Az utóbbi évtizedekben egyre több szó esik a fiatalok életéről, kultúrájáról. Az ifjúság világának, életének, felfogásának, tevékenységének teljes megismeréséhez nagyon sokszor a nyelvi megnyilvánulások szolgáltatnak nélkülözhetetlen adatokat. Az ifjúsági kultúra paradigmaváltásainak kutatása során, a fiatalokhoz szorosan és elválaszthatatlanul hozzátartozó sajátos nyelvhasználatot is vizsgálnunk kell.
Az ifjúság nyelvét napjaink egyik legnagyobb hatású, és leggyorsabban fejlődő nyelvi rétegének tartják. Jellegzetesen 20. századi jelenségként emlegetik, hiszen a szakirodalomban maga az “ifjúsági nyelv” elnevezés is csak 1963-ban jelent meg. Ennek a sajátos, heterogén csoportnyelvnek azonban már a korábbi évszázadokban is voltak előzményei. A magyar iskolai nyelv első nyomát SEBALD HEYDEN nürnbergi iskolamester 1527-ből származó, latin nyelvgyakorló könyvében találhatjuk. Bár a kiadványban szereplő lengyel, latin és német párbeszédeket SYLVESTER JÁNOS fordította, ezek csupán a mai értelemben vett “köznyelvi mondatsémáknak” tekinthetők. A régi diákéletből szóbeli anekdoták bőven hagyományozódtak, de írásbeli forrásuk csekély. JÓKAI MÓR említi a Diákok regénye című művében, hogy az ún. Csittvári Krónikát 1665-ben kezdték el írni Sárospatakon, s minden nevezetes eseményt, melyről hallgatni kellett, belejegyeztek. Jókai az És mégis mozog a föld! című regényének elején kifejezéseket is közöl a debreceni kollégium diáknyelvéből, mint ahogy később MÓRICZ ZSIGMOND is a Légy jó mindhalálig-ban (Hoffmann, 1996: 8).
A diákok szókincsére, szóhasználatára a nyelvtudomány is igen korán felfigyelt. Az első úttörő jellegű diákszótárt 1898-ban tette közzé DOBOS KÁROLY A magyar diáknyelv és szótára címmel. A csupán nyolcvan oldalas mű – bevezető tanulmányában – értékes áttekintést ad a diáknyelv előzményeiről, jellemzőiről. A szótári rész ábécérendben sorakoztatja fel a szavakat, kifejezéseket, értelmezi és etimologizálja legtöbbjüket, valamint feltünteti lelőhelyüket is. BÁRCZI GÉZA az 1930-as években hívja fel a nyelvészek figyelmét a jelenségre, amely a szókeletkezés, a nyelvbővülés témakörét jelentősen érinti. Gondolatkörének egyik legfontosabb elemére azonban alig figyeltek föl a későbbi kutatók. Bárczi ugyanis kivételes szociológiai érzékenységgel írja le, hogy a diáknyelv és a tolvajok nyelvhasználata behatol az alacsonyabb társadalmi osztályok köznyelvébe, s az eredmény argot-val átitatott köznyelv lesz. (Tolcsvai: Nyr. 112: 399).
Az 1950-es, 60-as évek politikája középpontba helyezte az ifjúság ügyét. A korábbi évtizedek szülői, pedagógiai felügyeletével ellentétben az ifjúság már “elszigetelten” szórakozott együtt klubokban, diszkókban. A kutatásnak új irányt szabott KOVALOVSZKY MIKLÓS Az ifjúság nyelvéről című tanulmánya (1963), amely az ifjúsági nyelv műszavával, bevezetésével foglalkozott (Kardos – Szűts, 1995: 18). Terjedelmes, színvonalas nyelvészeti munka továbbá MATIJEVICS LAJOS A vajdasági magyar diáknyelv című szótára, mely 1676 szót és kifejezést rögzít és elemez. A 80-as évek nyelvművelő tevékenysége, a nyelvművelő kiadványok, az “Édes Anyanyelvünk” című folyóirat, a magyar nyelv hete mozgalom előadásai, az anyanyelvi táborok, a győri “Kazinczy”, a sátoraljaújhelyi “Édes anyanyelvünk”, a szolnoki Verseghy nyelvművelő verseny, a “Szép Szó” mozgalom előtérbe állították az ifjúság nyelvhasználatának romló állapotát és felhívták a figyelmet az anyanyelvi kultúra fontosságára (Bachát: MNyTK. 189: 53). Az Anyanyelvápolók Szövetsége 1992-ben hirdette meg pályázatát “Hogyan beszél az ifjúság?” címmel.(1964-ben a Magyar Nyelvőr tette ugyanezt.)
Az utóbbi évek ifjúsági nyelvére is jellemző a játékosság, az ötletesség, de káros jelenségek is tapasztalhatók, mint például a durvaság, a nyelvi trágárság. TOLCSVAI GÁBOR a nyelvi durvaságokat két csoportba sorolja (Tolcsvai, NyDiv. 149). Az első csoportba a lélektanilag „ motivált” , indulattal teli durvaságok tartoznak (káromkodások, szitkozódások), melyek talán már ősidők óta segítenek levezetni az emberek fölös indulatait, és többé-kevésbé ma is ezt a célt szolgálják (nemcsak a diákoknál). Az indulat nélküli trágárságok képezik a második csoportot. Csak érintőlegesen említve, ide tartoznak az eredetileg közömbös hangulatú szavak egészen más – durva értelemben vett – jelentésben (dögnekvaló 'öreg').(Ezeknek a jelenségeknek a visszaszorítása igen nehéz és komplex feladat.) Vizsgálódásaim során az is egyértelművé vált számomra, hogy a fiatalok sajátos nyelvét megnevező terminológia-rendszer is jelentősen megváltozott. Egyes elnevezések elévültek, mások beáramlottak, éppen annak megfelelően, hogy a háttérben lezajlódó szociológiai jelenségek hogyan formálták a nyelvtudomány szemléletét.
Dobos Károly a diáknyelv kifejezést használja, míg VELLEDITS LAJOS 1917 ben már a diákság „ hivatalos” nyelvét link nyelvnek nevezte el. „ A nyelv nevének a jelentése: hazugság, félrevezetés. Alkotói tehát olyan nyelvet akartak csinálni, melyet más ne tudjon megérteni. Ezért eredetében rokon a tolvajnyelvvel, melyből sok szót át is vett” (Velledits, M 1917: 60). A második világháborúig a nyelvészek elsősorban a diáknyelvet és a tolvajnyelv változatait vizsgálták. Minden szlengjelenséget – csaknem a 80-as évek végéig – nyelvi devianciának, a fiatalság kóros nyelvi magatartásának fogtak fel.
Az 1949 utáni új helyzetben a központilag kitűzött cél egy minden tekintetben monolitikus társadalom létrehozása volt. Ilyen közegben a nyelv lehetőségei is erősen csökkentek, sokan az akkori vezetők által a nyilvánosság előtt használt nyelvváltozathoz igazodtak (Tolcsvai Nagy 1988: 401). Ez a merev, konzervatív nyelvi gyakorlat nem sok teret engedett az egyéni nyelvváltozatoknak, ezt ideológiailag többször is elítélte, más nagyobb egységekről (pl. nyelvjárásokról) pedig nem vett tudomást.
1960-tól kezdődően már természetes volt, hogy a belső enyhülés adta nagyobb mozgástér a nyelvi változásokban is jelentkezhetett. A fiatalok addigi szűkebb csoportnyelvei egybeolvadtak, korábbi rétegnyelvei egybemosódtak. Ezt a nyelvet a csoportnyelvek oldaláról diáknyelvnek, társadalmi oldalról megközelítve pedig ifjúsági nyelvnek nevezhetjük (Bachát, L 1984: 47). Kardos Tamás szerint a diáknyelv inkább az ifjúsági nyelv egyik válfaja. A másoktól való különbözés kifejezésére, önállóságuk bizonyítására egy külön csoportnyelvet használnak, amelyre jellemző a játékosság, az ötletesség, a vidám hangulat, a diákos csínytevés (Kardos, T – Szűts, L. 1995: 18). Vidor Zsuzsa jassznyelvről beszél, melyet az Idegen szavak kéziszótára így definiál: „ tolvajnyelv, a csavargók, bűnözők, züllött elemek alantas nyelve.” Csaknem Vidor Zsuzsa cikkével egy időben jelent meg Kovalovszky Miklós tanulmánya, melyben az ún. ifjúsági nyelvet mutatja be. A 70-es évekre megindult az eddig többé-kevésbé egységesnek tűnő ifjúsági rétegnek a csoportokra szakadása. A lejátszódott politikai, gazdasági, kulturális változások az ifjúság életét is mélyen érintették. Egyes ifjúsági csoportok kultúráját szubkultúrának tekintették. Új stílus alakult ki: a lezserség, a humor, az irónia és a durvaság szőtte át a mindennapi társalgást. A változás így többnyire nem új fogalmak, jelenségek megnevezésére irányult, hanem a már meglévők értékelésére, újragondolására. Például az addig nyilvánvalóan értéknek tartottak megkérdőjelezése, érték voltuknak kétségbevonása volt a fő tényező. A nyolcvanas évek elején egyes nyelvészek már felismerték, hogy nem beszélhetünk többé egységes ifjúságról. Az “ifjúsági” jelző nem utal pontosan az életkorra, életkörülményekre, földrajzi helyzetre, etnikai különbségekre és érdeklődési körre sem, pedig ezek a tényezők mind befolyásolják a nyelvhasználatot.
Az általánosító felfogás és az „ ifjúsági nyelv” megnevezés tehát már nem állta meg helyét. Az ifjúsági nyelvnek csak bizonyos elemeit lehet “köznyelvi” jelenségként kezelni, s csakugyan léteznek területi szlengek. A kutatásokat tehát nem szabad leszűkíteni egyetlen típusra. Péter Mihály már 1980-ban javasolta a diákszleng műszó bevezetését, a sokféle argó, zsargon, jassznyelv felváltására.
A szleng nem egyszerűen egy bizonyos civilizációs szintre eljutott népesség vagy szociális csoport nyelvváltozata, a modern kor egyfajta városi népnyelve, hanem ennél térben és időben jóval elterjedtebb jelenség, mi több: a szleng nyelvi univerzálé (Kiss, T. 1997: 8). Az élet minden területén, így nyelvi téren is szükség van kikapcsolódásra; ennek a “r e l a x á l t” n y e l v h a s z n á l a t n a k a megvalósulása a szleng, amelyben köznyelvi változatától eltérően érvényesülhet a könnyed gúny, naiv báj, a játékosságra való hajlam, az érzelmek és jelenségek körének elbagatellizálása (Helle, E 1992: 25). Az élet, a gondolkodás bonyolultabbá válása is indokolja ezt a kifejezési formát, ezért nemhogy kihalna, épp ellenkezőleg, a tendencia erősödése figyelhető meg. Ezen túl Sipos Pál a következő tényezőket jelöli meg a szleng keletkezési okaként:
A diákszleng létrejöttének alapvető feltétele egy olyan beszélőközösség, melynek tagjai naponta érintkeznek egymással. Minél intenzívebb a közöttük fennálló kapcsolat, annál nagyobb mennyiségben fordulnak elő szlengjelenségek az adott közösség beszédében.
Ilyen csoportok létrejöhetnek általános iskolákban, középiskolákban, felsőoktatási intézményekben, és tagjaik kialakíthatják sajátos szlengjüket. A folyamat során ún. csoportszlengek jönnek létre, azaz a csoport tagjai létrehoznak egy “helyi” nyelvet, ami persze nem azt jelenti, hogy mások egyetlen szavukat sem értik meg. Az egyes diákcsoportok használnak ugyanis általánosan használt szlengszavakat, amelyekről elmondhatjuk, hogy szinte mindenki számára érthetőek, másrészt azonban kialakítanak olyan speciális szavakat, kifejezéseket is, melyeket kívülállók (pl. tanárok) nem értenek meg. Ezek a megnevezések főként olyan dolgokra, cselekvésekre vonatkoznak, amelyek meghatározó jelentőségűek a csoport tagjai számára, vagy esetenként titokként akarják azt kezelni (Bordás, K. 1998: 10).
Ha a diákszleng általánosabb vonásait próbáljuk rendszerezni, akkor az alábbi téziseket emelhetjük ki:
Az alábbiakban egy már meglévő szóállomány (Vidra, A. 2001: 4) témakör szerinti rendszerezését végeztem el. A szavak csoportosításában, a Bachát-, és a Mizser-féle (v.ö.i.m.) rendszerezést ötvöztem.
Manapság nagyon sok vád éri a fiatalok nyelvhasználatát. Nem szabad azonban megfeledkezni arról, hogy a nyelv a gondolkodás és a társadalom függvényében alakul, s hogy milyen társadalomlélektani okok idézik elő, például a diákszleng vulgarizálódását (a média hatásai). Mint ahogy azt a bemutatott szavak is tanúsítják, a diákok rendkívül kreatívak, játékosak és ez szóalkotásukban is megmutatkozik. Szemléletességre, változatosságra törekszenek, ezért szellemes, frappáns, képtartalmú szavakat, kifejezéseket alkotnak, vagy egyszerűen játszanak a szavakkal. HOFFMANN OTTÓ hangsúlyozza, hogy a szóalkotási módok nem különülnek el mereven, gyakran előfordul, hogy több típus keveredik egymással. „ Az így keletkezett szavak és kifejezések többsége ezért nem skatulyázható be a megszokott, abszolút tudományos rendszerbe; ugyanaz a szó, kifejezés több csoportosításba is beletartozhat, s akadnak újszerű szóalkotási módok is” ( Hoffmann, Nyr 120: 295) . Hasonlóképpen van ez a tematikus rendszerezéssel is. A diákszleng szavainak egyértelmű tematikus csoportosítása is problematikussá vált (egy szó több témakörhöz is rendelhető). A mindennapi élet jelenségeire utaló szavak “relaxált” változatai már nem egy konkrét, térbeli és időbeli valóságdarabra mutatnak, hanem azokon jóval túl. A szavak témakörök szerinti rendszerezésével az volt a célom, hogy bemutassam, bár a legalapvetőbb kategóriák: ruházat, étkezés, stb. életképessége még fenntartható, mégis szükség van a diákszleng rendszerezési kísérleteiben is egy olyan szemléletre, mely a diákszlenget nyelvi univerzáléként kezeli és a napjainkban zajló, az ifjúsági kultúrát talán legmélyebben érintő társadalmi átrendeződéseket is figyelembe veszi.
Bachát László (1976): Az ifjúsági és diáknyelv kérdései. In: Sebestyén Árpád (Szerk.): Anyanyelv, közélet, műveltség. Budapest.
Bachát László (1984): Az ifjúság nyelvhasználatának változása, s ami mögötte van: Az ifjúság beszédkultúrájáról. In: Írások a “Magyar nyelv heté”-nek 1984. évi központi témájáról. Szerk.: Deme László. Bp.
Bachát László: Újabb jelenségek a diáknyelvben. In: Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai, 189. sz. 53-6p.
Bordás Krisztina (1998): A debreceni Brassai Sámuel Műszaki Középiskola diákszlengje. Diplomadolgozat, Debreceni Egyetem, Nyelvtudományi Tanszék
Dobos Károly (1898): A magyar diáknyelv és szótára. Budapest.
Dóra Zoltán (1994): Diákjaink nyelvhasználata. In: Magyar Nyelvőr, 118: 54-57pp.
Grétsy László – Kovalszky Miklós (1965): Hogyan beszél a mai ifjúság? In: Magyar Nyelvőr 89: 138-42pp.
Grétsy László (1987): Az ifjúsági nyelv. In. Szépen magyarul – szépen emberül. Budapest. 63-68pp.
Helle Eleonóra (1992): A debreceni diáknyelv szótára (Szakdolgozat). Debrecen
Hoffmann Ottó (1996): Mini-tini-szótár. Pécs
Kardos Tamás – Szűts László (1995): Diáksóder – Hogyan beszél a mai ifjúság. Budapest
Kis Tamás (1996): A magyar szlengkutatás bibliográfiája. Debrecen
Kis Tamás (1997): Szempontok és adalékok a magyar szleng kutatásához. In. A szlengkutatás útjai és lehetőségei. Debrecen 237-293pp.
Kolozsvári Grandpierre Emil (1965): Utazás az argó körül. In: Kritika, 3/5: 39-46pp.
Kovalovszky Miklós (1963): Az ifjúság nyelvéről. In: Valóság, 6/5: 66-75pp.
Matijevics Lajos (1972): A vajdasági magyar diáknyelv. Újvidék
Mizser Lajos: A diáknyelv témakörei. In: Magyar Nyelvőr, 96: 285-6pp.
Péter Mihály (1980): Szleng és költői nyelvhasználat. In: Magyar Nyelvőr, 104: 273-81pp.
Rónaky Edit: Hogyan beszél az ifjúság? http://www.klte.szleng.hu/
Sipos Pál (1996): Ifjúsági nyelv – familiáris köznyelv. In: Magyar Nyelv rétegződése, 867-74pp.
Tolcsvai Nagy Gábor (1988): A mai magyar nyelv normarendszerének egy jelentős változásáról az “ifjúsági nyelv” kapcsán. In: Magyar Nyelvőr, 112: 398-405pp.
Tolcsvai Nagy Gábor: Nyelvi durvaság indulatból – és anélkül. In: Nyelvi Divatok, 147-161pp.
Velledits Lajos: A link nyelv. In: Magyar Nyelv 13: 60-1p.
Vidor Zsuzsa (1964): A diák jassznyelv és jasszmagatartás (A Zabhegyező ürügyén). In: Valóság 7: 69-75pp.
Vidra Anikó (2001): “Haverok, buli, fanta…” – Avagy hogyan beszélnek a mai fiatalok? In: Acta Andragogiae et Culturae sorozat 19. szám (szerkesztés alatt)
Wacha Imre (1996): A fiatalok nyelvi magatartása (kommunikációs kultúrája) a nyilvánosság előtt és számára. In: Magyar Nyelv 1996/1: 198-205pp.