Alkalomhoz illően beszélni
Zalivájet mozgi = hinti a sódert
Népszabadság • 2002. május 8. • Szerző: Péter Mihály
Az utóbbi másfél évtizedben a közép- és kelet-európai országokban végbement gyökeres politikai és társadalmi változások a nyelvhasználatot sem hagyták érintetlenül. Valóságos stiláris „gátszakadásnak” lehettünk tanúi: meginogtak a nyilvános beszéd normái, és a normán kívüli, illetve aluli nyelvi elemek (beleértve a korábban nyomdafestéket nem tűrőnek minősítetteket is) nagy számban hatoltak be az írott és az elektronikus sajtó, a szépirodalom, a filmek és színházi előadások nyelvhasználatába. Ez történt Oroszországban is. Aki annak idején Tolsztoj, Turgenyev és Csehov művein tanulta az orosz nyelvet, az napjainkban könnyen zavarba jön, ha egy mai orosz regényt vagy újságot olvas, vagy éppen bizonyos televíziós műsorokat hallgat. Ezért tekinthetjük időszerűnek és hasznosnak, hogy a már korábban megjelent angol–magyar és magyar–angol, valamint az egynyelvű magyar szlengszótár után most megjelent az orosz–magyar szlengszótár is.
Voltaképpen mi a szleng? E fogalomnak máig nincs általánosan elfogadott meghatározása a nyelvészek körében, és ennek oka részben magának a jelenségnek nagy fokú változékonyságában rejlik, részben pedig abban, hogy a szleng (összetételét és funkcióit tekintve) más-más helyet foglalhat el az egyes nemzeti nyelvközösségek nyelvhasználati változatainak rendszerében. Így például a mai orosz szlengben erősen tükröződik az a körülmény, hogy az önkény évtizedeiben emberek milliói töltöttek el éveket börtönökben és kényszermunka-táborokban. További nehézséget jelent meghatározása szempontjából a szleng szoros kapcsolata a különféle zsargonokkal, azaz egyes foglalkozási vagy más közös tevékenységi körű csoportok, valamint különféle társadalmi rétegek jellemző beszédmódjával, továbbá az úgynevezett argókkal, amelyekben az együvé tartozás kifejeződése mellett a titkosság játszik fontos szerepet (tolvajnyelv, az alvilág nyelve). A szlenget, noha állandó kölcsönhatásban áll a zsargonokkal és argókkal, általános elterjedtsége különbözteti meg ezektől: a szleng használata ma már sem „függőlegesen”, sem „vízszintesen”, sem pedig nemzedéki eloszlásban nem lokalizálható, noha eredetileg elsősorban a nagyvárosi alsóbb néprétegek fiatalabb korosztályaihoz kötődött. Az is tény, hogy gyakorta nehéz megvonni a határvonalat a szleng és a köznyelv bizalmas társalgási szintje között. Ma már az olyan szavakat mint például haver, meló, srác, kiborul, lelép, zabos, rázós stb. bízvást tekinthetjük a bizalmas társalgási stílus elemeinek; a nemrég még becsmérlő színezetű zsaru a hivatalos rendőrségi magazin címeként szerepel.
Nyelvészek és szociológusok között terjed az a felfogás, amely a szlenget szélesebb összefüggésbe helyezve, a mindenkori politikai–társadalmi elit kultúrájával szemben álló ellenkultúra kifejeződésének tekinti, s ennek egyéb megjelenési formáival (öltözködés, hajviselet, graffiti, zenei irányzatok) hozza összefüggésbe. A szleng előretörése e szerint nemcsak a posztszocialista társadalmakra jellemző; találóan állapította meg annak idején Marcuse, a hatvanas évek nyugati antikapitalista mozgalmainak teoretikusa: „...a népnyelv gonoszkodó, kihívó humorral támad a hivatalos és félhivatalos beszédmód ellen. Mintha az átlagember ... beszédében próbálná érvényre juttatni humanitását a fennálló hatalmakkal szemben, mintha a politika szintjén leküzdött elutasítás és lázadás a dolgokat nevükön nevező szókincsben törne elő...” Valóban, a szlenget mindenekelőtt a dolgok másképpen való megnevezése jellemzi, egyfajta érdesen szókimondó, olykor tréfás-gunyoros nyelvi nonkonformizmus a ködösítő, szépítő vagy éppenséggel kiürült jelentőségű politikai és bürokratikus nyelvhasználat ellenében.
Az orosz–magyar szlengszótár kezdeményezője, a munkálatok irányítója és összegezője Fenyvesi István, a szegedi egyetem nyugalmazott docense, az orosz nyelv kiváló ismerője, az orosz–magyar irodalmi kapcsolatok ismert és elismert kutatója. Az orosz szleng gyűjtését több évtizeddel ezelőtt hobbiként kezdte el; saját lelkes és kitartó gyűjtőmunkája mellett az évek folyamán egyre több hazai és oroszországi segítő, főleg egyetemi vagy főiskolai oktató és hallgató kapcsolódott be az anyaggyűjtésbe. Az élőbeszéd kérdőíves feldolgozása mellett több mint 760 szerző szépirodalmi, illetve publicisztikai munkáit nézték át, és természetesen bőven merítettek a ma már szép számban rendelkezésre álló egy- és kétnyelvű orosz szlengszótárak anyagából. A szótár mintegy 13 ezer szócikkbe sűrítve 16 ezer szót és több mint háromezer szólást tartalmaz. Egy-egy szócikk a címszó nyelvtani jellemzését, stiláris minősítését, magyar köznyelvi jelentését, számos esetben magyar szlengbeli (valóságos vagy vélt) megfelelőjét, továbbá a címszót magukban foglaló szólásokat és példamondatokat tartalmazza; nehezebben érthető szavaknál a szócikk értelmező magyarázattal is szolgál. A szótár második, magyar–orosz része a magyar köznyelvi jelentések betűrendjét követve az első rész teljes címszó- és szóláskészletét foglalja magában szinonimasorok alakjában, azaz a szótár anyagának igen hasznos visszakereső apparátusa; magyar–orosz szlengszótárnak azonban nem tekinthetjük, minthogy nem magyar szlengszók szerepelnek benne címszavakként.
A szleng szókincse általában bizonyos tematikus csomópontok (vagy úgynevezett jelentésmezők) körül sűrűsödik. Így például „pénz” jelentésben az orosz szótár 56, a Kövecses-féle magyar szótár 31 szinonimát sorol fel; az „ellop” igére az orosznak több mint 80, a magyarnak több mint 50 változata van; az „ellenszenves ember” jelölésére az orosz szlengnek több mint 150, a magyarnak több mint 60 szó áll rendelkezésére. Az orosz szlengnek emellett természetesen van saját, „nemzeti” tematikája is: sztálinkának nevezték a sztálini időkben nagynak számító háromszobás lakásokat, valamint a lágerek foglyainak téli sapkáját is; a népnyelv hruscsobának nevezte el a Hruscsov idején tömegesen épített panelházakat (áthallással a köznyelvi truscsoba „szegénynegyed” szóra); az alkoholellenes kampány idején Gorbacsov a genszok becenevet kapta, ami egyfelől utalás a „főtitkár” jelentésű genszek rövidített szókapcsolatra, másfelől az akkoriban erőteljesen propagált gyümölcslevekre (szok).
Egyesek hajlamosak a szleng és a trágár beszéd azonosítására, ami azonban tévedés. Igaz, a szleng szemben áll a presztízsféltő, finomkodó, (ál)szemérmes beszédmóddal, szereti nevükön nevezni a dolgokat, ámde nem öncélúan trágár. A szleng az ellenkultúrát képviseli, a funkciótlan, mértéktelen trágár beszéd pedig kulturálatlanságot, faragatlan durvaságot.
Felmerülhet az aggály: vajon a szlengszótárak megjelentetésével nem népszerűsítjük-e ezt a beszédmódot? Nem rontjuk-e a nyelvművelés esélyeit? Nem volna célszerűbb inkább „kigyomlálni” a szlenget? Hasonlattal kísérelem meg a választ. Ha, mondjuk, kamaszfiunk kocogó ruhában akarna színházba menni, úgy járnánk el helyesen, ha fognánk a „jogging dresszét”, és bedobnánk a kukába? Aligha. Inkább azt kellene megértetnünk vele, hogy öltözködni mindig az alkalomnak megfelelően illik és célszerű. Nos, így vagyunk a nyelv használatával is. A szlenget nem kell (nem is lehet) „betiltani”; ehelyett nekünk (szülőknek és pedagógusoknak) azt kell megértetnünk fiataljainkkal, hogy csodálatosan gazdag nyelvünk egyes beszédmódjainak, stílusainak használata milyen körülmények között helyénvaló, és mikor nem az. (Fenyvesi István: Orosz–magyar és magyar–orosz szlengszótár. )