A kilencvenes években a politikai, társadalmi felszabadultsággal párhuzamosan a szleng elfogadottsága is nő - állítja Kis Tamás nyelvész (38 éves), a Debreceni Egyetem adjunktusa, egyebek mellett a Bakaduma című katonai szlengszótár szerzője. Szerinte a szleng voltaképpen a kis közösségek, embercsoportok "kódolt" nyelve, amelynek révén a tagok meghatározhatják identitásukat, helyüket a csoporton belül, valamint viszonyukat a "külvilághoz".
HVG: Szociológusok, illetve a társadalom lélektanával foglalkozók azt állítják, az elmúlt tíz évben a köznyelv is egyfajta demokratizálódáson ment át, nőtt a szlengbeszéd presztízse. A téma szakértőjeként egyetért ezzel?
K. T.: Igen. És nemcsak Magyarországon történt ez így, hanem a többi volt szocialista országban is. Ez a nyelvi felszabadulás összefügg a politikaival: levetjük a régi rendet, s megújítjuk kifejezési lehetőségeinket is, hiszen a nyelvben is visszaköszön egyfajta szabadságvágy. Vágy a konvenciók felrúgására, a hagyományos normák megsértésére. A szintén felszabadult írott médiumok vagy a közvetlenkedő kereskedelmi rádiók ehhez nagyban hozzájárultak. Az ifjúsági nyelv kapcsán már a hatvanas-hetvenes években is gyakran emlegették, hogy a fiatalok lázadni akarnak, szembefordulnak a felnőtt társadalom értékrendszerével, felrúgják azt, s ezért építenek a beszédükbe tolvajnyelvi és trágár szavakat. Valamiféle rejtett presztízs működik tehát, mert nem a bűnözői életforma a vonzó, hanem a nyelvi szabadság. A szinonimák világosan mutatják, hogy a szleng a csoport, a beszélő számára fontos dolgokat nevezi el. Ha az adott közösséget mondjuk a szexualitás vagy a gyilkosság foglalkoztatja, akkor az azzal összefüggő szókincsét veti el, és teremt a helyébe újat, de ha a beszélők érdeklődésének középpontjában szent dolgok állnak, akkor azokat szlengesítik. Például egy debreceni egyetemista albérlet - melyben mélyen vallásos diáklányok laknak - szlengjében a Bibliának a szakirodalom, az imádkozásnak pedig a telefonálás a megfelelője.
HVG: Eszerint bármilyen, a közbeszédtől eltérő nyelvhasználat szlengnek nevezhető?
K. T.: A szleng a kiscsoportok sajátos nyelvhasználata, amely a hétköznapi kommunikációban jelen van mindig és mindenhol, ahol többé-kevésbé zárt emberi közösségek jönnek létre. Ráadásul szleng az, amit a beszélő annak szán; persze ez is, akárcsak a nyelv, csak társas kapcsolatokban létezhet. Az is igaz, hogy a szleng alsó szintű nyelvi forma, hiszen a legbizalmasabb szinteken használjuk. Itt a szint nem minőségi különbséget jelent, hanem azt, hogy bizonyos nyelvi elemeket, szavakat, fordulatokat, meghatározott szituációkban használunk.
HVG: Mennyire gyakori jelenség, hogy a köznyelv szlengszavakkal dúsul?
K. T.: Az első világháborús bakák hozták be a megijed szinonimájaként a begyullad kifejezést, amely eredetileg a gyújtógránátra és annak hatására vonatkozott. Vagy a bedöglik, amely eredetileg egy nyelvjárási kifejezés volt, és azt jelentette, hogy a tojásból nem kel ki a csirke, azaz beledöglik. Namost a hadseregben akkortájt jelent meg a tojás alakú kézigránát, amely ha nem működött, akkor ugye bedöglött. Innen már csak egy lépés, amikor valamely üzemképtelen szerkezetre, gépre, netán szituációra mondjuk ugyanezt. Vagy ott van a kilencvenes évek közepétől már a köznyelvbe is beemelődött lenyúl kifejezés, amely a lopni ige tolvajnyelvi szinonimája, s ma már annak túlságosan is bántó éleitől megszabadított, felettébb kifejező, finomított változata, amely ráadásul hűen tükrözi a nyelvnek a társadalmi változásokat rugalmasan követő mivoltát is.
HVG: Sokan mégis úgy vélik, a szleng nem más, mint trágár, durva és agresszív beszéd. Miért kellene akkor lelkesednünk a szleng ön által előbb kifejtett nyelvújító funkciójáért?
K. T.: A szleng és a trágárság kapcsolata közösségfüggő, önmagában a szlengnek nincs köze a trágársághoz. A szleng szókészlet, címszavakkal és hozzájuk rendelt jelentésekkel. A mindennapokban pedig nyelvhasználati forma, amely szociálpszichológiai jelenségekkel, tényezőkkel függ össze. Jelezni kívánom, milyen közösséghez tartozom, az identitásomat pedig a beszédemen keresztül határozom meg. A szleng pontosan megmutatja, hogy az adott közösség mivel foglalkozik, mit tart értéknek, s ezek között mi a sorrend.
HVG: Ha jól értem a okfejtését, akkor minden emberi közösség, legyen bár összetartozásának alapja az életkor, a szakma, a hivatás, a hobbi vagy az adott élethelyzet, előbb-utóbb megteremti a maga sajátságos nyelvhasználatát, kifejezésrendszerét, szlengjét, amelyet csak a beltagok értenek igazán? Ez nem csak olyan csoportokra vonatkozik, amelyek titkolni akarnak valamit a többség elől?
K. T.: Egy-egy szleng gyakran csak azért tűnik titkosnak, mert mások nem értik, de ez nem tudatos elrejtés. Való igaz, a hamiskártyások vagy az autótolvajok nyelve többnyire tudatosan megválasztott nyelvi formulákból áll, sőt ők a siker érdekében havonta vagy akár hetente cserélhetik a kulcsszavakat. Igaz, a különböző szakmák művelői is kialakítanak szakzsargonokat, szaknyelveket, amelyeket az avatatlanok egyáltalán nem értenek, mivel nem is találkoznak azokkal a speciális eszközökkel, teendőkkel vagy jelenségekkel, amelyeket e szaknyelvek megneveznek. Normál közösségi körülmények között ez nem így működik, sőt éppen az ellenkezője az igaz, a szleng éppenhogy figyelemfelkeltésre, az elkülönülés jelzésére szolgál. Érdekes adalék, hogy az 1700-as évek utolsó harmadában tűntek fel az első "szlengkutatási" szójegyzékek, pontosabban tolvajnyelvi szótárak, méghozzá bírósági jegyzőkönyvek formájában. Ezek egyikét a helytartótanács szét is küldte az országban, mondván, ha valaki ilyen lajstromba vett szavakat használ, azt fogják el, mert az illető biztosan tolvaj.
HVG: S mivel magyarázza, hogy amikor ma a szlengről beszélünk, óhatatlanul a fiatalok, a margóra szorítottak, a bűnözők nyelvhasználatát hozzuk fel példaként?
K. T.: Tény, hogy a szakirodalom a fiatal, alacsonyan iskolázott, alacsonyabb társadalmi osztályhoz tartozó személyeket nevezi meg tipikus szlenghasználóként. Holott inkább arról van szó, hogy mondjuk egy műveletlenebb férfiközösségben markánsabban van jelen a szleng. Egész pontosan az általuk beszélt közös nyelv jobban megüti a kívülálló fülét, mint mondjuk a női közösségeké. Mert agresszívabb, élénkebbek a képei, a beszédszituációk élesebbek. A műveletlen ember szűkebb nyelvhasználata, szókészlete miatt több élethelyzetben használja a szlenget.
HVG: Mégis mi az oka a szleng létrejöttének?
K. T.: Végső soron az emberi evolúcióban kell keresni a választ. A legújabb nyelvészeti és viselkedéstudományi kutatások szerint a beszéd egyik legősibb funkciója - az ehhez viszonyítva másodlagos információátadáson túl - a közösségek fenntartása. Míg az emberszabású majmok kurkászással - egymás szőrzetének tüzetes átvizsgálásával, rituális tisztogatásával - oldják fel a csoporton belüli feszültségeket, addig ezt az ember már beszéddel teszi. A szlengbeszéd, vagyis az adott csoport közös nyelve, bármily furcsa, ezt a célt is szolgálja. Ráadásul a szleng - azzal, hogy szóképeivel, hasonlataival világos útmutatást ad - segít viselkedni és eligazodni is. Az újoncok számára személyes találkozás nélkül is tudható, hogy a Zseboroszlánként emlegetett ezredparancsnok-helyettestől jobb tartani, hiszen - mint neve is mutatja - amilyen alacsony, olyan rosszindulatú és nagyhangú ember. Aztán: nem véletlenül terjednek a seregben az olyan közmondások, mint hogy "ami kerek, viszik, ami szögletes, gurítják". Ezek révén a közösségbe újonnan bekerülők nagyon gyorsan és pontosan kiigazodnak a helyi viszonyokban.
HVG: Ha a szleng így egyfajta térképként és stresszoldóként működik, minek tulajdonítja a játékosságát vagy az olyanfajta összekacsintást, mint mondjuk, amikor az orvosok egymás között etilapunak vagy etilanyunak nevezik az alkoholbeteg férfiakat és nőket?
K. T.: A szleng keletkezése mindenképp feltételez egyfajta érzelmi töltést, hiszen egy zárt közösségben alakul ki. A szlengben beszélés együtt jár egyfajta fanyar, olykor cinikus humorral és az e mögött húzódó, ezt alátámasztó könnyed, gyakran nyegle viselkedésmóddal és világszemlélettel. A köznyelvi sztenderddel összevetve a szleng szókincse bővelkedik a lenéző, lekicsinylő stílusárnyalatokban. Az ekképpen beszélő a megnevezett dolgokat, jelenségeket erős - tegyük hozzá: negatív - kritikával szemléli, és ezt tréfás, ironikus vagy éppenséggel sértő és durva formában ki is fejezi.
Vajna Tamás
HVG - 2001/2. - 2001. január 13. - 45-46. oldal HVG -Interjú interjú