PETNEKI ÁRON

A megértés határai

(Nyelvi korlátok és előítéletek a kései középkortól a XX. század elejéig)

[A középkori koldusok, kóbor, a társadalmi perifériára szorult csoportok megítéléséről]

"És monda az Úr: Ímé e nép egy, s az egésznek egy a nyelve, és munkájának ez a kezdete; és bizony semmi sem gátolja, hogy véghez ne vigyenek mindent, amit elgondolnak magukban. Nosza szálljunk alá, és zavarjuk ott össze nyelvöket, hogy meg ne értsék egymás beszédét. És elszéleszté őket onnan az Úr az egész földnek színére; és megszűnének építeni a várost."(1 Móz 11, 1-9) Az emberi kommunikáció lehetetlenné-tételét így fogalmazza meg a Biblia. A kommunikáció lehetősége majd újrateremtődik az első pünkösdön: "Minekutána pedig ez a zúgás lőn, egybegyűle a sokaság és megzavarodék, mivelhogy mindegyik a maga nyelvén hallá őket szólni. Álmélkodnak pedig mindnyájan és csodálkoznak vala, mondván egymásnak: Nemde nem Galileusok-é ezek mindnyájan, akik szólnak? Mimódon halljuk hát őket, kiki közülünk a saját nyelvén, amelyben születtünk?" (ApCsel 2, 6-8) A pünkösdi csoda a mindennapi életben azonban nem ismétlődik meg. Mai napig megfigyelhető, hogy bizalmatlanok vagyunk azokkal az emberekkel szemben, akiknek nem értjük a szavát. Mentalitásainkat, s az ezzel kapcsolatos reakciókat azonban jobban meg tudjuk érteni, ha történeti aspektusból tekintjük őket, méghozzá régebbi századok távolából. Az "élő középkor" nem pusztán jól hangzó szólam a történészek részéről. Korántse higgyük, hogy a középkor mentalitásainak elemei teljesen eltűntek a huszadik század végén.

Az idegen, érthetetlen nyelv iránti ellenszenv még csak nem is középkori, hanem antik hagyomány, gondoljunk csak a görög barbarosz etimológiájára. (A nem görög, tehát érthetetlen beszédű, vartyogó ember egyben műveletlen, durva is. ) Már a korai középkor is ezt a mentalitást követi: az idegen nyelv nemcsak érthetetlen, hanem esztétikailag is élvezhetetlen, rút, tehát ellenséges. Ráadásul az egyházba még nem tartozó pogány népek barbár nyelvükkel hitetlenségüket, bálványimádásukat deklarálják, legyenek azok akár dánok, akár obodriták, akár magyarok. Végeredményben a "másság - alávalóság - gonoszság" gondolatsort követhetjük nyomon, abból a tényből kiindulva, hogy nem értjük a másik embert.

A latin és germán nyelvekkel még csak-csak elboldogulnak Nyugat-Európa lakói, sőt néha olyan adatokat is találunk, hogy nyelvrokon népek szót értenek egymással. A XIII. század eleji Matthew Paris megjegyzi, hogy az angolok jól megértik a németeket (e németek azonban a korai alnémetet beszélik, ami tényleg közelebb van a középkori angolhoz). Az 1227 táján keletkezett, Szt. Adalbert életét elbeszélő "Tempore illo"-ban olvashatjuk, hogy a lengyelek kinevetik a köztük misszionáló prágai Adalbertet a kiejtése miatt. A lengyelek tehát megértik a csehet, ami akkor még inkább fonetikájában, semmint szavaiban és szerkezetében különbözik a lengyeltől, de a hangzásbeli különbségek nyomán érzik a két nyelvet szétválasztó szabályokat. A legtöbbször azonban a szomszédok is nehezen birkóznak egymás nyelvével. Az allemander a német-francia nyelvhatár "innenső" oldalán annyit tesz: érthetetlen dolgokat beszélni. Az ófrancia tiescher ennek a megfelelője (vö. theudisc-deutsch). A tanult emberek latin nyelvtudását főleg a szerzetesek és a peregrinus diákok használják ki, bár - ahogy Jerzy Dowiat találóan jegyzi meg - ebben a középkori, iskolában tanult latinból hiányzik az átélés eredetisége, hideg, mesterkélt, amit ugyan lehet fitogtatni, de az önkifejezésre igazán alkalmatlan. Nehézséget okoz a latinban a mindennapi élet egyes tárgyainak és bizonyos intézmények fogalomrendszerének pontos megjelölése is, főleg az olyanoké, amiket az ókor még nem ismert. A regionalitások ellenére mégis ez az a nyelv, amely szinte szimbolikusan összeköti a latin Európát. A latin nyelvet feltétlenül összekötő kapocsnak kell tekintenünk, még akkor is, ha tudjuk, hogy a XII-XIV. században, de még a XV. században is ritka az olyan világi ember, aki latin iskolázottsággal rendelkezik és más nyelvi környezetben is hasznosítani tudja a korábban tanultakat. (A hazai alsópapság sem mindig kiváló latinista.) Az a Közép-Kelet-Európa-kép, amit majd a XVII-XVIII. században a nyugat-európai utazók alakítanak ki, hogy Lengyelországban vagy Magyarországon még a révészekkel is el lehet boldogulni latinul, a középkorra semmiképpen sem igaz.

Érdekes európai jelenség, hogy a szlávság a nem-szláv anyanyelvűeknek már komoly korlátokat jelent. Ilyen szempontból is tanulságos Johannes Butzbach esete. A XV. század végén kényszerűségből megugrott német kisdiák egy darabig Csehországban apródoskodik egy kisnemesnél. Már bencés szerzetesként írja meg ifjúkori tanulóéveiről és vándorlásáról szóló könyvecskéjét, melyben részletesen taglalja csehországi nyelvi nehézségeit. Még nem ismeri az ország nyelvét, mikor egyik tanulótársa a máig szokásos tréfát űzi vele, hogy a nőknek szóló köszöntésként mindenféle disznóságot tanít meg neki. "Semmit nem tudván a csalásról, üdvözlésképpen azon szavakat intéztem egy szűzhöz, aki épp az ő saját nővére volt. Ez hirtelen haragjában felugrott a székről, megragadta a guzsalyt és nekem esett. Amint közeledett felém, a küszöbről, ahol még álltam, hátraugrottam és ugrás közben még néhány kislibát agyontapostam. Erre még inkább dühbe gurult, szinte őrjöngött, és hangos szidalmakkal kergetett, míg én még jobban megrettenve menekültem." Butzbach ugyan megtanul csehül, a féltestvérének írt Hodoeporiconjában kuriózumként (ahogy azt a Szentföldön Harff és mások is teszik), leírja a cseh Miatyánkot, az Üdvözlégyet és a Hiszekegyet, de mindennek ellenére barbár nép barbár nyelvének tartja a csehet, még akkor is, ha hozzáteszi, hogy ez egyike annak a 72 nyelvnek, melyek a bábeli toronyépítéskor keletkeztek, és minden más szláv nyelv ebből származik. Ebben nyilvánvalóan nagy szerepet játszik az, hogy az aggályosan katolikus Butzbach a kelyheseket eretneknek tartja. "A legbarbárabb csehek barbár nyelvén" leírt imádságon csak azért nem szabad nevetni, mert a gondolatot és nem a hordozóját kell tekinteni. A sok kalandon átment szökött diákot jónak nem mondható cseh tudása segíti, mert egy ideig Mostban tolmácsnak alkalmazza egy cukrot áruló német vándorkereskedő.

A szláv nyelvek elterjedtségére a nyugati utazó aránylag hamar ráébred, mint a már említett Arnold Harff, amikor Raguzában időzve ezt írja: "E város a horvát királyságban fekszik, itt mindenütt szláv nyelvet beszélnek, mely igen messze el van terjedve, ugyanis az összes vend [windisch, vagyis szláv] országokban, Szlavóniában, Lengyel-, Horvát- és Dalmátországokban"; s azután hosszasan sorolja az általa ismert "szláv" (jobbadán délszláv) szavakat és kifejezéseket. A kelet-európai és általában a keleti utazáshoz azonban igazán akkor válik nélkülözhetetlenné valamely szláv nyelv ismerete, amikor a török birodalom európai részeit keresik fel. (Itt szlávon elsősorban megint csak a délszlávot kell értenünk.) Ezt a tényt csak igen későn fogják tételesen is kimondani.

A kevéssé ismert kis nyelvek azonban végképp barriert képeznek. Előfordulhat az, hogy a kis nyelv beszélője kerül más nyelvi környezetbe, s az is, hogy a "nagy" nyelv képviselője jut el olyan vidékre, ahol másutt nem ismert nyelven szólnak hozzá. Az előbbi tipusra érdekes példa annak a finnek az esete, aki Rómába zarándokol, de útja hiábavalónak tűnik. Senki nem tudja meggyóntatni, hiszen egyetlen ottani pap sem ismeri a nyelvét; ezért Szent Birgittától kér tanácsot. A másik tipus gyakrabban megtalálható a középkori vándor negatív véleményében, amely számos zarándok-beszámolóban tükröződik. Talán a legjellemzőbb példát a Szent Jakab út kalauzában, az 1120-as években leírt Codex Calixtinus ötödik könyvében foglalt "Veneranda dies" kezdetű prédikációban, ahol a baszkokról esik szó. (A zarándokkalauz a Pyreneusoktól északra élőket nevezi baszkoknak, a hegységtől délre élő baszkokat pedig navarraiaknak, de alapjában véve egy népről beszél.) Ezt a részletet azért érdemes alaposabban idéznünk, mert a kis nép - elkülönült nyelv jelenséghez való mentalitásbeli viszonyulásra is jellemző példa:

"Nemcsak rosszul öltözködnek, de a legundorítóbban esznek és isznak. Egy navarrai házában az egész háznép, a szolga éppúgy, mint az úr, a cselédlány ugyanúgy, mint az asszonya, egyazon fazékból eszik, nem kanállal, hanem kézzel. Éppígy mindenki ugyanabból a bögréből iszik. Egyáltalán nem használnak kanalat, kezükkel esznek, belenyálzanak az ételbe, mint a kutyák vagy a disznók. Ha beszélni hallod őket, azt gondolnád, hogy egy kutyafalka ugat, mert a nyelvük annyira barbár. Istent Urciának nevezik, Isten anyját Andrea Marianak, a kenyér orgui és a bor ardum, míg a húst araguinak nevezik, a halat araignnak, a házat echeanak, a háziurat iaonanak, a ház úrnôjét andreanak, a papot belaterranak, ami szép földet jelent; a gabona náluk gari, a víz uric, a király ereguia, Szent Jakab pedig Joana domne Jacue.

Szokásban minden más néptől különböző, barbár nép ez, telve gonoszsággal; sötét, csúf ábrázatú, kicsapongó, perverz, alattomos és álnok, romlott és buja részegesek. Olyanok, mint az erőszakos vadak, tisztességtelen és szószegő , istentelen, közönséges, kegyetlen és civakodó nép, röviden szólva képtelen bármi jóra, de gonoszságra és a bűnre mindig kész. Gonoszságban egyenlő a gétákkal és a szaracénokkal, a mi francia népünkkel mindenben ellenséges. A navarrai vagy a baszk egy fillérért megölne egy franciát. Egyes vidékeken, mint Biscaya és Álava, amikor a tüznél melegedenek, a férfiak az asszonyoknak, az asszonyok meg a férfaiknak a szeméremrészüket mutogatják. A navarraiak az állataikkal szoktak paráználkodni; azt mondják, hogy a navarrai lakatot tesz a lova vagy az öszvére hátsójára, hogy rajta kívül senki másnak ne legyen bejárása. A nő és az öszvér vulváját is buján szokta csókolgatni. Ezért veti meg őket minden valamirevaló nép."

Sumption felveti azt az érdekes gondolatot, hogy a zarándokok, akik a Szent Jakab útján a Baszkföldön mennek át, ezt a negatív véleményüket nem kis mértékben a Chanson de Roland-ból veszik, ahol a baszkok igen rossz megvilágításban jelennek meg.

Nem kell azonban messzire mennünk, hogy ugyanebből az időből hasonló negatív véleményeket olvassunk olyan ember tollából, aki egyébként korának magas szintű műveltségével rendelkezik. Freisingi Ottó püspök a XII. század közepén írja meg krónikáját unokaöccse, I. Frigyes császár tetteiről. Még csak azt sem mondhatjuk, hogy csupán másodkézből vett át valami elfogult munkát, hiszen 1147-ben, a második kereszteshadjárat alkalmával személyesen jár Magyarországon.

"Ezek a magyarok visszataszító külsejűek, mélyen ülő szemeik vannak, termetük alacsony, erkölcseikben és nyelvükben pedig annyira barbárok és vadak, hogy joggal lehet kárhoztatni a szerencse szeszélyét, vagy inkább csodálni az Isten türelmét, amiért martalékul hagyta ezt az oly szép földet az emberiség e szörnyetegeinek, akiket még embernek sem nevezhetek."

Freisingi Ottót saját élményei mellett olvasmányai befolyásolják. Maga idézi azt a forrást, melyből nemcsak a hunokról, hanem a velük rokonnak tartott magyarokról is kialakítja képét. Jordanes Gothicajára hivatkozik, mikor az idézett helyet megelőző mondatban a hunok eredetéről szól. Ez pedig Jordanesnál így hangzik:

"Filimer, a gótok királya (...) népei között néhány varázslónőt talált, akiket ő maga anyanyelvén haliurunnáknak nevezett, s mivel őket gyanusaknak tartotta, onnan elzavarta és seregétől messze, a pusztába szalasztva kóborlásra kényszerítette. Midőn ezek a pusztaságban bolyongtak, tisztátalan szellemek meglátták őket s velük ölelkezve párosodtak, s ezt a szörnyű vad fajt nemzették, amely kezdetben mocsarakban lakott, kicsiny, rút, silány s alig emberszámba vehető, és felismerhető is csak olyas hangról volt, ami némileg hasonlított az emberi beszédhez."

A magyarokról kialakult kép továbbra is nyomon követhető nyugati forrásokban. Magyar zarándoklatok mindig nagy számban indulnak Rómába - bár a búcsúsok útközben nem mindig a legszentebb dolgokról elmélkednek, hanem üzletelnek is. Egy francia szemtanú, Gilles Le Bouvier a XV. században erről így ír: "A férfiak mind nagy szakállt hordanak, s igen csúf emberek, s gyakran járnak zarándoklatra Rómába, többen, mint a világ bármely országából; s odavezető útjukon igen sok lovat adnak el Velence, Bologna és Toscana vidékén."

Ha nem is ennyire sötéten, de semmiképp sem a humanisták majdani csodálatával tekint a középkori latin Európa a görögökre. Bennük még csak a skizmatikusokat látják, akik csalárd és álnok módon elszakadtak az Anyaszentegyháztól. Véleményem szerint a firenzei zsinat után, s különösen Bessarion bíboros tevékenysége nyomán kialakult humanista görögség-kép megmarad egy vékony szellemi elit gondolkodásmódjának, s csak a későbbi klasszicizmus és az abból fakadó filhellénizmus fogja meghozni a szélesebb rétegek számára is a görögség árnyaltabb megítélését.

A nyelvhasználat és az előítéletek összefonódására igen jó példa a középkori koldusok, kóbor, a társadalmi perifériára szorult csoportok megítélése. Itt érhető tetten ugyanis az idegenek elkülönülésének és elkülönítésének tendenciája, s ennek nyelvi lecsapódása is van. A törvények, a városi előírások megpróbálják kategorizálni a vándor koldusokat és ál-koldusokat. Ennek a gyakorlati oldala az, hogy a városokban pontosan tudják, kiket kell(ene) kizárni, illetve nem beengedni a falak közé. Több nagyvárosban külön koldulási rendeletet adnak ki, az idegen koldusoknak nem engedik meg a kéregetést, a validi mendicantes, az egészséges és munkaképes koldusok osztályrésze pedig a büntetés és a kiutasítás. A nyugat- és közép-európai nagyvárosok igyekeznek a saját koldusaiknak koldusjelvényt adni, ez legtöbbször a város stilizált címerével ellátott zseton. Aki ezt nem tudja felmutatni, azonnal kiutasítják. Ennek a feladatnak az ellátására olyan nagyváros, mint Bázel a XVI. század elején már külön koldusbírót (Bettlervoigt) tart.  A többi helyen azonban fel kell ismerni a hamis kéregetőt, tájékozódni kell a társadalom perifériáján mozgó gyanús elemek kategóriáiról, sajátos szokásaikról és sajátos titkos nyelvükről. A kategóriák elnevezése maguktól a deviáns rétegektől származik: minden koldusfajtának megvan a maga tolvajnyelvi neve. Ezeket gondosan fel is jegyzik, főként a városi hatóságoknak és a bírósági szakembereknek van szüksége rá, hogy megértsék az elnevezést és ismerjék a mögötte meghúzódó tartalmat. Az egyik legkorábbi ilyen jegyzék az augsburgi Gilerverzeichnis azaz Tolvajjegyzék 1342-43-ból. A Basler Betrügnissen der Gyler (=geiler, jiddis "kóborló") a XV. század elején kelt, Bázel városa 1410-ben átküldi Bernnek, azzal, hogy a koldusok jegyzékét, akik a világban a pénzüket csalással szerzik meg, kedves barátaiktól és szövetségeseiktől, a strassburgiaktól írásban kapták meg, és most továbbküldik, hogy a berniek is őrizkedni tudjanak a csalóktól. Hasonló szerepe lehetett annak a XV. század közepi német kódexnek, melyet ma a szombathelyi egyházmegyei könyvtárban őriznek. Ebben a vasárnapi prédikációk és az újhold kiszámítása mellett a koldusok 15 fajtájának felsorolása és tolvajnyelvi elnevezése található, megtoldva egy tolvajnyelvi kisszótárral is. Ez a tolvajnyelv a rotwelsch (magyarra szószerint lefordíthatatlan, a rot ebben az értelemben nem a vörös színt, hanem a szabad koldust jelenti, a welsch pedig itt nem az olasz nyelvet, hanem az érthetetlen nyelvet). Ugyanerről szól a késő-középkori, nyomtatásban először 1510-ben megjelent és a XVI. század folyamán többször is kiadott "csinos könyvecske" (hübsch Büchlein), a Liber vagatorum der betler orden, valamint a Speculum cerretanorum, Teseo Pini urbinói jogász 1484-1486 között írt munkácskája. A Liber vagatorum latin címével ellentétben német nyelvű, és legfőbb célja az, hogy hasznos útmutatást nyújtson minden embernek, hogyan ismerheti fel a csaló koldusokat és hogyan értheti meg titkos beszédüket.

A koldusok száma légió, hiszen a kis könyvecske 28 fő csoportot sorol fel. Vannak olyan zarándokok, akiknek nincs jelvényük, tehát gyanúsak (bregern), de ezeknek még lehet alamizsnát adni. Vannak "botosok" (stabulern), akik szerte járnak a világban, egyik szenttől a másikig (bennük látja Wilhelm Fraenger a valdensek kései leszármazottait). Némelyek láncokkal járkálnak (loßner) azt állítva, hogy hat vagy hét évet töltöttek börtönben, de fogadalmuk nyomán megszabadultak a fogságból. Álhóhérok, akik vezeklésként vesszővel verik magukat, aztán amikor eleget koldultak, ismét hóhérok lesznek (dallinger); nyomorékok (klenckner), akik a háborúban sérültek meg; ál-vakok, ál-leprások, ál-őrültek (popper!), akik láncon vezettetik magukat és időnként letépik magukról a ruháikat (többségük nő); ál-papok (schlepper, kammesierer), akik nemlétező templomuk javára gyűjtenek, hogy misekönyvet vagy oltártakarót vehessenek, ál-diákok (vagierer), akik garabonciásnak mondják magukat, a Vénusz-hegyrôl jöttek, és ismerik a fekete művészetet (azaz a mágiát), megidézik az ördögöt, jégesőt, vihart csinálnak, varázsigéket tudnak stb.; hamis remeték, ál-beginek és ál-beginák (ők azzal dicsekszenek, hogy önként lettek koldusok), ál-zarándokok, akik a legkülönfélébb zarándokhelyekről való jelvényeket viselik és azokat pénzért árusítják (ne feledjük: a jelvény igazol!), "kagylósok" (a compostellai zarándoklat jelvényét viselik, de gonosz életmódot folytatnak); egyesek azt állítják magukról, hogy Rómából jöttek és papok akarnak lenni, mások láncokkal járkálnak, azt hazudva, hogy éveket töltöttek a pogányok fogságában, vagy vezeklőnek adják ki magukat; hamis megtértek, akik azt állítják, hogy konvertált zsidók vagy zsidónők (veranerin), akik kellő alamizsnáért azt is megmondják, hogy a kérdező anyja vagy apja a pokolba jutott-e vagy sem. (A megkeresztelt zsidók ugyanis a zsidó jog szerint elvesztik atyai örökségüket, sőt senkitől nem örökölhetnek semmit, s a megtérés következménye igen gyakran a koldusbot; sokszor a püspök ajánlólevelével koldulnak: Kölnben még ispotályt is alapítanak az ilyen módon elszegényedett "újkeresztényeknek".) Mindezek kéregetésből és alamizsnából tartják fenn magukat. A legtöbbjük egyáltalán nem veszélytelen. A könyvecske számos "nevesített" példát hoz föl. Utenheimben a helyi pap, Hans Ziegler gazdaasszonyához bezörget egy nyomorék. Az öregasszony egy darab kenyeret ad neki, mire a koldus ugyancsak gorombán kifakad: "nem akarsz nekem mást is adni ? Mire ő: nincs másom, erre mondá: te vén pap kurvája, a papodat akarod meggazdagítani, és mindenfajta szitkokkal káromolta, amit csak kigondolhatni." 25 A gazdaasszony sírva szalad be a plébánoshoz, aki üldözőbe veszi a goromba koldust, de az elillan. Néhány nap múlva a paplak leég, a gyújtogatás gyanúja a koldusra terelődik.

A kóborló álkoldusokról 1510-ben egy fametszetes népkönyv is megjelenik, a Liber vagatorum, azaz a kóborlók könyve. A címlapon egy zarándokruhába öltözött férfi kezében két bottal egy pallón csoszog keresztül, az innenső parton egy másik férfi nézi, kissé csalódott ábrázattal mutatva rá. A képhez hatsoros vers is tartozik:

Kolduló rendi embernek neveznek,

általam mindenki megtanulja, megjegyzi és felismeri,

milyen nagy csalás keletkezett

néhány koldus által német földön,

a rotnak nevezett nyelvükkel

becsapják az embereket...

A tolvajok, kóborlók nemcsak beszédükkel, hanem színleléseikkel is becsapják az embereket. A mai olvasót és a középkori hallgatót egyaránt elborzasztja annak a látványnak a leírása, amelyet a "Veneranda dies" kezdetű prédikáció idéz elénk, amikor a Szent Jakab útján - és más európai zarándokutakon - hemzsegő ál-koldusokról szól. Nem marad hatás nélkül a középkori zarándokokra sem, hiszen megnyitják erszényüket. Az ál-koldus számára pedig a részvét nagy üzlet, kicsikarására mindent megtesz: "Mit mondjak azokról, akik állítólagos betegségeket színlelnek és Szent Jakab vagy más szentek útján ülnek, hogy az arra menőknek mutogassák magukat? Egyesek szenvedő arccal mutogatnak kezükre és lábukra, amit egy nyúl vérével kentek meg, vagy a nyárfa hamujával szórtak be, hogy amilyen kapzsiak, az arra járóktól alamizsnát csaljanak ki. Mások az ajkukat vagy az orcájukat feketére festik, ismét mások Jeruzsálemből hozott pálmával és köpönyeggel arcukat és kezüket erdei gombával, amit a frankok lotuessasnak neveznek, kenik be, hogy úgy nézzenek ki, mint a betegek. Mások azt színlelik, hogy süketek vagy némák, holott nem azok; mások állati vérrel festenek be egy lábat vagy egy kezet, amelyet valaha egy rabláskor vágtak le nekik [ti. rablás miatt büntetésbôl csonkították meg őket], mintha a tagjaikat betegség miatt vesztették volna el."

A vágánsokról szóló későbbi német tudósítások ugyancsak kiszínezik ezeket a részleteket. Van olyan asszony, aki éppen Aachenba tart zarándokolni, álterhes, sőt azt állítja, hogy egy egészséges gyerekkel együtt egy varasbékát szült, amit zarándoklata során elvitt Einsiedelbe, és most ott tartják élve, de minden nap egy font húst kell neki adni. Ezt most Einsiedelben csodának tartják. (Érdekes az analógia, s valószínűleg innen származik, hogy a méhbetegségekben szenvedő asszonyok viasz offerjei varangyosbéka alakúak. Ez valószínűleg az uterus formájának képzete. Nyilván ezt értik félre a kolduskönyv összeállítói, vagy maguk a koldusok. A szokás még a XVIII. században is él.) Talán a legmorbidabb história annak az ál-zarándoknak az esete, melyet Matthias von Kemnat vagy Kemnaten krónikája említ, a kóbor vágánsok fajtáinak felsorolása kapcsán (amiben szintén a Liber vagatorum egyik forrását láthatjuk). Az egyik ilyen "cambisierer" vagy "glatt" (síma), azaz a romlott deák, akit nem szenteltek pappá "vett egy koponyát és az egyik helyről a másikra hordozta, és azt mondta, hogy ez az apja feje, aki szent, mert a Szent Jakab útján halt meg, és sokáig kereste, amíg amíg meg nem találta. Most azonban már megtalálta és arra gyűjt, hogy Rómába vigye és szentté avattassa. Így aztán sok pénzt kapott és Luterburgban elfogták, és bevallotta, hogy a koponyát valahol egy csontházból lopta, és 20 aranyat találtak nála, amit hazugsággal és alamizsnagyűjtéssel szerzett." A történet azért is érdekes, mert megtaláljuk az irodalmi lecsapódását is. A Till Eulenspiegelről szóló legrégibb nyomtatott népkönyv 30. epizódja elbeszéli, hogy a csínytevő, kezében Szent Brendan állítólagos koponyájával, miként gyűjtött alamizsnát új templom építésére. A koponyát mindenkinek csókra nyújtotta. A pénzt azonban csak tiszta életű, hűséges asszonyoktól volt szabad elfogadnia, ezért csak úgy tódultak hozzá a nők.

Luther a Liber vagatorum 1528-as kiadásához előszót ír, melyben aláhúzza a "rotwelsch" zsidó eredetét: "Ez a tolvajnyelv nyilvánvalóan a zsidóktól jött, mert sok héber szó van benne, melyet azok, akik héberül tudnak, meg fognak figyelni." A tolvajnyelv és a zsidók tudatos összekapcsolása viszont már az antiszemitizmus egyik alkotóeleméhez vezet bennünket.

Ha végiggondoljuk ezeket a régi példákat, egy máig működő, kirekesztő mechanizmus gyökereit leljük fel bennük. Nem árt, ha tudatában vagyunk ezeknek a gyökereknek, hiszen ismeretük és magyarázatuk a tolerancia útját egyengetheti.

1 Vö. A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára, főszerk. Benkő Loránd, 1. köt., Bp. 1967, 247. o.

2 Ez a korán kialakult vélemény tükröződik Szent Ansgar életrajzában is, aki 826-ban Jámbor Lajos felszólítására vállalkozik egy dán misszióra: "Mikor azután ez a dolog nyilvánosságra jutott, és a zárdában is mindenki megtudta, sokan csodálkoztak oly nagyfokú megváltozásán, hogy ti. kész elhagyni hazáját, rokonait, vele együtt nevelkedett társait, kész idegen népek közé menni, hogy ismeretlenek és műveletlenek között éljen." Középkori krónikások 10. Rimbertus Anskariusa. Vita Anskarii auctore Rimberto et Vita Rimberti (ford. Oláh Mihály, bev. Domanovszky Sándor), Bp. 1910, 51. o.

3 Natalie Fryde: "Deutsche Englandskaufleute in frühhansischer Zeit", Hansische Geschichtsblätter 97. (1979), 5.

4 Jerzy Dowiat (red.): Kultura Polski (redniowiecznej X-XIII w., Warszawa 1985, 209. o.

5 Kurt Baldinger: "Die Völker im Zerrspiegel der Sprache", in Überlieferung und Auftrag. Festschrift für Michael de Ferdinandy zum sechzigsten Geburtstag, 5. Oktober 1972., Wiesbaden 1972, 160. o. A XVIII. században a theudesque már a faragatlan, goromba, brutális értelmet hordozza, ld. a sztereotip előítéletekről fentebb elmondottakat.

6 Dowiat: i. m., 207. o.

7 Nagyon érdekes annak a figyelemmel-kísérése, hogy ennek a nagy régiónak a nyugati felén hogyan bontakozik ki a népnyelv "öntudatos birtoklása", és hogyan válik a népnyelv közigazgatási nyelvvé, hiszen minél fontosabb egy dokumentum, egy kiváltság, annál lényegesebb, hogy mindenki értse. (Pl. Deventer városi könyveit csak 1360-ig vezetik latinul.) A kevéssé fontos, privát szférában tovább megmarad a latin. Vö. G. M. de Meyer: "Latijn en volkstaal, schrijftaal en spreektaal in niet-literaire teksten", in: Bijdragen en Medelingen betreffende de Geschiedenis der Nederlanden 89 (1974), 1., 1-15. Magyarországon (a német nyelvű városok kivételével) ennek az ellenkezője figyelhető meg. A hazai németek számára már a XIV. században is állítanak ki okleveleket, a városok németül vezetik irataikat, de a magyar törvényszékek csak latin nyelvű dokumentumokat vesznek figyelembe, ezért fordítják ezeket "de vulgari in Latinum". Vö. Kurcz Ágnes: Lovagi kultúra Magyarországon a XIII-XIV. században, Bp. 1988, 229. o.

8 [Butzbach, Johannes alias Johannes Piemontanus]: Des Johannes Butzbach Wander-büchlein. Aus der lateinischen Handschrift übersetzt von D. J. Becker, Leipzig 1912, 38. o.

9 Uo. 49. o. Le is írja, hogy ezt a csehektől hallotta.

10 Uo. 50. o.

11 Uo. 68. o.

12 Idézi Szamota István: Régi utazások Magyarországon és a Balkán-félszigeten 1054-1717, Bp. 1891, 111. o.

13 "Valóban, ha valaki németül és szlávul tud, tolmács nélkül elmehet Hamburgtól Tatárország széléig és Konstantinápolyig." Edward Brown útleírása 1669, idézi Szamota: 307. o.

14 A "Revelationes S. Birgittae" említi az esetet, vö. Christian Krötzl: "Migrations- und Kommunikationsstrukturen im finnischen Mittelalter", in Medium Aevum Quotidianum 19. Quotidianum Fennicum. Daily Life in Medieval Finland, ed. by Christian Krötzl - Jaakko Masonen, Krems 1989, 26. o.

15 Klaus Herber: Der Jakobsweg. Mit einem mittelalterlichen Pilgerführer unterwegs nach Santiago de Compostela, Tübingen 1990, 101-102. o. A zarándokkalauz angol fordításban is hozzáférhetô: The Pilgrim´s Guide. A 12th Century Guide for the Pilgrim to St James of Compostella, transl. by James Hogarth, London 1992, az idézett hely: 23-24. o.

16 Idézi Jonathan Sumption: Pilgrimage. An Image of Mediaeval Religion, Totowa/N.J. 1975, 192. o.

17 I. könyv 32. fejezet, in Lederer Emma (szerk.): Szöveggyűjtemény Magyarország történetének tanulmányozásához, I. rész: 1000-tôl 1526-ig, Bp. 1964, 366. o. Nehézkesebb fordítása: Középkori krónikások 15-16, Freisingi Ottó: I. Frigyes császár tettei, ford., bev. Gombos Albin, Bp. 1913, 107. o.

18 Középkori krónikások 3, Jordanes: A gótok eredete és tettei (De origine actibusque Getarum), ford., bev. Bokor János, Brassó 1904, 71. o.

19 Csernus Sándor: "A XV. századi francia útleírások Magyarország-képe", in: Régi és új peregrináció 1013.

20 Robert Jütte: Abbild und soziale Wirklichkeit des Bettler- und Gaunertums zu Beginn der Neuzeit. Sozial-, mentalitäts- und sprachgeschichtliche Studien zum Liber vagatorum (1510), Köln-Wien 1988, 38-43. o.

21 "Wir sendent üch ouch der Gyleren vfsätz, damitte si der Welte Ir gelt abertriegent, verschriben als vns daz vnser lieben fründ vnd Eitgenossen die von Straßburg ouch In geschrift geschickt hand, vmb daz Ir üch vor Ihrem betriegen dest baß gehüten könnent." Uo., 108-109. o.

22 Vizkelety András: Beschreibendes Verzeichnis der altdeutschen Handschriften in ungarischen Bibliotheken, Bd. 2, Bp. 1973, 253-254. o.

23 Bronislaw Geremek: Inutiles du monde. Truands et misérables dans l'Europe moderne (1350-1600). Paris 1980, 181-204. o. A Liber vagatorum der betler orden első kiadása: a wolfenbütteli Herzog August Bibliothek példányát használtam (218, 20. Quod. 5); modern kiadása: Friedrich Kluge: Rotwelsch. Quellen und Wortschatz der Gaunersprache und der verwandten Geheimsprachen, I. Rotwelsches Quellenbuch, Straßburg 1901, 35-55. o.

24 Bővebben ld. Frantisek Graus: Pest - Geissler - Judenmord. Das 14. Jahrhundert als Krisenzeit, 2. Aufl., Göttingen 1988, 264-265. o. (Veröffentlichungen des Max-Planck-Instituts für Geschichte 86).

25 "Er sprach wiltu mir sunst nüt geben/ sie sprach ich hab nit anders er sprach du alte pfaffen hur wiltu den pfaffen reich machen/ und flucht ir allerley flüech so er erdencken kundt."Liber vagatorum 1510, Kluge kiadásában: 40. o.

26 "Den betler orden man mich nendt / Durch mich ein jeder lert/merckt und erkent /Was grossen betrugs ist vff erstanden /Von mancherley bettler/jn dütschen landen /Durch ire sprach die man nempt Rot /Betriegens dei menschen frü vnnd spot."A címlap képe közölve Wulf Schadendorf: Zu Pferde, im Wagen, zu Fuß. Tausend Jahre Reisen, München 1959, 22. o.

27 Idézi: Klaus Herber: i. m. 77. o.

28 Liber vagatorum XV. Cap. von den Dützbetterin.

29 Schwigte, das seint Abenture. "Der nam einen dotenkopff vnd drug ine von eyner statt zu der andern vnd sagt, es were seins vaters kopff, der were heylig, dan sein vater were gestorben vff dem weg gene sant Jacob vnd er hette ine gesuchtt lange zeit bis daß er ine gefunden hett. Nun so er ine hett gefunden, so samlet er darzu vnd sagt, er wolt ine gein Rome tragen vnd heilig lassen machen. Also vberkame er vil gelts vnd ward zu Luterburg gefangen vnd bekennt, das er den kopff subst in einem kerntner hett genommen; vnd funden xx gulden bei ime, die er mit liegen vnd dem almusen darzu gesamelt hat." Közli Kluge: Rotwelsches Quellenbuch, 27. o.

30 "So steig er vff den predigstul, ...vnderweilen sagt er von dem haubt sant Brandonus, der ein heilig man gewesen war, das haubt er da het, vnd dz ym beholfen werr damit zesamlen an eine nüwe kirch zu buwen...vnd gab den lüten das haupt zuküssen..." Hermann Knust (Hrsg.): Till Eulenspiegel, Abdruck der Ausgabe vom Jahre 1515, Halle 1884, 47. o.