Cél a tudományos munkára nevelés

Dr. Kis Tamás egyetemi adjunktus 1988-ban szerzett magyar–finnugor szakos diplomát a KLTE-n, 1991 óta bölcsészdoktor, 1996 óta PhD. fokozata van. Érdeklődése elsősorban a szociolingvisztikára (ezen belül leginkább a szlengre) és a névtanra irányul. Rendszerint leíró és történeti nyelvészeti órákat egyaránt tart — olvasható a száraz bemutatás a debreceni magyarszakosok Tantervi útmutatójában. Hallgatói szerint nála nagyon alaposan kell készülni a vizsgákra, szakmailag abszolút tökéletességre törekszik, ugyanakkor nagyon jó hangulatú órákat tart, szívesen sztorizik, és mindenkivel tegeződik. Vele beszélgettem nyelvészetről, szlengről, tanításról.

— Elsősorban a szlengkutatás a szakterületem, de természetesen voltak más témájú publikációim is, például a névtan és a helynévkutatás témakörében is, hiszen ember sok minden iránt érdeklődik, ebben-abban el is mélyülhet egy kicsit (mondjuk a csárda- és kocsmanevek világában). Ehhez járul még az oktatás. A debreceni egyetem magyar nyelvészeti tanszéke nem nagy, sokféle területtel kell foglalkozni a tanítás során, és ezek némelyike akár szakterületté is fejlődhet.

— Miért éppen a szlenget választottad?

— Nem tudom. Talán a szleng választott engem. Negyedikes gimnazistaként témát kerestem az OKTV-dolgozatomhoz, és az ifjúsági nyelv volt az egyetlen a meghirdetettek között, ami érdekesnek tűnt. Így elkezdtem beleásni magam az ifjúsági nyelv szakirodalmába, és írtam egy jól sikerült dolgozatot saját ifjúsági nyelvünket és az addigi kutatások eredményeit bemutatva. Aztán az egyetem előtt előfelvételisként egy évet a hadseregben töltöttem, ahol — hogy valami értelmet nyerjen az az idő — az általunk használt katonai szlenget gyűjtöttem. Ehhez aztán később újabb adatok gyűltek, és ezekből született meg a katonai szlengszótár. (Kis Tamás: Bakaduma. Bp., 1992. — ÜSz)

Miközben ez a nyelvi anyag szótárrá rendezte önmagát, megéreztem, utóbb pedig rájöttem, hogy itt sokkal lényegesebb dolgokról van szó, mint néhány jópofa kifejezésről. A szleng segítségével a nyelv, az emberi nyelv legfontosabb tulajdonságait ismerhetjük meg. A szleng ugyanis nem nyelvrontás, nem a nyelvi szervezet egészsége és szépsége érdekében eltávolítandó daganat, hanem éppen ellenkezőleg, a nyelv sajátos struktúraalkotó tényezője, amely minden beszélt nyelvnek minden korszakában jelen van. Úgy gondolom, a szlenget kiemelt módon kell tanulmányoznunk, mert ez az a nyelvváltozat, amelyik bizonyos tekintetben a legtöbbet mutathatja meg abból a rejtélyes, titokzatos valamiből, amit emberi nyelvnek nevezünk. A szleng megismerése által a nyelv és a nyelvet használó ember, az emberi nyelvhasználat örök törvényszerűségeinek megértéséhez kerülhetünk közelebb.

Éppen ezért számomra manapság már nem a konkrét nyelvi anyag az igazán izgalmas, hanem a szleng elmélete. Mint ahogy a nyelvészetben sem az az érdekes, hogy egy mondatban mi az alany és mi az állítmány, hanem annak a vizsgálata, hogy hogyan teremt magának egy közösség nyelvet, hogyan tükröződik ez a közösség a nyelvében, hogyan segíti a nyelv a közösség életét, milyen szerepe van. Amíg az ember eljut idáig, sok mindennel találkozik. Amikor tizenkét évesen úgy döntöttem, hogy nyelvész leszek, azt hittem, az összehasonlító nyelvészet a nyelvészet, mert egy véletlenül a kezembe került könyvben (Tótfalusi István: Bábel örökében) ezzel találkoztam. Innen indultam, sokat botladozva, s az utóbbi években már talán sikerült eljutnom a társasnyelvészet (félrevezetőbb magyar nevén: szociolingvisztika) kapujáig.

— Mivel foglalkozol most, és milyen terveid vannak?

— Ma délelőtt például éppen egy 1783-ban keletkezett német tolvajnyelvi szójegyzék közzétételén ügyködtem. Ha hetekben nézzük, hogy éppen mit csinálok, akkor Várnai Judittal közösen szerkesztjük az általam indított Szlengkutatás című könyvsorozat negyedik kötetét. Ha még távolabbi, hónapok távolában lévő célt nézek, akkor a Szabó Edina révén készülő magyar börtönszleng szótárának szerkesztési feladatait említhetem. Ezután következhet majd egy régebbi tervem megvalósítása, a tizennyolcadik századi zsiványnyelv monografikus feldolgozása.

— A tanítás mit jelent számodra?

— Mire elvégeztem a középiskolát, egy dolog biztos volt számomra, hogy tanítani nem akarok. Nem éreztem magamban elegendő türelmet és következetességet ahhoz, hogy jó tanár legyek. És ráadásul nem akartam olyan nehéz esetekkel foglalkozni, amilyen én is lehettem a tanáraim számára. Aztán úgy alakult az életem, hogy itt maradtam az egyetemen, ahol azonban a kutatás mellett oktatás is folyik. Vagy még inkább: elsősorban oktatás folyik. Az egyetemi oktatás persze nem olyan, mint a középiskolai tanítás. Aki már az egyetemre bekerült (legalábbis a legutóbbi időkig), képes arra, hogy a szükséges tényanyagot megtanulja, épp ezért számomra fontosabb, hogy egy egységes szemléletmódot, a tudomány logikáját közvetítsem.

Ennek a közvetítésnek a mikéntje is nagyon fontos. Nem szeretem a „tudományos nagyképűsködést”. Nem szeretem, ha egy előadó tudománya mögé bújva, a hétköznapi ember számára érthetetlen módon beszélve, homlokát a súlyos tudományos gondoktól ráncolva misztifikálja azt, amiről beszél. A tudomány ugyanúgy él, mint mi. Például szeret nevetni, szereti a vicceket és az anekdotákat. Ezért szoktam én, ha úgy alakul „komolytalankodni” az óráimon. Így szeretek órát tartani. Ha ez tanítás, akkor szeretek tanítani. Bár ez számomra leginkább mesélés, én mesélni szeretek.

Vannak hallgatók, nyilvánvalóan nem mindenki, akik szeretik az ilyen órákat és tanárokat, azok kedvelik az én óráimat is. Azonban néhány év tanítás és vizsgáztatás után arra is rá kellett jönnöm, hogy nemcsak az a fontos, hogy engem vagy az óráimat szeretnek-e: a tudományterületemet is képviselnem kell. Már csak ismeretlensége miatt is. Mert például az egyetemre érkező magyar szakosok többségének fogalma sincs arról, hogy mi a nyelvészet. Jobbik esetben a középiskolai nyelvtanórákkal azonosítják (engem a világból ki lehetett volna kergetni az iskolai nyelvtanórákkal), rosszabbikban a nyelvműveléssel, aminek meg semmi köze sincs a tudományhoz (sőt a nyelvhez se sok). Ezeknek az embereknek a „tudomány logikáját”, azaz hogy mi a tudomány, mi a nyelvészet, nem taníthatjuk meg csak szavakkal. Ezt verejtékes munkával ki-ki maga tanulhatja meg. Ha valaki talál egy őt közelről érintő témakört, amit kutatni kezd, akkor indul el igazán a nyelvészet felé. Mindig van néhány (néha meg egészen sok) ember, akiket kutatóként érdekel a nyelvészet és nem tantárgyként. Velük foglalkozva nyer igazán értelmet a munkánk: a hallgatók tudományos munkára nevelése az egyetemi oktatás értelme.

— Mennyire alakítod tudatosan a diákokkal való kapcsolatodat?

— Leginkább hagyom úgy alakulni, ahogy alakul. Lehet persze apró trükkökkel élni, de az emberi kapcsolatok végül is szeretnek maguktól kialakulni. A hallgatókkal való viszony egyébként is a mindig változó kategóriába tartozik, amit az óra időpontjától a köztünk lévő (és sajnos egyre növekvő) korkülönbségig sok minden befolyásol. Tíz-egynéhány éve még inkább baráti volt. Volt olyan csoportom, akik eljöttek hozzánk Mikulás-műsort tartani a lányomnak vagy elmentünk együtt színházba. Manapság már ritkábban szövődnek ennyire szoros kapcsolatok. De hát manapság már az egyetem is más, és biztosan én is más vagyok. Ez persze nem panaszkodás, hiszen mostanság is megállítanak beszélgetni a folyosón, és az se ritkaság, hogy valaki beugrik hozzám csak úgy dumálni egy kicsit.

— A vizsgáztatás milyen gondolatokat ébreszt benned?

— Nem szeretek vizsgáztatni és számon kérni. A legutolsó szigorlati napunkon nyolctól ötig vizsgáztattunk. Rémálom ennyit egy helyben ülni, inkább futnék ennyi ideig. Ettől függetlenül igyekszem következetes lenni. Az, hogy mennyire vagyok szigorú, a tantárgytól függ. A választható óráimon a számonkérés sokkal enyhébb, mint mondjuk a szigorlaton. De hát ezeknek az egyetemi képzésben is más a szerepe, és persze hatalmas különbség van a megtanulandó anyagban is.

Egyébként 1987 óta, mióta tanítok, csak egy esetre emlékszem, amikor utólag megbántam, hogy olyan jegyet adtam, amilyet. Az ottani bölcsészkar indulásakor a Miskolci Egyetemen is tartottam órákat. A legelső vizsganapon a legelső vizsgázónak négyest adtam, mert bár tudogatott elég rendesen, nem éreztem tökéletesnek a feleletét. A vizsgaidőszak végére rá kellett jönnöm, hogy nála jobb felelő nem is volt, így aztán üzentem érte, és kijavítottam a jegyét ötösre.

Üveges Szilvia

Megjelent a Továbbtanulás c. országos diáklap 9/6, 2001. október–novemberi számában (13–14).