H. Varga Gyula

Létezik-e ifjúsági nyelv?

In: Szende Aladár (szerk.): Anyanyelvi nevelés – embernevelés.

MNyTK. 198. sz., Budapest, 1995, 179–188.

 

A címben fölvetett kérdés kissé provokatívnak hat, hiszen Kovalovszky Miklósnak 1963-ban a Valóság c. folyóiratban megjelent nevezetes írása óta (Az ifjúság nyelvéről, Valóság, V. sz. 66–65) e sajátos jelenség létét, illetve meglétét nemigen kérdőjelezte meg senki. Ellenkezőleg: az ún. ifjúsági nyelvvel, jellemzőinek felderítésével, állományának alakulásával, továbbá értékelésével egyre többen és egyre többet foglalkoznak.

A Nyelvművelő kézikönyv kitűnő összegzése szerint „Napjaink egyik legfontosabb, legnagyobb hatású és leggyorsabban fejlődő nyelvi rétege az ifjúsági nyelv. Jelentőségében természetesen nem vetekedhet sem a köz- és irodalmi nyelvvel, sem a nyelvjárásokkal, sem pedig a szaknyelvekkel, a csoportnyelvek között azonban – a nagyvárosi nyelvhez és a sportnyelvhez hasonlóan – megkülönböztetett figyelem, kiemelkedő hely illeti meg” (I, 968).

Rétegnyelv-e az ún. ifjúsági nyelv? Bár a kutatók többsége annak tartja, a válasz nem egyszerű. Kérdés ugyanis, hogy nyelvi vagy szociológiai (vagyis nyelven kívüli) szempontok szerint minősítünk. Ha nyelviek szerint, akkor előbb azt kell megválaszolnunk, hogy mik a rétegnyelv jellemzői, miben különböznek a csoportnyelvektől, milyen rétegnyelvek vannak, s ezek között hol foglal helyet az ifjúsági nyelv? Nem sokkal jutunk előbbre a másik ágon sem. A szociológia ugyan használja a réteg megnevezést, de egyrészt ez ott is eléggé bizonytalan fogalom, másrészt más dimenziók mentén használatos. Életkor szerint nemigen szokás rétegekről beszélni.

Mások az ifjúsági nyelvet csoportnyelvnek tartják. Annyiban kétségtelenül hasonlít hozzájuk, hogy különbözősége alapvetően (de nem kizárólagosan) a szókészletében nyilvánul meg, ám több vonatkozásban elüt tőlük. Az egyik legjellemzőbb különbség az, hogy a csoportnyelveket (például a szaknyelveket) a szükséglet, a társadalmi vagy a tudományos élet igénye hozta létre, s tartja fenn, az ifjúsági nyelv eredői pedig inkább (csoport)lélektani tényezők. A másik különbség: a csoportnyelvek egyikét-másikát az egyén vagy használja vagy nem, attól függően, hogy rákényszerül-e, az ifjúsági nyelvet pedig többé-kevésbé minden fiatal használja valamilyen mértékben.

A legelfogadhatóbb rendszerezésnek ebből a szempontból a Sebestyén Árpádé látszik. Ő normatív (irodalmi és köznyelv), területi (nyelvjárások) és társadalmi nyelvváltozatokat különít el. Ez utóbbin belül további négy alcsoportot határol el: a szaknyelveket, a hobbinyelveket, az életkori nyelvváltozatokat és az argót. A bennünket érdeklő életkori nyelvváltozatok zárójelben „a szocializációs folyamat szakaszainak átmeneti nyelvé”-nek minősíti, s példaként a gyermeknyelvet, a diáknyelvet, az ifjúsági nyelvet és a katonai nyelvet sorolja ide. (A belső nyelvtípusok néhány kérdéséről. In: A magyar nyelv belső rétegződése. Szerk.: Kiss Jenő és Szűts László, 117–8.)

A másik vitás pont az ifjúsági nyelv értelmezése. Ennek tisztázásához azonban előbb egy rövid történeti kitekintést kell tennünk. Az ifjúsági nyelv kialakulásának társadalmi és nyelvi jellemzőiről már többen is írtak (Kovalovszky Miklós, Bachát László, Tolcsvai Nagy Gábor). A különféle jelenségek közül én most egyet emelek ki, ezt is azért, mert erről eddig mintha kevesebb szó esett volna.

Mióta létezik ifjúsági nyelv? A válasz egyértelmű: amióta ifjúság van. És mióta van ifjúság? Ostoba kérdés: ifjúság mindig volt. Ez azonban elhamarkodott válasz. Szociológiai értelemben ifjúság mint társadalmi csoport nem régóta létezik. Kialakulása Európában és az USA-ban a II. világháborút követő időszakra, az 50-es, nálunk a 60-as évekre tehető. Ekkoriban vált tömegessé a középfokú iskoláztatás. Korábban a fiatalok az alapiskola elvégzése után (gyakran előtt, esetleg helyett) arra kényszerültek, hogy dolgozni menjenek. Ezzel minden átmenet nélkül, szinte gyerekfejjel betagozódtak a felnőttek közé, így korán átvették azok viselkedési és nyelvi normáit. (Nézzük csak meg a régi fényképeken a gyerekeket! Olyan kis öregek. Miért? Mert úgy néznek ki, mint a kis felnőttek.)

A tömeges beiskolázással a fiatalok most már tömbben maradtak. 14–18 évesen, vagyis egyéniségük kibontakozásának legfontosabb fázisában! (Most itt arról nem akarok beszélni, hogy mindez milyen jelentős társadalmi átrendeződés időszakában ment végbe.) Az „áttagozódással” párhuzamosan lazultak a családi kapcsolatok, függőségek, ezek helyét az iskola nem tudta elfoglalni. E szocializációs folyamatban a fiatalság egyre erőteljesebben kezdte megfogalmazni igényeit. Új módon, saját elképzelései szerint akart viselkedni, szórakozni, öltözködni, beszélni. Az áttörés látványosan – nem véletlenül – a szórakozásban, a zenében történt meg. Ez a felszínen a beatzenét, a farmernadrágot, a hosszú hajat jelentette, de ez csak a látszat. A lényeg az, hogy kialakult egy új korosztály, az ifjúság, amellyel a felnőtteknek is számolniuk kellett. A megszületés körül feltorlódott indulatok és energiák hirtelen kiszabadulását jelzik e generáció megnevezései: dühöngő ifjúság, üvöltő nemzedék.

Számunkra most itt az a legfontosabb, hogy ez az ifjúság kialakított egy meglepően egységes ifjúsági szubkultúrát, amely sajátos életszemléletet, szórakozási szokásokat, magatartás- és beszédkultúrát jelent. (Igaz, itt helyénva­lóbb lenne csupán magatartáskultúráról szólni, hisz a fiatalok beszédkultúrája általános magatartáskultúrájuk részeként jelenik meg.) Az ifjúság életfilozófiája, szubkultúrája sajátos normatívákat követ – ezt lehet bírálni, hibáztatni, de attól még létezik! –, ennek rendelődik alá a magatartás-, illetve a beszédkultúra is. E sajátos és öntörvényű szubkultúra részeként tehát kialakult az ifjúság beszédkultúrája, s annak eszköztára, kódrendszere, kommunikációs szokásai.

Itt még két jelenségről kell szólnunk: az ifjúság nyelvének gyors kialakulásáról, valamint e nyelvhasználat társadalmi elterjedéséről. Bárczi Géza A „pesti nyelv” c. 1932-ben megjelent, sokat idézett tanulmányában többek között arról ír, hogy a nagyvárosok alsóbb társadalmi rétegeiben kifejlődött egy különleges nyelv. Kialakulását az jellemzi, hogy a tolvajnyelv „egésze vagy egy része behatol az említett, pontosabban alig elhatárolható alacsonyabb társadalmi osztályok (pl. nagyvárosi munkásság, kispolgárság stb.) köznyelvébe, s az eredmény nem argot ugyan, de argotval átitatott köznyelv. Innen egyes szavak, kifejezések aztán feljebb hatolhatnak magasabb társadalmi osztályok nyelvébe, vagy vízszintesen elterjedhetnek nem nagyvárosi lakosság között is. De épen ezáltal szinte megszűnnek argot-szavak lenni, minthogy az argot két fontos jegyét, a titkosságot, valamint a csoporthoz kötöttséget elvesztették.” (I. m. 2–3.)

Bárczi Géza tulajdonképpen a magyar szleng kialakulásának kezdeteiről írt. Ez még nem igazi szleng, de a magyar ifjúság – más nemzetekéhez hasonlóan – rátalált az ízlésének megfelelő nyelvváltozatra, s viharos gyorsasággal kifejlesztett és elterjesztette a magyar szlenget. (Vö. még ehhez Sipos Pál, T. Nagy Gábor stb.)

A szleng kiteljesedéséhez azonban még valami kellett. Nevezetesen az, hogy széles körben elterjedjen. Ez akkor történt meg, amikor a szlenget létrehozó (vagy fölerősítő) generáció átlépett a felnőttkorba. Ez a korosztály azonban valójában nem akar(t) felnőni, s vitte (viszi) magával korábbi szokásait, szlenges beszédét. Ezzel eltűnt a szlengnek a generációhoz kötődése.

A mai szleng fő alakítói a 15–18 éves korosztály. A kisebbek őket utánozzák, a nagyobbak lassan kinőnek belőle. (De nem egészen.) Ennek egyik eredménye az, amiről Bárczi is írt: a szavak és kifejezések egy része elfogadottá válik a köznyelvben, így elveszti szlenges jellegét. Másik részüket a beszélők „vesztik el”.

Az ifjúság jellegzetes nyelvhasználatát nemcsak a szleng jellemzi. Sajátos nyelvváltozat a nagy múltú diáknyelv is. A szleng a mai diáknyelvre is erőteljes hatással van.

 

Egy felmérés tanulságai

A 90-es években főiskolai hallgatók segítségével kérdőíves fölméréssel gyűjtöttünk adatokat az iskolás korú fiatalok szókincsének szlenges, ill. diáknyelvi elemeiről. A mintegy ötezer kérdőívet a Győr–Kecskemét–Békéscsaba vonaltól északra és keletre eső országrész különböző méretű településeinek a legkülönfélébb iskolatípusaiban töltötték ki. (A negyedikes általános iskolástól kezdve a mezőgazdasági szakiskoláson át a drámatagozatos gimnazistáig.)

A kérdőíves módszernek természetesen vannak hátrányai is, de a szókincs adott területeinek föltérképezéséhez, általános jelenségek felderítéséhez hatékony eszköznek bizonyult. Az ilyen óriási anyag feldolgozása időigényes, de néhány jellemző vonás máris bemutatható.

Az anyagból egyértelműen kitűnik, hogy a szlenges és diáknyelvi szavakat az alsó tagozatosok nem vagy csak elvétve használják. E szavak megjelenése az ötödik osztályban kezdődik, elsősorban a diáknyelvi és a – különösön a filmekből és a bizalmas társalgási nyelvből – általánosan ismert tolvajnyelvi eredetű szavakkal (hapsi, dohány, balhé, kajál stb.). A szlengesedés a hetedik osztályban kezdődik, és a nyolcadik osztályban bontakozik ki. Ekkor már nagy számban jelen vannak a nyelvi durvaságok is. A kiteljesedés a középiskola II–III. osztályára esik. A leggazdagabb anyagot tőlük kaptunk, szinte élvezték a feladatot. Annál meglepőbb volt az, hogy a negyedikeseket már a feladatlap kitöltésébe is elég nehéz volt bevonni. Többen csupa extrém vagy obszcén, esetleg köznyelvi szavakat, kifejezéseket írtak. (Itt valójában a jelenség az érdekes: vajon mi működik e mögött a magatartás mögött?)

A felső tagozatosok és a középiskolások közötti különbséget mutatja  a következő táblázat, melyben egy hetedikes és egy másodikos gimnazista osztály adatai találhatók. Az első számoszlop a tanulók létszámát mutatja, a második az általuk lejegyzett szavak számát (a több lapon előforduló azonos szavakat 1-nek véve), a harmadik pedig azt, hogy átlagosan hány új szót írtak.

 

 

Látható, hogy a középiskolások szlenghasználata egy léptékkel nagyobb, mint az alacsonyabb korosztályé, sőt az is egyértelműen kiderül, hogy a fiúk több szleng szót használnak, mint a lányok.

Köszönési formák

A fiatalok egymás közötti köszönési formuláiból teljesen kiszorultak a magyar eredetűek, és ugyanazokat használják találkozáskor, mint búcsúzáskor. A nyelvhasználatot két köszönésfajta uralja: a szia (ritkábban szasz, sziasz, szió stb.) és az újabban erősen terjedő heló (és társai: hali, halló stb.), használati gyakoriságuk nagyjából egyforma (35–40 %). Mellettük megemlítendő még a cső és változatai (csövi, csao, csá stb.), 10–15 %-ot tesznek ki, ugyanilyen arányt érnek el az egyéb (ritka, gyakran egyedi pl.: agyő, bye, hy, csocsi, pusszantalak stb.) köszönésfajták is. A szia – mára afféle családi köszönéssé vált – az általános iskolások körében népszerűbb, a heló-t a középiskolások használják gyakrabban. Mindkét korcsoportra jellemző, hogy a szia jóval gyakoribb a lányok, a cső a fiúk között, továbbá szinte általános, hogy a szülők és gyerekeik sziá-val köszöntik egymást.

Érdekes jelenség a köszönésekben, hogy a korábbi generáció bevezette a több személy üdvözlésére szolgáló többes számú köszönésformát: szervusz – szervusztok, ill. szevasz – szevasztok. A következő generáció ezt a megkülönböztetést általánossá tette:

szevasz-tok  ®  szeva-sztok.

Ilyenformán szóhatár-eltolódással a -sztok lett a többes számú üdvözlési forma: szia-sztok, heló-sztok, cső-sztök stb.

Mai köszönési formáinkból szinte teljesen kiszorultak a búcsúzási formulák. A formálisnak (hivatolosnak, nem közvetlennek) számító Viszontlátásra! az egyetlen, amely még tartja magát. Nem véletlen tehát, hogy a fiatalok sem különítik el az üdvözlési és a búcsúzási formákat. (Itt legfeljebb az angolból átvett bye említhető, de ennek ritka az előfordulása.)

Szólítónevek

Ismeretes, hogy a fiatalok mennyire szeretik társaikat (no meg a tanáraikat) elnevezni. Sőt nem is igen kedvelik egymás megszólításakor a hivatalos neveket használatát. Hasonlít ez a névadási szokás a felnőttek világában ismert ragadványnevekhez. Tudjuk, hogy ezek általában a névazonosság (homonímia) megszüntetésére jönnek létre, vagyis megkülönböztető funkciójúak. Az iskolai névadásnak azonban többnyire másak az indítékai. Itt egy zárt közösség belső szokásrendszerének egy jelenségéről van szó. Az iskolai ragadványnevek többségét nem az azonosítás szükséglete hozza létre – legalábbis nem ez az elsődleges szerepük –, kialakulásuknak inkább lélektani okai vannak. A nevek nagy része (55-60 %) névasszociáció, a többi általában névvonatkoztatás útján jön létre.

Az a (ragadvány)név, amellyel valakit beszélgetés alkalmával szólítanak, nem feltétlenül egyezik meg azzal a névvel, amivel az illetőt távollétében említik. A tapasztalatok azt mutatják, hogy több említőnév van, mint szólítónév. Számszerűleg ugyan nem nagy az eltérés (9-10%), minthogy azonban nem minden szólítónév egyúttal említőnév is, így a különbség valamivel nagyobb (kb. 15%).

1. A diákok által létrehozott nevek jelentős része afféle nyelvi játék. Ezek névasszociáció  útján jöttek létre úgy, hogy a megnevezés az eredeti névből – általában a családnévből – indul ki, annak hangzása vagy jelentése alapján társít hozzá egy új nevet. A leggyakoribb típusok:

a) alakiak:

– névrövidítés: pl.: Hegedűs – Hege, Kőszegi – Kő, Pasztirik – Paszi; Pásztory – Sztori;

– mozaikszó-alkotás: Bokros Kati – Bo-ka, Bé-ka; Girett Gergely – Gige;

– játékos hangmódosítás: Pintér – Sintér (fiú), Pintyő (lány); Molnár – Moles;

– idegenes kiejtéssel: Judit – Dzsudi, Péter –Pedró, Mester – Májszter, Májsztró;

b) jelentésbeliek: Kőszegi – Kavics, Hegedűs – Vonó, Juhász – Bojtár, Nehéz – Súlyos stb.

2. A  névazonosítás  útján létrejött neveknek reális kapcsolatuk van a megnevezett személlyel. Az adott név az illető valamilyen – sokszor negatív – tulajdonságára utal. Típusok:

– testi tulajdonság kiemelése: Csoki, Füstös (bőrszín), Göndör, Bodri (haj), Melák, Gombóc, Törp, Hosszú (testalkat);

– lelki tulajdonság: Hiszti (hisztériázik + Krisztina), Nyuszi ;

– szokás: Papó (a menése miatt), Csizmás (állandóan csizmában jár), Trehány (hanyag), Beles, Bélgép (sokat eszik), Kucu (röfög);

– szójárás: Haver, Öcsém, Seróf, Gaga;

– érdeklődés, hobbi: Pelé, Madonna, Ufó, Badis (body), Mopszli (kutyafajta);

– lakhely: Rakaca, Matyó, Tárjón (tarjáni), Tikos (Újtikosra való) ;

– egyéb: Riska (az öccse Andris), Palacsinta (egyszer azt vitt iskolába)

3. Ismeretlen eredetű: Természetesen előfordulhat olyan eset is, hogy sem a név viselője, sem a használói nem emlékeznek egy-egy név eredetére. A név elhomályosulása főleg akkor fordul elő, ha az nem a használó csoporttól származik. (Pl. valaki hozza magával, ill. a tanárok említőneveit felsőbb évfolyamoktól veszik át.)

Összegzésképpen elmondhatjuk, hogy az általános iskolások többnyire családnevükön szólítják egymást. Emellett a felsőbb osztályokban egyre gyakoribb a ragadványnév használata is. A kereszt- és becenéven történő megszólítás a harmadik helyre szorul. A középiskolákban pontosan fordított a sorrend. Némileg eltérő következtetésre jut gyűjtése nyomán Lakatos Marianna. (Vö.: Az iskolai ragadványnévadás néhány jellemzője. Kézirat.) Ő egy középiskola 273 tanulójának névadási-névhasználati szokásait vizsgálta. Az ő adataiból a következő összesítést nyerhetjük:

 

 

Az eltérés főleg az említőnevek arányaiban szembetűnő. Úgy látszik, a gyerekek egymás háta mögött szívesebben használnak ragadványnevet. Mind az elmítőneveken, mind a szólítóneveken belül túlzottnak tartom a ragadványnevek magas arányszámát. Ez feltehetőleg abból fakad, hogy a felmérés egy fiúgimnáziumban történt, s – a tapasztalatok szerint – a fiúk valamivel több ragadványnevet adnak egymásnak.

Az érzelmek kifejezése

A tetszés és az öröm kifejezésére a divatszó: a tök (tök jó, tök buli, tök ász), emellett a szuper (szupi), valamint a baró, frankó, klassz, kafa is előfordul. Jellemző erre a korosztályra az ellentétező jelzők (oxymoron) kedvelése: úgy „fokoznak” fölfelé, hogy a jelzett szó elé egyre negatívabb, sőt durvább jelzőket illesztenek. Pl.: tök izgi – állati izgi – marha izgi – rohadt izgi – mocskos(ul) izgalmas, szép.

Úgy látszik, a düh nyelvi kifejezése természetszerűleg hozza magával a durva és a trágár szavak használatát. Az adatok három típusba sorolhatók. A hagyományos, köznyelvinek mondható formák közül A francba! (Menj a francba!) és A fenébe! használatos. A másik két csoport ettől – mint „semleges” ponttól – két irányban találhatók. A leggyakoribbak a trágár kifejezések, a legritkábbak a humoros (Vakanyád!) és az eufemisztikus (A jó édes anyucikádat!) fordulatok.

Jellegzetes diáknyelvi szavak

Az ifjúság jellegzetes nyelvhasználatát nemcsak a szleng jellemzi. Sajátos nyelvváltozat a nagy múltú diáknyelv is. Fejlődésére erőteljes hatással volt és főleg van a szleng.

A jellegzetesen diáknyelvi szavakat vizsgálva azt látjuk, hogy a tantárgyak elnevezésében az évtizedek folyamán alig történt változás, legföljebb annyi, hogy a semleges hangulatúak (matek, föci, tesi, biosz) mellett újabban megjelentek a pejoratívak is. A magyartanárok számára bizonyára nem érdektelen tudni, hogy az irodalom és a nyelvtan (ill. a magyar) megnevezések mellett – igaz, még nem nagy gyakorisággal, de az egész országban elterjedten – nyögtan-nak, ill. rohadalom-nak is említik. Minthogy ezek a szavak nem a tantárgy iránti rokonszenv megnyilvánulásai, a magyartanároknak a jelenség, a név mögé kell tekinteniük. (Nem pedig a gyerekeket hibáztatni.) Ezt erősítik azok a válaszok is, amelyeket a „kedvenc tárgyaim”-hoz írtak. Bizony itt igencsak ritkán fordul elő az irodalom, a nyelvtan pedig csak elvétve. Az igazság kedvéért hozzá kell tenni, hogy tárgyainkat a nem kedveltek között is alig említik! (Érdekességképpen: általános ellenszerv kíséri a kémiát, a lányok a fizikát, a fiúk az éneket sem kedvelik.)

Alig van változás az érdemjegyek megnevezésében is. Leginkább annyi, hogy az orosz szavakat (trojka, pityorka) az  angol, német megfelelők váltják fel (fünf, five – fájv). Nem éppen új keletűek az iskolai felszerelések nevei sem: tatyó, tasó, szütyő (táska), cerka (ceruza), racska (radír).

Hasonlókat mondhatunk el az iskoláról és helyiségeiről. Mindenütt megnevezik, de nincs egységes neve a tanári szobának (kanári, vallató, temető, intenzív osztály), a szertárnak (lomos, szextár, szartár, kísérleti helyiség), a tornateremnek (tercsi, kínzókamra). Szinte mindenütt azonos neve van az ebédlőnek (kajálda) és a vécének. Ez utóbbinak általánosan (Győrtől Békéscsabáig) elterjedt elnevezése: kétbetűs kitérő, ill. klotyó. Az osztályteremre igen ritka válasz született, azok mind negatív minősítésűek (cella, vallató).

Durvaság, trágárság

Évek, sőt évtizedek óta az a vád éri a fiatalokat, hogy durvul a beszédük. Ez a megállapítás azonban általában egyedi eseteken, kellemetlen élményeken alapszik, így általános következtetések levonására nem alkalmas. Tudomásom szerint erre vonatkozó felmérés még nem készült.

A nyelvi durvaság fokozatait – hogy tudniillik durvul-e a nyelvhasználat – igen nehéz megállapítani. A köznyelvi normához viszonyítva talán könnyebben el lehet dönteni az egyes szavakról, hogy azok durvák-e. Ám ha a különböző társadalmi rétegekhez, csoportokhoz tartozó nyelvhasználók nyelvérzéke alapján akarnánk minősíteni, sokkal nehezebb helyzetbe kerülnénk. Szociolingvisztikai kutatást igényelne, hogy a) ennek mi az okai és forrásai; b) más társadalmi csoportok (pl. az ózdi munkások, a komlói bányászok, a pesti kofák, a nyírségi ingázók, továbbá a katonák és tisztjeik vagy az esztergályosok, szobafestők, orvosok stb.) milyen mértékben használnak durva szavakat; c) mely társadalmi csoportokban, rétegekben mely szavak minősülnek durvának; d) milyen előfordulási gyakorisággal lehet minősíteni a durvaság fokozatait stb.

Figyelembe kell venni azt is, hogy a szlengnek más a nyelvi normája, mint a köznyelvnek: a szleng „lefelé nivellál”. A fiatalok például a tetszés fokozatait negatív jelentésű szavakkal (ellentétező jelzőkkel) fejezik ki: tök jó, állati jó, baromi jó, kib... jó stb. Emellett itt is érvényesül az a stilisztikai szabály, mely szerint az affektív érték legnagyobb ellensége a gyakori használat. Így veszti el a fiatalok nyelvérzékében az érzelmi-hangulati tartalmat egy sereg szó (állati, marha, b... meg, kurva, szar stb.).

A fiatalok által használt durva szavak, kifejezések között alig akad szleng eredetű. Pl. a düh kifejezésére használtak körében ilyen nincs is (A francba!, A fenébe!, A kurva életbe!, Kussoljál már!). A trágár szavak között a köznyelvi szitkozódások, káromkodások mellett – két általánosan elterjedt trágár szó van. A gyakori trágár szavak között – a köznyelvi szitkozódásokon, káromkodásokon túl – megjelent a tolvajnyelvből átvett köcsög 'beképzelt', valamint 'félős' jelentésben (főleg fiúk használják, szinte biztos, hogy a tolvajnyelvi jelentését a többségük nem is ismeri). Szinte divatszó lett a `pórul jár`, ill. `becsap` jelentésű megszív(at), nemtől és kortól függetlenül mindenki használja.

Általános következtetések levonására nem, legföljebb tájékozódásra alkalmas az itt következő táblázat. A korábban már jelzett felmérésből kiemeltem egy alföldi kisváros kereskedelmi szakközépiskolájának két osztályát. A harminc fő elsős az iskolának talán a legrosszabb, a 35 negyedikes  talán a legjobb eredményű és magaviseletű osztályát képviseli. Az általuk kitöltött kérdőíven szereplő, számomra durvának (D) és trágárnak (T) minősülő szavak alapján szeretnék képet nyerni szókincsük durvaságáról. (Ezeket a szavakat a különböző dolgok, jelenségek megnevezésére és a Mit mondasz, ha ...-féle kérdésekre írták, tehát a lapokon durvaságról nem esett szó.) A táblázatban az szerepel, hogy hány fiú (F) és lány (L) írt a lapjára durva és trágár (D + T) vagy csak durva szavakat. Ha valaki csak egyetlen durva (nem trágár!) szót írt, azt D1-gyel jelöltem.

 

 

Ami a táblázatból nem látszik: az elsősök fejenként 4,2; a negyedikesek 1,8 D/T minősítésű szót használnak (a fiúk átlagosan 3,6-ot, a lányok valamivel kevesebbet: 2,7-et). A kérdőíveken szereplő D/T szavak az elsősök által lejegyzett összes szónak a 8,4%-át teszik ki, a negyedikeseknél ez az adat 4%. Úgy látszik, a fiúk számára a férfiasság együtt jár a durvasággal. Az viszont érthetetlen, hogy a lányok miért nem akarnak nőiesek lenni.

A vád, miszerint a fiatalok csúnyán beszélnek, sajnos igazolódni látszik – bár ne feledjük el: ebből a (távolról sem reprezentatív) adatcsoportból általánosítanunk nem szabad. Tudjuk, a durvaságokat könnyebb kimondani, mint leírni. Ezért is megdöbbentő, mennyire nem működik ezekben a fiatalokban erkölcsi fék. Igaz, a lapokat név – és így felelősség – nélkül töltötték ki, ám úgy gondolnánk, hogy a magyartanár jelenléte és az osztályterem olyan miliőt biztosít, amely nyelvi viselkedésre készteti a résztvevőket.

Még beszélhetnénk a másik szomorú jelenségről is, arról, hogyan és miért csappant meg olyan sajnálatos módon a fiatalok nyelvében a szellemes kifejezések, sziporkázó nyelvi lelemények száma. Ez ugyanis megint oda vezet, hogy az ún. ifjúsági nyelv korábbi karakterét és funkcióját veszti el, és beleolvad a szlengbe.

Mi a teendő? Mit tegyen a tanár? Azzal tisztában vagyunk, hogy ezek felszíni jelenségek. Valójában nem a nyelvvel, hanem a társadalommal, az általános értékekkel és normákkal vannak bajok, zavarok. Ennek kihatásai a magatartáskultúrában és annak egy sajátos szeletében, a beszédkultúrában meglevő zavarok. A tanár a mélyben ható tendenciákra közvetlenül nemigen tud hatni, hát kénytelen közvetett eszközöket igénybe venni – bízván abban, hogy ezek visszahatnak amazokra. A módszer a régi: társadalmi és nyelvi illemre tanítani a gyerekeket. Nem véletlen, hogy ezt a nyugati iskolák is annyira szorgalmazzák.