Két hónappal a leszerelés előtt, ahogy Perei honvéd hét végi eltávozásra vonatozott hazafelé, újra eszébe jutott a kiképzés. A laktanyából aznap este tíz órakor engedték ki, már sok csillag volt fent, és mindig csak több lett, mintha valaki egyre jobban fel akarná szegecselni velük az éjszakát az égre. A szülővárosa alig félszáz kilométerre volt, a menetrend szerint az út egy óráig sem tartott, de a vonat csak lassan tolta maga előtt a tájat, és néha rá is fütyült, hogy minél gyorsabban elűzze az útjából. Perei honvéd ki akart nézni az ablakon, hogy megtudja, hol járnak, de az alföldi parcellák és tanyák helyett csak a saját arcát látta, azt is csak halványan, mintha valami szellemet nézne, mert a vasúti kocsi belső lámpájának halvány fénye pontosan ott vetődött rá az ablaküvegre.
Az elmúlt négy hónapban, tűnődött, annyi új kifejezést tanult, és ezzel párhuzamosan legalább akkora csorbát szenvedett a szókincse, mint a személyisége. Ha ez így halad, a hat hónap elteltével civil ember előtt értelmesen megszólalni is képtelen lesz. Persze ez így nem igaz, gondolta tovább aztán a dolgot enyhe öniróniával, mert ki ne ismerné például azt, hogy mit jelent a stoki, a mikádó vagy a rovancs szavunk, mit a kamburc, a topa vagy a smiró, mit jelent a priccs, a lafi vagy a hessz. Ki ne ismerné, hogy mit jelent a jakumó, a pullman, a zsold, a gamás, a gempa, a grimbás, a redva, a rikis, a sipu. A vamzer, a dikó, a sibár, a hátéká, a kummantás vagy a spagóca. Az ügyet kissé nehezítette, hogy az ismert szavak egy része meg már rég nem azt jelentette neki, mint addig. A surranó bakancsot, a pumpa fekvőtámaszt, a fóka felmosórongyot, az akvárium fogdát, az aladin a villanykapcsolóhoz legközelebb alvó kiskatonát, a kopasz pedig szitokszó lett, a legrondább kifejezés, ha meghallotta, nem gondolt többé tar koponyára, csak arra, hogy örökre a laktanyában kell maradnia, csicskás lesz, rabszolga, egyéniség nélküli ember.
Lehunyta a szemét, és hátradőlt, a vonatülés fejpárnájára. Azt gondolta, megint hason fekszik a földön, mint négy hónappal azelőtt. Szája szélére nedves földdarabkák ragadnak, és hiába lökdösi őket a nyelvével kifelé, a rögöcskék befelé igyekeznek, mintha erőszakkal akarná táplálni őt a fekete anyaföld, mintha a rögöcskék kenyérdarabok vagy morzsák lennének egy hatalmas tányér szélén, amit mindenáron az arcához présel valaki, pedig ő már nem akar enni.
Balján nyárfasor magasodott, alulról úgy tűnt, a fák legalább az égig érnek. Ha felnézett, az őrmester, aki a nyárfákkal ellentétben még alulról sem látszott magas növésűnek, azonnal ráordított, hogy Perei honvéd nem nézdegél. Vagy hogy Perei honvéd rendületlenül ás, mintha a magyar nép lenne a Himnuszban. Az őrmester szétterpesztett lábbal állt előtte, kezét nadrágszíján pihentetve. Perei rendületlenül túrta maga alól a földet, és úgy érezte, a kis gyalogsági ásó súlya minden másodpercben a duplájára nő. De most legalább levegője volt elég, nem úgy, mint félórája, akkor a gázálarc szűrőjén keresztül nem jött annyi, amennyire szüksége lett volna. A homlokáról izzadságcsíkok futottak le a szeméhez, közben csak köpködte a szájáról a zsíros, fekete darabkákat, ám azok újra és újra odatapadtak, mintha valami pótanya nyomkodná folyamatosan a mellét a szájára. Otthoníze volt a földnek, gyerekkoríze és honvágyíze egyszerre. Aztán nyárfalevelek susogását vélte hallani, később galambok turbékolását, csak amikor már békakórus brekegett és tücsök ciripelt a fülében, kezdte sejteni, hogy a nyárfalevelek és a galambok sem a valóság, csak az otthoni hangokat idézi vissza valamiképpen a test, mert megszokta, mert hiányolja, mert szüksége van rájuk. Valahogy összegubancolódott Pereiben a jelen és a múlt, azt sem tudta volna most megmondani, hol van, nemhogy azt, hogy mikor. Pedig néhány hónappal ezelőtt nemcsak a napszakok megnevezése tűnt természetesnek, tudta a pontos időt is, akár óra nélkül, még félálomban is, zsigereiben érezte, a sarkon beforduló biciklik vagy a leparkoló autók zörejeiből, a háttérhangokból, a konyhai neszekből, a háziállatok zsongásából, az ablakon beszűrődő fény erősségéből. Most meg olyan benyomása támadt, hogy az időérzékével együtt elveszíti az idejét is, hogy a földdarabkákkal együtt a régmúltat is kilökdösi a szájából. Egyszerre abbahagyta a műveletet, már nem lökdösött, csak ásott. Már jó volt, hogy hason fekszik, már jó volt, hogy érzi a semmivel össze nem téveszthető illatot, jó volt engedni, hogy táplálja ott a zsíros, fekete anyaföld.