Papp István: Hangtörvények a magyarban

A szövegben néhány mellékjeles betűt jobbhíján a következő módon helyettesítettem:

= k>

= k<

= m<

= n>

= χ'

VII. Hangtörvények a magyarban

54. A hangkapcsolódás mechanizmusa. A hangoknak szavakká (hangsorokká) és a szavaknak nagyobb dinamikus egységekké (hangszakaszokká vagy szólamokká) fűzésében nem követhetjük mindig a hangfunkció kijelölte utat: a hang funkcionális alkalmasságát nem egyszer keresztezi a hangok fonetikai természetéből adódó hangtani kényszer. Így például fontos funkcionális érdek fűződik ahhoz, hogy a kéz szavunk végén zöngés z-t ejtsünk, mert különben a kész melléknévvel való összetévesztés lehetősége forogna fenn. Ennek ellenére a kézfogó kapcsolatban készfogó-t szoktunk ejteni, s ezzel kitesszük magunkat a félreértés veszélyének, mert hiszen a hallgató könnyen gondolhatja, hogy valami kész fogóról, valami elkészült szerszámról van szó. Hasonló eset bekövetkezhetik a másik irányból is. A kész melléknév sz-ének zöngétlensége funkcionális tekintetben el nem hanyagolható, tehát releváns tulajdonság, mégis ebben a kapcsolatban: a készből él így artikulálunk: a kézből él, amit pedig a hallgató — ha a beszéd-összefüggés és a helyzet adottságai nem segítik — valóban a kéz szó értelmének megfelelően foghat fel. Mindez világosan mutatja, hogy a hangok nemcsak funkciójuknak megfelelően vesznek részt a szavak és a nagyobb beszédegységek felépítésében, hanem vannak a hangkapcsolásnak olyan törvényszerűségei is, amelyek a funkcióra és a beszélő szándékára való tekintet nélkül gépies biztossággal érvényesülnek.

A különféle hangtörvények a nyelvi hangjelenség sima lefolyását biztosítják: a hanganyag mechanizmusában gyökereznek. Másfelől azonban a hangtörvények arra is valók, hogy a nyelv gondolattartalmának egységét és tagozódását a sima lefolyású, zökkenésmentes és kellően tagolt hangsorral híven vissza tudjuk adni. Így a hangtörvények annak ellenére, hogy fonetikai kényszerként sokszor keresztezik és veszélyeztetik a jelentéselkülönítő hangszerepet, végeredményben mégis a gondolatközlés érdekeit szolgálják.

55. Magánhangzó-törvények. Legfőbb magánhangzó-törvényeink: 1. a hangrend, 2. az illeszkedés és 3. a hiátustörvény.

56. A hangrend. A hangrend vagy magánhangzó-harmónia az a törvényszerűsége nyelvünk hangszerkezetének, hogy egy egyszerű szó vagy csupa magas, vagy csupa mély magánhangzókból van felépítve. A magánhangzóknak horizontális irányú nyelvállás szerinti egyneműsége anyagi biztosítéka a szó gondolati, fogalmi jelentésegységének. Természetesen a nyelv még több más módon is gondoskodik a szóegység hangtani biztosításáról, egyebek közt az egységes dinamikus kiképzéssel.

A hangrendi törvény értelmében vannak nyelvünkben:

1. magas hangrendű szavak, például ép, kér, hír, tű; ember, fehér, öröm, idő, gyümölcs; denevér, ösztökél;

2. mély hangrendű szavak, például had, túsz; álom, bátor, kutya, málna; oroszlán, savanyú.

Van azonban nyelvünkben négy olyan magas magánhangzó, amelyek mély hangokkal is megférnek egy szó egységében. Az ilyen szavakat úgy nevezzük, hogy vegyes hangrendű szavak. Ezek a mély hangokkal is megférő magas (tulajdonképpen ebből a. szempontból: közömbös) magánhangzók: az e (helyesebben: köznyelvünknek az az e hangja, amely régebbi zártabb ë folytatása), é, i, í. Példák a

3. vegyes hangrendű szavakra: leány (<lëány), tehát (<tëhát); béka, marék; csikó, kocsi; bíró, csíkos.

Szavainknak a hangrend szempontjából három csoportra különítését a magánhangzók sémája alapján így szemléltethetjük:

A sémából kiderül, hogy a magas hangrendű szavakban csak az i, í, ü, ű, ë, é, ö, ő, e hangok kombinációi történhetnek meg, a mély hangrendű szavakban az u, ú, o, ó, a, á magánhangzókat kombinálhatjuk egymással, a vegyes hangrendűség pedig abban áll, hogy az i, í, ë, é hangok szerepelnek az u, ú, o, ó, a, á hangokkal egy egységes hangsorban. A magyar beszélők mind a három kombináció által létrejött szavakat hangtanilag egységesnek érzik.

Ami az összetett szavakat illeti, azokra nem vonatkozik a hangrendi kényszer: a tagok megtartják eredeti hangrendjüket az összetételben.

Az összetett szóban tehát olyan magánhangzó-kombinációk is szerepelnek, amelyek az egyszerű szóban ki vannak rekesztve, például ü vagy ö hang kapcsolódása mély magánhangzókkal: kürtharsogás, disznóölés stb.

A hangrend törvénye szoros kapcsolatban van az illeszkedéssel. Végeredményben egy és ugyanannak a hangtani kényszernek a megnyilvánulása mind a kettő. A hangrend azonban kész állapotot jelent, az illeszkedés pedig működést: a szó hangalakjának mai alakulására, változási folyamatára vonatkozik. Az illeszkedés egyfajta hasonulásos jelenség (asszimiláció): a tőbeli vokálisok hangszíne a hasonló hangszínű magánhangzót kívánja meg a különféle járulékelemekben. Végeredményben persze itt is arról van szó, hogy a szótő vokálisa meghatározott keretek közt kombinálódhatik a járulékelem magánhangzóival. Régebben a hangrendről azt tanították, hogy az egy ősi, finnugor-kori előreható (progresszív) magánhangzó-hasonulás eredménye: eszerint az első szótag vokálisa magához hasonította volna abban az ősi korban a második szótag végén álló vokálist. Erkki Itkonen azonban ezzel szemben a kombinációs lehetőségekre vezeti vissza a finnugor (többek közt a finn és a magyar) hangrendi törvényt. A finnugor alapnyelv hangrendszerében megvolt az a, o, u mély, az ä, e, ü, i magas magánhangzó, továbbá a mélyek sorában az ó, ú, a magasak sorában pedig az é, í hosszú vokális, s ezek mindegyike állhatott a szó első, hangsúlyos szótagjában. Hangsúlytalan második szótagban tővégi vokálisként azonban ezek közül csak az a, ä, e állhatott. Ha most már abból indulunk ki, hogy az első szótagban állhatott az a — ä, o — e, u — ü hangpár (a hosszúakat most figyelmen kívül hagyva), továbbá a pár nélküli i, a második szótagban pedig az a — ä hangpár és a pár nélküli e, akkor egészen természetes, hogy az első szótag mély magánhangzói (a, o, u) a második szótag a-jával, magas magánhangzói (ä, e, ü) pedig a második szótag ä-jével kombinálódtak, viszont az első szótag i-je kapcsolódott a második szótag a-jával és ä-jével egyaránt; másfelől a második szótag e-jével az első szótag valamennyi (tehát: magas és mély) magánhangzói kombinálódtak. Ennek a kombinációs elméletnek értelmében a mai magyar és finn vegyes hangrendű szavak éppoly ősi típusok, akárcsak a magas és mély hang rendűek.

A hangrendi kombinációk és az illeszkedési kapcsolhatóság esetei egyaránt abból a törekvésből magyarázhatók, hogy beszélőszerveink működését minél simábbá tegyük, a hangképzéshez szükséges szervi mozgásokban minél nagyobb fokú erőmegtakarítást érjünk el. Régebben a kényelemszeretetre vezették vissza a hangtörvények legjava részét. Ebben van is valami igazság, csak a kényelemszeretet kissé alkalmatlan megjelölése a tényállásnak. A nyelvi hanganyag mechanizmusának legfőbb törvényszerűsége ugyanis nem a kényelmességre törekvés, a beszélőszervek elrenyhülése,

hanem az energia-megtakarítás. Persze, sok esetben a szervi mozgás elrenyhülése (mert ilyen is van kétségkívül) és az energia-megtakarítás ugyanahhoz az eredményhez vezet. A hangrend és az illeszkedés fiziológiailag azt jelenti, hogy egy (egyszerű) szó egységes hangsorában nyelvünk lehetőleg vagy csak elülső, vagy csak hátulsó állást igyekszik elfoglalni, ami csak az ismertetett megszorításokkal bizonyul lehetségesnek. Tehát közvetlen szótag-egymásutánban a nyelvnek nem kell váltogatnia az elülső és a hátulsó állást. Ezzel igen sok felesleges mozgást és így energiát takarítunk meg, és valóban kényelmesebb is így a beszéd hanganyagának artikulációja.

A hangrend és illeszkedés több rokon finnugor nyelvben megvan, de nem mindegyikben. A suomi-finnben például pontosan úgy jelentkezik a hangrend és az illeszkedés (illetőleg annak palatális — veláris típusa), mint a magyarban: még a megszorítások is pontosan ugyanazok, ti. ott is a rövid és a hosszú e (= magyar ë) és i vokálisok viselkednek közömbösen hangrend és illeszkedés tekintetében. Jellemző azonban, hogy már a finnséghez tartozó észt nyelv nem ismeri a hangrendi törvényt. A suomi-finn hätä ’baj, szorultság’ szó észt megfelelője például így hangzik: häda (az ä egészen nyílt e-hangot jelöl). Ez azt jelenti, hogy egyes finnugor népeknek semmiféle nehézséget nem okoz egy szó egységében, közvetlenül egymás után elülső és hátulsó magánhangzókat képezni, azaz a nyelvállást elülről hátra és fordítva váltogatni. Még kevésbé ismerik a hangrendet és az illeszkedést az indoeurópai nyelvek. A francia beszélő számára például semmi nehézséget nem jelent ilyen szavak kiejtése, mint couleur ’szín’, constitution ’alkotmány’ stb. Annyival nehezebb azonban az ilyenféle szók biztos és sima artikulációja a franciául tanuló magyar ember számára — azért, mert hangképző szervei az ilyen irányú mozgássorokat még nem szokták meg, azok az anyanyelvi képzési szokásoknak megfelelően nem idegződtek be.

57. Az illeszkedés. A magánhangzó-illeszkedés törvénye abban áll, hogy a járulékelemek (ragok, jelek, képzők) magánhangzója az alapszó, illetőleg a tő hangszínéhez hasonul. Az illeszkedés mint progresszív (a tőből kiinduló és a szóvégre ható) hasonulás két síkon valósulhat meg: van palatális — veláris (magas — mély), másfelől illabiális — labiális (ajakműködés szerinti) illeszkedés. A hasonulás mértéke háromféle, s ez abban nyilvánul meg, hogy vannak egyalakú, kétalakú és háromalakú járulékelemek nyelvünkben. Az egyalakú járulékokkal kapcsolatban nincs illeszkedés; a kétalakú járulékelemek a palatális — veláris illeszkedés megvalósulását teszik lehetővé; a háromalakú járulékok esetében pedig a palato-veláris illeszkedéshez még labiális — illabiális illeszkedés is csatlakozik.

1. A palato-veláris, azaz magas — mély irányú illeszkedés a tagoknak, jeleknek és képzőknek két alakját teremtette meg. Vannak nyelvünkben kétalakú ragok, jelek, képzők: ezek magas hangrendű alapszóhoz (illetőleg tőhöz) magashangú alakban, mély hangrendű szóhoz mélyhangú alakban járulnak. Például:

-ban/-ben...................................... házban : kézben

-ból/-ből........................................ házból : kézből

-tól/-től......................................... háztól : kéztől

-stul/stül....................................... családostul: feleségestül

-na/-ne ......................................... várna : kérne

-ná/-né.......................................... várnál : kérnél

-ság/-ség....................................... jóság : szépség

-hat/-het....................................... várhat : kérhet,

Az i, i, e, é hangzós, főleg egytagú tövek egy része illeszkedés szempontjából magas hangrendűk ónt, más részük ellenben mély hangrendűként viselkedik. Például

a) magas hangrendűek: b) mély hangrendűek:

visz : visznek, iszik : isznak,

víz : vízben, nyíl : nyílban,

kerék : kerekes, derék : derekas,

dél : déltől, cél: céltól.

Vegyes hangrendű szavaink az illeszkedés szempontjából többféleképpen viselkednek:

a) A palatális — veláris típusúak, tehát azok, amelyeknek utolsó magánhangzója mély, mindig mélyhangú alakban vonják maguk mellé a többalakú járulékokat. Például

leány : leánytól,

béka : békának,

csikó : csikóvá,

bíró : bíróság.

b) A veláris — palatális típusúak közül azok, amelyeknek utolsó tagjában ajakkerekítéses magánhangzó áll, mindig magashangú járulékokat vesznek fel. Ide csak néhány újabb idegen szó, illetőleg név tartozik. Például

sofőr : sofőrrel,

manikűr : manikűröz,

Saussure : Saussure-rel.

c) A veláris — palatális típusú szavaink közül azok, amelyeknek utolsó tagjában illabiális vokális áll, illeszkedés tekintetében ingadozást mutatnak. Legtöbb esetben mély hangrendűekként viselkednek, például

kocsi : kocsival,

pánik : pánikba,

papír : papírból,

negatív : negatívra,

pocsék : pocsékká,

kabaré : kabaréban.

Más esetekben — kivált ha a végső szótag magánhangzója e — magashangú járulékokat kívánnak maguk mellé, például

mágnes : mágneses,

október : októberben,

kupec : kupecnek,

József — Józseffel.

Előfordul azonban az is, hogy egy és ugyanannak a szónak a járulékolásában mutatkozik ingadozás, például

pozitív : pozitívnak ~ pozitívnek,

oxigén : oxigénban ~ oxigénben,

fotel: fotelba ~ fotelbe.

Az összetett szavak hangrendjét illeszkedés szempontjából mindig az utolsó tag hangszíne határozza meg. Például

békeharc : békeharcban,

embertárs : embertársnak,

világűr : világűrbe,

módszer : módszerrel.

A magas — mély irányú illeszkedés alól vannak kivételek is. Ezek teljesen megfelelnek a hangrendi törvény kivételeinek, illetőleg megszorításainak. Vannak ugyanis nyelvünkben egyalakú ragok, jelek és képzők, amelyek alakjukat nem változtatják, hanem egy és ugyanabban a formában járulnak magas és mély hangú szókhoz egyaránt. Azok a járulékelemek tartoznak elsősorban ide, amelyekben i, í vagy é magánhangzó szerepel. Például:

-ni	kérni, járni,
-nyi	öklömnyi, arasznyi,
-i	debreceni, soproni,
-ít	szépít, alapít,
-é	senkié, másé,
-ék	mellék, tájék,
-ért	pénzért, szabadságért.

Vannak az egyalakú járulékelemek közt más típusúak is — olyanok, amelyekben nem i, í, é, hanem másféle magánhangzók állanak. Így például egyalakú a

-kor pünkösdkor, karácsonykor,

-szerű egyszerű, nagyszerű.

Ezeknek egyalakúságát az magyarázza, hogy hangalakjukban még nem süllyedtek egészen önállótlan járulékelemmé, hanem többé-kevésbé megőrizték eredeti önálló szó jellegüket. A pünkösdkor vagy a nagyszerű jelentésük szerint ragos, illetőleg képzett szóalakok, hangszerkezetükben azonban összetett szók, akárcsak a középkor vagy a (régi) módszerű kifejezések. A -kor rag a kor főnévből mint összetétel utótagjából kezd viszonyító elemmé lefokozódni, a folyamat azonban még nem fejeződött be, hanem megállt félúton: funkciójában már ragként viselkedik, hangszerkezetében ellenben még a szó, illetőleg az összetételtag önállóságát őrzi. Hasonló magyarázata van a -szerű és más efféle járulékok egyalakúságának.

2. A labiális — illabiális vagyis az ajakműködés szerinti illeszkedésnek sokkal kisebb szerepe van nyelvünkben, mint a palato-veláris illeszkedésnek. Ez utóbbi ősi eredetű, a labialitás szerint való illeszkedés viszont újabb fejlemény. Van egynéhány háromalakú ragunk és képzőnk. A három változat közül az egyik mélyhangú, a magashangú síkban pedig van egy labiális és egy illabiális változat. A háromalakú járulékok mély hangrendű tőhöz mélyhangú alakban, magas illabiális tőhöz magas illabiális alakban, magas labiális tőhöz magas labiális alakban csatlakoznak. A szavak ajakműködés szerinti hangszínét az utolsó szótag magánhangzójának színe határozza meg. A szabály idevágó részét tehát pontosabban így fogalmazhatjuk meg: ha a tő utolsó tagjában illabiális magas vokális áll, akkor a háromalakú járulék illabiális palatális változata van helyén; ha viszont az utolsó szótag magánhangzója ajakkerekítéses magas hang, akkor a háromalakú járuléknak is a magas, ajakkerekítéses változatát kell használni. Például:

-hoz/-hez/-höz házhoz : kézhez : földhöz,

-szor/-szer/-ször hatszor : ötvenszer : először,

-tok/-tek/-tök vártok : ültetek : töröltök,

-dos/-des/-dös kapdos : verdes : öldös.

58. A hiátustörvény. Ha két magánhangzó akár egy szó határán belül, akár két szó határán közvetlenül egymás mellé kerül, akkor az így előállott hangkapcsolatot a magyar beszélők kényelmetlennek érzik, s az ún. hangűrt vagy hiátust többféle módon igyekeznek megszüntetni. A hangűr megszüntetésének, feloldásának főbb módjai a következők:

1. A hiátus feloldásának egyik eszköze abban áll, hogy a közvetlenül egymás után következő magánhangzók közé — kivált ha az egyik magánhangzó i vagy é — egy ejtéskönnyítő j mássalhangzót toldunk. A hiátustöltő j ún. szervetlen mássalhangzó, amelynek a jelentéshez semmi köze nincs, csupán a kiejtés simábbá tételére szolgál. Eredetileg nem más, mint kapcsoló hang: hangképző szerveink az egyik magánhangzó-állásból a másik állásba való átmenő mozgásukkal önkéntelenül hozzák létre. A köznyelvi kiejtésben finomabb hanghatású, a népnyelvben erőteljesebben hallatszik, így például a fiú, fiam, fiai, miért, kenyeréért stb. szavakban, szóalakokban csak az íráskép mutatja a hangűrt, hiszen a köznyelvi és a népi ejtésben a hangűrt egy hiátustöltő j mássalhangzóval feloldjuk, tehát a hangsorok valódi képe fijú, fijam, fijaji, mijért, kenyeréjért stb. Megjegyezzük, hogy olykor a funkciótlan j annyira megszilárdulhat, hogy morfológiai funkciót nyer, a szervetlen hangból szerves hang lesz: így jött létre a birtokos személyragozásban a j-s változat. Eredetileg azt mondták: meze-e (mint: kez-e), ebből hiátusfeloldással lett: meze-j-e, majd a j-t a rag szerves részének értékelve: meze-je. A birtokos személyragok kettős, j nélküli és j-s alakváltozatai (-a/-e és -ja/-je) tehát eredetileg arra valók voltak, hogy a hiátust kiküszöböljük a kiejtésből.

2. A szó végén, illetőleg szótagvégi helyzetben egyes mássalhangzók annyira redukálódhatnak, hogy végképp el is tűnnek. A magyarban így tűnt el fokozatosan a szó végére került h hang egyes szavainkban. Méh szavunk h-ja eredetileg erős képzésű, tehát palatális χ' volt, majd egészen gyengén képzett, laringális h-vá vált, végül teljesen eltűnt, némává vált, s ma már csak a helyesírás őrzi emlékét. A h azonban törvényszerűen hangzik akkor, ha például azt mondjuk, hogy méhes. Mi lehet ennek a jelenségnek az oka, egyben pedig a célja is? Nyilvánvalóan az, hogy a mé-es-féle hiátusok keletkezését a nyelvhasználat megakadályozza.

3. A hangűr megszüntetésének leggyakoribb módja a magánhangzó-kivetés (elízió), az ti., hogy két szomszédos magánhangzó közül az egyik — mégpedig rendszerint az első — kiesik. Ritkábban előfordul, hogy a hiátus első eleme hosszú: ilyenkor a második magánhangzót dobjuk ki. Így lett például az eredeti tinóorrú hangalakból elízióval a tinórú gombanév, vagy a jó éjszakát! népies jóccakát! ejtése. A magánhangzó-kivetés főbb esetei:

a) Egyes szavakban az első magánhangzót kivetjük, de a rövidebb alakváltozatok mellett megmaradnak az eredeti hosszabb alakok is, 8 a hosszabb és rövidebb szóalakok mint stilisztikai változatok állanak egymás mellett. Például:

leány ~ lány,

reá ~ rá,

miért ~ mért.

b) Az i-végű helynevek i képzős melléknévi származékában az i + i = i. Ilyen esetek:

Apáti : az apáti ember,

Oroszi : az oroszi pap,

Piski : a piski híd,

Helsinki : a helsinki magyar nagykövet.

A helyesírás itt az elíziós alakokat fogadta el, bár ez az írásmód — de a megfelelő ejtésmód is — könnyen téves következtetésekre adhat alkalmat. A piski híd kifejezésből ugyanis a hallgató logikusan egy Pisk helynévre következtethet vissza, s ha véletlenül nem ismerős a szóban forgó vidéken, akkor esetleg éppen a téves Pisk szilárdulhat meg nyelvtudatában. Idegen helynevekkel kapcsolatban még inkább szükség volna bizonyos fokú mozgási szabadságra a nyelvhasználatban és a helyesírásban, aminthogy önkéntelenül is nem egyszer mondjuk és írjuk így: a helsinkii finnugor kongresszus.

c) Az -a/-e birtokos személyragos utótagú helynevek -i képzős melléknévi származékaiban a + i = i és e + i = i. Például:

Nyíregyháza : a nyíregyházi ember,

Pannonhalma : a pannonhalmi apátság,

Bánfalva : a bánfalvi szénbánya.

Ezeknek mintájára néhány köznévben is bekövetkezett hasonló helyzetben az elízió, pl.

elseje : az elseji fizetés,

szó belseje : szóbelseji helyzet.

Nem egyszer azonban ingadozás tapasztalható az elíziós és az elíziótlan szóalak használatában: nyíregyházi mellett nyíregyházai, elseji mellett elsejei is hallható. Ilyenkor arról van szó, hogy az etimológiai érzék visszaállítja az eredeti teljesebb szóalakot.

d) összetételben a tagok érintkezésén, hangszakaszban vagy szólamban pedig két szó határán gyakran támad elízió. Néhány közkeletűbb elíziós forma:

hála Istennek ~ hál’ Istennek,

(fogadja Isten >) fogadj’ Isten,

tudja Isten ~ tudj’ Isten,

gazda uram ~ gazduram,

(gazdaasszony >) gazdasszony,

hálaadás ~ háladás,

(szinte úgy >) szintúgy,

(szinte annyi >) szintannyi,

(szinte oly >) szintoly,

odaad ~ odad,

tudniillik ~ tudnillik.

A nép nyelvében a szavak határán támadt hiátust gyakrabban oldják fel elízióval, mint a köznyelvben. A fenti elíziós példák közül is nem egy már népies alakváltozatként hat (odad, tudnillik). Egyes vidékeken a nép ilyeneket is mond: egyel a fene a lábát (= egye el); az ilyenféle magánhangzó-kivetést a köznyelv már nem tűri meg.

A hiátus feloldására szolgáló eszközök sokfélesége azt mutatja, hogy a beszélők és a hallgatók zökkenőnek érzik, ha két magánhangzó akár egy szó, akár egy nagyobb dinamikai egység (hangszakasz, szólam) határán belül közvetlenül egymás mellé kerül a beszédben, s hogy a nyelvérzék a magánhangzók és a mássalhangzók egyenletesebb elosztására, arányos váltakozására törekszik. A hiátustörvény egyrészt a szó (egyszerű és összetett szó) hangtani egységét biztosítja, másfelől az ún. hangszakasz vagy szólam zökkenés nélküli lefolyását segíti elő.

Itt említjük meg, hogy a hangszakaszt vagy szólamot a mondatnak azok a szavai alkotják, amelyeket egy lélegzetvétellel és egy nyomaték alatt ejtünk. Egy szakaszba rendesen az értelmileg együvé tartozó mondattagok kerülnek, a fiziológiai elv — ti. a hangerő és a pauza ritmikus elosztása — javára csak kisebb eltolódások, átvonások történnek. Ritmikailag a nyomatéknak a hangszakasz élén kell állania, s a nyomatékot meg kell előznie a szünetnek. Az a mondat például, hogy egyszer volt egy szegény ember, két szakaszra bomlik: egyszer volt egy — szegény ember. A két hangszakasz nagyjában összeesik a szintaktikai egységekkel (egyszer volt: határozós szerkezet, egy szegény ember: jelzős szerkezet), csupán az egy határozatlan névelő vonódott át a hangsúlyozási törvények alapján a jelzős szerkezettől a határozós szerkezetbe.

59. Mássalhangzó-törvények. A beszédhangok, mégpedig elsősorban a mássalhangzók különböző hangkörnyezetben más és más alakot öltenek. Azt a jelenséget, hogy egy mássalhangzó a szomszédos hang képző mozdulataihoz alkalmazkodik, alkalmazkodásnak (accomodatio) nevezzük. Az alkalmazkodásnak két fajtáját lehet megkülönböztetni. Ha a képző mozdulatok oly kis mértékben tolódnak el a szomszédos hang hatására, hogy az eredeti hangnak csak módosulása, változata jön létre, azaz új hangtípus nem áll elő, akkor igazodásról (consecutio) beszélünk. Ha ellenben a hangkörnyezet hatása alatt a mássalhangzó képző mozdulatai oly nagy mértékben tolódnak el, hogy az eredmény más hangtípus, akkor a jelenséget hasonulásnak hívjuk.

Nyelvünkben fontos szerepet játszanak a mássalhangzó-hasonulás (asszimiláció) jelenségei. Ha két nem egynemű mássalhangzó kerül közvetlenül egymás mellé beszédünkben, akkor az egyik mássalhangzó a másikat magához hasonlóvá formálja. A hasonulás indukciójelenség: azt a mássalhangzót, amely a változást megindítja, hasonítónak (indukáló), amelyiken a változás végbemegy, hasonítottnak (indukált) vagy hasonulónak nevezzük. Beszédünkben a közvetlenül egymás után következő ellentétes hangok zökkenőt jelentenek. Ezt úgy küszöböli ki a nyelv, hogy a hangkülönbözőséget hasonlóságba oldja fel. Ez a feloldás, azaz a hasonulás kétféle: részleges és teljes. A részleges hasonulás csak egy képzőmozzanatra terjed ki, a teljes pedig azt jelenti, hogy az indukált mássalhangzó több képzőmozzanat megváltozása útján azonossá válik az indukáló mássalhangzóval. A részleges hasonulás ismét kétféle: zöngésség szerinti és képzés helye szerinti hasonulás. Amott a zöngés — zöngétlen hangkülönbség feloldása történik meg, itt a képzés helye szerinti hangellentétek oldódnak fel.

A hasonulás törvényei mellett még fontos szerepet játszanak nyelvünkben az összeolvadás jelenségei. Az összeolvadásban két szomszédos mássalhangzó ellentéte úgy oldódik fel, hogy egy minőségében új, egyszerű mássalhangzó lép a kapcsolat helyébe. Ezenkívül ismeri nyelvünk a mássalhangzó-rövidülés törvényét, azt, hogy hosszú mássalhangzó meghatározott hangkörnyezetben fonetikai kényszerűséggel röviddé válik. Végül megvan a magyarban — ha nem is általánosan ható érvénnyel — a mássalhangzó-kiesés: három szomszédos mássalhangzó torlódását olykor úgy oldjuk fel, hogy egyet a torlódó mássalhangzók közül kiküszöbölünk.

A továbbiakban tehát a következő mássalhangzó-törvényekkel kell foglalkoznunk:

1. igazodás,

2. hasonulás zöngésség szerint,

3. hasonulás képzés helye szerint,

4. teljes hasonulás,

5. összeolvadás,

6. rövidülés,

7. kiesés.

60. Igazodás. Ha egy mássalhangzó képző mozdulatai csak kisfokú eltolódást mutatnak, úgyhogy az illető hangtípus ingadozási sávját még nem lépik túl, akkor az eredeti (szándékolt) mássalhangzónak egy különleges változata jön létre. Így például megfigyelhetjük, hogy i előtti helyzetben a k hang képzésekor (ki) a nyelv már az i artikuláló állásához közeledik, azaz előrébb tolul a száj üregben; u előtti helyzetben (kutya) pedig a k képzése az u-állás felé való közeledés következtében a szájüreg hátsóbb részében történik. A k> és a k< nem új hangtípusok, mindkettő csak kényszerű változata a k hangtípusnak.

Igazodásnak minősíthetjük azonban azokat a jelenségeket is, amikor a mássalhangzó képző mozdulatai már olyan nagyfokú eltolódást mutatnak, hogy az eredmény új hangtípus, azonban olyan, beszédhang, amely a magyar nyelv hangrendszerében önálló hangként, fonémaértékben nem szerepel. Igazodás tehát például az a jelenség, hogy a lépj szóalak végső j-je a megelőző zöngétlen p hatására elveszti zöngéjét, s χ' hangként realizálódik a kiejtésben; ez ugyan külön beszédhang, de nem önálló fonéma nyelvünkben.

Az igazodás a szerepet játszó képző mozzanatok szerint többféle. Igazodhatik a mássalhangzó a hangkörnyezethez zöngésség dolgában, a képzés helye szempontjából és végül az ajaknyílás tekintetében.

l. Zöngésség szerinti igazodás történik akkor, ha a h két magánhangzó közi, azoknak hatására, zöngésül — legalábbis a kezdő és a záró mozzanatában némi zöngésséget nyer. Megfigyelhetjük például, hogy a hely szó h-jához képest a lehel hangsor h-ja elég nagyfokú zöngésséget mutat. Nyelvünk azonban a zöngés h-t beszédhangként: sem tartja számon, fonémaként természetesen még kevésbé jöhet számításba.

Fontosabb ennél az olyan zöngésség szerinti igazodás, amelynek eredménye külön beszédhang, de nem önálló fonéma. Idetartozik az a jelenség, hogy a lépj, rakj, döfj és hasonló felszólító alakokban a p, illetőleg a k meg az f zöngétlen mássalhangzóhoz való igazodás eredményeként a szóvégi j elveszti zöngéjét, azaz zöngétlen palatális spiránsra (χ') változik. Hogy itt nem hasonulásról van szó, azt az is mutatja, hogy a hatás iránya progresszív, a zöngésség szerinti hasonulásnál pedig — legalábbis a köznyelvben — mindig regresszív.

2.A képzés helye szerinti igazodás is lehet kisebb vagy nagyobb fokú. Főbb típusok:

a) A mássalhangzó képzése az utána következő magánhangzó elülső vagy hátulsó nyelvállásának megfelelően előrébb vagy hátrább történik a szájüregben, s így olyan változatok jönnek létre, mint például a k> (ki) és a k< (kutya).

b) Az egyébként alveoláris képzésű n a közvetlenül utána álló s, zs, cs, dzs képzéséhez való alkalmazkodás eredményeként postalveolárissá vagy még annál is hátsóbb képzésűvé válik. Hasonlítsuk össze például a következő szópárok n-jeit egymással: vén — vénség, hetven ember — hetven zsák, tekint — tekints (ejtés: tekincs), hant — halandzsa. Ha pontosan a szópárok első tagjában jelentkező n-et akarnánk ejteni a második tag hangsorában is, erőszakolt és zökkenést mutató hangsorok jönnének ki.

c) A labiodentális f, v a megelőző m bilabiális nazálist hátrább képzett, azaz alsó ajakkal és felső fogsorral alkotott nazálisra változtatja (m<), a dentális n-et pedig előrébb képzett, szintén alsó ajak és felső fogsor segítségével alkotott nazálisra (n>). Gyakorlatilag az m< = n>. Vessük össze a következő szópárok orrhangú mássalhangzóját egymással: szem — szemfedő, szem — szemvíz, szín — színfal, kín — kínvallás.

d) Palatális k, g az előtte álló dentális n-et palatális nazálisra (η) változtatja. Például: tanterem — tankerület, azon — azonkívül, szén — széngáz, azon — azon gondolkozom. A kifejezéspárok első tagjában közönséget! — dentális — n-et ejtünk, a második tagban pedig ennek helyébe palatális η lép: tanterem — taηkerület stb.

3. Ajaknyílás tekintetében is történik olykor igazodás. Ilyen például az, hogy a tíz szóban a szókezdő t a rá következő illabiális í hatása alatt maga is széles ajaknyílással képződik, a tűz szó t-jét azonban a szomszédos ű labiális jellegének megfelelően kerek ajaknyílással artikuláljuk. A t (és általában a mássalhangzók) képzésében az ajaknyílás formája lényegtelen, irreleváns sajátság, s így az illabiális í és a labiális t pusztán a fonetikai kényszer következtében előállott kiejtési változatok.

61. Zöngésség szerinti hasonulás. A törvény általános fogalmazása így hangzik: ha a magyarban a szó vagy a hangszakasz hangsorában egy zöngés

és egy zöngétlen mássalhangzó kerül közvetlenül egymás mellé, akkor a kapcsolat második tagja a megelőző mássalhangzót zöngésség szempontjából részlegesen magához hasonlóvá formálja.

Ez a fontos asszimilációtörvény tehát a zöngésség szerinti hangkülönbségeket oldja fel. A zöngésség szerinti asszimilációnak két feltétele van. Egyik az, hogy a nyelvtudatban a hangok a zöngésség hangsajátossága alapján egyfelől hasonlósági sorokba, másfelől ugyanazon az alapon ellentétpárokba rendeződnek. A nyelv a hangellentéteket (különösen a korrelatív ellentéteket) távolsági viszonyban (különálló szavak viszonylatában) jelentések elkülönítésére használja fel, és erre a célra hozza létre őket (vö. a kép — gép szópárban a k — g zöngésség szerinti hangkontraszt jelentéselkülönítő szerepét), a közelségi viszonylatban, azaz közvetlen érintkezés esetén azonban a véletlen hangellentéteket a hasonlósági hangsorok értelmében feloldja azért, hogy a hangtani egyneműséggel a szó vagy a hangszakasz sima lefolyását és gondolati egységét biztosítsa. Így például hágtam szavunkban a g + t különnemű hangok (egyik zöngés, a másik zöngétlen) hangtani zökkenőt jelentenének, ezzel pedig a szó értelmi egységét is veszélyeztetnék, széttagolnák; ezért a nyelv ezt az ellentétet (különneműséget) feloldja, s a zöngésség szerinti ellentét helyébe zöngésség szerinti hasonlóságot teremt akkor, amikor úgy ejtjük a szót, hogy háktam. A k + t hangkapcsolat egynemű sort alkot zöngésség szerint, hiszen most már a két szomszédos mássalhangzó egyformán zöngétlen. Jellemző, hogy ennek az egynemű hangkapcsolatnak nemcsak a kiindulópontja hangellentét (g — t), hanem a közvetlen létesítése is a megfelelő hangkontrasztok irányában történt. A g — t hangellentét feloldása ugyanis úgy történik, hogy a t zöngétlen mássalhangzó az előtte álló zöngés g hangot az annak megfelelő zöngétlen k-ra változtatja, így lép az eredeti g + t hangkapcsolat helyébe a k + t kapcsolat. A hasonulás irányát ennélfogva egy g — k hangkontraszt jelölte ki. Az eredmény azonban egy olyan egynemű hangkapcsolat, amelynek tagjai k — t zöngétlen hangelemek. Más esetben egy zöngés hangelemekből álló egynemű kapcsolat a hasonulás eredménye, például a hat gazda szerkezetben (amely a beszédben egy hangszakaszba tartozik) az érintkező t + g különnemű hangkapcsolat helyébe egy d + g kapcsolat lép a beszéd mechanizmusában. Kimondhatjuk tehát, hogy a zöngésség szerinti hasonulás alapja és eredménye a zöngésség szerinti egynemű hangsorok megléte, illetőleg létesítése. A magyar beszélők tudatában a mássalhangzók valósággal két egynemű sorba rendeződnek: egy zöngétlen (p, t, k, f, sz…) és egy zöngés sorba (b, d, g, v, z….), ezeknek az egynemű, hasonlósági soroknak létesítését azonban a hangkontrasztok, a zöngés — zöngétlen hangellentétek (p —b, t — d, k — g, f — v, sz — z…) indítják el és irányítják.

A hasonulás egyes mozzanatait a hágtam esetében így különíthetjük szét egymástól:

1. A g + t hangkapcsolat elemeinek heterogén volta szétbontaná a szó hangtani és így jelentéstani egységét is, ezért szükségesnek mutatkozik a különneműség feloldása.

2. A kapcsolat második tagja — a t — lép fel indukáló hangként: hasonító hatást fejt ki az előtte álló g hangra: g ← t.

3. Egy, a tudatban élő g — k hangkontraszt irányítja a kiegyenlítődést, azaz a tudatbeli g helyébe a valóságos beszédfolyamatban annak zöngétlen párja lép: a k hang.

4. Az egész hasonulási folyamat végső eredménye egy k + t egynemű, homogén hangkapcsolat: háktam.

Sematikusan ábrázolva a hágtam hangsorban ilyenféle eltolódás történt:

A hasonulás szándéktalan, gépies folyamat. A tudati hangkép és a konkrét, beszélőszervekkel megképzett hangjelenség ellentmond egymásnak. A beszélő a fenti esetben (hágtam) g-t akar ejteni, a nyelvtudat síkján a g hang képe jelenik meg, ennek ellenére a beszélő az artikulációs mozgásokban ösztönösen megtakarítást igyekszik elérni, ezért a szándékolt g helyett k hangot ejt. Ha ugyanis valósággal g + t kapcsolatot ejtenénk, akkor a hangképzési helyzeteket a beszélőszerveknek nagyon gyorsan kellene egymás után változtatni, hiszen a g képzése a hangszalagok zárállását és rezgésbe hozását kívánja, a t képzése ezzel szemben a hangszalagrezgés teljes és hirtelen megszüntetését feltételezi. Vegyük még ehhez azt, hogy a hágtam hangsorban a t után megint a hangszalagzár hirtelen létesítését és a rezgés megindítását kell a beszélőszerveknek elvégezniük. Így világos, hogy energiát takarít meg a szervezet, ha a különnemű g + t hangkapcsolat helyébe az egynemű k +t kapcsolat lép, mert itt legalább két egymás után következő hangelem képzése alkalmával a hangszalagállás ugyanaz marad. Mindez azonban tudatosság nélkül, a beszélőszervek mechanizmusának törvényei szerint folyik le. Persze, ez nem jelenti azért azt, hogy a zöngésség szerinti hasonulás általános fiziológiai szükségszerűség, hiszen vannak nyelvek, amelyekben a zöngés — zöngétlen hangkülönbség nem oldódik fel érintkező helyzetben, tehát a hasonulás törvénye vagy egyáltalában nem, vagy legalábbis nem úgy működik, mint a magyarban.

A hasonulásra jellemző az indukció iránya. A magyarban a zöngésség szerinti hasonulás törvényszerűen hátraható (regresszív): a mássalhangzó-

kapcsolat második tagja hasonítja magához az előtte levő mássalhangzót. Ha egy zöngés mássalhangzó indukciója következtében az előtte álló zöngétlen mássalhangzó zöngéssé válik, akkor zöngésülésről beszélünk. A hasonulás másik típusa a zöngétlenülés; ez akkor következik be, ha egy zöngétlen mássalhangzó hat a megelőző zöngésre, s azt zöngétlenné alakítja. Zöngésülés történik például a tépdes szó kiejtésében (tébdes), ahol a d hatására p > b eltolódás történt. Zöngétlenüléssel van dolgunk a vízpart összetételben, ahol a p hasonító hatására egy z > sz hangváltozás ment végbe.

A hasonulás érvénye nem terjed ki egyformán minden mássalhangzóra. Nem is terjedhet ki, hiszen mássalhangzóink közt a kétvariációs (zöngés — zöngétlen) hangok mellett vannak egy variációsak is (csak zöngések vagy csak zöngétlenek). Minthogy pedig a hasonulás a zöngés — zöngétlen hangellentétek irányában megy végbe, természetes, hogy csak a kétvariációs hangok vehetnek részt benne teljesen, az egy variációsak szerepe vagy csökkent, vagy pedig semmivé válik.

A mássalhangzókat a hasonulásban való részvételük szerint négy csoportba oszthatjuk:

1. Vannak mássalhangzók, amelyek egyáltalában nem vesznek részt a hasonulásban sem mint indukáló (hasonító), sem mint indukált (hasonuló) hangok. Idetartoznak az egyvariációs zöngések, mégpedig a j réshang, továbbá az oldalsó, a pergő és az orrhangú mássalhangzók: l, r, m, n, ny. Ezek a hangok tehát nem zöngésítik a megelőző zöngétlen mássalhangzót. másfelől nem zöngétlenülnek az utánuk álló zöngétlen mássalhangzó hatására. Például:

j	kopja,	ajtó,
l	vaklárma,	alkat,
r	hatra,	karton,
m	húsz méter,	hámszövet,
n	ütni,	int,
ny	szép nyár,	fövenypart

2. Van olyan mássalhangzó, amely csak hasonít, de maga nem hasonul. Ez az egyvariációs zöngétlen h, amelynek nincs zöngés párja hangrendszerünkben. A h hasonító hatására néhány példa (a kiejtésbeli hasonulást zárójelben adjuk): adhat (athat), nézhet (nészhet), hagyhat (hatyhat), véghetetlen (vékhetetlen), házhely (hászhely).

3. Csak indukált hangként szerepel nyelvünkben — legalábbis a közmagyar nyelvben — a v mássalhangzó. Például: tévhit (téfhit), hívhat (hífhat), hívta (hífta), övsömör (öfsömör). Amint látjuk, a rá következő zöngétlen mássalhangzó hatása alatt a v zöngétlenül: f-ként jelenik meg.

Viszont a v nem hasonítja, azaz nem zöngésíti az előtte álló zöngétlen mássalhangzót, például: ötven (ejtése is: ötven, nem pedig: ödven; ez utóbbi különben nyelvjárásilag megtalálható ejtésmód), lépve, ott volt (ejtése: ot volt, nem pedig: od volt), Kisvárda.

4. Az összes többi mássalhangzók — ti. az önálló fonémaértékkel bírók — hasonítanak is, hasonulnak is. Például (az első oszlopban a megjelölt mássalhangzó hasonít, a másodikban hasonul):

p hadparancs (hatparancs), kapdos (kabdos),

b idősb (időzsb), habselyem (hapselyem),

t hoztam (hosztam), kútgém (kúdgém),

d gyászdal (gyázdal), hadsereg (hatsereg),

k holdkóros (holtkóros), lökdös (lögdös),

g hasgat (hazsgat), égszín (ékszín),

f nagy fiú (naty fiú), rőfben (rővben),

sz dobsz (dopsz), juhászbojtár (juházbojtár),

z képzavar (kébzavar), közkatona (köszkatona),

s öregség (örekség), olvasd (olvazsd),

zs köldökzsinór (köldögzsinór), rozskenyér (roskenyér),

c tömegcikk (tömekcikk), arcbőr (ardzbőr),

dz kettős dz (kettőzs dzé), hallgatództam (halgatóctam),

cs világcsaló (vilákcsaló), pipacsból (pipadzsból),

dzs gőgös dzsentri (gőgözs dzsentri), bridzskártya (bricskártya),

ty száz tyúk (szász tyúk), kontyba (konygyba),

gy vasgyár (vazsgyár), megfagytak (mekfatytak).

Előfordul, hogy a zöngésség szerinti részleges hasonulás következtében valamely mássalhangzó azonossá válik a hasonító mássalhangzóval. Ez a lényegében részleges, eredményében azonban teljes hasonulás akkor következik be, ha a hangkapcsolat tagjai csupán zöngésség tekintetében különböznek egymástól, minden más hangsajátosságban megegyeznek, azaz korrelatív viszonyban vannak egymással. Például:

p — b	népbetegség (nébbetekség),
b — p	jobb part (jop part),
t — d	öt darab (öd darab),
d — t	védte (vette),
sz — z	gyászzene (gyázzene),
z — sz	százszor (szásszor).

A zöngésség szerinti hasonulás szabályai szinte kivétel nélkül ható törvényei a magyar kiejtésnek. Legfeljebb akkor marad el a hasonulás, ha annyira tagolva artikuláljuk a szavak és hangszakaszok hangsorát, hogy a szomszédos különnemű mássalhangzók az eltávolodás miatt nem hasonítanak, illetőleg nem hasonulnak. A láb-hoz! vezényszóban például a kiejtésben megőrződhetik a b, a rendes, nem szótagoló beszédben azonban mindig p-nek hangzik.

A zöngésült vagy zöngétlenült mássalhangzó tulajdonképpen kombinatorikus változata az eredeti mássalhangzónak mint fonémának. A hadparancs kiejtésében például (hatparancs) a d fonémának pusztán a hangtani kényszer következtében megvalósult variánsa a t. Egyébként persze a t is önálló fonéma nyelvünkben, pl. a had — hat szembenállásban. A t fonémának éppígy kombinatorikus variánsaként jelentkezik a d például a hat darab kiejtésében (had darab). A zöngésség szerinti hasonulásban tehát a mássalhangzónak mint fonémának zöngésségi ellentétpárja kombinatorikus változatként jelenik meg. Nem csoda ennélfogva, hogy a magyar helyesírás, amelynek a fonematikus hangjelölés alapvető sajátossága, a hasonulást nem jelöli, hanem a kombinatorikus variáns helyett a megfelelő fonémát jelzi. Azt írjuk tehát, hogy hadparancs és hat darab, nem pedig: (hatparancs) és (had darab), mert a d és a t fonémákhoz jelentéstani érdek fűződik, a kiejtésben jelentkező realizáció pedig összekuszálná a hangsorokhoz társult jelentéseket.

Helyesírásunk azonban néhány hasonulási esetben a kiejtést fogadja el az írás alapjául. így például a bűz főnév melléknévi származékát büszkének írjuk (nem: bűzké-nek), a kéz előtagú összetételt keszkenőnek (nem: kez-kenő-nek), a lélek származékszavát lélegzetnek (nem: lélekzet-nek). Ennek a kivételes jelölésmódnak megvan a maga oka — megint csak a fonematikus hangviszonyokban. Az említett és hasonló természetű szóalakok eredeti morfológiai szerkezete ugyanis a beszélők tudatában elhomályosult: a beszélők ma már nincsenek tudatában annak, hogy a büszke alapszava a bűz, hogy a keszkenő eredetileg kézkenő volt, vagy hogy a lélegzetnek köze van a lélekhez. Így azonban már semmi funkcionális érdek nem fűződik az eredet szerint való írásmódhoz: a z (a büszke és a keszkenő szóban) meg a k (a lélegzetben) elvesztette fonémaértékét, és az eredetileg csupán kombinatorikus variánsként jelentkező sz meg g vették át a fonéma szerepet. Helyesírásunk tehát ezekben a kivételesnek tűnő jelölésmódokban is hű önmagához: fonematikus alapelvéhez.

62. Hasonulás képzés helye szerint. Ha két — képzés helye szerint — különböző mássalhangzó kerül közvetlenül egymás mellé, akkor a hangellentét regresszív, részleges — ti. csak a képzés helyére korlátozódó — hasonulással oldódik fel.

A képzés helye szerinti hasonulásnak két fő esete van:

1. Labiális mássalhangzó (p, b, ritkábban m) a megelőző n nazális foghangot megfelelő ajakhangra, azaz labiális nazálisra (m) változtatja. Például:

n + p = m + p színpad (szímpad),

n + b = m + b azonban (azomban),

n + m = m + m tanmenet (tammenet, de: tanmenet is).

2. A dentipalatális ty, gy, olykor az ny is a megelőző dentális n-et dentipalatális nazálisra változtatja (ny). Például

n + ty = ny + ty bontja (bonytya),

n + gy — ny + gy mondjuk (monygyuk),

n + ny = ny + ny nagyon nyikorog (nagyony nyikorog).

Amint látjuk, itt is előfordul (mint a zöngésség szerinti hasonulásnál), hogy az egy mozzanat szerinti (részleges) hasonulás eredménye a két szomszédos mássalhangzó teljes azonosulása: tanmenet (tammenet), nagyon nyikorog (nagyony nyikorog). Lényegükben azonban ezek mégis részleges, nem pedig teljes hasonulások, mert a szomszédos mássalhangzók csak egy képző mozzanatban közeledtek egymás artikulációjához.

63. Teljes hasonulás. Vannak olyan hasonulási esetek nyelvünkben, amikor az egymás mellé kerülő különnemű mássalhangzók egyike a másikat teljesen magához hasonlóvá formálja: ez a teljes hasonulás. A teljes hasonulásban rendszerint nem egy, hanem egyszerre két vagy több képzőmozzanat változik meg, így válnak az érintkező mássalhangzók azonosakká. A teljes hasonulásnak két fő típusát szokták megkülönböztetni: 1. hangtani kötöttségűnek mondják a teljes hasonulást akkor, ha tisztán hangtani feltételek indítják meg és irányítják; 2. alaktani kötöttségű a teljes hasonulás abban az esetben, ha a hangváltozás alaktani (morfológiai) feltételek mellett következik be.

1. A hangtani kötöttségű teljes hasonulás eléggé ritka az igényesebb köznyelvi kiejtésben. Például

z + s = ss község (kösség),

sz + s = ss egészség (egésség).

A község szónak (kösség) ejtésében a z kétszeres eltolódást mutat: először is zöngétlenült a követő s hatása alatt, azaz sz-re változott, majd ez az sz képzés helyében is hasonult az s-hez, így változott végül is s-re. A változás két mozzanata: z > sz > s vezetett tehát a teljes hasonuláshoz. Az egészség szó (egésség) ejtésében már csak egy képző mozzanatban történt eltolódás: az alveoláris sz az utána álló postalveoláris s hatása alatt maga is hátsóbb képzésűvé válik. Itt tehát egy képző mozzanat változása hozta létre a teljes hasonulást, de hogy nem képzés helye szerinti részleges, hanem teljes hasonulásról van szó, az kiderül abból, hogy az s más esetekben teljes hasonulást indukál (község), másfelől hogy a képzés helye szerinti hasonulás egyébként csak az n hangot érinti (színpad stb.).

A kevésbé igényes köznyelvi ejtésben gyakrabban előfordulnak a hangtani kötöttségű teljes hasonulások. Így például hallani olykor ilyeneket is: átcsap (áccsap), jegycsalás (jeccsalás), rozsszedés (rosszedés). Az igényesebb ejtés azonban: (átcsap, jetycsalás, ros-szedés). Egyes nyelvjárások különösen kedvelik a teljes hasonulást (vö. a megmond palóc memmond ejtését), s a szépirodalom is használ olykor nem köznyelvi hasonulásos alakokat. Aranynak ebben a sorában például: Ali majd haragunni fog érte a haragunni hangalak népies és ódon hangulatot sugalmaz.

2. Az alaktani kötöttségű teljes hasonulásnak a következő fő típusai vannak:

a) A -val/-vel és a -vá/-vé határozóragok kezdő v-je hasonul a szó végső mássalhangzójához, s ezt a hangváltozást az írás is jelzi, például ember : emberrel, had : haddal, bölcs : bölccsé, nagy : naggyá. Ennek a törvénynek értelmében a hasonulásnak sokféle fokozata van képviselve nyelvünkben. A bölcs + vé = bölccsé esetében például a v három mozzanatban (zöngésség, képzés helye és módja) változott meg, csak így válhatott cs-vé. A rőf + vel = rőffel esetében azonban csak egyetlen képző mozzanatban (zöngésségben) kellett a v-nek megváltoznia, hogy a teljes hasonulás létrejöjjön.

Ez a hasonulás progresszív irányú. Az az, ez mutató névmásnak azonban a szabályos azzal, ezzel ragos alakjai mellett vannak regresszív hasonulással keletkezett avval, evvel alakváltozatai is.

b) A -ról/-ről és a -ra/-re határozóragok r-je regresszív hasonítással magához idomítja a szó végső l hangját. Például: balra (barra), elülről (elürről), félre (férre), oldalról (oldarról), távolról (távorról). Ezt a hasonulást írásban nem tüntetjük fel.

c) Az az, ez mutató névmás ragos és képzett alakjaiban (a tárgyalak kivételével) regresszív teljes hasonulás történik: attól, ettől, ahhoz, ehhez, annak, ennek, avval, evvel, arról, erről, arra, erre, abbeli, ebbéli, akkora, ekkora. Ettől a szabálytól eltér az azzal, ezzel alakváltozat, továbbá az azzá, ezzé, amelyek az a) pontban tárgyalt norma értelmében progresszív hasonulást mutatnak.

d) A birtokos személyrag kezdő j-je teljesen hasonul az anya, atya, bátya csonka tövének (any-, aty-, báty-) végső ny, ty hangjához, továbbá az öcs rokonságnév cs-jéhez és a nagy szó gy-éhez. Ezt a progresszív irányú teljes hasonulást a helyesírás — az öccse kivételével — nem jelöli:

ny + j = nny anyja (annya),

ty + j = tty atyja (attya), bátyjuk (báttyuk),

gy +j = ggy nagyja (naggyá),

cs + j = ccs öccse, öccsük.

e) A tárgyas igei személy rag kezdő j eleme, továbbá a felszólító mód j jele hasonul az ige gy, ny végződéséhez. Például:

ny + j = nny hányja (hánnya),

gy+j = ggy hagyjátok (haggyátok).

Ezt a progresszív teljes hasonulást a helyesírás nem tünteti fel.

f) Igék l és ll végződése hasonul a tárgyas személyrag kezdő j hangjához, valamint a felszólító mód j jeléhez (regresszív hasonulás). Az írás itt etimologikus; nem jelöli a hasonulást. Például:

l+j = jj szóljon (szójjon),

ll+j = jj vallja (vajja).

g) Az s, sz, z és dz végű igék végmássalhangzója magához hasonítja a tárgyas igei személyrag kezdő j elemét és a felszólító mód j jelét (progresszív hasonulás). Ezt a hasonulást az írás jelöli. Például:

s + j = ss olvas : olvassa,

sz + j = ssz vadászik : vadásszunk,

z + j = zz nézem : nézzem,

dz + j = ddz edzi : eddze.

Végeredményben idetartoznak az szt végű igék és az st végű fest ige is. Ezeknek felszólító alakjaiban ugyanis a t kiesik, s így egy sz +j, illetőleg egy s + j hangkapcsolat áll elő, amelyben szabályos hasonulás történik. Tehát: választ + ja = válasz + ja = válassza, fest + jen = fes + jen = fessen. A jelentő mód tárgyas alakjaiban ez a hasonulás nem következik be (ott összeolvadás történik).

64. Összeolvadás. Két szomszédos különnemű mássalhangzó ellentétét sokszor úgy oldjuk fel, hogy egy új, harmadik mássalhangzót ejtünk a mássalhangzó-kapcsolat helyett — úgy azonban, hogy az új mássalhangzó az alkotó hangok képzési sajátságait magában egyesíti. Az összeolvadás következtében előállott mássalhangzó hosszú; csak más mássalhangzó szomszédságában realizálódik rövid időtartammal.

Az összeolvadás lényegében nem egyéb, mint kölcsönös hasonulás. Amikor például az n + j hangkapcsolat nny-ként realizálódik a kínja (kínnya) szóalakban, akkor képzés helye szerinti kölcsönös hasonulás történt: az n képzési helye a j hatása alatt átnyúlik a palatális területre, a j képzési helye pedig az n indukáló hatására átterjed a dentális területre, s az eredmény a dentipalatális nny. Itt tehát a dentális és a palatális hangellentét dentipalatális hangban oldódik fel. Az ilyenfajta összeolvadást palatalizációnak (jésítésnek) szokták nevezni. A kölcsönös hasonulás azonban lehet más természetű is. Ha egy dentális zárhangra dentális réshang következik, mint például a költsz szóalakban (t + sz), akkor a képzés módjában történik kölcsönös eltolódás: a zárhang zárja résszerűvé válik, a réshang résképzése pedig a zárhoz közeledik, s az eredmény zár-réshang (c), amely teljes egységbe fogja a kezdő zár- és a befejező résmozzanatot. Ezt az összeolvadást affrikációnak szokás nevezni.

Az összeolvadásnak palatalizációra és affrikációra való hagyományos felosztása azonban nem alkalmas az idetartozó jelenségek határozott és világos elkülönítésére. Először is: a t + j = ty (féltjük = féltyük) meg a d + j = gy (hordja = horgya) összeolvadás palatalizáció is (képzés helye szerinti kölcsönös hasonulás, amelynek eredménye dentipalatális hang) meg affrikáció is (képzés módja szerinti kölcsönös hasonulás, amelynek eredménye zár-réshang) egyszerre. Aztán: vannak olyan összeolvadási esetek, amelyek egyik csoportba sem sorolhatók. Ilyen például a vet ige felszólító vess alakja, ahol a t + j kapcsolat kölcsönös hasonulással ss-et eredményezett: ez pedig nem dentipalatális hang, de nem is affrikáta.

Az összeolvadással kapcsolatban a helyesírás általában etimologikus, csak egy-két különleges esetben folyamodik a kiejtés elvéhez vagy egyezteti az etimologikus írásmódot a fonetikussal.

Az összeolvadás főbb esetei a következők:

1. Birtokos személyragozásban a névszó t, d, n végződése összeolvad a birtokos személyrag kezdő j elemével:

t + j = tty, ty botja (bottya), kertje (kertye),

d + j = ggy, gy vádjuk (vággyuk), kardjuk (kargyuk),

n + j = nny kínja (kínnya).

A t, d és n végű igék tárgyas ragozásában, továbbá a d és n végű igék felszólító módjában ugyanilyen összeolvadások történnek:

t + j = tty, ty látja (láttya),

féltjük (féltyük),

d + j = ggy, gy adja (aggyá), adj (aggy),

hordjuk (horgyuk), hordjon (horgyon),

n + j = nny fonják (fonnyák), fonjak (fonnyak).

2. Járulékos szóalakokban a tővégi t, d, gy mássalhangzó a járulék sz-ével hosszú vagy rövid c hanggá, a járulék kezdő s elemével pedig ugyancsak hosszú vagy rövid cs-vé olvad össze:

t + sz = cc, c tanítsz (tanícc), költsz (kölc),

d + sz = cc, c másodszor (másoccor), küldsz (külc),

gy + sz = cc egyszer (eccer),

t + s = ccs, cs barátság (baráccság), restség (rescség),

d + s = ccs, cs vadság (vaccság), bolondság (boloncság),

gy + s = ccs nagyság (naccság).

Meg kell jegyezni, hogy az összeolvadásnak ez a fajtája nem kötelező érvényű: az összeolvadásos ejtés mellett gyakran hallani az összeolvadás nélküli (csupán hasonulásos) alakokat. Például: másodszor (másotszor), egyszer (etyszer), nagyság (natyság).

3. A t végű igék felszólító módjában a t + j hangkapcsolat helyett kiejtési ingadozás nélkül hosszú vagy rövid cs hangot ejtünk akkor, ha a tővégi t előtt mássalhangzó vagy hosszú magánhangzó áll (kivétel a lát és a bocsát ige). A t + j kapcsolatot tehát úgy kezeljük, mintha t + s volna: éppen ezért a helyesírás ilyenkor ts-et jelöl. Például: tanít : tanítson (taníccson), tilt : tilts (tilcs).

4. Azok a t végű igék, amelyeknek t-je előtt rövid magánhangzó áll (pl. vet) — s kivételszerűen a lát és a bocsát — a felszólító módban a t + j kapcsolatot ss vagy s mássalhangzóra változtatják. Leíró szempontból ezt a hangviszonyt is fel lehet fogni kölcsönös hasonulásnak: a t hatására a j először zöngétlenült, majd képzés helyében is közeledett a t-hez: s-sé tolódott el; másfelől a j, illetőleg annak s realizációja teljesen magához hasonította a t-t, azaz s-re változtatta: vetj > vetχ' > vets > vess. A helyesírás az összeolvadásnak ezt a faját jelöli. Például: vet : vess, vesd (vezsd), lát : lásson, lásd (lázsd). A rövid s a kiejtésben gyakran zs-vé zöngésül, azonban megfelelő hangtani helyzetben eredeti s alakjában jelentkezik, mint például a vesd ki ejtésében (vest ki).

65. Rövidülés. Nyelvünknek fontos hangtani törvénye a mássalhangzó-rövidülés. Ez azon alapszik, hogy más mássalhangzó szomszédságában hosszú mássalhangzót nem ejtünk, csak rövidet. Éppen az ilyen irányú artikulációs beidegződés miatt esik nehezére magyar ajkú embernek olyan hangszerkezetű szavakat helyesen kiejteni, mint például a finn Erkki ’Erik’, tulkki ’tolmács’, tanssi ’tánc’ stb.

A rövidülésnek két típusát különböztethetjük meg:

1. A hosszú mássalhangzó megrövidül, ha utána a szó vagy a hangszakasz határain belül mássalhangzó kerül. Például:

áll : álltam (áltam),

ott : otthon (othon),

jobb : jobbra (jobra),

fenn : fenn hordja az orrát (fen horgya),

hadd el : hadd rá (had rá),

orr : orrba vág (orba vág),

olvass : olvass fel (olvas fel),

taníts : taníts meg rá (tanícs meg),

mondott : mondott neki valamit (mondot neki),

száll : szálldos (száldos),

bükk : bükkfa (bükfa),

nézz oda : nézz ki (nész ki).

2. Rövidülésnek tekinthetjük leíró szempontból azt a jelenséget is, hogy mássalhangzó után következő másik mássalhangzó kettőzése, illetőleg nyújtása nem következik be olyan esetekben, amikor a kettőzés, illetőleg a nyújtás törvényszerű volna. Például:

párt : párttitkár (pártitkár),

sark : sarkkör (sarkör),

tart : tarts (tarcs); vö. szárít : száríts (száríccs),

hord : hordjon (horgyon); vö. ad : adjon (aggyon),

kard : karddal (kardal); vö. had : haddal,

bölcs : bölccsé (bölcsé).

A rövidülést a helyesírás nem tünteti fel — kivéve azokat az eseteket, amikor palatalizáció vagy affrikáció történik: ilyenkor ugyanis a dentipalatálissá vagy affrikátává vált mássalhangzónak a hosszúságát nem jelezzük az írásban.

66. Kiesés. Ha kettőnél több mássalhangzó következik egymás után a szó vagy a hangszakasz egységében, akkor a mássalhangzó-csoport középső tagja — kivált ha az t vagy d — kiesik. A helyesírás általában etimologikus ebből a szempontból, azaz feltünteti a kiejtésben eltűnt mássalhangzót is, például:

mindnyájan (minnyájan),

mondta (monta),

kösd meg (közs meg).

Egy-két esetben azonban a helyesírás a kiejtés álláspontjára helyezkedik:

bólint : bólingat,

tekint : tekinget,

szerkeszt : szerkeszd,

fest : fesd.