Anélkül, hogy Richard Claydermann feszített víztükrű fehér zongoráját vagy a mutálástól rettegő Wiener Sängerknaben kórusműveit mostantól lebecsülném - valamit megtanultam Észak-Brazíliában: néhány ritmus úgy hat ott az emberre, mint a transzba segítő drog. A recifei karnevál zabumba dobjának dübörgése ismerős lüktetés az anyaméhből.
Kép: Schweitzer Szabolcs
A világ legjobb utcai bulija - így tudjuk ezt évtizedek óta - a riói karnevál. Csakhogy Salvador meg a pernambucói főváros, Recife lassan maga mögé parancsolja a nagy testvért. Rió fesztiválja egyre inkább emlékeztet szabadtéri erotikakiállításra, turistakápráztató látványosságra, míg a recifei megmaradt népünnepélynek. És ha ma nem is úgy mulatnak, mint százötven éve az utcabált meghonosító gyarmatosítók, a gyökereket ki lehet még bogozni. A Brazíliát megszálló portugálok katolikus ükunokái ugyanis a nagyböjt előtti napokban a trópuson is megtartották féktelen farsangjukat, az entrudót. Ki tudja, miért, de boldoggá tette őket, ha vizet, lisztet, festéket, sarat, tojást mázoltak egymás arcába, s a pacsmagoláshoz a cukornádültetvényeikre idehurcolt afrikai rabszolgák adták a ritmust. A régi farsangon az ünneplők idővel nemcsak festéket, egy-két pofont is lekentek egymásnak, így a rendesen tömegverekedéssé izmosodó fesztivált a rendőrség 1853-ban betiltotta. Igaz, az utcaünnep addigra már úgyis a szegények és a feketék szórakozásává vált, az egymást egykor vígan sarazó gazdag fehérek az atrocitások elől zártkörű klubokba sunnyogtak.
Bolygónk leghatalmasabb utcabáljáról, a Recifét a hajnali kukorékolással együtt fölverő Galo da Madrugadáról sajnos lecsúsztam. A fieszta nyitó szombatján gyülekező, Pirkadat kakasának nevezett milliós sokaság ugyanis fél hatnál egy perccel se bírja tovább magában tartani a kibugygyanó életkedvet. Pedig érdemes lenne reggel aludni, mert este héttől már lépni sem lehet az egykori gyarmati városközpont, a mállófélben is káprázatos Recife Antigo szűk utcáin. De ha egy tyúklépésnyit is előre lehet haladni, az ember fölveszi a tömegben előtte haladó ritmusát, és addig totyog, tapos, ring, rugózik, szökdécsel, míg csomóvá nem lényegül az óvárost borító emberszőnyegben.
Most, hogy már második napja hömpölygök együtt a gyöngyöző mellkasú
brazilokkal, tudom: a zenekarvezetők két kurta és egy hosszú sípszóval nem
lefújják a meccset, mint a focibíró, hanem épp azt rikoltják a hulló konfetti
közé: most aztán mindent bele! A maroknyi turista fényképezőt ránt, aki nem,
poharat, szalvétát elhajítva ropja. A zsákutcába szoruló rezesbanda tébolyult
marsba fog. Körülöttem lila hajkoronában, arany bubiparókában, virágkoszorúval,
ördögszarvval, apácafityulával, varázslósipkával a fejükön, a meztelenségnél is
jobban kivetkőzve járják a frevót: a portugál katonai kaszárnyák polka- és
tangóritmusait az angolaiaktól csent capoeira mozdulataival gyúrják
negyven-egynéhány szabályos lépésbe. Ráadásnak apró, szivárványszínű ernyőket
pörgetnek: az afrikai törzsfőnököket legyező pálmaleveleket idézik.
A recifei karneváli táncok királynőjét, a frevót egyetlen műfaj hagyja pimaszul helyben, a júniusi saját karneválján, a Sao Joaón ünnepelt "forró". Fogalmam sincs, a több tucat tánc közül sikátorunkban épp melyikre rázzák a nők, tíztől kilencvenkilenc évesig, a kelleténél három számmal kisebb flitteres melltartóban. A karikatúrába illő napszemüvegeket a férfiak komálják, ráragasztott műbajuszuk alá sűrűn gurítják a feleseket. Élelmes italárusok tört jéggel rakott stampedlikkel kígyóznak. Aki leállítja őket, annak whiskyvel locsolják jégkásáját. Itt a papjelmezhez jól passzol a sörös kupa, simán belefér, hogy a láncra vert rab csókolózni húzódjon félre kivágott dekoltázsú smasszerével. Mint az is, hogy a portugál paloták ajtónyílásaiból Mikulás-jelmezes asszonyok kínálják a sört, a hurkapálcára tűzött, grillezett mozarellát, meg a tánc közben is könnyen elrágható, csepp alakú tésztába sütött csirkefalatot, a coxinhát. Természetes, hogy a kilenc hónapos, karon ülő babákra katica- vagy méhecskeszárnyat, de legalábbis nyuszifület, csillámos tangabugyit szerkesszenek a szüleik, és egy olindai táncklub élén párducmintás kezeslábasban tekergő nyolcvan körüli hölgy sem kelt nagyobb föltűnést néhány kunkori füttynél.
- Üsd! - üvölt rám angolul egy csatakosra izzadt, fekete fiú. Nyakát malomkerék méretű zabumba húzza, berogyaszt, és tenyerem alá tolja a hangszert. Körülötte verítéktől sötét narancssárgában tángálja dobjait a huszonéves zenekar, zászlójukon fölirat: Terra do Fogo - Tűzföld. Megállnak a menetelésben, együtt remeg, hullámzik, őrjöng velük a tömeg. - Gyerünk, üsd! - ordítja megint a srác, nevet. Vértelen európaiságom kényelmetlen zubbonyában ott egyensúlyozom a járdaszélen. Én ezt nem tudom.
Pávafejdíszes öregemberek sodorják odébb a narancssárgákat. A lilával, rózsaszínnel világított csorba stukkók, nyúlánk ablakok, kócos zsalugáterek között az alulról megvilágított fakoronák hirtelen olyan valószínűtlen zöldbe váltanak, mint amilyen elrugaszkodottan türkizszínű idea a tengerről él a fejünkben. Az aggastyánok dísztől roskadó koronájuk zegzugaiban több száz évnyi történelmet cipelnek: vajon mire utalhat pávatollak alá fölkötött női fejkendőjük és a fogaik közül kandikáló fehér szegfűfej? Annyit tudok: az Arany páva tánccsoporthoz hasonlóan az itteni "blocók" nagy része az őslakosok nehezen fölgombolyítható hagyományaiból veszi műsorát. A nap szerencséje, hogy épp az egyik legpatinásabb csapat, az 1933-ban alakult blóco Tribo Tupi állja el utunkat a következő kanyarban. A caboclinhos műfaj színes tollkoronás, fűszoknyás, gyümölcsmag- és állatfognyakláncos, könyökdíszes táncosai a brazíliai indiánokat imitálják parádéjukkal. Utolsónak tesztelik preacasukat - zeneszerszámnak átalakított, fémesen csattogó nyilaikat -, amikor színpadra küldi őket három sípszó. A társulat az első dobdörgésre féktelen nyargalásba kezd: szemmagasságunkban rázkódnak a csillámporos tomporok, egy emelettel följebb a melltartókból szökkenésenként kibuggyanni kívánkozó keblek. Mielőtt beszakadna, a műszaki személyzet ellenőrizni kúszik a színpaddeszkák alá.
Talpam alól összeroppant söröskupát kap föl és pottyant zsákjába egy nyolcévesforma szemétgyűjtő kisfiú: ahogy ő tölti a karnevált, a macskakövet pásztázva megyek vele én is egy darabon. Az ismerős dübörgésig: kétszer olyan izzadtan itt vannak megint a narancssárga tűzföldiek! A száz foggal vigyorgó kis krapek megismer, odarohan, és magával ránt a bandába. A szívem szétveri a mellkasom. - Mit csináljak? - sutyorgom. A brazil elkacagja magát: csak táncolj!
Mire újra kinyitom a szemem, már az egész zenekar guggol, a térdkalácsom körül mennydörögnek a zabumbák. Vajon mi szállt meg, mozog mindenem magától, a kontyom leomlik, csak a portugál villák erkélyein fickándozó szerpentineket látom, fölöttük a négerbarna eget. Nem zenélek, se nem táncolok. Megszólalt bennem az öröktől fogva ott lüktető dob.