A spanom csaja kamillázott, mikor benyögtem, mi a stájsz: kifutott az összes zsém, frankón legatyásodtam. Akár ilyet is hallhatunk a piacon, vagy ha fölszállunk a villamosra, akár csak lófrálunk, akarom mondani, sétálunk az utcán. Főként a pesti utcán. Ahol a szlengből származó szóözön ellenére sokan értik ezt a mondatot (az ismerősöm barátnője meglepődött, mikor bevallottam, mi a helyzet: elfogyott a pénzem, egy fillérem sem maradt). Amíg azonban ez utóbbi mondatnak semmi „húzása” nincs, addig az előbbit olvasva szinte megjelenik előttünk egy arc…
Vajon kié ez az arc? Valószínűleg egy fiatalé. Még valószínűbb, hogy
fiatalemberé. De nem biztos. Nagyon ingoványos talajra léptünk. Nem tudjuk
azt sem, városszéli vagy belvárosi-e az illető, tehetős-e vagy szegény.
Nyelvészi vélemény szerint sem köthető ma már csupán egy-egy társadalmi,
földrajzi vagy nemzedéki kör a szleng használatához. Többé-kevésbé
mindannyian érintettek vagyunk.
Parapatics Andrea összeállította Magyarország legfrissebb szlengszótárát. A
kötet éppen most jelent meg a nyelvi ismeretterjesztésben jeleskedő Tinta
Kiadó Ékesszólás Kiskönyvtára sorozatában. A kétezer szóból álló gyűjtemény
előzménye, hogy a fiatal szerző megnyert egy diáknyelvi pályázatot, és úgy
gondolta, érdemes tovább foglalkoznia a témával. Összetalálkozott Kiss Gábor
nyelvésszel, a Tinta vezetőjével, aki vállalkozott rá, hogy a szlengszótárt
közzéteszi. A kiadónak a Retrószótár után – amelyet eddig háromszor kellett
újra nyomni –, alighanem ez lesz a következő nagy sikere. – Három-öt évente
kellene szlengszótárt készíteni, hiszen egy állandóan mozgó, változó nyelvi
jelenségről van szó – mondja Kiss Gábor. Nem mindig gondolták ezt így.
A debreceni diáknyelvről már Jókai is írt az És mégis mozog a föld című
regényében, és régóta kiadtak úgynevezett tolvajnyelvi vagy argó-szótárakat.
Az államszocializmusban azonban „betiltották” a szlenget, a burzsoá korszak
csökevényének tartották. Fölülről kezdeményezett nyelvművelő mozgalommal
szerették volna kiszorítani (mint annyi más, ez sem sikerült). Argószótár
nélkül nem is volt meg a rezsim: a belügyminisztérium készíttetett egyet a
nyomozóknak, szigorúan belső használatra. Jellemző, hogy a nyolcvanas évek
végén, amikor az Akadémiai Kiadó már közreadott szlengszótárt, annak
bevezetőjében még mindig figyelmeztetik az olvasót: itt csúnya szavakkal is
találkozhat, ezek veszélyessége nem vitás, ezért a mű nem serdületlen
korúaknak való!
A ma már az angolból vett megnevezéssel egységesen szlengnek hívott nyelv
reneszánsza a rendszerváltással (kétnyelvű szlengszótárak!), a tömegkultúra
frontáttörésével, az információrobbanással, a világháló és a mobiltelefon
elterjedésével érkezett el. Eredetileg diákok, zsiványok, városi szegények
és más csoportok különböztették meg magukat egy sajátos nyelvezettel,
amelynek szavai mára összekeveredtek, részben feledésbe merültek, részben
újjászülettek és születnek. Ez, mondhatni, divatjelenség is. – Egy-egy szó
széles körben elterjed, majd unalmassá válva kimúlik, mint például a jó bőr,
vagy a haláli, állati szavunk – említi Parapatics Andrea. Az utóbbi módosult
formában ma is él: jaj, de állat! – mondják valamire, ami nagyon jó.
Csúcsformáját futó divatszavunk manapság az angolból átvett fíling
(hangulat, érzés), amelyet főként fiatalok használnak – teszi hozzá Kiss
Gábor.
A kiadóvezető a szleng több fajtáját különbözteti meg. Az egyik köznyelvi
szó, amely a szlengben mást jelent, például dohány, alma. A másik csak
szlengben működik: krapek, top, dzsal. Léteznek szlengbe ferdített szavak,
ilyen az ubisali (uborkasaláta), a gimi (gimnázium). Előfordulnak olyan
szlengszavak, amelyeknek nincs is magyar köznyelvi megfelelőjük, ilyen a
span (ismerősnél több, barátnál kevesebb) vagy a markecoló (részegeket
megkárosító tolvaj).
A Szlengszótár szerzőjének jegyzetfüzetében máris ötven újabb szó szerepel.
Vagyis folynak a mű következő kiadásának előkészületei.