SZÉKELY CSABA
Mi a frigyák az a „dargli”?
A HÉT 2/51 2004. dec. 16.

Orbán János Dénes.

Azért kezdem így, mert ez olyan név, hogy mindenkinek megakad rajta a szeme, aki valamennyire is ismeri őt, és általában kíváncsian elolvassa, mit írnak róla. Pedig ez csak egy csel volt, mivel ez az írás nem Orbán János Dénesről szól.

Ez az írás Orbán János Dénes (a továbbiakban OJD) egyik cseléről szól.

A Vajda Albert csütörtököt mond című könyvet sokan próbálták már elhelyezni az OJD-életműben. Az általam olvasott kritikák, recenziók egytől egyig egyenes irányú folyamatként – ha úgy tetszik: fejlődésként (vagy visszafejlődésként), de mindenképpen továbblépésként – gondolják el OJD irodalmi munkásságát, így az újabb OJD-könyveknek mindig meg kell találni a helyét ebben a folyamatban. Ezért tevődik fel oly gyakran a hogyan, merre tovább? kérdés. Ezt az elméletet csak igazolta a Teakönyv megjelenése, melynek elsődleges funkciója bevallottan az életmű kiteljesítése volt, és egyúttal jelzés is, hogy hol tart most OJD.

Az olvasók többsége nem olvas ugyanolyan kedvvel verset vagy prózát, általában az egyiket preferálja. Ezért is ellentmondásosak a Vajda Albert...-ről szóló írások. El lehet ugyan helyezni e „próz”-kötetet egy olyan folyamatba, amely addig verseskötetek mentén alakult, de nem biztos, hogy ez szerencsés dolog. Egyrészt mert az olvasó vagy a verseket szereti jobban, vagy a prózát, és ettől függően értékelheti előre- vagy hátralépésnek a prózakötetet, másrészt mert egy ilyen összefüggés megteremtéséhez meg kell találni azt a szálat, amit a szerző átment versből prózába, vagy amit „innen” továbbír „oda”. Ez látszólag egyszerű: OJD-nek a lírájában is van Borges, prózájában is van Borges; itt is vannak parodisztikus elemek, meg ott is, tehát a szerző ezt a vonalat folytatja. Ám ha kiválasztunk egy ilyen szálat, azzal sarkítunk, elfedjük vele OJD lírájának és prózájának többi, nem kevésbé értékes oldalát. Ha pedig OJD személyét, karizmáját emeljük ki összekötő elemként (ilyen írás is van), azzal nem sokat lépünk előre, mivel OJD személyes aurája még nem minőségi tényező, csupán a kultuszban van szerepe.

Félreértés ne essék, nem függetleníteni kell a Vajda Albert...-et a verseskötetektől, hanem azt az elképzelést kell újragondolni, amely szerint OJD irodalmi munkássága valami felé halad, és egyik kötet a másikból következik. Mert ez az elképzelés vezet olyan kijelentésekhez, hogy OJD egész életében ezt a kötetét írta, vagy hogy ez eddigi életművének kicsúcsosodása. Pedig ez a kötet nem azért jó, mert OJD a lírában próbálkozott volna valamivel, amit végül prózában sikerült tökélyre vinnie. A Vajda Albert...nem a szerző lírai munkásságának továbbfejlesztése, hanem egy jól kitalált, minden szempontból élvezhető prózakötet, ami akkor is ilyen lenne, ha ez lenne OJD első és egyetlen kötete.

Aki nem továbblépésnek, hanem inkább visszalépésnek érzi a Vajda Albert...-et, az azzal szokott érvelni, hogy prózában OJD még nem találta meg a saját hangját, maszkokat használ, különböző írói modorokat, témákat kombinál, és ebből lesz a novella. Míg lírában magába építi a különböző beszédmódokat, addig prózában ő bújik különböző beszédmódok mögé.

Én ezt inkább erénynek érzem.

Ha leírom azt a betűsort, hogy OJD, akkor a valamennyire tájékozott magyar ember Orbán János Dénesre, a spanyol egy médiafigyelő rendszerre (Oficina de Justificación de la Difusión), az ausztrál a juhokat fertőző Johne-kórra (Ovine Johne’s Disease) gondol. Tehát ez a betűsor más-más kontextusban különböző dolgokat jelöl. Ugyanez történik a Borges-novellákkal is, amint egy olyan kontextusba kerülnek, mint OJD (a magyar) novelláskötete: elkezdenek másképp működni, mást jelenteni. Ez így még nem egy nagy bumm, hiszen így működik az intertextualitás. Ami érdekessé teszi ezt a jelenséget, az az, ahogyan ezek a novellák legitimálják saját működésüket: Borges egyik elméletét használják fel, az ő újraírásra vonatkozó gondolatainak irodalmi megvalósulásai lesznek. Borges elmélete megvédi őket a koppintás vádjától és az irodalmi maszkokat lenézők pillantásától. És OJD nemcsak Borges elméletén belül mozog, hanem maga is kitalál olyan elméleteket, amelyeket akár Borges is kitalálhatott volna. A különböző írói maszkok alkalmazása mindezek véghezvitelében pedig csak azt bizonyítja, hogy a szerző otthonosan mozog a különböző beszédmódokban, tehát nem hiányzik OJD saját hangja, hanem éppen hogy ez OJD saját hangja.

Hogy egy kicsit konkrétabban lássuk, miről is van szó, nézzük meg A Dargli című írást.

Borges Isten betűje című novellájában Tzinakán, egy azték főpap a spanyol hódítók börtönében fekszik, és rájön, hogy Isten a jaguár bőrének foltjaiba rejtette el a mondatot, melyet kimondva bárki isteni hatalomra tehet szert. Tzinakán megfejti a mondatot, de nem mondja ki, mert a mondat ismeretében már nem létezik a régi Tzinakán, az aki kimondta volna, hogy megszabaduljon a börtönből, így a titkos mondat az ő halálával elvész.

A Dargli című novella az Isten betűje travesztiája. OJD-nél a narrátor az azték főpap helyett egyszerű börtöntöltelék lesz, aki jellegzetes börtönszlenggel beszél. Csak összehasonlításképp:

„A homályban töltött évek számát már elvétettem; én, aki valaha ifjú voltam, és járkálni tudtam a börtönömben, már mást se teszek, csak halálom testhelyzetében várom a véget, amit rám szabnak az istenek.” (Borges)

„A Nagy Góré ha tudja, mennyi mázsa nyomult le azóta, hogy besóheroltak ebbe a rohadt kaptárba.” (OJD)

A továbbiakban kiderül, hogy OJD börtöntölteléke tulajdonképpen Raszkolnyikov egy primitívebb változata, fejszével megölte az uzsorás öregasszonyt – ezért ül. További irodalmi utalások is vannak később: Adelbert von Chamisso Schlemihlje, Éxupery A kis herceg, Dante Isteni színjátéka. De minden komolytalanná és humorossá válik a börtönszleng miatt. Másrészt viszont, és szerintem ez a novella legnagyobb erőssége, OJD megértet az olvasóval egy olyan szöveget, amelyből egyébként, szavakra bontva, egy mukkot sem értene.

A szleng itt úgy viselkedik, mint a halandzsa. Sőt, ez tényleg halandzsa, annak ellenére, hogy a szerző létező szavakat használ; hiszen nincs egy olyan börtöntöltelék sem, aki így beszélne, és nincs egy olyan olvasó sem, aki megértene minden egyes szót, ha kontextustól függetlenül hallaná. Lássuk csak: „A kóter, ahová besitteltek, igazi kemény kaptár volt. A rácson keresztül elég cuccosan rá lehetett blikkelni a közepére: hatszög alakú volt, és telistele kétágyas tyurmákkal. Csak hat emeletet láttam felfele is meg lefele is, de tuti, hogy ennél marhára több volt, néha rohadtul úgy éreztem, hogy ide van besóherolva az összes ganef, müncer, zébaher, kajfer, malmos, kapcarej meg ilyesmi, szóval az összes zebrás az egész dzsuvás világból.” (Ez a részlet egyben Borges Bábeli könyvtárának travesztiája is.)

A korlátolt felfogású, alulretorizált nyelvet használó narrátor túl hülye lenne ahhoz, hogy magától kezdjen kutatni Isten betűje – itt: a Dargli – után, de találkozik egy Borges-szerű öreggel, akinek a sok olvasástól „gajdeszra ment a jákója” (tönkrement a szeme), és aki a fejébe ülteti az elméletét. A narrátor egy patkány megőszült szőrszálaiból olvassa ki végül a Darglit, és nagyjából ugyanarra a következtetésre jut, mint Tzinakán. A maga módján. „Ezt úgy képzeljétek el, apuskáim, hogy ha én ezt fennhangon elugatom, akkor ez az egész nagy baszás az enyém lesz, és azt csinálok, amit akarok.

Például lesittelhetem az egész rohadt világot.

Ne gázoljatok be, mert nem csinálom! Most hogy a Dargli az enyém, nekem semmit se kell csinálni, mert én most tök boldog vagyok attól, hogy akármit csinálhatnék. Szóval ez kábé olyan, hogy azzal csinálok mindent, hogy nem csinálok semmit. Meg ilyesmi.”

A csel pedig ott van, hogy, mint már említettem, míg mindezt végigolvassuk, és élvezzük, és agyunk ide-oda klikkel a különböző intertextuális utalások között, azalatt megértünk egy olyan szöveget, amelyből valójában (szavak szintjén) alig értettünk valamit. De van egy nagyobb csel is: ha tudnánk, mit jelent minden egyes szó, akkor sem értenénk meg jobban a szöveget.

Tudja például valaki, mi az a dargli? Utánanéztem, ugyanaz, mint a daré vagy a sperhakni: tolvajkulcs. Változott-e valamit a szöveg jelentése számomra azáltal, hogy megtudtam, mit jelent a dargli? Nem. Tehát nem is az a fontos, hogy értjük-e, mit jelentenek ezek a szavak. Mert tudjuk a jelentésüket, anélkül, hogy tudnánk, mit jelentenek. Szó ami szó, ezzel A Dargli jól cumira vág minket.