H. Varga Gyula:

Hasonlóság és különbözőség a székelyföldi és az itthoni magyar fiatalok
szlenghasználatában

In: Nyelvi tudat, identitástudat, nyelvhasználat. (Szerk.: Gadányi–Bokor–Guttmann) Szombathely, 1995, 224–228.

 

Az elmúlt években főiskolai hallgatók segítségével kérdőíves fölméréssel gyűjtöttünk adatokat az iskolás korú fiatalok szókincsének szlenges, ill. diáknyelvi elemeiről. A mintegy ötezer kérdőívet zömmel a Győr–Kecskemét–Békéscsaba vonaltól északra és keletre eső országrész különböző méretű településeinek a legkülönfélébb iskolatípusaiban töltötték ki. (A negyedikes általános iskolástól kezdve a mezőgazdasági szakiskoláson át a drámatagozatos gimnazistáig.)

Később a fölmérést megpróbáltuk kiterjeszteni az országhatáron túlra, a Felvidékre és Erdélyre is. Az onnan kapott adatok még korántsem reprezentatívak, ám néhány jelenséget egyértelműen mutatnak. Erről szeretnék szólni a következőkben.

Az világosan látszik, hogy a határhoz közeli Dunaszerdahely diákjainak szlenges kifejezési formái igen közel állnak az anyaországbeli gyűjtött anyaghoz, ellenben a távolabbi Csíkszereda fiataljai ettől lényegesen különböznek. Ennek legfőbb oka a földrajzi és politikai-adminisztritív közelség, illetve távolság. A szerdahelyieknek nyilvánvalóan jóval könnyebb az anyaországbeliekkel kommunikálni, mint a szeredaiaknak. És ugyanez a helyzet a médiával: az újságok, a rádió-, főleg pedig a tévéadások könnyebben eljutottak és -jutnak a határ túloldalára.

A magyarországi fölmérésről nemrégiben egy rövid összefoglalást adtam (Létezik-e ifjúsági nyelv? MNyTK., 198. sz., 179–187.) Az összevetés nem teljes értékű, mert egy itthoni képet vetek össze egyetlen város (Csíkszereda) adataival, viszont az anyag alkalmas arra, hogy bizonyos, a következőkben tárgyalandó vonatkozásokat, jellemzőket összevessük.

A székelyföldi gyűjtésben Balogh László magyar–történelem szakos hallgató, szeredai lakos volt segítségemre, sőt sok egyéb hasznos információval is gazdagította az anyagomat. A felmérés (a kérdőívek kitöltése) Csíkszereda (Hargita megye) középiskoláiban történt: a Székely Károly Gépipari Iskolaközpont két szakközépiskolai osztályában (X. c és XII. b – ez a mi középiskolánk II., illetve IV. osztályának felel meg); valamint a Márton Áron Gimnázium humán tagozatú végzős osztályában (XII. a) és az ugyanebben az iskolában működő Segítő Mária Szeminárium (katolikus gimnázium) ugyancsak utolsó éves (XII. a) osztályában. A létszámok a következőképpen alakultak:

 

 

A névtelenül kitöltött kérdőíveken néhány, nem a nyelvhasználattal kapcsolatos kérdés is szerepelt (családi körülmények, érdeklődési kör stb.). Csak érdekességképpen jegyzem meg, hogy mindenütt a kétgyerekes családmodell jellemző (Magyarországon: kb. 75 %; Erdélyben 60 %), de a mi 2-2,15-os átlagunknál valamivel magasabb a szeredaiak gyerekszáma a családban: 2,40. (8-nak nincs, 12-nek egynél több testvére van.)

Az anyagból egyértelműen kitűnik, hogy a szlenges és diáknyelvi szavakat az alsó tagozatosok nem vagy csak elvétve használják. E szavak megjelenése az ötödik osztályban kezdődik, elsősorban diáknyelvi és – különösen a filmekből és a bizalmas társalgási nyelvből – általánosan ismert tolvajnyelvi eredetű szavakkal (hapsi, dohány, balhé, kajál stb.). A szlengesedés a hetedik osztályban kezdődik, és a nyolcadik osztályban bontakozik ki. Ekkor már nagy számban jelen vannak a nyelvi durvaságok is. A kiteljesedés a középiskola II–III. osztályára esik. A leggazdagabb anyagot tőlük kaptunk, szinte élvezték a feladatot.

 

Köszönési  formák

 

A korpuszból kitűnik, hogy a fiatalok egymás közötti köszönési formuláiból szinte teljesen kiszorultak a magyar eredetűek, és ugyanazokat használják találkozáskor, mint búcsúzáskor. Magyarországon a nyelvhasználatot két köszönésfajta uralja: a szia (ritkábban sziasz, szió, illetve a szevasz és alakváltozatai) és az újabban erősen terjedő heló (és társai: hali, halló stb.), használati gyakoriságuk nagyjából egyforma (35–40 %). Mellettük megemlítendő még a cső és változatai (csövi, csao, csá stb.), 10–15 %-ot tesznek ki, ugyanilyen arányt érnek el az egyéb (ritka, gyakran egyedi pl.: agyő, bye, hy, csocsi, pusszantalak stb.) köszönésfajták is. A szia – mára afféle családi köszönéssé vált – az általános iskolások körében népszerűbb, a heló-t a középiskolások használják gyakrabban. Mindkét korcsoportra jellemző, hogy a szia jóval gyakoribb a lányok, a heló és a cső a fiúk között, továbbá szinte általános, hogy a szülők és gyerekeik sziá-val köszöntik egymást.

A székely fiatalok köszönési formái arányaiban térnek el. Itt egyértelműen a szia-szevasz dominál (közel 60%, ezen belül a szia gyakoribb, a szevasz-nak viszont több változata él), a heló ritkább (25%), a cső és változatai elenyésző gyakoriságúak (5%).

Érdekes jelenség a köszönésekben, hogy a korábbi generáció bevezette a több személy üdvözlésére szolgáló többes számú köszönésformát: szervusz – szervusztok, ill. szevasz – szevasztok. A következő generáció ezt a megkülönböztetést általánossá tette, majd szóhatár-eltolódással: szevasz-tok ® szeva-sztok a -sztok lett a többes számú üdvözlési forma: szia-sztok, heló-sztok, cső-sztök stb.

Mai köszönési gyakorlatunkból szinte teljesen kiszorultak a búcsúzási formulák. A formálisnak (hivatolosnak, nem közvetlennek) számító Viszontlátásra! és a Jó éjszakát! tartja még magát. Nem véletlen tehát, hogy a fiatalok sem különítik el az üdvözlési és a búcsúzási formákat. (Itt legfeljebb az angolból átvett bye említhető, de ennek ritka az előfordulása.)

 

Az érzelmek kifejezése

 

Magyarországon a tetszés és az öröm kifejezésére a divatszó: a tök (tök jó, tök buli, tök ász), emellett a szuper (szupi), valamint a baró, frankó, klassz, kafa is előfordul. Jellemző erre a korosztályra az ellentétező jelzők (oxymoron) kedvelése: úgy „fokoznak” fölfelé, hogy a jelzett szó elé egyre negatívabb, sőt durvább stílushatású jelzőket illesztenek. Pl.: tök izgi – állati izgi – rohadt izgi – mocskos(ul) izgi – kurvára izgi, szép, érdekes. A tetszés és az öröm kifejezésére a székely gyerekeknek nincs jellemző szavuk, kifejezésük. Általában köznyelvi fordulatokat írtak (De jó! Ez igen!), tipikust még a 230 szlenges forma között sem találhatunk. A leggyakoribbak: a vagány és a szuper (22, ill. 21 előfordulás), valamint a yes (yeah, je – 19), klassz (12). Náluk durva szó egyetlen egy fordul elő, de az mindegyik osztályban (még szépítő alakváltozatban is: faja).

Érdekes, hogy a harag kifejezésére gazdagabb a készlet (öröm kifejezése: 1,94 előfordulás/fő, harag: 2,12). Úgy látszik, a düh nyelvi kifejezése természetszerűleg hozza magával a durva és a trágár szavak használatát. Az adatok három típusba sorolhatók. A hagyományos, köznyelvinek mondható formák közül A francba! (Menj a francba!) és A fenébe! használatos. A másik két csoport ettől – mint „semleges” ponttól – két irányban található. Az itthoniak gyakran használnak trágár kifejezéseket, humoros (Vakanyád!) vagy eufemisztikus (A jó édes anyucikádat!) fordulatokat viszont igen ritkán. Ugyanezt tapasztaljuk a szeredaiaknál is – legföljebb azzal a különbséggel, hogy kevesebb a trágár és több a humoros kifejezés.

Egyébként a durva és a trágár szavak használata általánosan jellemző erre a korosztályra (is?) – iskolatípustól szinte teljesen függetlenül. Például az amerikai filmekből elterjedt seggfej meg a "hazai termésű" fa...a ('jó, remek') ugyan csak minden 7-8. gyerek lapján szerepel, de a drámatagozatos gimnazistáknál ugyanannyiszor fordul elő, mint a ruhaipari szakiskolásoknál vagy a szeredai katolikus gimnazistáknál.

El kell mondani, hogy a fiatalok által használt durva szavak, kifejezések között alig akad szleng eredetű. Pl. a düh kifejezésére használtak körében ilyen nincs is (A francba!, A fenébe!, A kurva életbe!, Kussoljál már!). A trágár szavak között – a köznyelviek mellett – mégis akad két általánosan elterjedt trágár szó. Az egyik a tolvajnyelvből átvett köcsög 'beképzelt', illetve 'félős' jelentésben (főleg fiúk használják, szinte biztos, hogy a tolvajnyelvi jelentését a többségük nem is ismeri). A másik napjainkban szinte divatszónak számít: a `pórul jár`, ill. `becsap` jelentésű megszív(at) igét  nemtől és kortól függetlenül mindenki használja. A szeredaiak viszont ezeket a szavakat egyáltalán nem használták. Az ő beszédükben a megszívat helyett a nálunk ismeretlen kilő vele, a 'pórul jár' kifejezésére a kilövődik és a kib...ódik járja.

Szinte felüdülés, hogy a szeredai gyűjtésben előfordulnak jellegzetesen erdélyi fordulatok is (tongyó, csemer,  falu, kók, kokkanj fel v. le). Ilyen például a csaptassanak fel. Ennek az a története, hogy ezelőtt ha farkast vagy rókát, netán kóbor kutyát fogtak el az emberek, akkor a fenyőfa ágát kötéllel lehúzták, és az állatot rákötözték farkánál fogva a fa csúcsára, majd hirtelen elengedték az ágat. Ez a „katapultáló rendszer" aztán messzire elhajította az állatot, nemegyszer meg is ölve azt, de legalábbis leszakítva a farkát. A tongyó is jellegzetes erdélyi szó, legfőképp a diáknyelv ismeri, de felnőttek körében is előfordul: kétbalkezes, értelmes gondolkodásra képtelen, együgyű, bugyuta emberre mondják. A csemer (=jellemtelen, pimasz, „tróger”) alak olyan ember, akitől megcsömörlik az ember, akinek láttán azonnal hányinger kerülgeti... Erősen pejoratív értelmű, bántó formula a falu ( = falusi diák) is. Cigány eredetű átkozódásra mehet vissza a ráksúly (A rágó ráksúly egyen meg!).

 

Diáknyelvi szavak

 

A jellegzetesen diáknyelvi szavakat vizsgálva azt látjuk, hogy a tantárgyak elnevezésében az évtizedek folyamán alig történt változás, legföljebb annyi, hogy a semleges hangulatúak (matek, föci, tesi, biosz) mellett újabban megjelentek a pejoratívak is. Alig van változás az érdemjegyek megnevezésében. Leginkább annyi, hogy az orosz szavakat (trojka, pityorka) az  angol, német megfelelők váltják fel (fünf, five – fájv). Nem éppen új keletűek az iskolai felszerelések nevei sem: tatyó, tasó, szütyő (táska), cerka (ceruza), racska (radír).

Hasonlókat mondhatunk el az iskoláról és helyiségeiről. Mindenütt megnevezik, de nincs egységes neve a tanári szobának (kanári, vallató, temető, intenzív osztály), a szertárnak (lomos, szextár, szartár, kísérleti helyiség), a tornateremnek (tercsi, kínzókamra). Szinte mindenütt azonos neve van az ebédlőnek (kajálda) és a vécének. Ez utóbbinak általánosan (Győrtől Békéscsabáig) elterjedt elnevezése: kétbetűs kitérő, ill. klotyó. Az osztályteremre igen ritka válasz született, azok mind negatív minősítésűek (cella, vallató).

A székely gyerekektől a legszegényesebb anyagot ebből a témakörből kaptuk. A tantárgyelnevezések egy része megegyezik az itthonival: matek, biosz, oszi; nálunk sem ismeretlen, de alig használatos a törci (= töri); az anyaországi föci-hez hasonló, tőle mégis különbözik a földi; a tesi nem fordult elő, helyette a tornát írták.

Az érdemjegyek megnevezése alapvetően eltér a két régióban. Magyarországon az elégtelenre mint legrosszabb jegyre rengeteg megnevezés használatos: karó, fa, horog, szeka, dugó stb. A többi jegynek nincs állandó neve. A kettesre nem ritka a bélás, a többire legföljebb a tanult idegen nyelvből kölcsönöznek (fünf, fájv, régebben pityorka). Székelyföldön a 10 érdemjegy közül háromnak van általánosan elterjedt neve: 3-as = bicikli, 4-es = szék, 5-ös = cinci(n). Emellett előfordul még a 2-esre a hattyú, illetve csitkó, az 1-esre ritkán a karó, a hetesre a kasza, a nyolcasra a szemüveg. Külön említést érdemel, hogy a dugó is előfordult néhányszor — a négyes megnevezésére!

Meglepően kevés adat van az iskola helyiségeire és a felszerelésekre. Itt is eltérést láthatunk a két régió között. A helyiségek közül csak a WC-t nevezték meg viszonylag egységesen: a budi és a klotyó használati aránya pontosan fordítottja a magyarországinak. Emellett a nálunk általánosan elterjedt kétbetűs kitérő is felbukkant két gyerek lapján.

 

Külön fejezetet vagy tanulmányt igényelne a tolvajnyelvi, illetve a szleng(es) szavak és kifejezések, továbbá a fiatalok jellegzetes frazeológiájának (szólások, közmondások, szállóigék) bemutatása. Erre azonban majd egy más alkalommal kerítek sort.

Összefoglalásul megállapíthatjuk, hogy a fiatalok beszédére jellemző szleng az anyaországbeliek nyelvhasználatában a 60-70-es évektől folyamatosan (az utóbbi években erőteljesebben), a székely fiatalok beszédében a 90-es években robbanásszerűen jelent meg. Az itteniek szó- és kifejezéskészletére a szűkebb, nagyobb gyakoriságú szlenges, ezzel együtt a durva és trágár szóhasználat, az erdélyiekére a nagyobb szóródású, változatosabb, több eufemizmust és humort tartalmazó szó- és kifejezéskincs jellemző.