DIONÜSZOSZ
(A bor és a mámor megtestesítője)

Dionüszosz görög isten (görögül: Διόνυσος vagy Βάκχος, a rómaiaknál Bacchus vagy Liber, etruszkoknál Fufluns a mitológiában a bor és mámor megtestesítője, aki értett a mezőgazdasághoz és termékenységet is hozhatott. Ő volt a görög színjátszás patrónusa is. Gyakran ábrázolták tigrisek vagy párducok húzta szekéren, amint kísérete körülötte táncol. Fején szőlőlevelekből font koszorú volt, míg kezében tartott egy borospoharat és a thürszoszt, amely egy hosszú szüreti bot volt, végén egy tobozzal, és szőlőlevelekkel díszítve.

Dionüszosz »

A görög-római mitológiában a bor és a mámor megtestesítője. Tisztelete feltehetően trák, más nézetek szerint frígiai eredetű. A földművesek körében közkedvelt isten alakjában a föld termőerejét, majd később a szőlőtőke megszemélyesítését tisztelték. Általános értelemben az egész természet életerejét, a titokzatos törvényszerűséggel megújuló növényi természetet jelképezte.

Dionüszosz születése

Születéséről több mítosz is él. A leggyakoribb az a változat, miszerint a bor istene Zeusz és Szemelé gyermeke, de hogy ne legyen ilyen egyszerű a történet, Dionüszosz története nem itt kezdődik. Eredetileg Zeusz és Perszephoné, az alvilág királynőjének született meg egy Zagreusz nevű gyermeke. A féltékenységéről ismert Héra rettenetes haragra gerjedt, amikor megtudta, hogy férjének gyermeke született. A Titánokat felbérelte, hogy játékokkal csalják el a csecsemő Zagreuszt, és tépjék szét. De vigyázzanak, hogy a szíve ép maradjon, mert Athéné, Rheia és Démétér is a gyermek szívének őre volt. Miután a Titánok megtették, amit Héra kért, az istenek elszörnyedve látták az eredményt. A széttépett és megfőzött darabokat Zeusz Rheia segítségével összeillesztette, és életet lehelt bele. Így amíg megerősödött a gyermek új anyára volt szükség.

Zeusznak tetszett Szemelé hercegnő, így a főisten Szemelé méhébe rejtette Dionüszoszt. Azonban Héra értesült Zeusz eme tettéről is, de most kevésbé brutális módját választotta a bosszúnak. Megkörnyékezte Szemelét, és addig duruzsolt a fülébe, hogy Zeusz mutassa meg neki igazi alakját, hogy Szemelé csakugyan elkezdte kérlelni Zeuszt, hogy mutatkozzon előtte igazi alakjában. Az istenek és emberek atyja vonakodott, de csak addig beszélt neki Szemelé, hogy hajlandó lett rá. Ám Zeusz igazi alakja a villámcsapás volt, így Szemelét megégette az egyik villám. A holt anyából kimentették az életben maradt csecsemőt, és Zeusz combjába varrták be. Itt fejlődött ki és végre megszületett szarvakkal és egy kígyókoszorúval a fején Dionüszosz. Ezért mondják Dionüszoszra gyakran, hogy a kétszer megszületett isten.

Szemelé »

Az isten korai ábrázolásain hosszú, nőies ruhában, hosszú szakállal és hajjal jelenik meg, a hellenizmus korától viszont szakálltalan, lányos alkatú ifjúként ábrázolták, fején repkény- vagy szőlőkoszorúval.

Dionüszosz tettei

A gyermek Dionüszoszt anyja szülővárosában nevelte fel Szilénosz, aki felnőtt korában is hű követője volt az istennek. Még gyermekkorában felfedezte, hogy a szőlőből bort lehet készíteni, így az ő találmánya lett a bor, amelyet a világ minden táján elterjesztett, ugyanis kíséretével, a szatírokkal és a bakkhánsnőkkel végigjárta az egész világot, mindenütt megtanítva az embereket a bor készítésére.

Az igen vidám kedélyű istenség nyomában azonban gyakran járt a halál, ugyanis követői az őrületig eszüket vesztett eksztázisban ünnepeltek, és gyakran széttépték azt aki az útjukba került. Dionüszosz egyszer visszatért szülővárosába is, Thébaiba, ahol nem akarták elismerni istenként. Pentheusz, Thébai királya megtiltotta Dionüszosz tiszteletét. A feldühített istenség találmányával, a borral elkábította az egész várost, és sokakat megőrjített. Így Agauét, Pentheusz király anyját is, aki az önkívületi állapotban széttépte saját fiát. Dionüszosz kellő bosszút állt a hitetlen városon. Miután az egész világgal elismertette isteni hatalmát, felment az Olümposzra az istenek közé.

Egyszer kalózok fogták el az istent, és el akarták adni rabszolgának. Dionüszoszt feldühítették, és az evezőkre borostyánt tekert, amitől lehetetlenné vált evezni. Bosszúból a tengerészeket is delfinekké változtatta. A Thészeusz által Naxosz szigetén hagyott Ariadnét elvette feleségül, és halhatatlanná tette. Ám a krétai hercegnő nem szerette igazán.

Dionüszosz és a bor ünnepe

Dionüszosz a bor és a szenvedélyeket felszabadító eksztázis istene. Dionüszosznak hat ünnepe volt egy évben, ezek közül a szőlőtő és a hordó ünnepe ősszel, a borsajtó ünnepe januárban, a hordónyitás ünnepe tavasszal került sorra.

A görög mitológia Dionüszosznak tulajdonítja a bor megismertetését az emberekkel. Amikor az isten megszállt a halandó Ikariosz királynál és lányánál, a vendéglátásért cserébe borostömlőt ajándékozott. A király megkínálta a pásztorokat borral, akik lerészegedtek, s mivel az ismeretlen bódultságot a mérgezés tüneteivel azonosították, meggyilkolták a királyt, testét pedig temetetlenül hagyták. A görögök számára az egyik legnagyobb büntetés, amikor egy halottat nem temetnek el, – gondoljunk csak Antigoné tragédiájára – mivel a halott lelke bolyong és nem jut el az alvilágba. Érigoné, a király lánya találta meg apja holtestét, fajdalmában pedig felakasztotta magát az apja fölé hajló fára. Dionüszosz megharagudott a görögökre, büntetésül Attika asszonyai és lányai felakasztották magukat, mint Érigoné. Az átok csak azután szűnt meg, miután felelősségre vonták a gyilkosokat.

Dionüszosz a bor, a szenvedély és a költészetnek is ihletet adó „szent őrület” istene. A bor szempontjából legfontosabb ünnepe az Anthesterion hónapban, vagyis a február-márciusban tartott dionüszia. A három napos ünnep elején csapra ütötték az újbort, a szolgák és az urak közösen mulattak. A következő napra, a kannák ünnepére az archon basileus, a bírói testület elnöke hívta meg a vendégeket, akik versenyt ittak egymással. Fődíj rendszerint lepény vagy borostömlő volt. A középső nap másik kiemelkedő eseménye volt, hogy az archon basileus feleségét jelképesen összeadták Dionüszosszal. Végül az utolsó napon áldozatot mutattak be az elhunyt emberek lelki nyugalma érdekében.

Ezen kívül számos ünnep emlékezett meg Dionüszoszról és a borról. Decemberben vidéken ünnepeltek, ilyenkor ittak először újbort, a településen pedig a termékenységet szimbolizáló phalloszt vitték körbe. Az ünnep városi megfelelőjét egy hónappal később tartották, lakoma egészítette ki a vígasságot.

Ősszel és tavasszal megtartott ünnepei, a Dionüsziák (amelyek egyben a klasszikus görög dráma kialakulásának és bemutatásának hátteréül szolgáltak) a magát újjászülő diadalmas élet misztériumát fejezték ki.

A világot meghódító Dionüszosz diadalmeneteinek története a szőlőtermesztés és borkészítés elterjedésére utal, amely egyben kultuszának ismertté válásával is járt. (Az Indiát meghódító Dionüszosz története Nagy Sándor hadjáratának hellenizmus kori költői előképe.) Dionüszosz egyszerre „áldásos és barátságos”, valamint „ragadozó és vad” (Euripidész: Bacchánsnők), csakúgy, mint az ember számára a természet, valamint a bor kiváltotta mámor. Mellékneve Bakkhosz („lármás”), mivel ittasan, hangoskodva, zenével és tánccal ünnepelték.

Szimbolikájának szerves részévé váltak jellegzetes ismertetőjegyei. Növényi attribútumai, a mindent befutó kúszónövények – a borostyán/repkény és a szőlő – a túláradás, a mindenütt elhatalmasodó, mindent egybefogó, legyőző életerő kifejezői. Dionüszosznak és kísérőinek koszorúi ezekből a növényekből készültek, s ezek díszítik a fallikus termékenyítő erőre utaló, fenyőtobozban végződő thürszosz-botot is: „Thürszosszal vonulók első ura […] Dionüszosz atyánk, koszorús borozóknak / híve” (Ión: Fohász Dionüszoszhoz) (fenyőtoboz, thürszosz).

Az isten fogathúzó ragadozó állatai, az oroszlánok, párducok, tigrisek és hiúzok a bortól megszelídített vadság kifejezői (leopárd/párduc). A rbika vagy kecske alakban tisztelt Dionüszosz a termékenyítő erő, a fallikus életerő szimbóluma (kecskebak). Kísérői, a rszatüroszok/faunusok nevelője, a bölcs Szilénosz/Silenus és a rnimfák az isten természeti erőkkel való szoros kapcsolatát jelzik. Eksztatikus és a közös mámor örömében feloldódó orgiasztikus kultuszát a bakkhánsnők/mainaszok mítoszai örökítették meg. Ő az „asszonyok őrjítője” (Homéroszi VII., Dionüszosz-himnusz, 17); kultuszában elsősorban nők vettek részt, ahogy nevelői és követői közt is fontos szerepet játszottak a nimfák. Dionüszosz párja a Thészeusztól elhagyott Ariadné, akinek jegyajándékul adott aranykoszorúja (aranykoronája) az égbe emelkedve csillagképet alkotott.

És a folytatás…

Rómában Liber Pater/Bacchus néven tisztelték. A Liber Pater eredetileg Jupiter egyik megszólításának önálló istennévvé alakítása, amelyet Dionüszoszra ruháztak a római panteon hellenizálódása során. A Jupiter–Juno–Minerva arisztokratikus istenhármassal szemben az ún. plebejus istenhármas tagja Ceres (Démétér) és Libera (Perszephoné vagy Ariadné) mellett. Ünnepét, a Liberaliát március 17-én tartották Rómában.

A római költészetben a klasszikus görög hagyományoknak megfelelően Bacchus a bor feloldó ereje által adományozott mámor megtestesítője: „Vert szív belőled szívja az új reményt […] Veled marad a vén Liber” (Horatius: Ódák, III. 21).

A középkorban az ősz, a szőlő szüretelésének ábrázolásain tűnik fel a Dionüszoszhoz kapcsolódó antik ikonográfiai hagyomány.

A vágánsköltészetben is a bor és a mámor megtestesítője: „Bacchus, dicső istenünk” (Carmina Burana; Bacche, benevenies).

Csokonai Vitéz Mihály Bakkhushoz című költeménye tulajdonképpen egy kis olasz vers fordítása, de nem szó szerint, hiszen a magyar butéliákról ismert feliratok ma is ismerős stílusában ülteti a költő magyarra, így kitűnő stílusparódia válik belőle.

Bakkhushoz
(Csokonai Vitéz Mihály)

A reneszánszban alakja elsősorban az életöröm kifejezője, a mitológiai témájú festészet gyakori szereplője (pl. Tiziano: Bakkhanália, 1519–1520 k., Madrid, Prado; Carracci fivérek: Bacchus és Ariadne diadalmenete, 1597–1600, Róma, Palazzo Farnese).

Pico della Mirandola Az emberi méltóságról írt értekezésében a természetben megmutatkozó isteni erőnek tekinti: „Bacchus, a múzsák vezére az ő misztériumaiban, azaz a természet látható jeleiben fölmutatja Isten láthatatlan jeleit előttünk, akik a filozófiában fáradozunk, és mámorba ejt Isten házának bőségéből.”

A reneszánsz és barokk festészetben a hagyományos mámor, bor jelentésben a zabolátlanság, féktelenség hangsúlyozódik, pl. a Dionüszosz és Ariadné diadalmenetét, és különösen a bakkhanáliát megjelenítő műveken (Nicolas Poussin: Bakkhanália egy Pánherma előtt, 1631 k., London, National Gallery).

Schiller így jeleníti meg: „Évoézva büszke thirzuszhordók / S hámbafogott párducok / Jelentették a nagy Mámor-osztót” (Görögország istenei).

Ady Szent Liber atyám c. versében a bor istene a Tegnap értékeit, a feledés, álom, vidám téboly és remény világát képviseli a világháborús jelennel, a szörnyű Mával szemben:

Szent Liber atyám
Ady Endre

Babitsnál Krisztus szimbólumaként szerepel:

A római Bacchus kultusz a Dionüszosz-kultusz másolata volt, de a rómaiaknál széles körben elterjedt az orgiasztikus ünneplés, ami féktelenséggel, kicsapongással keveredett. A szenátus i.e. 186-tól szabályozta és ellenőrizte a Bacchus-kultuszt.

(Forrás: http://www.krepuska-feszt.hu/dionuszosz.html)