Szabóné Kiss Julianna (III. évf. lev. magyar szakos hallgató)

A Baross Gábor Szakképző Iskola és Kollégium diáknyelvi szótára

Mi a szleng?

Ha tökéletesen helytálló definíciót keresünk erre a sok nyelvi, szocio-kulturális és lelki tényezőn alapuló fogalomra, akkor az semmiképp sem a rövid, egymondatos meghatározások sorát fogja gazdagítani. A szleng nyelvi, társadalmi, lelki életünk bizonyos kódjait tartalmazza, s bár mindnyájan tisztában vagyunk létével, fogalmi meghatározására már kevesebben vállalkozunk. A nehezen definiálhatóság pedig onnan is eredhet, hogy vagy nem látjuk pontosan a szleng lényegét nagyfokú összetettsége miatt vagy olyannyira természetes jelenségnek tartjuk, hogy nem is igényeljük annak részletesebb vizsgálatát. Az észt Tõnu Tender igen jól értelmezhető, kézzelfogható definíciót alkotott: ,,A szleng bizonyos szociális csoportra, osztályra, egy és ugyanazon szakmai csoportra, baráti körre stb. jellemző sajátos, nem szakmai jellegű, (gyakran humoros) beszélt nyelvi szókincs, amely minden élő nyelvben működő törvényszerű nyelvi folyamatok alapján jön létre. Például a szavak jelentésének analógiás alapú kibővítése útján, szavak összekapcsolásával és rövidítésével, idegen nyelvekből és nyelvjárásokból való kölcsönzéssel, archaizmusok használatával, tulajdonnevek köznevesítésével, új szavak képzésével stb. A szleng a nyelv variációs eleme, amelyet nyomatékkal, intonációval, ritkábban sajátos szintaxissal használhatunk. A szlenget elsősorban a szókincsre jellemző jelenségnek tartjuk, és általában elmondhatjuk, hogy a szleng a szavak formájának és/vagy jelentésének sajátos megváltoztatása útján jön létre” (Tender 1997: 96).

A szlenget főként az alacsonyabb iskolázottságú, deviáns társadalmi csoportok használják, de valamilyen formában minden közösség tagja beszéli ezt a legtöbbször stilisztikai különbségeket mutató nyelvváltozatot. Használói főleg férfiak, de napjainkban egyre több nő is él ezzel az önkifejezési eszközzel, gyakran leleményességben, de trágárságban is túlszárnyalva az erősebb nem tagjait. Főleg bizalmas, informális közlésekben jelentkezik, a beszélőnek a beszéd tárgyához való viszonya többnyire tréfás, humoros. A szleng ,,érzésének injektálása” a szókincsbe és a mondatszerkezetekbe általában kreatív, újító szándékú. Jellemzője a képes, metaforikus gondolkodásmód és a direktség, a nyílt szókimondás. E nyíltság miatt a társadalom nagy része elítéli a szlenget, durvának és közönségesnek bélyegzi. Sajnálatos, hogy a legtöbb ember hajlamos figyelmen kívül hagyni, hogy a szleng nem csak a tabunak számító (többnyire szexuális) jelenségeket nevezi néven, hanem megszépítő kifejezéseket is használ, eufemizál. Leggyakrabban megszólításra, nyomatékosításra, különböző érzelmek kifejezésére, felszólításra, elutasításra használják. A szlenget használók célja társadalmi szempontból rendszerint az, hogy az adott nyelvezetet nem ismerőt kizárják a kommunikációból. Lelki, pszichológiai szempontból az efféle cselekvésmód, beszédtett azonosságtudatot ad, a beszélő az adott csoport részének érzi magát (Kövecses 1997: 8-12).

Kis Tamás a szlenget nyelvi univerzálénak tartja. ,,Létrejöttének egyik alapvető, talán legfontosabb feltétele egy olyan beszélőközösség, amelynek tagjai napi intenzív beszédkapcsolatban állnak egymással. Ha ez az intenzív beszédkapcsolat megvan, akkor a nyelvben feltűnnek a szlengjelenségek. Minél intenzívebb a beszélőközösség tagjainak (beszéd)kapcsolata, annál gyakoribbak a szlengjelenségek a beszédben. Ennek megfelelően a szleng minden beszélt nyelvnek minden korszakában jelen van” (Kis 1997: 241).

Nevezték már tolvajnyelvnek, argónak, jassznyelvnek, link hadovának, nyalavi, hebre, hóhem nyelvnek, zsargonnak, az adott korszak szokásainak és nyelvérzékének megfelelően. A szleng elnevezést Péter Mihály javasolta 1980-ban, azóta ez a leginkább elfogadott a hazai (főleg nyelvészeti) szakirodalomban (Péter 1980: 273). A fejlett nyugati országok jóval előttünk járnak a szlengkutatásban, könyvtárakat lehetne megtölteni az ebben a tárgyban született írásokkal, míg kis országunkban jóformán csak a XIX. században kezdtek felfigyelni erre a jelenségre. Eleinte csak a csavargók, tolvajok titkos beszédét figyelték meg a rend őrei, hogy hatékonyabban védekezhessenek ellenük. Szójegyzékek is készültek, de még nem ,,civilek” tollából (Grétsy 1987: 66). Heinlein István XIX. század eleji egri szójegyzékét 1900-ban Jenő Sándor és Vető Imre A magyar tolvajnyelv és szótára című könyve követte. 1924-ben jelent meg Szirmay István összeállításában A magyar tolvajnyelv szótára, melynek értékes bevezető tanulmányát Balassa József írta. Igen fontos tanulmány ebben a kérdéskörben Bárczi Géza 1932-ben megjelent A ,,pesti nyelv” című műve, amely már nem csupán a tolvajnyelvről, hanem a ,,titkosnyelvekről” (Szirmay-Balassa 1924: 4),  a különböző csoportok nyelvhasználatáról is sok helyes következtetést vont le (Szűts 1988: 963-968). Napjainkban egyre több tanulmány és szótár jelenik meg e témával kapcsolatban, s lassan megkezdte ,,bevonulását” a szlengkutatás a magyar nyelvészeti köztudatba, s remélhetőleg elnyeri méltó helyét a többi kutatási terület között.

Mivel a szleng igen komplex jelenség, szükség van részekre, csoportokra bontására, így könnyebben vizsgálható. A szlengtípusok csoportosításában Kis Tamás rendszerét vettem alapul, aki az absztrakció foka szerint megkülönbözteti a kiscsoport- és a nagycsoport-szlengeket, valamint a közszlenget.

,,A kiscsoport-szlengek a beszélőközösségek valóságosan létező szlengjei. Ezek nyelvi anyaga az adott kiscsoport tagjai számára a csoport jellegéből következően fontos reáliák megnevezésére vagy újranevezésére szolgál. [...] A nagycsoport-szlengek olyan kiscsoportok, beszélőközösségek szlengjéből absztrahálódnak, amelyek valamiben azonosak, és azonosságuk miatt egymással lazább vagy szorosabb kapcsolatba kerülhetnek oly módon, hogy tagjaik között átfedés vagy érintkezés alakul ki. Az egyes beszélők közvetítik a kiscsoportok szlengjét a másik beszélőközösségbe, és ezáltal egyféle kiegyenlítő szerepet játszanak” (Kis 1997: 248-250). A nagycsoport-szlengeken belül beszélhetünk helyi szlengekről és szakszlengekről. ,,A helyi szlengeken a területileg szerveződő nagycsoport-szlengeket (egy falu, város, városrész, iskola szlengjét) érthetjük. Erre a szlengtípusra jellemző, hogy szókincse szakmától független, a kiscsoport-szlengek általános szókincséből származik. A szakszlengek érdeklődési, foglalkozási alapon elkülönülő csoportokra (katonai, diák, labdarúgó, narkós stb.) jellemzők. Szókincsük a szakmától függő, az azonos szakmához tartozó kiscsoport szlengjének speciális szókincséből származik” (Kis 1997: 250).  Ezek a típusok keveredhetnek is, gyakoribbak a helyi szakszlengek

Nemigen létezik ,,a” magyar diákok nyelve vagy ,,a” magyar tolvajnyelv. Adósok vagyunk még a közszleng fogalmának meghatározásával. ,,A helyi és a szakszlengek széles körben elterjedt szavai alkotják a közszlenget. Ez a nyelvközösség számára közös szlengtípus a helytől és szakmától függetlenül ismert szlengszavak csoportját takarja. Viszonya a helyi és szakszlengekhez olyan, mint a köznyelv viszonya a nyelvjárásokhoz és a szaknyelvekhez” (Kis 1997: 250-251). 

 

Mi a diákszleng?

A diáknyelv a szakszlengek csoportjába tartozik, és a tolvajnyelvvel együtt a szlengkutatás legismertebb és legtöbbet vizsgált területei közé tartozik. Az ifjúság nyelvét napjaink egyik legnagyobb hatású, és leggyorsabban fejlődő nyelvi rétegének tartják.

Jellegzetesen 20. századi jelenségként emlegetik, hiszen a szakirodalomban maga az „ifjúsági nyelv” elnevezés is csak 1963-ban jelent meg.

Ennek a sajátos, heterogén csoportnyelvnek azonban már a 19. században voltak előzményei.

Táplálkozott részben a századfordulótól egyre inkább „felfedezett” diáknyelvből, emellett a katonai szakzsargonból, de jelentős hatással volt rá a tolvajnyelv, illetve megfigyelhető egy-egy sportág szakszavainak átvétele és hatása is az ifjúsági nyelvre.

A diákszleng létrejöttének alapvető feltétele egy olyan beszélőközösség, melynek tagjai naponta érintkeznek egymással.

Minél intenzívebb a közöttük fennálló kapcsolat, annál nagyobb mennyiségben fordulnak elő szlengjelenségek az adott közösség beszédében.

Ilyen csoportok létrejöhetnek általános iskolákban, középiskolákban, felsőoktatási intézményekben, és tagjaik kialakíthatják, sajátos szlengjüket. A folyamat során ún. csoportszlengek jönnek létre, azaz a csoport tagjai létrehoznak egy „helyi” nyelvet, ami persze nem azt jelenti, hogy mások egyetlen szavukat sem értik meg.

Az egyes diákcsoportok használnak ugyanis általánosan használt szlengszavakat, amelyekről elmondhatjuk, hogy szinte mindenki számára érthetőek, másrészt azonban kialakítanak olyan speciális szavakat, kifejezéseket is, melyeket kívülállók (pl. tanárok) nem értenek meg.

Ezek a megnevezések főként olyan dolgokra, cselekvésekre vonatkoznak, amelyek meghatározó jelentőségűek a csoport tagjai számára, vagy esetenként titokként akarják azt kezelni.

Karttunen kutatásaira hivatkozva Kis Tamás: Szempontok és adalékok a magyar szleng kutatásához című cikkében két nagyobb típust különít el a csoportok közül aszerint, hogy tagjaik mennyire korlátozottak szabadságukban, és ez milyen hatással van beszédhasználatukra.

Így beszél zárt és nyitott csoportokról:

-        Zárt csoport alatt érti azokat a közösségeket, melyek nem szabad akaratukból jöttek létre (pl. katonaság, börtön), míg a nyitott csoportok tagjai kényszer nélkül választják az adott csoporthoz tartozást.

-        A nyílt csoportok tagjai számára adott a lehetőség, hogy érintkezzenek, keveredjenek más csoportbeliekkel, így átvegyenek szavakat, kifejezéseket egymástól.

 

Ezen csoportok tagjai sokkal választékosabban beszélnek ezáltal, mint a zárt csoportban lévő egyének, hiszen az előbbi csoport számára a szleng használata csupán tetszőleges, fakultatív jellegű.

A diákok is ilyen kevésbé zárt csoportot alkotnak, hiszen idejüknek csak egy részét töltik társaikkal (iskolában és iskolán kívül), gyakran érintkeznek másfajta közösségekkel, tagjaik között előfordulhatnak nyelvjárási területekről érkezők, és mindennapi életük során alkalmazzák a normaként elfogadott köznyelvet is.

A diáknyelv vizsgálata során megállapítható, hogy ebben a csoportnyelvben szép számmal mutathatók ki köznyelvi, tájnyelvi és más csoportnyelvi (pl. tolvajnyelvi, katonai) átvételek a már fentebb említett okok miatt, emellett szituációtól függően ugyanazok a szavak esetenként egyértelműen köznyelvinek tekinthetők, míg más helyzetben félreérthetetlenül szlengként használják őket.

Itt kell néhány szót szólni arról a fiatalság ellen felhozott vádról, hogy a fiatalok durvák, tiszteletlenek, semminek és senkinek nincs becsülete előttük, beszédmódjuk is ezeket a belső tulajdonságokat tükrözi.

Tolcsvai Gábor a nyelvi durvaságokat két csoportba sorolja (Nyelvi divatok. Bp., 1985. 147-162). Az első csoportba a lélektanilag „motivált”, indulattal teli durvaságok tartoznak (káromkodások, szitkozódások), melyek talán már az ősidők óta segítenek levezetni az emberek fölös indulatait és többé-kevésbé ma is ezt a célt szolgálják (nemcsak a diákoknál).

Az indulat nélküli trágárságok képezik a második csoportot. Csak érintőlegesen említve, ide tartoznak az eredetileg közömbös hangulatú szavak egészen más, leplezetlenül durva értelemben való használata (basznivaló  'lány', dögnekvaló 'öreg'), a szexualitással, nemi aktussal kapcsolatos kifejezések.

Ezen utóbbi tárgykörbe tartozó megnevezések durvaságának okát azonban nemcsak a viselkedési normák elmosódó volta s az ebből eredő nyelvi bizonytalanság adja, hanem a nemi élethez kapcsolódó szókincs is, ami kialakulatlan és felemás. A mai magyar nyelvben nincsen a nyelvközösség által nagy általánosságban elfogadott nyelvi normába beillő szó pl. a nemi szervek megnevezésére. Ezért lép működésbe a nyelvi találékonység, mely vagy durvasággal vagy játékossággal helyettesít.

A diáknyelv eldurvulása ellen felhozott érvek tehát nem egészen megalapozottak. Véleményem szerint nyelvi tényként kell felfognunk, ami nem azt jelenti, hogy átsiklunk felette, hanem foglalkozunk vele. Ez természetesen nem elsősorban a nyelvészet, hanem a szociológia és pszichológia feladata is.

A diáknyelvet nem szűkíthetjük le az iskolai és a kollégiumi élet szakszlengjére, hiszen figyelembe kell venni a köznapi, társadalmi életüket, érintkezésüket szűkebb és tágabb környezetükkel. Az idő előrehaladtával ez a hatás egyre erőteljesebben jelentkezik. A legnagyobb múltú témakörök természetesen az iskolai élethez fűződnek. Egyik legjellegzetesebb ide tartozó kör a tanárok, tanulótársak megnevezései, becenevek. Itt meghatározóan fontos megnevezési szempontok a külső (testi) és a belső (lelki) tulajdonságok, tanári neveknél esetleg a szakterület és tanár viszonya.

A további témakörök az élet egy-egy morzsáját illusztrálják. Ide tartoznak a személyek  megnevezései:

– lány:, bébi, bige, bőr, cica, csaj, csajszli, , ringyő.

 –fiú, csákó, , fickóSzorosan ide kapcsolódnak a személyekhez fűződő érzelmi szálak megnevezései:

–        tekintélye van valakinek: király, laza,.

–        hízelgő, stréber: buzgómócsing, nyalis, pedálgép, seggnyaló.

A tulajdonságok kifejezéseinél is inkább a negatív oldal ragadja meg a diákok fantáziáját.

Otthonosak kifejezéseik a szórakozás és ezen belül is az italozás minden formájának kifejezésében:

–        dohányzás: bagózás, szívás

–        ivás:, piálás

 Felajzottan hatolnak be az udvarlás és szerelem sokszor tabunak látszó nyelvi különlegességeibe:

–        udvarlás: bájolgás, cserkészés, együttjárás, hetyegés

 Fontos a szabadidő játékos és hasznos eltöltése. Ebben a témakörben is bőséges szinonimasorokat találunk:buli, haváj

Ezek a témakörök természetesen csak érintőlegesek .

A szókincs gyarapításának módjai:

 

I. Külső szóalkotás

II. Jelentésbeli szóalkotás

III. Alaki szóalkotás

IV. A szóalkotás ritkább módjai

V. Egyéb

 

 

 

I.  Külső szóalkotás

Idegen szók átvétele: cigány: csaj ’lány, nő’

Nyelvjárási szavak átvétele: góré ’igazgató’

Köznyelvi szók átvétele:hattyú ’kettes’

Tolvajnyelvi átvétel:krapek ’fiú, férfi’

 

II.  Jelentésbeli szóalkotás

Névadás: Ritka szóalkotási mód; néhány hangutánzó, hangulatfestő szó keletkezett így:rötyi’wc’    

 

Névátvitel:

Hasonlósági névátvitel: főleg a forma, külső hasonlóság játszik fontos szerepet:  disznó  ’kövér’; bot  ’egyes’.

Érintkezési névátvitel:szimatszatyor ’tornafelszerelés’

 

Jelentésátvitel:

A szavak hangalakjának hasonlósága alapján: szivacs,’kitolás’, pórul járás’’szívás’

Túlzó jelzők:  ’jó’ tök; hányadék ’rossz’

 

Összetett jelentésváltozások: mandarin ’vezető’ keleten,’osztályfőnök’

 

III. Alaki szóalkotás

Szóösszetétel:

Alárendelő összetett szók:

baromarcú’ csúnya, nem szimpatikus ember’

 

Szóképzés:

Névszóképzők:

-a:                   fika ’fizika’

-i:                    bizi’bizonyítvány’;

-ci:                  naci ’nadrág’

-csi:                 pulcsi ’pulóver’;

-ó:                   frankó ’nagyon jó’

-ka/ -ke:          cerka ’ceruza’

-ika:                szakika ’szakközépiskolai tanuló’

-li:                   golyszli ’labda’

-ek:                 matek ’matematika’; krapek ’férfi’

-osz:                biosz ’biológia’

-esz:                zokesz ’zokni’         

 

Igeképzők      

-l:     eltaknyol ’elesik’;

 

IV. A szóalkotás ritkább módjai

szócsonkítás:  ofő  ’osztályfőnök’                                                

szóferdítés:  rohadalom’ irodalom’

szóvegyülés: szopacs ’pórul járás’

 

V. Egyéb

Állandósult kifejezések

Terpeszkedő kifejezések: dob egy sárgát ’pisil’

Szóláshasonlatok, szólások, közmondások : Remeg,mint vizelő kutya a trafóháznál.

Az anyaggyűjtés tapasztalatai

Dolgozatom szótár részének anyagát kérdőíves kikérdezés segítségével állítottam össze. (1. sz. melléklet, kérdőív)

A kérdőíveket a Baross Gábor Szakképző Iskola és Kollégium 120 tanulójának osztottam ki, magyar – illetve osztályfőnöki órákon. A kikérdezettek szakközép- és szakiskolai osztályok vegyesen voltak, összesen hat tanulócsoportot kérdezetem meg. A 9. C., 12. A., és 12. C. osztályokba érettségire felkészülő szakközépiskolások járnak, a 9. 4., 10. 1 és 10. 2 jelölésű osztályokat szakmunkástanulók alkotják. Ők már nem a régi hároméves szakmunkásképzés részesei, hanem az ún. 2 + 2 – es rendszerben tanulnak. Ez azt jelenti, hogy két évig alapképzést kapnak, majd 11 – 12. évfolyamon szakmai tantárgyakat tanulnak és gyakorlati képzésben részesülnek, illetve „szinten tartás” folyik magyarból, matematikából és társadalmi ismeretekből, 12. évfolyam végén szakmunkásvizsgával zárják tanulmányaikat.

A megkérdezett szakiskolások 9 – 10 esek voltak, tehát az alapképzés szakaszába járnak.

Iskolánkról általánosságban tudni lehet, hogy évtizedekig a 109-es számot viselte, így foglalta ls helyét a szakmunkásképzés rendszerében. Hagyományosan vasas szakmunkákat – kovács, hegesztő, esztergályos, lakatos, szerszámkészítő, karosszérialakatos, marós stb. tanítottunk. A képzés rendszere az utóbbi években átalakult: informatikai szakiránnyal bővült, kiegészült más típusú szakmákkal (minőségbiztosítás, szellőző- és klímaberendezés-szerelő, kerékpárszerelő) és régi hagyományos szakmák estek ki (marós, kovács, vasúti-járműszerelő), de úgy látom –  1986 óta dolgozom ebben az iskolában – hogy a lényeg nem változott.

A hozzánk érkező tanulók gyenge előképzettséggel, súlyos műveltségbeli hiányokkal érkeznek, amelyekhez szociális hátrányok is csatlakoznak.

Iskolánkban tanítani igazi pedagógiai kihívást jelent, a mi feladatunk nem kevesebb, mint iskolarendszerben tartani és piacképes végzettséghez juttatni olyan fiatalokat, akik – természetesen tisztelet a kivételnek – önmaguk fejtik ki a legnagyobb ellenállást ezzel a pedagógiai tevékenységgel szemben. Néhány mellékletként csatolt kérdőív minimális illlusztrációja annak, amivel nálunk szembesülni lehet bármilyen szakos  tanárként (2. sz. melléklet kitöltött kérdőívek).

A kérdőívek megírásakor a szaktanár mellett jelen voltam magam is, hogy a felmerülő  kérdésekre válaszolhassak és útbaigazítást adhassak. Az anonimitásra és a szabad szóhasználatra többször felhívtam a figyelmet, ezt a tanulók ki is használták.

A kérdőív kitöltésekor a egyik tizenkettedikes tanulótól hasznos „figyelmeztetést” kaptam. Azt mondta, hogy az iskolára vonatkozó kérdések rosszak, hiszen ilyen dolgokat nem helyettesíthetnek más szavakkal, ellenben egyéb fogalomkörökben gazdag kifejezéskészlettel rendelkeznek. Erre aztán minden osztályban felhívtam a figyelmet, és arra kértem őket, hogy minden „egyéb” típusú sajátos szót, kifejezést, ami eszükbe jut, írjanak a lap üres helyeire, jelentéssel együtt. Ez az esetek többségében működőképes megjegyzésnek bizonyult.

Többen voltak, akik nem értvén meg a feladatot, értékelést adtak a kérdőíven szereplő témákhoz, pl. ellenőrző: mi a fasz az? stb. , de általánosságban segítőkésznek bizonyultak.

Általános tapasztalatom, hogy a trágárság leírásának lehetőségét maximálisan használták ki és élvezték azt a fórumot, ahol nem tiltják számukra ezt a felnőttek, sőt, kifejetetten kérik is tőlük. Mindezek ellenére 1-2 eset volt, amikor vulgáris tanárkritikára használták a kérdőívet.

 

SZÓTÁR

 

 

 

Felhasznált irodalom:

1. Bárczi Géza (1932): A „pesti nyelv”. (A Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai 29. sz.) Budapest.
2. ÉKSz. = Magyar értelmező kéziszótár. Szerk.: Juhász József - Szőke István - O. Nagy Gábor – Kovalovszky Miklós. Bp., 1972.
3. Grétsy László (1987): Az ifjúsági nyelv. In. Szépen magyarul – szépen emberül. Budapest. 63-68.
4. Hoffmann Ottó (1996): Mini-tini-szótár. Pécs.
5. Kis Tamás (1997): Szempontok és adalékok a magyar szleng kutatásához. In. A szlengkutatás útjai és lehetőségei. Debrecen 237-293.
6. Kövecses Zoltán (1997) Az amerikai szleng: in.:A szleng útjai és lehetőségei. Szerk. Kis Tamás. Db.
7. Péter Mihály (1980): Szleng és költői nyelvhasználat. Magyar Nyelvőr, 104: 273-81.
8. Szirmay István (1924) A magyar tolvajnyelv szótára. Bevezető: Balassa József Bp.,1924.
9. Tender, Tõnu (1997) Az észt szleng és kutatása: A szleng útjai és lehetőségei. Szerk. Kis Tamás. Db., 1997.
10. Tolcsvai Nagy Gábor (1985) Nyelvi durvaság indulatból – és anélkül: Nyelvi divatok. Szerk. Bíró Ágnes–Tolcsvai Nagy Gábor. Bp., 1985.
11. Tolcsvai Nagy Gábor (1988) Társadalmi rétegződés és nyelvi norma (A bizalmas stílus mai magyar nyelvbeli terjedéséről): in.:A magyar nyelv rétegződése. Szerk. Kiss Jenő és Szűts László. Akadémiai Kiadó 1988.