, hiszen a nyelvet mindannyian naponta használjuk, állandóan szem előtt van. A nyelv identitásaink, csoporthoz tartozásunk fontos jelzője; a fülünknek szokatlan nyelvhasználat azért figyelemfölkeltő, mert arra utal, hogy beszélgetőtársunk nem a mi csoportunk tagja; vagy nem úgy értelmez egy beszédhelyzetet, mint mi; vagy megváltozott a helyzete a csoporton belül. A szokatlan nyelvhasználat értékelése lehet kedvező, semleges és elítélő is: ítélhetjük szépnek, érdekesnek; egyszerűen szokatlannak vagy furcsának; de ítélhetjük csúnyának, idegesítőnek is. A megítélésben szerepe lehet a kultúránkkal örökölt előítéleteknek: az erdélyi magyar nyelvhasználatról sokan „tudják”, hogy a „legtisztább”, „legszebb”  magyar változat, olyanok is, akik soha nem hallottak erdélyieket beszélni (vagy nem tudnak róla, hogy hallottak), vagy akik a valódi erdélyi beszédet kifejezetten kedvezőtlenül ítélik meg. És természetesen szerepet játszhatnak ítéleteink kialakulásában személyes vonzalmaink, ízlésünk — az értékelés mindkét esetben nélkülöz mindenféle nyelvi alapot. A nyelvre vonatkozó vélekedések mégis fontosak a nyelvész számára, mert a nyelvhasználatot és a nyelvi változásokat ezek is befolyásolják (Preston és Niedzielski 2000).

     Az európai típusú társadalmakban a nyelvre vonatkozó vélekedések és ítéletek legtöbbje a sztenderd nyelvváltozattal kapcsolatos. A sztenderd változat a nyelvészek szerint nyelvi „értékét” tekintve ugyanolyan változat, mint a többi — pontosabban nyelvi rendszerét tekintve kevésbé szabályos, éppen mert a kodifikáció és a felé forduló kitüntetett figyelem miatt a nyelvi változások nehézkesebben mehetnek benne végbe (Labov 1972). A sztenderdet azonban sokfelé azonosítják az adott nyelvvel, a nyelv egyetlen helyes formájának tartják. Ez részben a sztenderd változatok kialakulásával magyarázható: az európai sztenderdek a társadalmi elit nyelvhasználatából alakultak ki; pozíciójukat pedig különösen megerősítette a 19. században a nemzetállam eszméje — ekkor vált a nemzet szimbólumává a nyelv. A 19. század végén Európa-szerte bevezették a közoktatást, s az iskolai nyelvhasználatban a legtöbb országban szintén a sztenderd változathoz ragaszkodtak. Ez is is növelte a sztenderd változatok tekintélyét, s az is, hogy az írásbeliség általában szintén a sztenderdhez kötődik. A sztenderd nyelvváltozat elsajátítását sokan egyszerűnek, de legalábbis kis fáradsággal, odafigyeléssel, önfegyelemmel megoldhatónak vélik — ez valójában nem így van. A nemsztenderd változatok beszélői (akik otthon nem a sztenderd változatot sajátították el szüleiktől) sokszor nem tudják pontosan a sztenderd és saját nyelvváltozatuk közötti különbségeket, s ha tudják is, a beszéd jórészt és jó esetben automatikus tevékenység. De nemcsak a megszokás — mint pszicholingvisztikai kötöttség — gátolja a nemsztenderd beszélőket abban, hogy könnyen és kockázatmentesen elsajátítsák a sztenderdet: a nyelv identitást jelöl, a saját nyelv értelemszerűen a saját csoporthoz tartozást, a saját nyelv elhagyása szimbolikusan a saját csoport elhagyását jelenti (Milroy 1980). Ezért sokan annak ellenére saját csoportjuk normái szerint beszélnek, hogy tisztában vannak vele, ez a csoporton kívül megbélyegzésükhöz vezet (Trudgill 1974, Milroy 1992). A sztenderd és a nemsztenderd nyelvváltozatok közötti felemás viszony következtében a nemsztenderd változatokat beszélő gyerekek az iskolában már induláskor hátrányban vannak; a társadalmi esélyegyenlőség és a nemsztenderd változatok beszélőinek mobilitása korlátozott. Minél normatívabb egy beszélőközösség, annál erősebb társadalmi diszkrimináció sújtja a nemsztenderd beszélőket  (a magyar az erősen normatív közösségek közé tartozik, Pléh 1995). Éppen ezek miatt a következmények miatt gondolja sok szociolingvista, hogy a nyelvhelyesség kérdéseivel, a sztenderd körüli hiedelmekkel, a sztenderd és a nemsztenderd nyelvváltozatok viszonyával gyakorlati okokból is érdemes foglalkozniuk a nyelvészeknek. James Milroy (1998) megfogalmazása szerint „abban a korban, amikor a faj, a bőrszín, a vallás vagy a nem alapján történő hátrányos megkülönböztetés nyilvánosan nem fogadható el, a nyílt társadalmi diszkrimináció utolsó bástyája az emberek nyelvhasználata alapján történő diszkrimináció”. A hátrányos megkülönböztetések sokszor akaratlanok, s azért következnek be, mert a nyelvészek nyelvről gyűjtött tudása és a nem-nyelvészek nyelvről való ismeretei között óriási a szakadék (Milroy és Milroy 1991). (A nyelvi diszkrimináció emberi jogi és oktatási vonatkozásairól l. a Sándor szerk. 2001a kötet tanulmányait.)

     Magyarországon sem kisebb ez a szakadék, mint máshol a világon. A magyar nyelvtudományban még nem vált általánossá a nyelvészet és az előíró szemlélet szétválasztása, noha ez a nemzetközi nyelvtudományban a 19. század óta folyamatosan jelen volt, s mára csaknem teljessé is vált. Így nem csodálkozhatunk azon sem, hogy a magyar kultúrában (a nem-nyelvészek) nemcsak a nyelvészet részének tartják a nyelvművelést, hanem sokan azonosítják is a kettőt: azt gondolják, a nyelvész dolga az, hogy nyelvhelyességi tanácsokat adjon. Ebben az azonosításban nagy szerepe volt annak, hogy 1945 után, amikor a „társadalmi feladatok vállalása” az élet minden területén kívánalom volt, a nyelvművelő munkát kezdték a nyelvészek „társadalmi feladatának”, a nyelvművelést pedig a társadalom szempontjából „hasznos” nyelvészetnek hirdetni. Korábban nem volt ilyen szoros a nyelvművelés és a nyelvészet fogalma közötti kapcsolat. Az első hivatásos magyar nyelvművelő — Szarvas Gábor — nem nyelvész volt; s noha voltak nyelvészek, akik nyelvészeti munkájuk mellett (s nem fő tevékenységként) nyelvművelő cikkeket is írtak, korántsem minden nyelvész tekintette ezt feladatának. Manapság a nyelvművelésben nyelvészek is részt vesznek ugyan (de nem a nyelvészek többsége); a nyelvművelő munka oroszlánrészét pedig korábban is, ma is a tanárok végzik, a hivatásos nyelvművelők (akiknek elsődleges, sokszor kizárólagos tevékenysége a nyelvművelés) irányításával.

 

     Nyelvművelés és politika

     A magyar nyelvművelés története és mai sajátosságai azt mutatják, hogy más nyelvtervező tevékenységekhez hasonlóan sokkal szorosabban kötődik a politikai ideológiákhoz, mint a nyelvtudományhoz. A nyelvművelés ideológiáját is mindig politikai tényezők alakítják: elvei mindig az adott kor valamelyik népszerű politikai ideológiáját követik (Sándor 2001a). (A magyar nyelvművelés történetében ez a 19. század utolsó harmadától kezdve mindig központosító—ellenőrző ideológia volt.) Az egymást váltó uralkodó politikai eszméknek megfelelően változtak a „nyelvhelyesség” legfontosabb kritériumai, a legfenyegetőbbnek érzett „veszélyek” vagy a leggyakoribbnak gondolt „hibák” — s így a sürgetőnek vélt feladatok kijelölése is.

     A magyar Akadémia nyelv körüli ténykedése ugyanúgy politikai célt szolgált, mint más akadémiáké — a magyar nemzet függetlenedését —, és klasszikus példája annak is, hogyan fonódott össze a nyelv sztenderdizációja a nemzet-eszme fölépülésével. A cél a 19. század második harmadában a magyar nyelv mint egész elismertetése volt, nem pedig egy egyedül „helyes” változat kidolgozása. A 19. század utolsó harmadában, Szarvas Gábor színrelépésével jelent meg a nyelvművelésben a „csak egy lehet helyes” eszméje. Szarvast, a Magyar Nyelvőr (1872—) első szerkesztőjét a magyar nyelvművelés története egyik legkiemelkedőbb alakjának tartják, s gondolatainak, eljárásainak hatása valóban ma is érezhető. A korszak a gazdasági válság nyomán a liberális eszmékből való kiábrándulás kora volt (Kövér 1986), ezzel összhangban a központosított hatalomba és a hierarchia tiszteletébe vetett hit megerősödött. Szarvas nyelvművelő elvei nemcsak ebben követték a politikai hangulatot. Alapelvei szerint a „nyelvhelyességi” döntéseket a nyelv történetéből és a „tisztán” megőrzött népnyelvből származó adatokhoz mérten kell meghozni — ebben a századvégre jellemző „történetiség és nép” felé fordulást láthatjuk, hasonló kivitelezésben: a „népnyelv” Szarvas értelmezésében nem a létező nyelvjárásokat jelentette, hanem a népszínművek idealizált álnépiségét (Németh G. 1960). A nyelvi „tisztaság” eszméje, az „idegenszerűségek elleni harc” már ebben a korszakban megjelent a nyelvművelésben, de igazán az 1930-as években erősödött föl, és vált uralkodó elvvé, párhuzamosan a fajelmélet terjedésével. Az új, nyelvvédelem-nek nevezett nyelvművelő elvek legfőbb fóruma a Magyarosan (1932—1949) című folyóirat volt. A második világháború utáni évek első szakaszában a nyelvművelés alapelvévé is az egységesítés vált: helyes volt az, amit a „központi norma” előírt, helytelennek (fölöslegesnek, rosszabb esetben az egységességet akadályozónak) minősült minden, ami ettől eltért. A szigorúság az 1970-es években enyhült a nyelvművelésben is: az „emberarcú szocializmussal” együtt megjelent az emberközpontú nyelvművelés programja. Az 1989-90-es politikai fordulat az addigra stabilan beágyazódott nyelvművelést is megrázta. A válságból a nyelvművelők is többféle ideológia mentén keresték a kiutat: meghirdettek „nemzetközpontú” és „polgárközpontú” nyelvművelést is — a zászlóbontó írások megjelenését azonban sem az új ideológiának megfelelő elvek, sem új módszerek kidolgozása nem követte. A nyelvművelés legfontosabb kérdésévé az 1990-es években az vált, hogy hogyan tartsa fenn magát és korábban kivívott státusát, ennek megfelelően sokan kerestek új arculatot a nyelvművelő tevékenységnek. Ennek érdekében — az imént említettek mellett — több más „irányzatot” is meghirdettek: ilyen például a „kommunikációközpontú”, az  „antropológiai”, a „nyelvstratégiai” irányzat. Ezek az új irányzatok abban hasonlítanak egymásra, hogy nem hoztak létre sem új alapelveket, sem új hibatípusokat: elveiket, céljaikat, módszereiket illetően valamelyik korábbi szakaszhoz kapcsolódnak, de modernebbnek ítélt nevet kaptak. (Erről tanúskodik az 1992-ben, illetve 1995-ben rendezett nyelvművelő tanácskozások anyaga; mindkettő olvasható a Magyar Nyelvőrben, az 1993/4, illetve az 1996/3, 4 számban.)

     A nyelvművelés szoros politikai kötődését nemcsak alapelveinek változásai, hanem „mozgalmisága” is mutatja. A nyelvművelő munkát az imént fölsorolt irányzatok mindegyike úgy tartja elvégezhetőnek, ha hivatásos nyelvművelők irányításával, de minél szélesebb tömegek bevonásával zajlik. Akcióikat is mozgalmi keretben valósítják meg legszívesebben: az iskolásoknak nyelvművelő versenyek, anyanyelvi körök és táborok szervezésével (Deme 1998—1999), a nagyközönségnek alkalmanként meghirdetett „szókereső” kampányokkal (ezekkel azonban az 1930-as évek sikeres sportnyelv-magyarítása óta nem értek el az akkorihoz hasonló eredményeket). A politikához fűződő viszonyt időnként nyíltan vállalják: A magyar nyelv hete elnevezésű rendezvénysorozat megnyitó előadásait például csaknem mindig politikusok tartják, s néha a nyelvművelők igénylik azt is, hogy beleszólásuk legyen a törvényalkotásba — legutóbb 2000-ben, a reklámtörvény-módosítás előkészítésekor javasoltak a nyelvhasználatra vonatkozó megszorításokat. Azt viszont, hogy elveik politikai ideológiát követnének, ritkán ismerik el. A kommunista (egységesítő) nyelvművelés elveinek megfogalmazásakor ugyan nyíltan hivatkoztak Sztálinra (Lőrincze 1953, Deme 1953), de ez valószínűleg összefügg azzal, hogy abban az időszakban ezt nem is igen lehetett volna elkerülni. A legalább ennyire nyilvánvaló kapcsolatokról vagy szégyenlősen hallgat a nyelvművelés, vagy kifejezetten elhárítja, hogy a politikát követve jelent volna meg az új nyelvművelő elv (Lőrincze 1980, Grétsy 1993). A nyelvművelők általában a nyelv vagy a nyelvhasználók igényeire hivatkoznak, mikor a nyelvművelés szükségességét indokolják.

 

     A „nyelvhelyességi hibák” típusai

     A nyelvművelést a „nyelvjavítás” és a „nyelvvédelem” szándéka vezérli, a „helyesség” szempontjai irányítják, s az a hit, hogy a nyelvművelő „jobban tudja”, mikor, milyen helyzetben mi a helyes, mint maguk a nyelvhasználók. A nyelvművelő írásokat olvasva kitűnik, hogy a nyelvművelő irodalom három legkedveltebb metaforája a „háború”, a „betegség” és az „elvaduló kert”: a nyelvet „idegenszerűségek” és „hibák” „támadják” — ezek ellen „harcolni” kell; „gyom, gaz” lepi el, „fattyúhajtások” nőnek benne — ezeket „irtani, nyesegetni” kell; „betegségek lepik el” — a nyelvet „gyógyítani” kell. E metaforákban közös, hogy mindig valamilyen negatívum köré szerveződnek. Újabban más, de szintén negatívumra építő metaforák is megjelentek: a nyelvművelő a „világítótorony őre” is lehet, aki nem hagyja zátonyra futni a nyelv hajóját; illetve „szeizmográf”, mely előre érzékeli a közelgő veszedelmet.

     A helyesség megítélésében azokat a kritériumokat találjuk meg ma is, amelyek a nyelvművelés története folyamán a helyesség megítélésének alapját szolgáltatták: az ésszerűségre, a logikára, a gazdaságosságra, az érthetőségre, a nyelvtanra, a nyelvtörténetre, a nagy írók példájára, a szépségre való hivatkozást. Ezek a szempontok a nyelv szempontjából egyrészt lényegtelenek, másrészt szubjektívak, azaz alkalmatlanok arra, hogy a „nyelvhelyesség” kérdéseinek eldöntésében használhassuk őket (Gombocz 1931 — listájában szerepel a népnyelvre való hivatkozás is, de ezt az elvet az egységesítő kommunista nyelvművelés végképp eltörölte). Más, biztonságosan használható szempontok viszont nincsenek. A Lőrincze Lajos nyomán ma is emlegetett „helyzettől függő helyesség” elve (azaz hogy bizonyos helyzetben, például a helyi nyelvjárásban a nyelvművelő nem helyteleníti azt, amit a szélesebb nyilvánossághoz szóló szövegekben igen) engedékenyebb ugyan, mint az egyszerű tiltás, de semmivel sem könnyebb a kívülállónak biztos fogódzót találnia annak megítéléséhez, hogy melyik helyzetben fogadható el egy forma, s melyikben nem, mint azt megítélni, hogy egy forma minden esetben „jó” vagy minden esetben „rossz”. Az ilyen kérdésekre a nyelvművelő csak akkor tudna válaszolni, ha alaposan megismerné a közösség nyelvhasználati szokásait, s ez alapján adna tanácsokat. Erre viszont semmi szükség, hiszen a tanácsokat azoknak az embereknek adná, akiknek a viselkedéséből a szabályokat elvonatkoztatta — más szavakkal: akik a szabályokat jóval előtte ismerték, s (ha nem is tudatosan) ezeknek megfelelően viselkedtek.

     Részben a „nyelvhelyesség” szempontjainak felelnek meg a „helytelen” nyelvhasználatot minősítő ítéletek is. Ezek olykor egyértelműbbek (pl. „illogikus”, „fölösleges”, „nincs rá példa a magyar nyelv történetében”, „Arany nem így írta” stb.), olykor értelmezhetetlenek (nem lehet tudni például, pontosan mitől „pongyola”, „igénytelen” valakinek a beszéde). Ezekhez azonban más minősítések is társulnak, olyanok, amelyeket kizárólag a nyelvművelés hátterében álló ideológia hoz létre; ez az ideológia határozza meg azt is, hogy egy-egy időszakban mely minősítések a legnépszerűbbek. Amikor a történelemben és a nép körében föllelhető „magyar szellem” alapján ítélkeztek, akkor a „korcs képzésű” és „a magyar nyelv szellemével szemben álló” volt a legfőbb hibatípus. A fajvédő ideológia korának nyelvvédői az „idegen”, „germanizmus”, „magyartalan” minősítéseket kedvelték leginkább. A kommunista nyelvművelés elítélte a „nyelvjárásias beszédet”, a „zsargon”-t, az „előkelősködő” nyelvhasználatot — azaz mindent, ami „nem köznyelvi” volt, azaz az “egységet” sértette; a „demokratikusságot” hangsúlyozó emberközpontú nyelvművelés ezek közül már csak azt tekintette hibának, ami „nehezíti a megértést”.

     A javítások részben a „helyesség” szempontjainak megsértéséből indulnak ki, részben a hibaminősítésekre adott válaszok. A „gazdaságossági” vagy a „logikai” elv megsértésének tartja a de viszont együttes használatát, aki kijavítja; a javítók szerint a „magyar nyelvtant” nem veszi figyelembe, aki a hol kérdésre válaszoló helyhatározót -ba/-be raggal mondja (-ban/-ben helyett); „nyelvjárásiasan” beszél, aki volt, bolt helyett vót-ot vagy bót-ot mond; „sznob”, aki „fölösleges” idegen szavakat használ, és kockáztatja, hogy megértik-e őt; „magyartalan” a személynevek előtti névelő (a Pisti); „germanizmus” az egy névelő „fölösleges” használata (az egy jó könyv); stb.

 

     Nyelvi mítoszok

     A „hibák fölfedezése” és javításuk nem a nyelvről szerzett ismeretekből, hanem a nyelvről kialakult mítoszokból indul ki. A hiedelmek közül sok arra a nézetre vezethető vissza, hogy a nyelv „igazi” formája az írott nyelv. Ennek a mítosznak különösen nagy hagyománya van az írásbeliséggel rendelkező kultúrákban, és végső soron az írott szövegek szentnek tételezésére vezethető vissza. Az írásbeliség tisztelete miatt sokan az írott szövegekben keresték a nyelv „romlatlan” formáját, s megfeledkeztek arról, hogy a nyelv természetes formája a beszéd. A magyar nyelvművelés kiindulópontja, az eszményinek elképzelt „irodalmi nyelv” (a legmagasabbrendűnek minősített magyar nyelvváltozat) definíciója szerint írott nyelv — a meghatározás szerint ennek csak egy kevésbé eszményi formája a „beszélt köznyelv”. A rögzített szövegeket etalonnak tételezve sokkal könnyebb romlásnak, mint javulásnak vagy egyszerűen változásnak értelmezni a nyelvben lejátszódó folyamatokat, ezért van, hogy sokan megijednek a nyelvi változásoktól. A iskolákban talán leggyakrabban elhangzó javítások — a „kerek, egész mondattal válaszolj” és a „háttal nem kezdünk mondatot” típusúak — szintén az írott nyelvben megkövetelt kidolgozottságot kérik számon a tanulókon; ezen kívül nem veszik figyelembe, hogy a beszélt nyelvnek olyan, alapvető fontosságú elemei is vannak (beszélésjelzőknek hívják őket), amelyek az írásban többnyire csak párbeszédekben jelennek meg — ilyen többek között a mondatkezdő hát.

     Egy másik mítosz az, hogy „a nyelv a gondolatok közlésének eszköze”, s ezért úgy kell alakítani, hogy ezt a funkcióját a lehető leghatékonyabban töltse be. Ez a hiedelem egy másik nagy hagyományban, a racionalitás mindenekfölöttvalóságába vetett hitben gyökerezik. Ez a szemlélet a nyelvet gépnek gondolja, logikusan, gazdaságosan és pontosan (félreértések nélkül) működővé szeretné alakítani. Aki így szemléli a nyelvet, az hibának véli, ha a beszélő nem úgy tesz különbséget a látja és a lássa között, hogy az mindig, minden helyzetben egyértelmű legyen (mert aki „suksüköl”, az is megkülönbözteti a kijelentő és a felszólító módú alakokat, ez kiderül a szórendből); az „fölösleges”-nek tartja azokat a változatokat, amelyek ugyanabban a grammatikai funkcióban szerepelnek; ellenzi a nyelvjárások saját területen kívüli használatát, mert az „nehezíti a megértést”; stb. S aki így szemléli a nyelvet, az bízik abban, hogy a nyelv „tökéletesebbé” tehető, szükség esetén „megjavítható”.

     Mindkét mítosz platonisztikus szemléletre vezethető vissza: hogy a nyelvnek egyáltalán van eszményi formája. Ezt az eszményi formát a nyelv esetében mindig zártnak és világosan körülhatárolhatónak képzelik el; ezért gondolják, hogy a nyelvi változások értelmezhetők „fejlődésnek” vagy „romlásnak” (az eszményihez való közeledésnek vagy attól való távolodásnak). Ehhez gyakran még az a 19. századból örökölt gondolat is hozzákapcsolódik, hogy a nyelv „szelleme” a nyelvet beszélő „nép lelkét” fejezi ki. Ezért tartják veszélyesnek, ha — az egyébként elkerülhetetlen — nyelvi érintkezések során „idegen elemek” bontják meg a magyar nyelv „magyarosságát” (meghatározatlanul hagyva, hogy mitől magyaros valami vagy mitől magyartalan, s figyelmen kívül hagyva azt is, hogy a magyarosnak minősített elemek származhatnak régebbi kölcsönzésekből).

     A mítoszok hátterében álló hagyományok általában nem tudatosan vállalt nézetekként jelennek meg a nyelvművelő irodalomban: inkább abban nyilvánulnak meg, hogy a nyelvművelők milyen ítéleteket és tevékenységeket tartanak értelmesnek. Ennek a tudat alatti öröklődésnek több következménye is van. Az egyik az, hogy ezek a hagyományok nem külön-külön, hanem szinte mindig összegabalyodva jelennek meg. Összekeveredésüket segíti, hogy nyelvszemléletüket tekintve egy elem kivételével rokonok, így könnyen egymáshoz illeszthetők. A kivétel az az imént említett gondolat, hogy a nyelv a nyelvet beszélő nép lelkét tükrözi — ez a romantikus nyelvfilozófia nézete, s ennek képviselői kifejezetten szembeszálltak azzal a gondolattal, hogy létezne vagy létrehozható lenne az eszményi nyelv. A gondolati elem tehát tovább él a nyelvművelés gyakorlatában, a szemlélet azonban nem. Ez azzal van összefüggésben,  hogy a magyar nyelvművelés kumulatív jellegű, mindent feladatának tart, amit a korábbi nyelvművelők annak tartottak (esetleg másképp osztva el a hangsúlyokat). Egy másik következmény, hogy a nyelvművelésben ezek a nézetek végiggondolatlanul jelennek meg — ebből következően a nyelvművelő elvek felemásak. Például ha valaki következetesen végiggondolná azt az elvet, hogy „a nyelv  akkor jó, ha olyan, mint egy gép”, akkor nemcsak az ellen kellene tiltakoznia, hogy valaki én látnák-ot mond, hanem az ellen is, hogy minden magyar anyanyelvű én néznék-et mond, hiszen a néznék ugyanúgy lehet egyes szám első személyű, más helyzetben többes szám harmadik személyű alak, mint a látnák. Szintén abból következően, hogy ezek a hagyományok tudat alatt, a kultúrába ágyazva terjednek, természetesnek és kizárólagosnak is tűnnek — azaz nem egy nézetnek, hanem az egyetlen lehetséges nézetnek.

     Ezekből a mítoszokból nő ki az a félelem, hogy a nyelv „elromolhat”, s innen egyetlen lépéssel el lehet jutni oda, hogy el is romlik, ha valakik nem tartják folyamatosan karban. Annyira hozzászoktunk a nyelvművelés jelenlétéhez, hogy sokan sosem gondolnak arra, hogy a nyelvművelés évtízezredekkel később jelent meg, mint a nyelv. Nem gondolnak erre akkor sem, amikor elhiszik azt, hogy rögzített szabályok nélkül olyan káosz alakulna ki, hogy végül a közösség tagjai nem értenék meg egymást, vagy hogy az emberek csak akkor tudnak egymással zavartalanul kommunikálni, ha ehhez külső segítséget kapnak.

     Ezek a hiedelmek nem csak a magyar kultúrában jelennek meg — nagyon hasonló nézetekkel más európai és észak-amerikai országokban is találkozhatunk (vö. pl. Andersson és Trudgill 1990, Milroy és Milroy 1991, Bauer és Trudgill 1998). A közös vonások egy része az európai kultúra közös gyökereire vezethető vissza (pl. az írott nyelv szentségének gondolata); más része e kultúrák hasonló történetében és egymásrahatásában kereshető. A nemzetállam eszméjének 19. századi kialakulása óta a saját nyelvet a nemzet fenntartójának gondolják, és sok nyelv sztenderdizációja is a nemzettéválással fonódott össze. A mai magyar közgondolkodásban — hasonlóan pl. a lengyel helyzethez (Jahr és Janicki 1995) — természetesnek tűnik, hogy nemzeti szimbólum csak a nyelv „legjobb” formája, azaz a sztenderd változat lehet, s hogy éppen ezért a nemzeti identitás vállalását a sztenderd föltétlen tisztelete, az érte való aggódás jelenti. Ez azonban nem mindig volt így: a Magyar Tudós Társaság alapításakor nem a sztenderd kizárólagossá tétele, hanem a magyar nyelv elismertetése  és szókincsének bővítése volt az elsődleges cél. Teleki József (1988), a társaság első elnöke (1825—1850) „megfoghatatlan balgaság”-nak nevezte, hogy valaki „egy tökéletes nyelvbéli ideált” állítson föl, és „nyelvünknek ahhoz való alkalmazását erőltesse”. A francia akadémiát pedig „a legnagyobb szörnyeteg”-nek, „a sötét századok legiszonyúbb szüleményé”-nek nevezte, amely „diktátoros hatalma által” „egész nemzeteket és több századokat csúfos békóba tud vetni”. A francia akadémia tehát csak később, a 19—20. század fordulója körül vált a Magyar Tudományos Akadémia példaképévé, mikor első, pluralista nyelvi ideológiát követő nemzedékei kihaltak. A szemlélet már korábban is megjelent — a Magyar Nyelvőr kezdettől fogva a francia nyelvi szigort valósította meg —, aztán az 1930-as években bevonult az iskolákba is: Pintér Jenő budapesti tankerületi főigazgató ekkor vezette be rendelettel a nyelvművelést a közoktatásba (Fábián 1984). Csak azóta „erkölcsi felelőssége” minden magyar tanárnak, hogy kijavítsa tanulói „nyelvhelyességi hibáit”.

     A nyelvművelés iskolai oktatásba való bevezetése azzal járt, hogy a föntebb említett nyelvi mítoszok mellé nyelvhelyességi mítoszok is keletkeztek. Ezek egyik kiindulópontja éppen Pintér Jenő Magyar Nyelvvédő Könyv-e (1938) volt: egyszerű, könnyen megjegyezhető előírásokat és tilalmakat s még egyszerűbb „magyarázatokat” tartalmazott (pl. „egyes esetekben az és kötőszót más szócskákkal kell megcserélnünk, mert nyelvünk szelleme így kívánja”). Nemcsak ezek a tételek, hanem a nyelvművelő irodalom egyéb tanácsai is könnyen váltak babonává a laikus nyelvművelők értelmezésében: ma is gyakran hallhatjuk, hogy a be van csukva germanizmus, hogy az ami pongyola az amely helyett stb. Maguk a hivatásos nyelvművelők is többször fölhívták rá a figyelmet, hogy a határozói igenevet, az ami-t vagy a -nál ragot nem minden esetben kell kerülni (pl. Szepesy 1986), a bonyolult szabályok helyett azonban nagyon sokszor az egyszerűbb megoldást választják a tanárok, és mindent javítanak, ami gyanús. A babonák így nemzedékről nemzedékre öröklődnek tovább, hiszen a legtöbb ember iskolái végeztével nem értesül a nyelvi formák „hivatalos” megítélésének változásairól, nem figyeli a nyelvművelő szakirodalmat, így azt tartja hibásnak, amiről neki iskolás korában azt mondták, hogy helytelen. Mivel a „nyelvhelyességi hibákról” mindenkinek saját értelmezése van, saját ízlése és meggyőződése szerint javít, de legalábbis ítél meg másokat.

 

     A nyelvi “norma”

     Hogyan lehetséges, hogy az emberek többsége nem veszi észre, hogy amikor a sztenderd használatát követelik tőle, és amikor ő ennek nem egyszerűen aláveti magát, hanem jogosnak is tartja, hogy nyelvhasználata alapján megítélik, diszkriminálják, akkor saját érdekei ellen cselekszik, sőt alapvető emberi jogai megcsorbításában vesz tevékenyen részt?

     Szövegdoboz: A lingvicizmus a ‘faj’ alapján hasonló gyakorlatot megvalósító rasszizmus, illetve az etnicitásra és/vagy a kultúrára alapuló etnicizmus nyelvre alapozó megfelelője. Olyan ideológia és gyakorlat, amely a nyelv alapján “meghatározott csoportok között, a hatalom és az (anyagi és egyéb) források egyenlőtlen elosztásának legitimálására, megvalósítására és reprodukálására felhasználható ideológiák, struktúrák és gyakorlat” (Skutnabb-Kangas 1997: 20).
Az okok részben a fenti mítoszokban keresendők: a magyar kultúrában szinte megkérdőjelezetlenül tartja magát az a nézet, hogy a nyelvnek van ideális formája, és az írott változatok közelebb állnak ehhez, mint a “slamposabb”, “esetlegesebb” szóbeli megnyilatkozások. A mai magyar hagyományokban megjelenő hétköznapi nyelvi ideológiák többsége platonisztikus, nem függetlenül a magyar oktatásban sulykolt lingvicista szemlélettől: e szerint az ember intellektuális képességeiről, illetve morális tartásáról árulkodik, ha valaki nem tudja, illetve nem akarja megtanulni és/vagy használni a sztenderd nyelvváltozatot.

     Valójában azonban másról van szó: mint Michel Foucault írja (idézi Fairclough 2001), minden oktatási rendszer politikai eszköz, amely arra szolgál, hogy fenntartsa vagy módosítsa a kulturális hagyományoknak, az általuk hordozott tudástartalomnak és az ebből származó hatalomnak az elfogadását. A magyar oktatási rendszer a sztenderd kiválóságának, “helyes” mivoltának hirdetésével a társadalmi elit érdekeit szolgálja, utólagos “igazolást” nyújt arra, hogy miért éppen az elit birtokolja a hatalmat (hiszen aki még “beszélni sem tud rendesen”, az ne akarjon felelős pozíciókat és társadalmi elismertséget – azt viszont, hogy hogyan kell “helyesen” beszélni, az elit dönti el). Ez a gyakorlat kedvez a tekintélyelvűségnek, és messzemenően antidemokratikus, de mivel a diszkriminatív nyelvi ideológiák nyelvészetnek (“tudományosnak”) álcázva, ráadásul hatalmi pozícióból jelennek meg (a tanár hirdeti és követeli a “helyes” nyelvhasználatot), nehezen kérdőjeleződnek meg. Így a kulturális hagyományok és az oktatás egymással összekapcsolódva, egymást erősítve keltik azt a képzetet, hogy a fennálló helyzet természetes: nem lehet, nem is kell, sőt nem is szabad változtatni rajta.

     Érdekes ugyanakkor, hogy éppen a nyelvművelés egyik alapkifejezése, a “nyelvi norma” világít rá leginkább: a kiemelt nyelvváltozat “helyessége” nem természeti (nyelvi sajátosságokból következő) adottság, hanem társadalmi konstrukció – hiszen a norma egy társadalmi csoport által kitűzött elvárás.

     A nyelvművelő gyakorlatban a norma fogalmának többféle értelmezése létezik, összhangban azzal, hogy az adott gyakorlat a szigorúbb vagy a megengedőbb elvet követi. A csak nyelvi szabályokra összpontosító “nyelvközpontú nyelvművelés” minden esetben kötelező “törvényként” értelmezi a normát – érthetően, hiszen csak így tud következetes maradni saját alapvetéséhez: a nyelv homogén rendszer, és egy ilyen rendszerben egy-egy jelenség vagy káros, vagy hasznos. Az “emberközpontú” nyelvművelés, minthogy valamelyest figyelembe veszi, hogy a nyelvhasználat társadalmi jelentést hordoz, elismeri, hogy egy-egy beszélőközösségben több nyelvi norma él egymás mellett, s hogy különböző helyzetekben és különböző társadalmi csoportokban eltérő normák szerint beszélhetünk. Ezzel azonban tulajdonképpen saját maga fölött mond ítéletet. Föntebb esett szó arról, hogy a Lőrincze által bevezetett „helyzettől függő helyesség” elve nehéz helyzetbe hozza a nyelvművelőket, hiszen először meg kellene figyelniük, hogyan beszélnek az emberek különböző helyzetekben, majd azt a tanácsot kellene adniuk ugyanezeknek az embereknek, hogy beszéljenek úgy, ahogyan addig tették – nem nehéz belátni, hogy ez fölösleges.

     Ebből a helyzetből nem is igen sikerül másképpen kiszabadulni, mint azzal, hogy a nyelvi norma szigorúbb értelmezését hívják segítségül: sokféle nyelvi norma élhet egymás mellett, egy-egy beszélő különböző helyzetekben váltogathatja is, melyikhez igazodik, de ezek nem egyenértékűek. Van közöttük egy, a sztenderd változaté, amely a többi fölött áll: “biztosítja a megértést” a különböző társadalmi csoportok között, és ezzel garantálja a magyar nemzet egységét. A sztenderd változat normájának felsőbbrendűségét tehát egyszerre próbálják racionális és emocionális érvekkel alátámasztani: ki kételkedne abban, hogy kiemelt nyelvi normára szükség van, ha nélküle nem értenénk egymást, illetve ha nélküle darabokra esne a magyar nemzet? Ezek után pedig abban sem lehet kételkedni, hogy a kiemelt norma elsajátítása egyszerre hasznos és erkölcsi kötelesség, minthogy azonban nem mindenki hozza magával otthonról, szükség van a nyelvművelőkre, akik ennek a kiemelt változatnak a szabályait ismerik és terjesztik.

Szövegdoboz: Lőrincze Lajos (1980) a “nyelvszokást” tartotta az emberközpontú nyelvművelés alapjának: úgy vélte, a nyelvszokás alapján kell meghatározni a normát. Maga is érezte, hogy ezzel nehéz helyzetbe hozza magát: a nyelvművelés létalapja szűnik meg, ha következetesen érvényesítjük azt az elvet, hogy a norma azonos a nyelvszokással. Érdemes észrevenni, hogy Lőrincze nem tud mit kezdeni azzal a ténnyel sem, hogy a “művelt köznyelv” attól számít “művelt köznyelvnek”, hogy a presztízzsel bíró társadalmi csoport annak nevezi. „[A nyelvszokás] egy kisebb vagy nagyobb közösség nyelvhasználatának megszokott, szokásos, közhasználatú módja, amely a szavak hangalakjában, kiejtésében, írásában, megválasztásában, egymáshoz való kapcsolásuk formájában nyilvánul meg” (39); „a legnagyobb úr” (39), „nemcsak a nyelvtörténetet kényszeríti háttérbe a jelen nyelvi normájának kérdésében, hanem a nyelvtant, a klasszikus írók példáját, de még a nyelv rendszerét is, amelyekre esetenként — joggal — hivatkozni szoktak”. [A nyelvszokásnak ez az értelmezése olyan ellenvetésekhez fog vezetni, hogy] „ha a nyelvszokás a legfőbb úr a nyelvben, akkor voltaképpen nincs is nyelvi hiba” (43); „ha a nyelvszokás úgyis szentesíti a nyelvi változást, akkor miért harcolunk egyáltalán bármiféle nyelvi hiba ellen” (45). „Az a nyelvszokás azonban, amelyre a nyelvi helyesség, a nyelvi norma dolgában hivatkozunk, nem a nyelvjárást beszélők, nem a nyelvileg kevésbé műveltek nyelvhasználata, hanem a nyelvjárások fölé emelkedett, viszonylag minden részletében egységessé vált köz- és irodalmi nyelv kifejezésmódja.” (44) „Meghatározható-e pontosan a köznyelvi forma, megszabhatók-e világosan az igényes nyelvszokás határai? Megjelölhető-e általában és személy szerint, hogy ki az, aki köznyelven beszél, akinek a nyelvhasználatát tehát példának, irányadónak lehet venni? Nem könnyű a kérdés. Ki az, aki a helyesség alapjának tartott köznyelven beszél? Nyilván az, aki igényes, művelt nyelvhasználat birtokában van. De ki van birtokában az igényes, művelt nyelvhasználatnak? Aki nem tájszólásban, nem argóval, nem magyartalanul, hanem — köznyelven beszél. Circulus vitiosus, amely látszólag megoldhatatlan.” (48)
     Az érvelés alapjául szolgáló föltevések – hogy sztenderd változat nélkül nem értenénk egymást, és hiánya nemzeti létünk alapjait ásná alá – olyan mélyen beágyazódtak a kultúránkba, hogy sem a tudományos (nyelvészeti, antropológiai, szociológiai) kutatások eredményei, sem a nap mint nap megtapasztalt valóság sem képes érvényteleníteni őket. A kutatások szerint ugyanis a közös nemzeti identitásnak nem szükségszerű eleme a közös nyelv, a homogén nyelv pedig nem lehet része, mert homogén nyelv nincs. A hétköznapi tapasztalat azt mutatja, hogy például egy zalai és egy szabolcsi akkor is megérti egymást, ha mindkettő saját földrajzi változatát beszéli.

     Nyelvművelő szempontból fontos az a jelentés is, amit a “norma” kifejezés még magában rejt: hogy ez olyan szabály, amit valakik – azok, akiknek ehhez megvan a kellő hatalmuk – kívülről állapítanak meg, és neveznek követendőnek. A “norma” tehát kognitív metaforaként is működik: ha a nyelvi szabályszerűségeket “normának” nevezzük, akkor természetesnek tartjuk azt is, hogy e szabályokat valakiknek meg kell állapítaniuk, és azt is, hogy a többieknek ezeket a szabályokat “illik” betartaniuk. Nem a nyelvi tapasztalatból, hanem a “norma” metaforából származik az a közvélekedés, hogy ha nem lenne norma, önkényesen, egymás számára érthetetlenül beszélnénk, s hogy a gyerekek nem tudnák elsajátítani a nyelvet, mert nem tudnának mihez alkalmazkodni.

     A “norma” metafora azonban élesen szembemegy a nyelvészeti kutatások által leírt tapasztalatokkal: a nyelv szabályszerűsége, érthetősége nem valamiféle külső beavatkozásnak, tudatos szabályalkotó tevékenységnek az eredménye, hanem a nyelv funkciója és a nyelv ebből következő belső működése hozza létre. Nem azért nem beszélünk önkényesen, mert valaki normaalkotó tevékenysége kívülről meggátol ebben, hanem azért, mert azt szeretnénk, ha megértenének. Alkalmazkodunk tehát a közösségben kialakult és folyton változó szabályrendszerhez akkor is, ha erre senki nem kényszerít.

Szövegdoboz: Arany János Grammatika versben című munkájában a korabeli nyelvművelőket figurázta ki: „Törvény kell a nyelvnek, mert különben elvész Törvényét ki szabja, mint az a sok nyelvész, Az a három, négyszáz tudós képviselő, Kik egy-egy indítványt sürűn hoznak elő, Sőt, nem is indítványt, mert törvénnyé kenik, Önnön bogarába szerelmes mindenik: Ez az ás és-t leli olyan iszonyatnak, Hogy talán a szószt is nevezi mártatnak; Amaz ly betűtől sáppadoz és ünget, Hogy ettől a hideg ki nem lél bennünket; Más az oly és olyan különbségin épűl S megöli a bűnöst könyörület nélkűl; Harmadik máglyára ítélne valakit, Ha nem ír és nem mond a ki helyett akit; Van, ki dühös egy-egy régi jámbor szóra, Mit vétett? Ki tudná! nem tetszik az orra; Van ki írt száz könyvet, s kérkedik, hogy soha Egybe nem tevé ez ártatlan szót: noha!”

 

     A magyar nyelvművelés jellemzése nyelvtervezési szempontokkal

     Nemcsak a nyelvművelő tevékenységet végző laikusok, hanem a hivatásos nyelvművelők ítéletei is intuitívak és szubjektívek. A magyar nyelvművelést a nyelvtervezéssel foglalkozó szakirodalomban szokásos mutatók a következőképpen jellemzik.

     A magyar nyelvművelés első intézményesített letéteményesének tekintett Akadémia, illetve elődje, a Magyar Tudós Társaság nyelvi ideológiája eredetileg a vernakularizáció volt, a magyar nyelvváltozatok egymás közötti viszonyát pedig pluralista szemlélettel kezelték. Szarvas Gábor a hangsúlyt a nyelvek közötti normakonfliktusról a magyar nyelven belüli normaütközésekre helyezte, nyelvi ideológiája a purizmus volt: ennek egyik jellegzetessége, hogy minden nyelvi csoport nyelvhasználatát egy ideálisnak képzelt nyelvhez szeretné asszimilálni. A magyar nyelvművelés minden Szarvas óta kidolgozott programjának hátterében ez az ideológia fedezhető föl, erőteljesebb vagy megengedőbb formában.

     Haugen szerint nyelvtervezési lépésekre ott kerül sor, ahol valamilyen társadalmi csoport úgy érzi, hogy problémái a nyelvhez kapcsolódnak. Ez föltételezi, hogy a nyelvtervezési lépéseket más-más társadalmi csoportok sürgetik. A hivatásos nyelvművelők csoportja viszont folytonos hagyományú, és nem a társadalmi csoportok problémáira válaszol, hanem nyelvi ideológiája és előíró szemlélete alapján, hagyományainak megfelelően tevékenykedik — ezzel nem föloldja, hanem teremti a normaütközéseket. Mivel nem az egyébként létező konfliktusokból, hanem az elvekből indul ki, érthető, hogy javaslatait nem előzi meg a probléma pontos körülhatárolása, s nem végez fölméréseket sem annak érdekében, hogy minél sikeresebb legyen a nyelvtervezés (Tolcsvai Nagy 1989, Kontra 1993) — az 1990-es évek egyik elhíresült, találó metaforája szerint „a nyelvművelés diagnózis nélküli terápia” (Kontra 1992). Nemcsak nyelvi, más társadalmi adatokat sem vesz figyelembe a „megoldások” tervezésekor — azaz figyelmen kívül hagyja mindazokat az erőket, amelyek a nyelvi változásokat befolyásolják.

     A magyar nyelvművelés a nyelvtervezési döntések és lépések elgondolásakor és kivitelezésekor sem a nyelvtudomány, sem más társadalomtudományok eredményeit nemigen veszi figyelembe. Szarvas Gábor nyelvművelése még kapcsolódott korának nyelvtudományához (főképp Hunfalvy Pál nézeteihez), a későbbi nyelvészeti iskolák azonban nem hagytak nyomot a magyar nyelvművelésben: sem a strukturalizmus, sem a generatív nyelvészet (a cseh nyelvművelésben például mindkettő hatása érezhető, vö. Neustupný 1978); a szociolingvisztika pedig — noha a nyelvművelés szívesen nyilvánítja magát annak — élesen szembenáll a homogén, ideális nyelv tanával és a purista nyelvi ideológiával. Bár érdeklődésük, hangsúlyaik sőt nyelvszemléletük is különböző, mindhárom említett nyelvészeti iskola elfogadja, hogy a beszélt nyelv nem az írott nyelv eltorzult változata; hogy a nyelv és nyelvjárás vagy a nyelv és nyelv közötti különbségtételnek nincsenek nyelvi kritériumai; hogy a nyelv nem pusztán a gondolatközlés eszköze, hanem a kapcsolattartásé és a kommunikációé, ehhez viszont nem pusztán a gondolatok közlése tartozik, hanem a nyelvhasználat egyben cselekvés, identitás- és szerepjelzés is. Mindez a nyelvészetben közhelynek számít, újabban időnként a nyelvművelés szakirodalmában is megjelenik, hogy a nyelvművelők tudnak ezekről a nézetekről — a nyelvművelés szemléletét és gyakorlatát azonban továbbra is a föntebb említett mítoszokból, s nem a nyelvtudomány állásfoglalásaiból lehet levezetni.

     A magyar nyelvművelés a nyelvtervezési lépések közül elsősorban az elterjesztést, másodsorban a kidolgozást (a szakszókincs magyarítását) tartja feladatának. Az elterjesztéshez tartozó tevékenységek közül a javítást valósítja meg; mellőzi azonban azt a követelményt, hogy a javításnak egyértelműnek kell lennie, s a javítás értelmének is világosnak kell lennie (Haugen 1987). Az „ez túlzottan köznyelvi, ha lehet, kerüljük”, „a kell legyen nyelvjárási, így elfogadhatóbb, mint a kell, hogy legyen, mert az szerkezetkeveredés, de a legjobb a kell lennie” típusú tanácsok (a példák nyelvművelő műsorokból valók) nem nevezhetők explicit magyarázatnak, s nem mutatnak rá arra sem, miért volt szükség a javításra. A tanárok kedvencei, a „háttal nem kezdünk mondatot”, a „vagy de, vagy viszont”, az „a macska fel van mászva a fára” még ennyire sem tesznek eleget az értelmezhető javítás kritériumainak (Sándor 2001b). Az elterjesztés másik eleme, a nyelvtervező tevékenységek és módszerek értékelése hiányzik a magyar nyelvművelés gyakorlatából: a nyelvművelés eredményeiről sokszor beszélnek ugyan („ma kevesebben suksükölnek, mint régebben”), de ismét csak nem adatok, hanem saját benyomások alapján. A nyelvművelés eredményességét mérő empirikus vizsgálatok azt mutatják, hogy a sztenderd nyelvhasználat és a nyelvművelő javak fogyasztása között nincs szoros összefüggés (Kontra 1994).

     A magyar nyelvművelés irodalmában és gyakorlatában a nyelvtervezés elemzői által kívánatosnak tartott etikai megfontolások mérlegelésével — ki, milyen alapon, milyen módon és milyen mértékben szólhat bele más emberek nyelvhasználatába (Haugen 1983, Cobarrubias 1983) — nem találkozunk. Ez egyébként nyelvi ideológiájából is következik, hiszen a purizmus egyértelművé teszi ezeket a kérdéseket: az eszményített nyelv birtoklása erkölcsi érték, így mindazok, akik ezt a nyelvet birtokolják (vagy úgy gondolják magukról), kijavíthatnak másokat. A purista ideológia hozadéka az is, hogy a nyelvművelők nehezen törődnek bele: a nyelvtervezők javaslatairól a végső ítéletet a nyelvhasználók hozzák (Haugen 1987). A nyelvművelő írásokban az etikai megjegyzések legtöbbször a nemzettudatra alapoznak: hogy anyanyelvünk (még inkább ennek kiművelt, sztenderd változata) nemzeti létünk föltétele és biztosítéka; az anyanyelv szeretete s egyben ápolása a nemzet szeretetéből kell, hogy következzen; a magyar nyelv vizsgálata, ha magyar nyelvészek végzik, nem merülhet ki a nyelv hideg fejjel, közönyösen végzett leírásában; az anyanyelv kutatásának másnak kell lennie, mint a többi nyelv kutatásának (pl. Benkő 1999, Deme 1999). Mind a magánemberekre, mind a nyelvészekre vonatkozó erkölcsi tételek hosszú hagyományra tekintenek vissza (vö. pl. Bárczi 1974, Kosztolányi 1931). A nyelvtervezőnek valóban fontos motivációs tényezőként kell figyelembe vennie annak a beszélőközösségnek a nyelvhez fűződő viszonyát, érzelmeit, amelynek életébe bele akar avatkozni — de hatékonyabb és kevesebb kárt okoz, ha ő maga nem az érzelmeit, hanem az értelmét veszi elő, mikor munkáját végzi.

     Az utóbbi évtizedben született néhány javaslat annak érdekében, hogy a magyar nyelvművelést a modern nyelvtervezéshez közelítsék. Volt, aki az adatgyűjtés szükségességét hangsúlyozta (Tolcsvai Nagy 1989, Heltainé Nagy 1993, Eőry 1993, 1997); volt, aki a nyelvművelés teljes reformját javasolta — hogy egységes ítéletek helyett figyelemmel kellene lenni a beszédhelyzetre, a beszélők társadalmi hovatartozására, arra, hogy Magyarország határain belül, egynyelvű helyzetben, vagy a határokon túl, kétnyelvű környezetben élnek-e (Lanstyák 1993a, 1993b, Tolcsvai Nagy 1993, 1994, 1996a, 1996b, 1998). Ezek a javaslatok lényegében Lőrincze (1980) programját újították föl és egészítették ki — de süket fülekre találtak. A nyelvművelő írásokban a szociolingvisztikai fölmérések adatait (a fölmérésekről l. e kötetben a magyar nyelvhasználat rétegződéséről szóló írást) nem tekintik érvényesnek (l. pl. Deme  1995, 1996, Balázs 2000), még a reprezentatív fölmérésekét sem (pl. Wacha 1996), de legalábbis kétlik, hogy ezeket az adatokat föl lehet használni a nyelvművelés hatékonyságának mérésére (Kemény 1993). Az általános reformra vonatkozó javaslatok szintén visszhang nélkül maradtak (vö. Tolcsvai Nagy megújító javaslatainak vitáját és a szerző hozzászólását a vitához, Magyar Nyelvőr 1996/4), vagy heves tiltakozást váltottak ki (Lanstyák említett írásai, Tolcsvai Nagy idézett írásainak egy része és a rájuk adott válaszok is megtalálhatók: Kontra és Saly 1998). Ez nemcsak azért kár, mert így a 19. századi nyelvészeti alapokon álló, purista nyelvi ideológiát követő magyar nyelvművelés — legtöbb követőjének határozott jószándéka ellenére — továbbra is hozzájárul a nyelvvel kapcsolatos társadalmi problémák sokasodásához, hanem azért is, mert nyelvtervezésre a magyar nyelvvel kapcsolatban is szükség lenne. Az 1990-es években a szomszédos országokban több olyan, a magyar nyelv használatát korlátozó intézkedés született, amelyek nyelvtervezési választ igényeltek volna; a megváltozott politikai, gazdasági és szociokulturális helyzet fölvetette a határontúli magyar nyelvváltozatok kodifikációjának lehetőségét, az ezzel kapcsolatos kérdések szintén körültekintő tervezést igényelnének; Magyarországon továbbra sincs megoldva a nem magyar anyanyelvű cigányok anyanyelvi oktatásának problémája; a siket gyerekek alapvető nyelvi jogaiktól megfosztva nem tanulhatnak jelnyelven; előbb-utóbb várhatóan gondokat fog okozni, ha az ázsiai bevándorlók kérik gyerekeik anyanyelvi oktatását; a tankönyvek választhatóvá válása változásokat hozhat a központi és a helyi nyelvváltozatok megítélésében; az Európai Unióhoz való csatlakozás státusz- és korpusztervezési lépéseket tesz szükségessé; több szakmai csoport is igényli szaknyelvének magyarosítását; stb. Ezeket a feladatokat lehetetlen sikeresen megoldani nyelvészeti és társadalomtudományi ismeretek nélkül, mítoszokra, hiedelmekre és babonákra alapozva.

     A mai állapot persze megváltozhat. Az erős normativitás nemcsak azt jelentheti, amit ma a magyar kultúrában jelent: a központi sztenderd norma feltétlen tiszteletét a nemsztenderderd változatok hátrányára. Norvégiában az erős normativitás a helyi változatokat részesíti előnyben a sztenderd változatokkal szemben. Kedvezőtlen megjegyzések (olyasmik, hogy „felvágó”, „nagyképű”) nem a sztenderdtől eltérő, hanem a közösségitől a sztenderd irányába eltérő nyelvhasználatot kísérik, ha az adott közösséghez tartozó beszélőről van szó; az pedig  elképzelhetetlen, hogy nyíltan akár csak észrevételt tegyenek arra, hogy egy másik közösséghez tartozó (földrajzi területen élő) ember hogyan beszél, akár iskolában, akár a televízióban, akár más nyilvános helyen (Jahr 2001). Igaz, hogy a magyarhoz hasonlóan erősen központosító szemlélet jellemzőbb az európai típusú kultúrákra: a francia, a német, az olasz, a brit, a lengyel, de az amerikai kultúra is meglehetősen sztenderd-központú. Sokkal kevésbé az viszont a svájci vagy a görög — ez utóbbiban évtizedekig nem az volt a központi kérdés, hogy a sztenderd változatot „helyesen” beszélik-e vagy sem, hanem az, hogy két lehetséges közül melyik legyen a sztenderd változat; a „nyelvhelyesség” eszméje később sem erősödött föl, s a javítások is sokkal ritkábbak, mint ahogyan mi megszoktuk (Sifianou 2001). A normativitás alapja és erőssége is lehet tehát más, mint amihez a magyar kultúrában hozzászoktunk, s arra is van példa, hogy viszonylag rövid időn belül elérhető a szemléleti változás: a magyarhoz nemrég még nagyon hasonló nézeteket valló svéd nyelvművelés például az utóbbi néhány évtizedben átalakult, ma elsősorban nyelvészeti ismeretterjesztést, szókincsbővítést és helyesírási, stilisztikai tanácsadást végez — sokkal kevésbé előíró szellemben, mint húsz-harminc évvel ezelőtt (Andersson 2001).

 

 

Hivatkozások

Aitchison, Jean. 1978. Linguistics. Sevenoaks: Kent, Hodder & Stoughton.

Andersson, Lars-Gunnar. 2001. Language cultivation in Sweden. In: Sándor szerk. 2001b.

Andersson, Lars-Gunnar és Peter Trudgill. 1990. Bad Language. London: Penguin.

Bárczi, Géza. 1974. Nyelvművelésünk. Budapest: Gondolat.

Bauer, Laurie és Peter Trudgill (szerk.). 1998. Language Myths. London: Penguin.

Balázs Géza. 2000. Nyelvmentés vagy nyelvárulás? Magyar Nyelv 96, 228—237.

Benkő Loránd. 1999. A történeti nyelvtudomány feladatköréről mai nyelvünk állapota és változása ügyében. In: Glatz F. (szerk.), A magyar nyelv az informatika korában, 35—48. Budapest: MTA.

Bloomfield, Leonard. 1933. Language. New York: Holt, Rinehart & Winston.

Bolinger, Dwight. 1980. Language: The Loaded Weapon. London: Longman.

Cobarrubias, Juan. 1983a. Ethical issues in status planning. In: Cobarrubias és Fishman szerk. 1983, 41—85.

Cobarrubias, Juan. 1983b. Language planning: The state of the art. In: Cobarrubias és Fishman szerk. 1983, 3—26.

Cobarrubias, Juan és Joshua Fishman (szerk.). 1983. Progress in Language Planning. International Perspectives. Berlin—New York—Amsterdam: Mouton.

Cooper, R. L. 1989. Language Planning and Social Change. Cambridge: Cambridge University Press.

Crystal, David. 1998. A nyelv enciklopédiája. Budapest: Osiris.

Crystal, David. 2003. English as a Global Language. Cambridge: Cambridge University Press.
Daoust, Denise. 1997. Language planning and language reform. In: F. Coulmas (szerk.), The Handbook of Sociolinguistics, 436—452. Oxford: Blackwell.

Daoust-Blais, Denise. 1983. Corpus and status language planning in Quebec. In: Cobarrubias és Fishman szerk. 1983, 207—234.

Das Gupta, Jyontitinda. 1977. Language planning in India: authority and organization. In: J. Rubin et al. (szerk.), Language Planning Processes. Contributions to the Sociology of Language, 57—78. The Hague: Mouton.

Deme László. 1953. A nemzeti nyelv rétegei a helyesség szemszögéből. In: Lőrincze L. (szerk.), Nyelvművelésünk főbb kérdései, 15—48. Budapest: Akadémiai Kiadó.

Deme László. 1995. Nyelvünk többközpontúságának kérdéséhez (tekintettel a mai történelmi helyzetre). Magyar Nyelvőr 119, 357—365.

Deme László. 1996. Hozzászólás a „Nyelvi tervezés, nyelvi politika” c. vitában. Magyar Nyelvőr 120, 391—392.

Deme László. 1998—1999. Anyanyelvi mozgalmaink és morális hozamuk. Magyar Nyelvőr 122, 261—269, 390—399; 123, 1—8.

Deme László. 1999. A magyar nyelvművelés állapota. Tudománypolitikai áttekintés, javaslatok. A) Bevezető. Magyar Nyelvőr 123, 9—10.

De Swaan, Abram. 2004. A nyelvek társadalma. a globális nyelvrendszer. Budapest: Typotex.

Eőry Vilma. 1993. A nyelvművelés új feladairól. Magyar Nyelvőr 117, 453—455.

Eőry Vilma. 1997. Nyelvészet és nyelvművelés Magyarországon. Nelvünk és Kultúránk. 1997. 97, 70—74.

Fábián Pál. 1984. Nyelvművelésünk évszázadai. Budapest: Gondolat.

Fairclough, Norman. 2001. Language and Power. 2nd edition. Harlow: Longman Group UK Limited.
Fairclough, Norman. 1995. Critical Discourse Analysis. Harlow: Longman Group UK Limited.

Fairclough, Norman szerk. 1992. Critical Language Awareness. London—New York: Longman.

Fishman, Joshua. 1973. Language modernization and planning in comparison with other types of national modernization and planning. Language in Society 2, 23—43.

Fishman, Joshua. 1983. Modeling rationales in corpus planning. In: Cobarrubias és Fishman szerk. 1983, 197—118.

Fishman, Joshua. 1996. Language revitalization. In: H. Goebl, P. H. Nelde, Z. Starý és W. Wölck (szerk.), Contact Linguistics 1., 902—906. Berlin—New York: Walter de Gruyter.

Garvin, Paul. 1973. Some comments on language planning. In: J. Rubin és R. Shuy (szerk.), Language Planning: Current Issues and Research, 24—73. Washington D.C.: Georgetown Univeristy Press.

Gombocz Zoltán. 1931. Nyelvhelyesség és nyelvtudomány. Magyar Nyelv 27, 1—11.

Grétsy László. 1993. Nemzetközpontú nyelvművelés. Magyar Nyelvőr 117, 402—404.

Haugen, Einar. 1959. Planning for a standard language in modern Norway. In: Anthropological Linguistics, 8—21.

Haugen, Einar. 1966a. Dialect, language, nation. American Anthropologist 68, 922—935.

Haugen, Einar. 1966b. Linguistics and language planning. In: W. Bright (szerk.), Sociolinguistics, 50—71. The Hague: Mouton.

Haugen, Einar. 1983. The implementation of corpus planning. In: Cobarrubias és Fishman szerk. 1983, 269—289.

Haugen, Einar. 1987. Language Planning. In: U. Ammon, N. Dittmar és K. J. Mattheier (szerk.), Sociolinguistics, 626—637.

Heltainé Nagy Erzsébet. 1993. A megértés változatai. (A kommunikációs szemléletű nyelvművelés lehetőségei a nyelvinorma-képzésben). Magyar Nyelvőr 117, 420—423.

Jahr, Ernst Håkon. 2001. On the use of dialects in Norway.In: Sándor szerk. 2001b.

Jahr, Ernst Håkon és Karol Janicki. 1995. The function of the standard variety: a contrastive study of Norwegian and Polish. International Journal of the Sociology of Language 115, 125—145.

Jernudd, Björn. 1971a. Notes on economic analysis for solving language problems. In: J. Rubin és B. Jernudd (szerk.), Can Language Be Planned?, 263—276. Honolulu: University Press of Hawaii.

Jernudd, Björn. 1971b. Review of „Language Conflict and Language Planning: The Case of Modern Norwegian” by Einar Haugen. Language 47, 490—493.

Jernudd, Björn. 1983. Evaluation of language planning — What has the last decade accomplished? In: Cobarrubias és Fishman szerk. 1983, 345—378.

Jernudd, Björn és Jyontitinda Das Gupta. 1971. Towards a theory of language planning. In: J. Rubin és B. Jernudd (szerk.), Can Language Be Planned?, 195—215. Honolulu: University Press of Hawaii.

Kálmán László. 2004. A nyelvművelés mint áltudomány. http://members.chello.hu/lkalman/papers/ps/nyelvmuvelesMintAltudomany.pdf

Kemény Gábor. 1993. Mi sem akarjuk „leválasztani” azt az ötmillió magyart! Szivárvány 14/41, 155—158.

Kloss, Heinz. 1969. Research Possibilities on Group Bilingualism: A Report. Quebec: International Center for Research on Bilingualism.

Kontra Miklós. 1992. Bomlott gondolkodású magyarok? Új Szó 1993. december 23., 4.

Kontra Miklós. 1993. Hogyan válasszunk le ötmillió magyart a nemzet testéről? Szivárvány 14/40, 123—130.

Kontra Miklós. 1994. Milyen hatása van a mai magyar nyelvművelésnek? Magyar Nyelv 90, 333—345.

Kontra Miklós. 1997. Szlovákiában szlovákul — Amerikában angolul. Valóság 1997/5, 60—72.

Kontra Miklós. 1999. Angol nyelvi és kulturális imperializmus. In: Közérdekű nyelvészet, 91—105. Budapest: Osiris.

Kontra Miklós és Saly Noémi (szerk.). 1998. Nyelvmentés vagy nyelvárulás? Vita a határon túli magyar nyelvhasználatról. Budapest: Osiris.

Kosztolányi Dezső. 1931. Túlvilági séták. Pesti Hírlap, február—március. (In: Nyelv és lélek, 112—135. Budapest: Szépirodalmi Könyvkiadó. 1990.)

Kövér György. 1986. 1873. Egy krach anatómiája. Budapest: Kozmosz.

Labov, William. 1972. The logic of non-standard English. In: P. P. Giglioli (szerk.), Language and Social Context, 283—307. Harmondsworth: Penguin.

Labov, William. 1982. Objectivity and commitment in linguistic science: The case of the Black English trial in Ann Arbor. Language in Society 11, 165—201.

Lanstyák István. 1993a. Álom és valóság között. Gondolatok nyelvünk egységéről. Irodalmi Szemle 1993/3, 58—69; 1993/4, 64—74.

Lanstyák István. 1993b. Nyelvművelésünk vétségei és kétségei. Irodalmi Szemle 1993/3, 58—69; 1993/4, 64—74.

Lőrincze Lajos. 1953. A nyelvművelés elvi kérdései. In: Nyelv és élet, 151—171. Budapest: Művelt Nép.

Lőrincze Lajos. 1980. Emberközpontú nyelvművelés. Budapest: Magvető.

Mackey, William. 1983. U.S. language policy and the Canadian experiences. In: Cobarrubias és Fishman szerk. 1983, 173—206.

Milroy, James. 1992. Linguistic Variation and Change. Oxford: Blackwell.

Milroy, James. 1998. Children can't speak or write properly anymore. In: Bauer és Trudgill (szerk.), 58—65.

Milroy, James és Lesley Milroy. 1991. Authority in Language. 2nd edition. London — New York: Routledge.

Milroy, Lesley. 1980. Language and Social Networks. Oxford: Blackwell.

Németh G. Béla. 1960. A századvégi Nyelvőr-vitához. In: Pais D. (szerk.), Dolgozatok a magyar irodalmi nyelv és stílus történetéből, 227—261.

Neustupný, J. V. 1970. Basic types of treatment of language problems. Linguistic Communications 1, 77—98.

Neustupný, J. V. 1978. Post-Structural Approaches to Language: Language Theory in a Japanese Context. Tokyo: University of Tokyo Press.

Nyelvművelő kézikönyv 1—2. kötet. 1980/1985. Budapest: Akadémiai Kiadó.

Nyilatkozat. 1997. Élet és Irodalom 1997. május 9.

Phillipson, Robert. 1992. Linguistic Imperialism. Oxford: Oxford University Press.

Phillipson, Robert. 2003. English-only Europe? Challenging Language Policy. Routledge.

Pinker, Steven. A nyelvi ösztön. Hogyan hozza létre az elme a nyelvet? Budapest: Typotex.

Pintér Jenő. 1938. Magyar Nyelvvédő Könyv. Budapest: magánkiadás.

Pléh Csaba. 1995. On the dynamics of stigmatization and hypercorrection in a normatively oriented language community. International Journal of the Sociology of Language 111, 31—45.

Preston, Dennis és Nancy A. Niedzielski. 2000. Folk Linguistics. Berlin — New York: Mouton de Gruyter.

Ray, Punya S. 1963. Language Standardization: Studies in Prescriptive Linguistics. The Hague: Mouton.

Rubin, Joan. 1971. Evaluation and language planning. In: J. Rubin és B. Jernudd (szerk.), Can Language Be Planned?, 217—252. Honolulu: University Press of Hawaii.

Rubin, Joan. 1983. Evaluating status planning: What has the last decade accomplished? In: Cobarrubias és Fishman szerk. 1983, 329—343.

Sándor Klára. 2001a. Nyelvművelés és ideológia. In: Sándor szerk. 2001a, 153—216.

Sándor Klára. 2001b. Language cultivation in Hungary: further data. In: Sándor szerk. 2001b.

Sándor Klára. 2001c. “A nyílt társadalmi diszkrimináció utolsó bástyája”: az emberek nyelvhasználata. Replika 2001. november, 241—259.

Sándor Klára szerk. 2001a. Nyelv, jog, oktatás, Szeged: JGyF Kiadó.

Sándor Klára szerk. 2001b. Issues on Language Cultivation. Szeged: JGyF Kiadó.

Sifianou, Maria. 2001. Language cultivation in Greece. In: Sándor szerk. 2001b.

Skutnabb-Kangas, Tove. 1997. Nyelv, oktatás és a kisebbségek. Budapest: Teleki László Alapítvány.

Szepesy Gyula. 1986. Nyelvi babonák. Budapest: Gondolat.

Talbot, Mary, Karen Atkinson és David Atkinson. 2003. Language and Power in the Modern World. Edinburgh: Edinburgh University Press Ltd.

Tauli, Valter. 1968. Introduction to a Theory of Language Planning. Studia Philologiae Scandinavica 6. Uppsala: University of Uppsala.

Tauli, Valter. 1974. The theory of language planning. In: J. Fishman (szerk.), Advances in Language Planning, 48—67. The Hague: Mouton.

Teleki József. 1988. A magyar nyelvnek tökéletesítése új szavak és új szólásmódok által. Budapest: Szépirodalmi Kiadó.

Tolcsvai Nagy Gábor. 1989. A nyelvművelés esélyei. Valóság 1989. október, 95—103.

Tolcsvai Nagy Gábor. 1993. Lesz-e Magyarországon nyelvi tervezés? Magyar Nyelvőr 117, 423—425.

Tolcsvai Nagy Gábor. 1994. Nyelvárulás és nyelvmentés: kánon vagy diskurzus? Magyar Nyelvőr 118, 385—398.

Tolcsvai Nagy Gábor. 1996a. Lehetőségek és kötelességek a magyar nyelvi tervezésben. Magyar Nyelvőr 120, 237—249.

Tolcsvai Nagy Gábor. 1996b. Irányok és lehetőségek a Kárpát-medencei magyar nyelvi tervezésben. Irodalmi Szemle 1996/6—8, 124—131.

Tolcsvai Nagy Gábor (szerk.) 1998. Nyelvi tervezés. Budapest: Universitas.

Trudgill, Peter. 1974. The Social Differentiation of English in Norwich. Cambridge: Cambridge University Press.

Wacha Imre. 1996. Hozzászólás a „Nyelvi tervezés, nyelvi politika” c. vitában. Magyar Nyelvőr 120, 393—396.

Wodak, Ruth szerk. 1989. Language Power and Ideology: Studies in Political Discourse. London: Benjamins Publishing Company.