DIONYSOS
 

Az Olympos lakói közt ketten vannak, akiknek mítoszában hangsúlyozottan jut kifejezésre, hogy halandó anyától származnak. Az egyik Héraklés, a másik Dionysos. Mindkettőnek atyja Zeus, és anyja földi királyleány : Héraklésé Alkméné, Dionysosé Semelé, Kadmosnak, Thébai királyának leánya. Mindkettő nehéz földi út után, sok szenvedéssel érdemli ki, hogy az Olympos lakói közé felvétessék és éppen ez a földi út mítoszuk leggazdagabban kidolgozott részlete. Ezáltal mindkettő bizonyos tekintetben példát mutat az embereknek az isteni élet megközelítésére. De itt már szembetűnik nagy ellentétük is : Héraklés az önfegyelem, az önkorlátozás, az aszkézis mintaképe, Dionysos a nagy szenvedélyeket felszabadító és felkorbácsoló eksztázis istene. Földi útjuk mítoszai éppen ezt fejezik ki : Héraklést már anyja, nagy küldetése tudatában, szűkös élelmen tartja, igénytelenül neveli, Dionysost a nysai nymphák az erdő és a vízmellék bőségében ápolják, hogy első tettével szőlőt ültessen és egész erdei kíséretét a bor mámorával ismertesse meg.

A Héraklésra váró tizenkét munka a föld vad erőinek megfékezése, a világ megbékéltetése, a békét veszélyeztető szörnyek lebírása; Dionysos azért járja be a földet, hogy felszabadítsa ezeket a vad erőket: az oroszlán és a párduc az ő kíséretében vannak. A két földi út mégis összetartozik, mint az istenek életének a megközelítésére két ellentétes, de egyaránt elismert lehetőség példaszerű megmutatása. Önuralomra és igénytelenségre Heraklés példájával tanítottak a filozófusok. Héraklés útja az Olympos felé bizonyos értelemben a halandó emberek számára is megjárható, ti. Sókratés okoskodása értelmében: az istenek azok, akik semmire sincsenek rászorulva, tehát az istenekhez az az ember áll a legközelebb, aki a legkevesebbre van rászorulva. Éppen ellentétes az a követelés, amellyel Dionysos lép az emberek elé, és az ő tiszteletére az ókor misztikusainál, az orphikusoknál került egészen a középpontba. Ő a lysios, a „megoldó”, aki minden fegyelmező és feszélyező korlátozást megsemmisít. De az ő parancsa nem kevésbé kemény, mint a Héraklés-eszmény követelménye. Mert a család és a társadalom, melynek keretei közül Dionysos hívása kiszólít, nemcsak korlátokat, hanem az emberi létezés biztonságát jelentő határokat is ad. Dionysos feltétlen odaadást követel, nemes a szándéka, a bor „öröm az embereknek, de kényszerítő erővel lép fel ott, ahol nem akarják ezt az ajándékot elfogadni. Ereje a föld megfékezhetetlen, buja bőségével függ össze, a termékenységet biztosító nedvességgel, a fákkal, s ezek között is a legféktelenebb bőséggel burjánzó repkényt és a felszabadító mámor italát adó szőlőtőkét tekintették Dionysos ajándékának, illetőleg a Dionysosban összpontosuló bőség megnyilvánulásának. Már születésének mítosza is az istenség jelenlétének félelmetes, megsemmisítő erejét fejezi ki. Zeus halandó kedvese, Semelé, a féltékeny Héra álnok biztatására azt kívánta, hogy az isteni mivoltában látogassa meg őt. Zeus már előbb megesküdött a királyleánynak, hogy kívánságát teljesíteni fogja, most esküje köti és kénytelen engedni, bár tudja előre a veszedelmet. Megjelenik mint a villámokat osztó, ragyogó isten, és a földi asszony nem bírja el a találkozást : porrá ég ebben az ölelésben. Anyja halála percében születik Dionysos; a gyermeket kimenti Zeus a lángokból, repkénylombbal takargatja, úgy hűsíti, s minthogy még fejletlen, a saját combjába varrja, míg megerősödik. Mikor megerősödött, követére, Hermésre bízta, hogy vigye el a nysai nymphákhoz. Nysa mesés vidék, Persephoné is ott szedett virágot, mikor Hadés elrabolta, és itt nevelték fel a nymphák és a jó öreg Silénos (Seilénos) Dionysost. Mikor felnő az isten, szőlőt ültet és egész erdei kíséretét megmámorosítja a borral, kivált a satyrosokat („szatírokat”), a kecskelábú bőség-démonokat, és a silénosokat (mert Dionysos tanítómesterének hozzá mindenben hasonló társai is vannak). Legelválhatatlanabb kísérője mégis maga az egykori nevelő, az öreg ,Silénos, ez a különös félisteni alak, ki „sötétebb az isteneknél, mert a föld szférájához van kötve de jobb az embereknél, mert közvetlen részese a föld ajándékozó kedvű bőségének, és „halhatatlan”, éppen mint ennek a bőségnek letéteményese. Pocakos öreg, ki vegyítetlenül issza a bort és mindig ittas. Kopasz fején virágkoszorút visel, s ha részegen ráakadnak, s megkötözik virágból font láncokkal, énekre is kényszeríthető. A dionysosi mámor jóstehetséget ad neki és Midast, a mesebeli phryg királyt, keserű titokra tanítja: „Legjobb nem születni, és ha már születtünk, legjobb korán meghalni.” De ha búnak is ereszti fejét néha, mikor elnehezíti a bor, máskor éppen ő a búfelejtő mámor tanítója. Képzőművészet és irodalom egyaránt bizonyos mértékig komikus alaknak mutatja be. Az ő jelenléte még a gigasok harcába is derűs vonást visz : egyik hagyomány szerint az istenek vakmerő ellenfelei Silénos szamarának ordítására szétszaladnak. Dionysos kíséretéhez, thiasosához tartozik Pan is, Hermés kecskelábú fia, s a hívó szavát őrjöngő mámorban követő mainasok („maenadok”) vagy bakkhánsnők. Legtöbbször ezeknek a kíséretében, mint feltartóztathatatlanul közeledő vihar száguldja be a földet: női kísérőit thyiasoknak is hívják, s mikor földi útja végén az Olymposra jut és anyját is felhozza az alvilágból, az istennővé lett Semelé a Thyóné nevet kapja a görög thyei („viharzik”) szótól. Útjában mindenütt a bor mámorát terjeszti az isten; akik befogadják, azok számára a bor mámorának derűs oldalát osztja, akik védekeznek ellene, azokra kemény büntetések közt kényszeríti a maga hatalmát. Néha tigrisfogaton vezeti menetét, a tigrisek gyeplője szőlőinda, és az isten kezében repkénnyel meg szőlőlombbal körülfont, fenyőtobozban végződő botja, a thyrsos suhog. Van úgy is, hogy egyedül jön, senkitől fel nem ismerve, s aztán egyszerre mutatkozik meg, hirtelenül és váratlanul, az ámuló emberek szemei előtt isteni mivoltában, melyről a repkény gátolhatatlanul bőséges, hűvös és nedves vegetációja, a szőlőtő nemes gyümölcsének örömet adó, tüzes mámora, a bika feltartóztathatatlan nekirohanása, az oroszlán félelmetes kegyetlensége, a medve nehezen mozgó, súlyos ereje, a szinte nőiesen hajlékony testű párduc mozgékony támadókészsége együttvéve adhatnak csak fogalmat. Egymagában még leginkább a bor az, ami Dionysos teljességét valamennyire megközelíti, a bor, melybe a keleti eredetű mese szerint is Noé, a bibliai hagyomány első bortermelője, különböző állatok vérét keverte. Ezért epiphaniája, megjelenése az emberek között, elsősorban a szőlőműveléssel és a borral függ össze. Ünnepein, különböző helyi hagyományok szerint — Teósban, Naxos és Andros szigetén, valamint Élisben — bor bugyog föl csodálatos bőséggel a földből. A bor mellett helyenként a legenda szerint tejforrások fakadtak, mert az anyatej csorduló bőségét is Dionysosszal hozták kapcsolatba. A fontosabb Dionysos-ünnepek Athénban zárt ünnepkört alkotnak, s több-kevesebb világossággal mind a bortermelésre, a szőlő és a bor különböző állapotaira utalnak. A kis Dionysia vagy falusi Dionysia ünnepét Attika falvaiban tartották, tél elején, a szőlő betakarítása után. A nép szüreti vidámsága különböző játékokban jutott kifejezésre. Ilyen volt az askolia: a fiatalság fél lábbal az olajjal bekent borostömlőkön (askos = „tömlő”) táncolt és bukdácsolt az egybeverődött tömeg mulatságára. És ilyenek voltak azok a hangos álarcos felvonulások is, amelyek hozzájárultak az athéni dráma — főleg a vígjáték — kialakításához. Utóbb, az athéni szinjátszás virágkorában, vándorszínészek ugyanezen az ünnepen adták elő néha azokat a darabokat, amelyek a városban már előbb színre kerültek. Sok tekintetben hasonló jellegű volt a Halóának nevezett betakarítási ünnep, de itt már Dionysosnak a gabona áldását hozó istennővel, Démétérrel kellett osztoznia az ünneplésben. A januári Lénaia ünnep neve összefügg a lénos szóval, mely „borprést” jelent, s így már ez is jelzi az ünnep jelentőségét. A kora tavaszi Anthestérión („virágzás”) hónap 11., 12. és 13. napjára esett az Anthestéria ünnepe, ekkor ittak először az újborból. Első napja a Pithoigia („hordónyitás”), a második a Khoes („boroskupák”) ünnepe, és ezen tartották meg az ünnepélyes borkóstolást nyilvános lakoma keretében, melyről a rabszolgák sem voltak kizárva. Mindenki a kora tavasz friss virágaiból font koszorút viselt a homlokán, és a lakoma végén ezeket a virágokat vitték el Dionysos Lénaion nevű templomába. Mert az Anthestéria („virágünnep”) a tavalyi bor és az új virágzás ünnepe egyszerre. Dionysosnak, a termékenyen nedves és nedűt felbuzogtató föld isteni bőségének, valamiképpen a halálhoz is köze van.

Élet és halál, tavalyi bor és új virágfakadás adtak találkozót tavaszi ünnepén, aminthugy a föld porhanyós ölén is élet és halál, a tavalyi vegetáció erjedése, rothadása és az idei csírázás együtt vannak. Dionysos azok közé az istenek közé tartozik, akik az alvilágot is megjárták, ő hozta fel anyját az alvilágból, haláláról is hallunk, sírját is mutogatták, és egy hagyomány Persephonét, az alvilági istennőt teszi meg gyermeksége nevelőjének. A virágzás tavaszi bősége is onnan jön, a föld mélyéről, ahová a halottak elmennek — a halott emberek, de a halott virágok és a halott esztendők is. Ezért követte a borkóstolást és virágáldozatot az Anthestéria harmadik napja, a Khytroi, melyen „cserépedényekben” (khytrosokban) Hermésnek mint alvilági istennek és az elhaltak szellemeinek hoztak italáldozatot. Később, az Elaphébolión hónap 9. napján kezdődött és több napon át tartott a nagy Dionysia vagy városi Dionysia ünnepe, melyre egész Attikából összegyűlt a nép, hogy Athénben, a fővárosban, közösen ünnepeljen. Nagyszabású körmenetben hordozták meg Dionysos ősi szobrát, gyermekkarok énekeltek, általános vigasság, zene, ének töltötte ki a napokat. A gazdag, már nyáriasabb virágzás különböztette meg a nagy Dionysia hangulatát az Anthestéria kora tavaszi virágünnepétől. Mint Pindaros mondja, „ekkor hullanak az isteni földre az ibolyák kívánatos bokrai, a hajfürtök közé rózsák vegyülnek, felhangzik az ének a fuvolaszóval, s éneklik Semelét szalagos homlokával kartáncban a népek”. Dionysosnak ezen az ünnepén jelen vannak az „ibolyakoszorús” Múzsák is, őt magát is evvel az ünneppel kapcsolatban nevezték melpomenosnak, éneklőnek, mint Melpomenét, tehát éppen azt a múzsát, akit a későbbiek a tragédiaköltés istennője gyanánt említenek. Dionysosnak, a vad szenvedélyeket felkorbácsoló istennek, és a Múzsáknak, a szenvedélyeket a költészet harmóniájában megszelídítő és megformáló istennőknek, közös tisztelete nyilvánult meg ezen az ünnepen az athéni tragédiában. A nagy Dionysia utolsó napjai ugyanis a drámai versenyeknek voltak szentelve. Ugyanabban az időben, amikor Attika szelídebb szőlőtermő vidékein a Lénaiát ünnepelték, a legrövidebb téli naphoz közel eső időben, a hegyekben, elsősorban a Parnassoson kétévenként ismétlődő — ún. trieterikus („háromévi”) — ciklusokban a mainasok vagy bakkhánsnők (bakkhai) ültek vad orgiát Dionysos tiszteletére. Ezeket a rajongó asszonyokat az őrjöngő mámor, a Dionysosnak való feltétlen magukátadása ragadta ki családjuk köréből egy időre. Hasonló volt az Agriónia ünnepe is Boiótiában. Az asszonyok Dionysost hajszolják vad rohanásban, de az eltűnt, hiába keresik. Aztán abbahagyják a keresést, mondván, hogy az isten „a Múzsákhoz menekült és náluk rejtőzködik”. Evvel a záróakkorddal csitult el a mámor. „Dionysos a Múzsákhoz menekült” : a marcangoló és önmarcangoló mámor kitombolta magát, csak a Múzsák hatáskörében működik tovább, mint termékeny mámor, teremtő ihlet, az a szent őrület — mania —, mely Platón szerint minden művészi alkotáshoz elengedhetetlen. A bakkhánsnők vad orgiáinak elcsitultával Dionysos szelídebb mámora kíséri végig az emberi életet. Az orgiák Bakkhosa, Bassareusa — a vad „zajongó” —, mint a „halandók öröme” is szerepel és lysios, a nagy „megoldó”, nemcsak a vad szenvedélyeket bocsátja szabadjára, hanem pausilypos is, „bánatszüntető”, „gondűző”. Nemcsak mainomenos, „őrjöngő”, hanem melpomenos, „éneklő” is. Dionysosnak ezt az oldalát ismerhetik meg azok, akik megvetik a duhaj mámort, és a mértéket a bor istenének a jelenlétében is tiszteletben tartják. Ilyen volt Anakreón, a bor legnagyobb görög dalosa és minden idők bordalköltőinek örök mintaképe. A derűs teósi öreg nem adta át magát soha a vad mámornak, hanem csak módjával élt a borral. „Nosza rajta, ne dobogjunk, ne zajongjunk rivalogva, mint a skythák borivása, duhajul, de szépszavúan iddogáljunk himnuszok közt.” Ezért ismerhette meg azt a Dionysost, aki Erósnak és a kékszemű nympháknak meg a bíbor Aphroditénak a játszótársa. Dionysosnak ez a szelídebb oldala teszi érthetővé, hogy a vad bakkhánsnők istene mellé női párja gyanánt a mítosz a női odaadásnak olyan gyöngéd képviselőjét adhatja, aki már nevében is a megközelíthetetlen tisztaságra utal: Ariadnét. Ariadné földi leány, mint Dionysos anyja is, s mint ez, ő is Dionysos kedvéért nyer halhatatlanságot : Naxos szigetének egy magas hegycsúcsán tűnik el az emberek színe elől, hogy isteni férjét kövesse az égbe. Dionysos és Ariadné gyermekei ismét a szőlőtermelésre és a borra utalnak már nevükkel is : Oinopión („borivó” vagy „borszínű”), Staphylos („szőlőfürt”), Euanthés („jól virágzó”). Dionysost a képzőművészet legtöbbször hangsúlyozottan nőiesnek ábrázolja, még az ún. „indiai Dionysos” típusában is, ahol szakállt visel. A szakálltalan ifjúi ábrázolás i. e. az V. században alakul ki. Mint gyermeket vagy nevelője, , Silénos karján látjuk ,vagy Hermés karján, esetleg vállán, amint az istenek követe éppen a nymphákhoz viszi.
Athénben, a borkóstolás ünnepén, Dionysos óriási álarc formájában volt jelen az ünneplők között, s a faoszlopra függesztett álarcnak mint az isten képmásának nyújtottak először az italból. Dionysos az egyetlen a görög istenek között, akinek olyan követelést tulajdonítottak, hogy tisztelője vele azonosuljon. Azt tartották, hogy Bakkhos hivője maga is bakkhosszá, illetőleg, ha nő, bakkhévá válhatik. A dionysosi arckifejezés halandó ember arcára is kiülhet, a dionysosi lényeget halandó ember is magára öltheti, ezért ábrázolhatják álarccal. Dionysos létezését olyan formában is ' feltételezték, amelynek emberre van szüksége, aki hordozza, aki megjelenítse. S az egyéniségnek ez a feloldódása, megtagadása, mely által a Bakkhos-hívő maga is bakkhosszá lesz, egyik gyökere a színjátszásnak. A színész, ki a görögöknél mindig álarccal lépett közönsége elé, azzal a mitológiai hőssel azonosul, akit alakít, mint a bakkhos is Bakkhosnak érezte magát. Sőt: a színjátszás is egyenesen a Dionysosszal való azonosulásból indult ki, mert a tragikus előadások eleinte mind Dionysos mítoszaiból merítették tárgyukat. A Dionysos-mítoszokat később más mítoszok is helyettesítették, de a színjátszás továbbra is megmaradt Dionysos kultuszán belül. A színielőadások mindig Dionysos ünnepén voltak, és a színház maga is : Dionysos temploma. Nem véletlen azonban, hogy a görög dráma éppen Athénben, és ott is éppen a nagy Dionysia keretén belül fejlődött ki. Mint láttuk, alakoskodó, drámai jellegű szokások fűződtek ugyan Dionysos más ünnepéhez is. Ezek részben olyanféle kötetlenebb népszokások, mint amilyeneket a „falusi” Dionysiákkal kapcsolatban említhettünk, s amelyek utóbb valóban — a tragédia kifejlődését követően — a földművelő nép igényeit főleg Aristophanés művészetében — az athéni nagy színpadon is kifejező görög vigjáték csíráivá válhattak. De voltak a hivatalos szertartáson belül is színjátékszerű ünnepi cselekmények. Ezeket azonban éppen rituális megkötöttségük tette további fejlődésre képtelenné, mint pl. az arisztokratikus jellegű Anthestéria második napján az istenség megjátszott menyegzőjét a „királynővel”, az állam vallási intézményei felett felügyeletet gyakorló főtisztviselő, archón basileus feleségével. Részt vettek ugyan az Anthestérián a rabszolgák is, de ez csak amolyan rituális kiengesztelés volt azért, hogy egész évben rabszolgatartó uraik kényének-kedvének voltak kiszolgáltatva. Erre vallott az ünnep előírásos záróformulája is : „Lódu jatok, szolgák, az ünnep véget ért!” A demokráciához — a görög tragédia kifejlődésének társadalmi alapjához — ennek az ünnepnek nem sok köze volt; a vallás konzervativizmusával a Solón reformját megelőző állapotok emlékét tartotta fenn. Egészen más megítélés alá esik a nagy Dionysia ünnepe. Ezt Peisistratos alapította, aki bár zsarnoki önkényuralmával Solón eredményei közül átmenetileg sokat megsemmisített, a nagybirtokos arisztokráciával szemben továbbra is elsősorban Athén kézműves és kereskedő polgárságára támaszkodott. Az új ünnepet éppen az arisztokratikus hagyományok ellensúlyozására szervezte, ezért juttatott az ünnepi szertartások keretében is — papok helyett — a városi polgárságnak nagy szerepet, az ünnep középpontjában álló polgári énekkar formájában. A szertartás ilyen „laikus” jellegének politikai súlyára rávilágít, hogy az arisztokrácia párthívei részéről kíméletlen gúnyolódás céltáblája volt. Ám ez sem gátolhatta meg azt, hogy idővel éppen e demokratikus ünnep karénekéből fejlődjék ki a görög tragédia. Közben Peisistratos halála, s egyik fiának megölése, a másiknak száműzése után Kleisthenés helyreállította, illetőleg jelentősen továbbfejlesztette a solóni demokráciát (i. e. 509). A következő évszázadban a tragédia az ünnep alapítójának intencióin messze túlmenően, minden vallási kötöttségből kiemelkedve, a mitológia egyre szabadabb megjelenítésével az athéni rabszolgatartó demokrácia egymást követő válságainak tudatosítója, az athéni hazafiasság haladó jellegű megszólaltatója, az emberi öntudat egyik legmagasabb rendű kifejezője lett.

(Forrás: http://gportal.hu/gindex.php?pg=6180737&nid=1195108&PHPSESSID=c952c96a657591b25399a534296ad645)