Szabó Dávid

Így beszéltek a táposok^[1]

Adalékok a magyar katonai argó vizsgálatához

 

Ma már nem kell ahhoz különösebb bátorság, hogy valaki az argót ill. szlenget^[2] univerzális, tehát nyelvtől független, általánosan emberi jelenségként kezelje, és feltételezze, hogy potenciálisan bármely nyelv vagy dialektus létrehozhatja a maga argóját ill. argóit. Nyilvánvaló, hogy az argó kialakulása alapvetően a társadalmi-gazdasági fejlődés kérdése: egy falu például valószínűleg túlságosan szűk közösség ahhoz, hogy a szó szoros értelmében vett argó kialakulhasson, ami természetesen nem jelenti azt, hogy a városi argóból kölcsönzött szavak ne lehetnének-lennének jelen mondjuk a falusi fiatalok nyelvhasználatában, vagy hogy a másik kizárásának nyelvi lehetősége nem létezik egy kisebb közösségben. De az argó elsősorban (nagy)városi jelenség, és teljes joggal feltételezhetjük, hogy mint ilyen a társadalmi fejlődés egy bizonyos pontján kialakul a világ városaiban, kontinenstől vagy nyelvcsaládtól függetlenül.

Az is igaz ugyanakkor, hogy az argó ill. az ahhoz hasonló, elsősorban a szókincset érintő, marginális, „nonkonvencionális”^[3] nyelvi jelenségek különböző nyelveken belül erősen eltérő fontossággal bírnak, legyen szó akár az argóelemek tényleges gyakoriságáról, akár pusztán a beszédközösség szubjektív benyomásairól. E sorok írójának például egy észt nyelvészhallgató azt a kijelentést tette, hogy az észtben gyakorlatilag nincs az argónak megfeleltethető nyelvi réteg, ami feltehetőleg nem felel meg a valóságnak,^[4] arra azonban mindenképpen utal, hogy az argó státusa, megítélése valószínűleg más Észtországban, mint nálunk, ahogy a franciák is észrevehetően tudatosabban viszonyulnak a saját argójukhoz, mint mondjuk a magyarok, és a mindennapi beszélt franciát is sűrűbben átszövik - legalább is benyomásunk szerint - az argóelemek, mint a magyart.^[5] Természtesen annak a kérdésnek a megválaszolása, hogy a különböző nyelvek funkcionális vagy lexikológiai szempontból alapvetően hasonló argói miért  bírhatnak mégis alapvetően más fontossággal egy adott beszédközösség szempontjából, alapos és kiterjedt kontrasztív szocio- és pszicholingvisztikai kutatásokat igényelne.

Anélkül, hogy belemerülnénk az argó definíciójának problematikájába, fontos itt leszögezni, hogy argón olyan, elsősorban a szókincset érintő nyelvváltozatot értünk, amelynek használata révén egy társadalmi-szakmai csoport vagy réteg többé-kevésbé tudatosan elkülönül a beszélők tömegeitől, egyszerre fejezvén ki másságát és együvé tartozását. Ezek szerint tehát az argó titkossága fontos, de nem alapvetően szükséges feltétel. A XX. század folyamán sok országban, így az Egyesült Államokban, Franciaországban és Magyarországon is létrejött egy közargónak^[6] nevezett speciális regiszter, amely a szűkebb társadalmi csoportokon-rétegeken felül, az egész társadalom szintjén jelentkezik mint egy általánosan használt argotikus nyelvváltozat. Ennek a kialakulásában a társadalmak és azokon belül az oktatás és a kultúra  demokratizálódásán, az írott és elsősorban az elektronikus sajtón túl rendkívül fontos szerep jutott az általános hadkötelezettségnek.

Ez a dolgozat, amely egy nagyobb kontrasztív francia-magyar argóvizsgálathoz kapcsolódik^[7] néhány adalékkal kíván szolgálni az argó univerzalitásának kérdésköréhez az argószókincs kialakulása főbb kategóriáinak áttekintése révén. A magyar példák a nyolcvanas évek katonai argóját reprezentálják és a szerző saját, szombathelyi gyűjtéséből ill. a Kis Tamás-féle A magyar katonai szleng szótárából származnak. Ezek összevetése francia szavakkal és kifejezésekkel a francia argókutatás hagyományos kategorizálását szem előtt tartva annál inkább érdekes lehet, hogy két egymástól viszonylag távol álló - finnugor és indoeurópai - nyelv viszonylatában mutat rá véleményünk szerint arra, hogy az argószókincs létrejötte tekintetében több a hasonlóság, mint a különbség.

Ebben a cikkben hely hiányában a katonai argó funkcionális vagy szociolingvisztikai jellegű elemzésével ill. ezek kontrasztív vonatkozásaival nem tudunk foglalkozni. Az azonban vitathatatlan, hogy a katonaság - országtól és nyelvtől függetlenül - az argó kialakulása szempontjából ideális terepet biztosít. Az eltérő társadalmi rétegből, különböző vidékekről származó, más és más kulturális háttérrel rendelkező fiatalok kényszerű egybezártsága, a kinti világtól alapvetően különböző laktanyabeli valóság és az ahhoz kapcsolódó szakkifejezések szinte elkerülhetetlenül vonják magukkal egy speciális, marginális szókincs kialakulását. Ez a szókincs részben a különböző városok, régiók (köz)argójából, bizalmas nyelvhasználatából vagy akár nyelvjárási elemeiből táplálkozik, másrészt a katonai szakzsargonra, bizalmas jelleggel használt szakkifejezésekre, ill. ezek játszi változataira épül. A katonai argón belül is megkülönböztethetünk bizonyos alcsoportokat, így a tisztek-tiszthelyettesek valamint a sorkatonák argója is eltér egymástól, hiszen az argó létrejöttének egyik fontos lélektani feltétele éppen az, hogy a honvédség kötelékébe nem éppen önkéntes alapon bekerült sorkatonák már csak nyelvi tekintetben is igyekeznek elkülönülni a másik oldaltól; természtesen a tisztekétől gyakran eltérő társadalmi-földrajzi hátterük, a tisztektől külön, egymás közt töltött sok idő, a katonaélet más oldalról-szempontból való megközelítése is sajátos szóhasználat kialakulásához vezet. E szókincs egy részét valószínűleg csak megszokásból vagy „jobb híján” használják a katonák, de használatát más esetekben alapvetően motiválhatja a másság ill. az együvétartozás kifejezésének igénye. A titkosságnak nyilvánvalóan kisebb szerep jut, hiszen felettes jelenlétében egy honvédnak nem igazán ajánlatos „érthetetlen” szavakat használnia. De a katonai argó rétegződése nem csupán a hivatásosok és a besorozottak viszonylatában valósul meg: például a nyolcvanas években még általános gyakorlatnak számító előfelvételis rendszernek megfelelően behívott leendő egyetemisták nemcsak a hivatásos állománnyal, hanem az őket elkényeztetett úri gyerekeknek tekintő, hosszabb ideig szolgáló „tizennyolc hónaposokkal” is szemben találták magukat, és ezért részben a tudatos elkülönülés céljával, másrészt a nyilvánvalóan amúgy is meglévő nyelvhasználati különbözőségük miatt a katonai argón belül is egy sajátos változatot hoztak létre.

 

A katonai argószókincs kialakulásának rövid áttekintése - francia kontrasztív példákkal

 

Az argó szókészlete, a francia argókutatásban hagyományosnak tekinthető megközelítésnek megfelelően, eredetét tekintve alapvetően három nagy csoportba osztható: jelentés-behelyettesítés, alak-behelyettesítés ill. kölcsönzés útján születik meg a köznyelv szókincsének bizonyos elemeit felváltó argószó.^[8]

 

Jelentés-behelyettesítésről akkor beszélünk, ha egy lexikai elemen alaktani szempontból nincs semmi furcsa, látszólag teljesen hétköznapi köznyelvi szóval állunk szemben, adott esetben csupán a kontextus vagy a beszédszituáció árulkodik arról, hogy a jól ismert szó jelentése körül „valami nincs rendben”. Egyfajta „jelentéscsúsztatás” révén ugyanis az eredeti hangalak már nem a megszokott személyt, tárgyat vagy fogalmat idézi fel. A többi katonához képest fiatalabb, általában véznább előfelvételisekből így lett metaforával a tápos csirkéből rövidült tápos, a gyakorlótéren szaladgáló lövészből nyúl, az első- és a harmadidőszak között gumiként nyúló másodidőszakos katonából gumi. A hosszú folyosó, amelynek felmosáskor szinte neki kell futni a felmosófával szintén egy ki nem mondott összehasonlítás eredményeképpen viseli a repülőtér elnevezést. A felmosóronggyal borított fa formai hasonlóság alapján kapta a fóka nevet, ebből keletkezett a fókázik, azaz „felmos” ige. Szintén formai hasonlóság rejtőzik a rohamsisak ironikus rohambili elnevezése mögött. A két szituáció közti feloldhatatlan ellentét magyarázza az ezredsorakozó értelemben használt ezreddizsi kifejezés komikumát.

A metaforák sorát még hosszasan lehetne folytatni. A francia argóban is a metafora a jelentés behelyettesítés leggyakoribb alcsoportja: jelentéscsúsztatás révén veszi át például az eredetileg hurkafélére vonatkozó andouille a „buta, együgyű vki” jelentést. A köznyelvi referens, a pettyhüdt, amorf jellegének köszönhetően a metafora alapjául szolgáló hentesáru az argotikus használat esetén már csak úgynevezett másodlagos jelentésként van jelen, amely jelentősen hozzájárul az új szó kifejezőerejéhez. A mai francia ifjúsági nyelvre jellemző példa a sovány lány jelentésű findus, ahol a mirelit halszelet vékonysága a metafora alapja.

A jelentés-behelyettesítésen belül fontos szerep jut a metonímiának is: a rész-egész viszonyának megváltoztatására érdekes példa a szöcske, a katonai gyakorlótér, amely az ott sűrűn előforduló, és a velük együtt ugrándozó katonákra emlékeztető rovarokról kapta a nevét, azaz a metonímia alapja itt is egy metafora. Klasszikus francia példa a nyaktiló értelemben használt, eredetileg borotvapenge jelentésű gillette.

Jellemzőnek érzett jelző is válhat egy köznyelvi szó argotikus megfelelőjévé. Ilyen a még feltűnően rövidre nyírt hajú elsőidőszakos katonák gúnyneve, a kopasz, vagy a leszerelés előt állóknak kijáró öreg, amelyet metaforként is magyarázhatunk, ui. másfél év alatt a katona olyanná válik, mint egy tisztességben megőszült öregember. A jelző megválasztása ellentéten is alapulhat: a katonai bakancsban, a surranóban mindent lehet csinálni, csak éppen könnyedén surranni nem. A franciául épithète de naturenek nevezett eljárásra tipikus példa az alvilági argóban a bíróra használt curieux (kiváncsi), vagy az óra jelentésű tocante, „ketyegő”, amely egy újabb francia-magyar párhuzamra hívja fel a figyelmünket.

Mivel a szakzsargonnal, így a katonai zsargonnal ellentétben az argóelemeket egyfajta pontatlanság jellemzi, így nem meglepő, hogy az argóban gyakran egy argóelem szinonimájává válik egy olyan szó, amely a köznyelvben legalábbis hasonló jelentéssel bír, mint az argóelem kiindulási pontjaként funkcionáló köznyelvi szó. Így lesz a kopaszból kopár vagy sivár, noha a mindennapi nyelvhasználatban a három szó nem, vagy csak nagyon speciális esetben tekinthető szinonimának. Hasonló alapon vonatkozhat a francia argóban majd’ minden gyümölcs az emberi fejre (pl. cassis „fekete ribizli”, citron „citrom”, coco „kókuszdió” stb.).

A homonimikus vonzás, a véletlen formai hasonlóság is vezethez új lexikai elemek születéséhez. Ezekben az esetekben gyakran játékos torzításról van szó, egyfajta szójátékról, azaz tudatos elhallás eredményez komikus hatású új szót ill. kifejezést. Ebbe a csoportba tartozik a sajátos katonai szintaxissal megfogalmazott Villany leolt! parancs megszemélyesítése Villany Leó formában, a géppisztoly géppityunak való becézése, vagy különböző rendfokozatok tréfás megfeleltetése: az al- ill. főhadnagyból al- és főhangya, a főtörzsőrmesterből rövidüléssel fatörzs lesz. Érdekes illusztrációja a homonimasornak az, amely a szívástól az obrájenig vezet. A nyolcvanas években a közargóban is általánossá lett, és nem feltétlenül katonai argó eredetű szív ige és az ennek megfelelő szívás főnév a férfiúi ill. állati hímtag kényszerű, tehát abszolút negatív konnotációjú megszívásának képéből indul ki, azaz a szívás (vagy annak szinonimája, a szopás) kellemetlen, rossz helyzetre, állapotra vonatkozik. A klasszikusan ehhez kapcsolódó élethelyzet maga a katonaság, valamint a hozzátartozó tevékenységek, természetesen a pihenést, hazautazást stb. kivéve. A szívást ihlető kép alapvető kelléke, a hímvessző inspirálta, formai hasonlóság alapján, az oboa metaforát. A szívás szinonímájává lett oboa csonkolással és kicsinyítő képző hozzáadásával obivá alakult, ez utóbbi pedig a nyolcvanas évek közepén (is) rendkívül népszerű Csillagok háborúja egyik hőse (Obi-van Kenobi) homonimikus vonzásának hatására lett obi-van, majd egy filmekből, regényekből visszaköszönő ír családnév analógiájára obrájen. Ez utóbbi amúgy tudomásunk szerint kérészéletű szónak bizonyult. A homonimikus behelyettesítés klasszikus francia példájaként említhetjük az aller à Niort kifejezést, amely szó szerinti jelentésben annyit tesz mint „Niortba menni”, valódi jelentése azonban tagadni. Ez a szójáték a Niort városnév és a nier (tagadni) ige alaki közelségén alapul.

A fent említett szavaktól feltétlenül külön kell kezelni a katonai zsargonba sorolható kifejezéseket. Mivel e téren a szakirodalom közel sem egységes, le kell szögeznünk, hogy zsargon alatt olyan lexikai jellegű marginális, nonkonvencionális nyelvváltozatot értünk, amely a játékos-titkos, gyakran pontatlan, sőt nem egyszer „költői” argóval ellentétben a pontosságra, a kommunikáció hatékonyabbá tételére törekszik. Talán nem túlzás azt mondani, hogy ami a köznyelvhez képest az argó ill. közargó, az a hivatalos szaknyelvhez képest a félhivatalos zsargon. Azt is fontos ugyanakkor hangsúlyoznunk, hogy a zsargon, az alapvető különbségek ellenére potenciális argó is egyben, hiszen mint speciális, a beszédközösség nagy része számára ismeretlen vagy kevéssé ismert szókészlet a zsargon is tökéletesen alakalmas lehet az elkülönülés-összetartozás kifejezésére^[9]. A katonai zsargonra példa az egy meghatározott típusú katonai ülőke közkeletű neve, a stoki, vagy bizonyos illegális, de a nyolcvanas években széles körben elterjed büntetésformák neve, mint pl. a kanalazás (a lefogott áldozatot hasra mért kanálütésekkel fenyítik) vagy a beöntés (szerencsére nem orvosi értelemben, csupán a körletet öntik fel bő vízzel). Ebbe a kategóriába tartozik a vágja ill. a berázza a centit kifejezés is: a leszerelést megelőző hónapokban ui. a katona úgy számolja a még hátralevő időt, hogy minden nap levág egy centimétert egy mérőszalagból; a centi másik alapvető funkciója, hogy az öregek azt rázva ébresztik rá a kopaszokat és a gumikat helyzetük reménytelenségére. Ide tartozik még a tovább szolgáló katona elnevezése, a téeszes, amelynek komikus hatása véletlen hangtani egybeesésből adódik. Ebben a dolgozatban megfelelő adatok hiányában nem törekszünk a magyar és a francia katonai argó összehasonlítására, de aligha lehet kétséges, hogy a francia katonai argóban is külön rétegként jelentkezik a nonkonvencionális terminus technicusokból álló zsargon.

 

Az argó szókészlet kialakulásának másik másik alapvető csoportját alkotják az ún. alak-behelyettesítéssel keletkezett új lexikai elemek. Ebben az esetben egy köznyelvi vagy már eredetileg is argónyelvi szó alakjának elváltoztatásával, elrejtésével jön létre új szó. A leggyakoribb eljárás a csonkolás, amelynek eredményét többnyire játszi képzők hozzáadásával tetézik meg.

A puszta csonkolásra példa az eltávozásból rövidült eltáv, amely egyben a hivatalos katonai nyelvhasználatot nagy mértékben jellemző adminisztratív jellegő rövidítéseket is jól illusztrálja. Az alezredesből csonkult némi szóvégi mássalhangzó változással az ales.

Lényegesen gyakoribb az az eset, amikor a csonkolással keletkezett új elem játszi képző hozzáadásával válik teljessé: ez a szó alakjának további elmaszkírozását és egyben játékosabbá, kifejezőbbé tételét is szolgálhatja. A mindennapi bizalmas nyelvhasználatban is gyakori -i kicsinyítő képzővel keletkezik a táposból a tápi, az őrmesterből az őrmi alak. A kopasz kopcsó és kopér formában is létezik, igaz, ez utóbbit tájnyelvi vagy legalábbis azt utánzó alak homonimikus behelyettesítésének is tekinthetjük. Végül alighanem az alakbeli hasonlóság is hozzájátszott a szakaszvezetőből keletkezett szakszi (vesd össze a szaxofon kicsinyítő képzős bizalmas nyelvi megfelelőjével) és a fogda jelentésű fogszi (a kutyafajta nevének homonimája) alakok sikeréhez. Érdekes példa a (Majd) rádöbbensz! rögzült kifejezésből (jelentése: „majd meglátod, hogy a dolgok úgyis rosszabbul alakulnak, mint képzeled”) csonkolással és kettőzéssel létrejött döb-döb.

A francia argóban és különösen a bizalmas nyelvhasználatban gyakoriak a csonkolással ill. a csonkolással + játszi képzéssel kialakított új lexikai elemek. Az első kategóriára lehet példa a facultéből rövidült fac (egyetemi kar, sőt általában maga az egyetem), ill. az alvilág nyelvhasználatában a maquereauból csonkult mac (strici). A játszi képzővel is ellátott alakokból talán még nagyobb a választék: a chômage (munkanélküliség) chômdu, a „dühös” jelentésű furieux melléknév furax alakot kap, a matérielből (felszerelés) matos, a cinémaból (mozi) cinoche lesz.

Érdekes viszont megjegyezni, hogy csakúgy mint a magyar argóban általában, a katonai argóban - legalább is annak általunk vizsgált szegmensében - sincs nyoma a kódolt titkos nyelvek használatának. Itt most elsősorban a napjaink francia ifjúsági nyelvhasználatában rendkívül elterjedt, a szótagok ill. hangok sorrendjének felcserélésével létrejövő verlanra gondolunk. Ez a hiány a magyarban annál inkább szembetűnő, hogy aligha van hangtani magyarázata (vö. pl. a mozinak egykor megfelelő zimó alak), ellentétben mondjuk az arabbal, amely általános vélemény szerint nem igazán alkalmas kiinduló pont a verlan típusú átalakításhoz. A magyar gyereknyelvből akad példa a nyelv szisztematikus kódolására („mit akarsz” => mivit avakavarsz), utalnak bizonyos nyomok egy, a század első felében a Gerbeaudban visszafelé beszélt, az írott alakból kiinduló játékos nyelvváltozat, az Obresz-nyelv egykori létére, de egy kód a franciához hasonló kiterejedt, szisztematikus használatáról magyar argóban ismereteink szerint nem beszélhetünk.

Bár nem tartoznak a szorosan vett argóhoz, de funkciójukat tekintve mégis közel állnak ahhoz bizonyos rögzült kifejezések ill. mondatok. Gyakran egyes elöljárók által előszeretettel használt kifejezések ironikus ismételgetéséről van szó: különösen az előfelvettek határolták el ily módon magukat feljebbvalóiktól áttételesen humoros formában, és vettek egyeben elégtételt bizonyos sérelmekért. Ilyen rögzült mondat például az „ugorjon ki a zsebéből, honvéd elvtárs” (magyarul vegye ki a kezét a zsebéből) vagy a „szép nem vagyok, de roppant geci” (amivel eredetileg bizonyos tiszthelyettesek biztosították a katonákat jóindulatukról). Más, a laktanyán kívüli közargóból eredő mondások (pl. „kevés vagy, mint mackósajtban a brummogás”) inkább humoros, frappáns jellegüknek köszönhetően örvendtek népszerűségnek. A „nem-e lehetne-e” szerkezet használata az előfelvételisek nyelvében jellemző példája annak, ahogy egy nyelvi hibának tartott, stigmatizált jelenséget ill. annak használóit éppen tudatos használata révén karikíroz egy közösség.

 

Az argószókincset létrehozó harmadik alapvető eljárás, az idegen nyelvekből ill. nyelvjárásokból való szókölcsönzés elemzése itt nem áll módunkban. A magyar argóban hagyományosan fontos szerep jutott az idegen (német, cigány, jiddis) eredetű elemeknek,^[10] és noha a kölcsönzés fontossága a francia argóban ehhez nem hasonlítható, mára az is nyilvánvalóvá vált, hogy a franciában sem hanyagolható el a kölcsönszók szerepe. A nyolcvanas évek magyar katonai argójában megítélésünk szerint nem estek nagy súllyal a latba a más nyelvekből átvett elemek, ugyanakkor a speciálisan a katonasághoz kötődő szavakkal együtt használt közargóelemek esetében természetesen nem ritkák a kölcsönszavak, így pl. a cigány eredetű csór vagy piál, amelyek más, szintén cigányból átvett szavakkal együtt sajátos kapcsolatot jelentenek a magyar és a francia argó között (vö. francia chour(av)er ill. pillaver). Ami a szorosabb értelemben vett katonai argót illeti, egyes szavak nyilvánvalóan tájnyelvi eredetűek, mint pl. az ember értelemben használt csóka (pl. jó csóka, vasi csóka), vagy a ténfereg jelentésű kolbászol. Szintén a semmittevéssel, a munkakerüléssel kapcsolatos, nagyon sűrűn használt ige a sunnyog. Feltétlenül érdemes lenne alaposabban megvizsgálni a régi, német (monarchikus) eredtetű, a félhivatalos katonai szaknyelvbe, azaz zsargonba tartozó szavakat, amilyen pl. a már korábban is említett stoki.

 

Ez a dolgozat csupán nagy vonalakban vázolta egy meghatározott argó szókészletének kialakulását. Az argó és használata számos más lényeges aspektusával nem állt módunkban érdemben foglalkozni. Ugyanakkor reméljük, hogy hasznosítható adalékokkal szolgáltunk a magyar katonai argó kutatásához, és hogy az autentikus, de kétségtelenül heterogén francia példákkal sikerült alátámasztanunk azt a feltevésünket, miszerint még alapvetően különböző nyelvek argóinak esetében is a lényeget tekintve több a hasonlóság, mint a különbség. 

 

Irodalom

 

BÁRCZI Géza: A „pesti nyelv”, Budapest, 1932.

CALVET, Louis-Jean: L’argot, PUF, Paris, 1994.

CELLARD, Jacques-REY, Alain: Dictionnaire du français non conventionnel, Hachette, Paris, 1980.

COLIN, Jean-Paul-MÉVEL, Jean-Pierre: Dictionnaire de l’argot, Larousse, Paris, 1990.

FRANCOIS-GEIGER, Denise: L’argoterie, Sorbonnargot, Paris, 1989.

GOUDAILLIER, Jean-Pierre: Comment tu tchatches! Dictionnaire du français contemporain des cités, Maisonneuve et Larose, Paris, 1997.

GUIRAUD, Pierre: L’argot, PUF, Paris, 1956.

KIS Tamás: A magyar katonai szleng szótára (1980-1990), a KLTE Magyar Nyelvtudományi Intézetének Kiadványai, 60. sz., Debrecen, 1991.

SZABÓ Dávid: A francia argó, in A szlengkutatás útjai és lehetőségei, szerk. KIS Tamás, Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 1997, 159-181. o.

 

 

 

 

La formation du vocabulaire de l’argot militaire hongrois

(résumé)

 

Il ne nous paraît pas particulièrement osé de parler de l’universalité des argots, le phénomène étant lié non pas à certaines langues particulièrement favorables à leur formation, mais à un certain niveau du développement socio-économique. On ne peut néanmoins pas nier que dans un pays comme la France, l’argot semble avoir une situation “privilégiée” par rapport à d’autres pays.

Le travail en question se propose de tirer certaines conclusions quant à l’universalité des argots en analysant les principaux procédés de la formation du vocabulaire de l’argot militaire hongrois du point de vue de l’argotologie française et en proposant également des exemples français.

Le corpus a été recueilli par l’auteur vers le milieu des années 80 et a été complété de quelques exemples pris dans le dictionnaire d’argot militaire hongrois de T. Kis. L’on peut considérer l’armée comme un milieu particulièrement propice à la formation d’un argot.

L’examen des différents procédés (substitution de sens, substitution de forme, emprunts) et la comparaison des mots et expressions hongrois à des exemples caractéristiques de l’argot français semblent corroborer l’hypothèse de départ: qu’il s’agisse d’une langue finno-ougrienne ou d’une langue indo-européenne, même si la langue transformée est bien différente, les procédés argotiques sont essentiellement les mêmes. Il faut cependant attirer l’attention sur certaines différences notables comme l’absence dans l’argot (militaire) hongrois des langages codés qui ont joué un rôle particulièrement important dans l’histoire des argots français.