Könyvünkben áttekintettük a szleng három komplexumát, három ontológiai státusát. Felvázoltuk szövegalkotásának főbb mozzanatait, a szlengelemek beszédbeli funkcionálásának alapvető törvényszerűségeit, és kísérletet tettünk arra, hogy a szlenget nyelvészeti és világnézeti rendszerként határozzuk meg.
Megkíséreltük kimutatni, hogy a szleng nem valami fakultatív dolog a nyelvben, nem daganat, amely a nyelvi szervezet egészsége és szépsége érdekében eltávolítandó onnan, hanem éppen ellenkezőleg, a nemzeti nyelv sajátos struktúraalkotó tényezője.
Szeretnénk különösen aláhúzni a következőket. A szleng nem egyszerűen szociolektus, aminek eddig tekintették. Kutatását ki kell emelni a szociolingvisztika keretei közül, ki kell vinni a nyelvkulturológia és a nyelvfilozófia szélesebb és termékenyebb mezejére. A szlenget a nyelv és a kultúra közötti kölcsönhatás egységének tekintjük. A kultúra további egységekre, "kvantumokra" bontható, s ezek mindegyikének megvannak a maguk sajátosságai. A kultúra ilyen - hogy úgy mondjuk - kvantumizálása a nyelvben annak szlengbeli kvantumizálásán át tükröződik. A szleng és a szlengszó tulajdonképpen nyelvi tükröződés, a kultúra egy kvantumának kollektív nyelvi interpretációja. (A kvantumról és kvantumizálásról természetesen csupán metaforikusan beszélünk: a fizika törvényeit nem lehet a kultúrára alkalmazni.)
A szleng nem csupán a megmerevedett, befejezett kultúrát tükrözi (erre a hermetika szakosodik), hanem a dinamikusan fejlődőt is. A szleng a kultúraalkotás folyamatában résztvevő emberek nyelve. Ezek az emberek alkalmazkodnak, próbálkoznak, van, amit "ki-kitörölnek". Ezért a szleng - képletesen szólva - úgyis felfogható, mint az eljövendő kultúra piszkozata. A szakembereket Puskin kéziratai is érdeklik, az író legelső és későbbi elgondolásai, s a levelei, amelyekben terveiről beszél, sőt még elírásai is. Ám ki tudja miért, nem érdekli őket a szleng, az emberi civilizációnak ez a hatalmas, leginkább szóbeli piszkozata. Pedig bizonyosak vagyunk benne, hogy nélküle a kultúra egészét sem lehet megérteni. Félő, hogy a civilizáció szlenganyagának belülről való vizsgálata nélkül annak mindenfajta interpretálási kísérlete dogmatizmusba fullad.
Ha olybá vesszük, hogy az orosz kultúra egy lezárt, közismert darabja például a Kreml fala, akkor e fragmentum szlengvetülete a falat századokon át építő mesteremberek gazdag szlengpolifóniája, a falak tövében portékájukat áruló kereskedők hívogató kiáltása és szitkozódása, a falat a támadásoktól védelmező harcosok szlengje lesz. Az orosz ember mindezt a kusza ezerhangúságot a múlt nyugtalan, sajgó zúgásának hallja, vagy inkább érzi, és sajnos nem képes kihallani belőle az egyes emberek hangját. Pedig e kulturális érzékelés nélkül a Kreml falai sem élnek. A szlengkutatás feladata, hogy széttagolja, meghallja és feltámassza ezeket a hangokat. Igaz, a tovaszállt történelem ezt a gyakorlatban már sokszor nem teszi lehetővé. A jelen rögzítése a jövő nevében azonban csak tőlünk függ.
A szlenganyag mindig olyan részletek tömegének gyűjteménye, amelyek első pillantásra lényegteleneknek tűnnek. A szlengkifejezés mindig a "normatív" nyelv megfelelőivel szembenálló, véletlen anomália látszatát kelti.
Minden nyelvész ismeri az egyiptomi Alexandriában élt analogisták és a pergamoni anomalisták nevezetes nyelvfilozófiai vitáját. Ez a vita sokban meghatározta a filológia egész további fejlődését. Elmondható: az alexandriai analogisták legyőzték ellenfeleiket, s attól kezdve a filológia (benne a nyelvészet is) az analógia lobogója alatt kezdett haladni. Az analógia nemcsak gyakorlati eszköze lett a kutatásnak, hanem a fő filozófiai, világnézeti beállítódás is. S ez teljesen indokolt, hiszen nélküle összeomlott volna a szóbeli kultúra fundamentuma, az emberek megszűntek volna egymást érteni. Ám az anomalistáknak a nyelvészeti eszmék fejlődésébe hordott építőköveit nem értékelték eléggé. Pedig az anomália szerepe felbecsülhetetlen a nyelv fejlődésében.
A kizárólag az analógia hagyományát követő nyelvészek sajnos mereven szétválasztják a nyelvben fellelhető "fontos" (örök, megingathatatlan) és "másodrendű" (múlékony, átmeneti) jelenségeket.
Ennek az lett a negatív következménye, hogy aránytalanság keletkezett egy-egy kor analógiás, illetve anomáliás jelenségeinek vizsgálata között, s a kutatók figyelmét elkerüli e két jelenségsor dialektikus kölcsönviszonya, nevezetesen az, hogy ami tegnap még anomáliának tűnt, az holnap analógia lehet és fordítva.
A nyelvi anomália szférája azoknak a változásoknak a laboratóriuma, piszkozata, impúruma, amelyeken a mai analógia, a norma megy keresztül. Ebben az értelemben a nyelvnek a fentebb tárgyalt barbarizálódása jórészt éppen annak az anomalizálódását jelenti. Az anomáliák - és elsősorban a szleng - vizsgálata sok mindenre választ adhat a nyelvfejlődés mechanizmusát illetően.
A szleng kutatásának tehát egyfelől kultúrtörténeti és morális jelentősége van, hiszen e világban oly sok minden méltó a feltámasztásra, másfelől viszont a gyakorlati megismerést is szolgálja mind a kultúra, mind a nyelv szempontjából.
A szleng vizsgálata a nyelvben ma végbemenő folyamatok fényében is fölöttébb aktuális feladatnak tűnik.
Mindenekelőtt a társalgási nyelv aktivizálódásáról van szó, arról, milyen mértékben tágulnak ki funkcionálásának szférái, valamint arról, mennyire rögzülnek a nyersebb, fésületlen, "nem irodalmi" nyelvi struktúrák a szépprózában, a filmben, a tévé- és rádióműsorokban. E folyamat során a szleng egy bizonyos érintkezési stílus szerepére tesz szert a városi környezetben. Ez a stílus mindenekelőtt az ifjúságra jellemző, bár jószerével túl is mutat azon. Az érintkezés szlengstílusa egyfajta ellenzékiséget, bizonyos ellenzéki "életfilozófiát" tételez fel. Ezért a szleng tanulmányozása nem csupán a nyelvészet, de a szociológia és a szociálpszichológia számára is fontos. Ezenkívül - mint a történeti megfigyelések bizonyítják - a szleng, lévén a leginkább mindennapi, "földközeli" nyelv, szerfölött gazdag anyagot szolgáltat az életforma leírásához is, mindannak a konkretizálásához, amit a kor "aromájának" szoktak nevezni. A szleng nem csupán reagál a különböző kérészéletű reáliák (például egy borfajta vagy egy ruha- és cipőfazon) megjelenésére, de teljes mértékben vissza is adja a szlenghasználók viszonyát e reáliákhoz. A szleng tehát része a mindennapi városi életformának, amely a társadalmi és civilizációs viszonyok változásával együtt változik, és mint gyakran előfordul, véglegesen le is tűnik a színről, hogy csupán a hivatalos közlemények száraz szövege maradjon utána.
A szlengkutatás legfőbb nehézsége éppen azzal függ össze, hogy a szleng vegyes jellegű, nincsenek éles határai, s ráadásul rendkívül dinamikusan változik. Viszont ugyanezek a jegyei győznek meg bennünket arról is, mennyire szükséges rendszeres rögzítése és állandó kutatása. Hangsúlyozni kell azt is, mennyire elengedhetetlen a szlengkutatásban a komplex megközelítés. A szleng mint stílus ugyanis csupán a különböző nyelvi szintek kölcsönhatásában nyilvánul meg, beleértve az intonációs és hangtani eszközöket is. És bár elismerjük, hogy elsősorban a szókincs teszi a szlenget, lényege mégsem merül ki abban. A szlengkifejezés fogalma jóval tágabb, mint a stilisztikailag konnotált lexéma vagy valamilyen különleges kifejezés. Lehet szlengkomponens akár egy bizonyos kiejtési modor vagy valamilyen nem verbális eszköz is (egy-egy mozdulat vagy ruházati elem). A szleng igen szoros kapcsolatban áll a városi kultúra más elemeivel is, ezért nagyon gyümölcsöző lehetne a szlengnek mint az egyik városi szemiotikai alrendszernek a kutatása az olyan jelenségekkel való kapcsolatában, mint a falfirkák, a különböző informális csoportok öltözködése, az avantgárd művészet (festészet, szobrászat, költészet), a mai viccek stb.
Végül szólni kell arról is, hogy a szleng tulajdonképpen egy valamennyi nyelvben jelenlévő alrendszer. Úgy tűnik, minden nemzeti nyelvben hasonlóak az ontológiai és axiológiai beállítódások. Ugyanakkor feltétezhető, hogy minden nemzeti szlengnek megvannak a maga sajátosságai, melyek egyrészt a nyelv struktúrájára (innen az oroszban például a szóalkotás, a szóbokrok gazdagsága), másrészt a világszemlélet és világfelfogás nemzeti vonásaira vezethetők vissza. Igen érdekes tanulságokkal szolgálhatna a különböző szlengrendszerek többszempontú egybevető vizsgálata is abból a célból, hogy mind az egyetemes, mind pedig az egyedi vonásaik felszínre hozhatók legyenek. Mindez még közvetlen gyakorlati haszonnal is kecsegtethet, akár csupán a publicisztikai- és a műfordítás terén is.
Reméljük, hogy a szlengkutatás végre elfoglalhatja a méltó helyét az emberi nyelvet és kultúrát vizsgáló tudományban.