Sándor Klára:
„Nyögdelleni, ez szép”. Galamus.hu, 2012. június 10.
(...)
Sokan összetévesztik a tabuszavak használatát a szlenggel – kétségtelen, hogy a szleng magában foglalhat ilyesmit, de nem azonos a kettő. Nem azonos a szleng a „tolvajnyelvvel” sem, a ténylegessel, amelyet éppen azért alakítanak ki zárt csoportok, hogy más ne értse, amit beszélnek egymással – titkos nyelvet nemcsak a bűnözők alakítanak ki, hanem a bűnüldözők, hírszerzők is, és titkos nyelvként működhetnek az orvosi szakkifejezések is, ha az orvosok célja éppen a titkolózás. Mielőtt valaki rávetné magát a titkos nyelvváltozatokra, azzal az érveléssel, hogy de mások nem értik: épp ez a cél a használatukkal, azaz ha tényleg titkosak, akkor tökéletesek. A titkolózó viselkedést el lehet éppen ítélni, de azt se célszerű ész nélkül, mert nyilvánvalóan szükség van rá, csak az nem mindegy, kik, mennyit és milyen célból alkalmazzák. Az viszont igaz, hogy a titkos nyelvváltozatokból jó néhány szó kerül a szlengbe – de ezzel éppen a titkosságát veszíti el.
A szlenget tehát egyáltalán nem könnyű meghatározni – frissiben elhíresült álokossággal azt is mondhatnánk, hogy a szleng is olyan, mint a középosztály meg a pornó, nehéz definiálni (egész tanulmánygyűjtemények próbálkoznak vele), de aki hallja, fölismeri. Csak ez a jópofizás itt sem igaz, mert egyrészt egyáltalán nem biztos, hogy ami az egyik embernél szlengnek számít, az a másiknál is: számtalanszor előfordul például, hogy az egyetemisták okéval válaszolnak tanáraiknak – nem azért, mert bunkók, hanem mert nekik az oké teljesen normális köznapi szó. Tanáraik többségének még nem, ebből aztán adódhatnak félreértések az udvariasság értelmezésében. A szleng meghatározására visszatérve: mégis lehet olyasmit találni, ami a szleng változataiban közösnek látszik. A szleng lényegében a külső, nyíltan elismert szabályoktól való eltérés: a csoportösszetartozás, a közös előismeretek, közös élmények jelzése – mindez természetesen egyben elkülönülés másoktól, a csoporton kívüliektől, mint mindig, amikor a csoportkohéziót erősíteni akarják. Ezért jelenik meg a nagyvárosokban, ahol a csoporthoz tartozás vágya bandákat hoz létre. Ezért alakul ki a börtönökben, ahol lényegében kötelező a külső elvárások semmibevételének jelzése, s ennek egyik legfontosabb kifejeződése a szleng, minthogy sem baseballsapka, sem kitűző, sem az öltözködés nem lehet jelen a csoportidentitást jelző kelléktárban (marad még a tetoválás, a különféle kézfogások, de a verbális viselkedés kétségtelenül a legjobban érzékelhető és a leghatékonyabb közülük). A szlenget a szabálytörés szabálya, az erő, lázadás, dac kifejezése köti össze a hasonló funkciójú trágárkodással – természetes, hogy a szleng sok változatának ez is része.
A csoportösszetartozás nyilvánvalóan közelséget jelent: ezért kötődik a szleng szorosan az informális stílusváltozatokhoz, és ezért jelenik meg a szakmai szleng – a „hivatalos” szakkifejezések mellett, merthogy azok, természetüknél fogva, szükségszerűen a stílusskála formális vége felé lökdösnék el a beszélgetést, és ez kényelmetlen távolságérzetet kelthetne a csoporttagok között. (Egy csapatban dolgozó orvosok, kutatók, informatikusok, újságírók, tanárok, alkalmazottak, építőmunkások beszélgetését hallgatva könnyen megfigyelhetjük a közösségre jellemző szakmai szlenget.) Úgy tűnik, a szlenget azért olyan nehéz pontosan meghatározni, mert funkcióját tekintve nem különbözik a nyelv többi változatától: egy közösség összetartozását jelzi más közösségekkel szemben. Amiben egy kicsit mégis eltér: ha több lehetőség közül választhatunk – például hogy olvasnékot vagy olvasnákot, ribizkét vagy ribizlit, embert vagy embört mondjunk –, akkor a sztenderd és nemsztenderd változat közötti választás természetesen identitást is jelöl, de nem föltétlenül tudatosan. A szleng viszont, ha tényleg szleng, tudatos választás eredménye: lényege éppen az, hogy jelezzük, saját csoportunk szabályai számunkra felülírják az elvárt nyelvi (azaz társadalmi) viselkedés szabályait – a szleng a legtisztább megjelenése a nyelvi választások identitásjelző funkciójának. A szleng tehát a nyelvi viselkedés egyik módja: a tudatosan fölvállalt szembenállás kifejezése egy nagy tekintélyű értékrenddel szemben – akár mert a kisközösséget fontosabbnak érzik (mondjuk a munkaközösségek), akár mert a nagy tekintélyű értékrendet ostobának gondolják, a lázadást pedig annak bármely formájában kötelezőnek (tinédzserek), vagy mert a feszes hierarchia a szelepnyitás nélkül elviselhetetlen volna (katonák), akár mert ez a tekintetes társadalmi rend egyébként is a perifériára szorítja és kirekeszti őket (nagyvárosi szegénynegyedekben élők) – vagy ezek kombinációja (fogvatartottak). A szleng, mint a nyelvben minden más, fokozatokban és nem fekete-fehér kategóriákban mutatkozik meg. A szlengesség mértéke egyben a csoporthoz való közelséget, ezzel párhuzamosan az elvárt viselkedéstől való távolságot jelzi. Hogy valaki „mennyire beszél szlengben”, attól függ, hogy hány megszokott nyelvi forma helyett használ szlengnek minősülőt, milyen beszédhelyzetekben és kikkel, és attól is, hogy a használt kifejezéseken mennyire erős a szlengmarker, hiszen ebben is különbségek vannak: az oké már azoknak is enyhe, akik még egyáltalán szlengnek tartják, a kajakra erős szlengmarkert visel (azaz „nagyon szleng”), és valahol a kettő között van a kúl, amely ironikus használata révén középfelé sunnyog a szlengességi skála full szleng végéről.
(...)