Nyulak, lovak és más állatfajták

Januárban már számba vettünk néhány állatfajt, amelynek — ha csak a nevével is — sikerült bevonulnia a seregbe. A rozmárok, lajhárok, cetek és ráják mellett azonban megtalálható az ármádia „állatkertjében” jó néhány más faj is. Érdemes megnéznünk, hogyan kerültek „befogásra” ezek az egzotikus vadak.

Legtöbbjük névkölcsönzéssel, aminek az oka az átadó állat és az átvevő ember valamilyen hasonlósága volt. Ilyen hasonlóság miatt lett a lövészekből nyúl, nyuszi, szőröstalpú, pirosszemű, bokorugró, káposztakombájn, hiszen a lövészek azok, akik a négylábú névadót megszégyenítő sebességgel szaladgálnak a szöcskeréteken, ahogy a katonai szleng az ugrálásuk színhelyéül szolgáló gyakorlótereket nevezi.

A lovak sem nyerítenek már a laktanyákban, mióta a huszárság napja leáldozott. (Még a moslékszállító paripák is dezodor néven száguldanak.) A tüzéreket nevezték el lónak azok a könnyebb sorsú katonatársaik, akik nemigen tudják, mit jelent löveget húzgálni a sáros prérin.

A felderítők sem maradtak ki az állatvilágból nevet kapók sorából: ők a patkányok, máshol gyíkok, esetleg pikkelyesek.

A magyar nyelvtől nem idegen, hogy embereket állatok nevével nevezzen meg. Ezt általában sértő szándékkal tesszük (részeg disznó, vén szamár), bár éppenséggel kedveskedhetünk is így (galambom). Természetes jelentésváltozás az ilyen a katonai szlengben is, bizonyítja ezt, hogy már a közös hadsereg nyelvében találunk állatnévből alakult gúnyneveket. A poloska például a 24. számú halicsi ezred csúfneve volt, amit a Parma ezrednévből ferdítettek. A levelibéka címet a 46., a sárgarigót a 101. gyalogezred kapta zöld, illetve sárga parolijáról. (A sárgarigó vagy rigó ma is használatos, mégpedig a sorállományú tiszthelyetteseket nevezik így váll-lapjuk sárga csíkjáról. Emlegetik őket sárgalábú-ként vagy fészekjáró-ként is.) A honvédeket piros nadrágjuk miatt csúfolták stiglinc-nek a közösök.

E típusnak ma is a legjellemzőbb keletkezési módja a hasonlóságról való megnevezés. Az így létrejött szavak aztán továbbfejlődnek; ekképp született a kupolanyúl (toronylövész), nyusziseriff (lövészparancsnok) és még sok más összetétel.

Nincs is baj ezekkel, míg másokat meg nem bántanak. Nagyobb részük tréfás, játékos, inkább a csipkelődés, mint a bántani akarás érezhető bennük. Ha azonban túllőnek a célon, akkor az elnevezett joggal orról meg értük. Bár a használat már lecsiszolta az élét a konyhamalac (szakács) vagy az egér (előfelvételis) szavaknak, azért némi sértő szándék még érezhető bennük. Ugyanígy megfigyelhetjük ezt az exportegér (külföldre előfelvett), gyógyegér (gyengélkedős), vakegér, vakhangya (hülye, esetlen) esetében is. A hadibarom, hadibirka (honvéd) szavak még kellemetlenebb érzést keltenek. Ezek használata gyakran a sorállomány kiszolgáltatottságérzetét fejezi ki, s erre az elöljáróknak fel kell figyelniük.

Az eddigiekben olyan jelentésváltozásokat néztünk meg, amelyek a nevet viselő ember és állat valamilyen közös tulajdonságán alapultak. Néha más módon is gyarapodik az állatnévsor, például egy szó hasonló hangzású állatnévvé torzításával. Ilyen módon kelt életre hajdanán a tábori csendőrök csődör neve; a mai katonai szleng pedig a hadnagyot formálta hangyává ugyanilyen eszközzel. A csóka, amelynek új jelentése valószínűleg nem a laktanyában keletkezett, talán a csávó hatására vette fel az „ember” jelentést.

Egészen ritka az úgynevezett elvonással alkotott megnevezés. Ilyen az őrbódéban (kutyaól) őrködő katona neve: kutya. (Ennek fordítottja is előfordulhat, ha tüzér [ló] az őr, s ezért a kutyaólból lóistálló lesz.)

Az állatnévből keletkezett emberelnevezéseket áttekintve azt látjuk, hogy a katonai szleng kiválóan él a szóalkotásnak ezzel a sajátos lehetőségével. Egyes ilyen szavai nemcsak múlékony divatszók, hanem az alapszókincs részévé válva már évtizedek óta élnek (pl. a nyúl, ami arra mutat, hogy az elnevezés rendkívül találónak bizonyult, és funkcióját jól betölti.

Valószínű, hogy hasonlók jelenleg is, a jövőben is szép számmal fognak létrejönni, s ezt mint a nyelvgazdagítás egyik eszközét, csak üdvözölni tudjuk, ha a jó ízlés határán belül maradnak, s mások emberi méltóságát nem sértik meg.

KIS TAMÁS

(Igaz Szó 33/3 (1988. március): 32)