Magyarországon a szlenget - vagy ahogy régen nevezték: fattyúnyelvet, tolvajnyelvet, jassznyelvet, argót - sokáig nem vették komolyan a szakemberek, lebecsülték, nem tekintették az édes anyanyelv szerves részének. Csúf elferdülésnek, deviáns megnyilvánulásnak minősítették, amelyet önmagára adó ember - néhány kedélyes kivételtől eltekintve - gondosan kerül.

Ez a hamis szemlélet az utóbbi tíz-húsz évben változott meg, de ezután is problémát okozott, hogy tudós emberek miként gyûjthetik össze azokat a szavakat, amelyeket számukra teljesen idegen környezetben használnak, így az alvilágban, börtönökben, a diákság vagy éppen egyszerû melósok körében, tehát olyan helyeken, ahol nem tudnak észrevétlenül elvegyülni és jegyzetelni.

Ám úgy tûnik, hogy a tudományos szemléletváltás szlengkérdésben rákényszerítette a nyelvészek egy részét, hogy feltalálják magukat. Annál is inkább, mert rá kellett döbbenniük, hogy a szleng nagyon elhúzott mellettük, és legalább meg kellene próbálni üldözőbe venni. Az első modern felfogású - s ha nem is teljességre törekvő, de teljes keresztmetszetet adó - magyar szlengszótár Kövecses Zoltán munkája volt éppen tíz évvel ezelőtt az Akadémiai Kiadó gondozásában.

Parapatics Andrea munkája - amelynek megjelentetését nem meglepő módon a magyar nyelv ügyét szívén viselő és főként szótárakra szakosodott Tinta Könyvkiadó vállalta - ennek kitûnő kiegészítése a maga kétezer szavával és főként azzal, hogy számos példamondatot és egy szinonimamutatót is tartalmaz.

Szlengszótárt olvasgatni rendkívül szórakoztató időtöltés: nem lehet mosoly nélkül hagyni, hogy a megzabolázhatatlan szavakat most megzabolázták. Parapatics Andrea is vállalta a lehetetlent mind a tudósok, mind a laikus olvasók örömére és az édes magyar anyanyelv javára.

Szerző: TSZ