A katonai szaknyelv születését a 16. századra teszik,
mondván, hogy akkorra jutott a hadviselés olyan szintre, mikor a hadsereg
felszerelése és hadbavetésének állapota már műszavakat igényelt; addig a népi
szóhasználattal megegyező szakkifejezéseket használtak a csapatok irányítására (előre,
hátra, rajta stb.)
A katonai szleng kialakulásáról még hasonló
körülbelüli feltevéseink sincsenek. Valószínű, hogy egy szleng típusú
csoportnyelv már a középkorban megvolt a katonák között, hiszen a huzamosabb
ideig együtt élő emberek hajlamosak egy, a csoport jellegét mutató nyelvezet
megteremtésére. A hadjáratok hónapokon keresztül együtt maradó seregei, a végvárak
helyőrsége minden bizonnyal sajátos katonai szlenget használt. Utal erre Tinódi
is, mikor így szól a szegedi hajdúkhoz: „Vannak nyelvetökben nagy
rútalmas szitkok, / Mind testét, mind lelkét pestinek mondjátok, / Lovag
vitézöket gyakran csúfoljátok, / Köztetök egymást kurta szelletnek híjjátok.” A
kuruckor katonai szlengjének emlékét talán a labanc, tokos szavak őrzik.
A kiegyezés után a magyarok a német vezényleti
nyelvű közös hadseregben vagy a Magyar Honvédségben töltötték szolgálatukat. A
két hadsereg nyelve közül a k. u. k.-ét ismerjük jobban, mert a nyelvészek
számára számtalan németből torzított kifejezése miatt (csajba ← Scheibe
’céltábla’; ágyitó ← Auditor ’hadbíró’) ez volt érdekesebb.
Akadtak benne persze magyar szavak is, amelyek bizonyára szoros kapcsolatot
tartottak a piros nadrágjukról stiglinc-nek, téglás-nak, pipacsvirág-nak, Paprika Jancsi-nak
csúfolt honvédek szavaival.
A közösök szlengje hasonló fogalmakat nevezett
meg, mint a mai. Ilyen témaköre volt a rangok (lobogós ’zászlós’; káplár ’tizedes’), a
vezényszók (hapták ’vigyázz’;
kerdáj ’hátra arc’), a fegyverek (asszony
’puska’; koldustarisznya ’kenyérzsák’), a szervezés (kompánia ’század’), az
emberek gúnynevei (pacalos ’lógós’;
piszkos ’szakács’).
Akkoriban is gyakoriak voltak az állandósult
szókapcsolatok. Megcenzúrázták a csomagot, ha valamit kiloptak belőle. Jó
halál lett volna belőled — kapta meg a magáét, aki késve állt be a sorba.
Az újoncokra mondták: „Hisz még gőzölög,
amit civil korában utoljára odap…t” Oktatták az alakias mozgást is: Úgy
vágd ki a lábad, hogy a cserép hulljon rád a háztetőről!
A németből vett szavak átalakulására most nem
térünk ki, de annyi mindenképpen említést érdemel, hogy e kifejezések nagyfokú
torzulásában egyrészt az játszott szerepet, hogy sok magyar legény nem is
tudta, hogy németül van az, amit mond, hisz neki mindegy volt, hogy „szakasz” vagy
„cúg” szóban ismer meg egy fogalmat; valamint az is, hogy akiktől a nyelvet
tanulták — kiképző altisztek, abrikterek — maguk sem beszéltek németül. Ezt
mutatja egy jellemző eset: Minden szóbeli jelentést, illetve kérelmet „ich
melde gehorsamst” (alázatosan jelentem) vagy „ich bitte gehorsamst”-tal
(alázatosan kérem) kellett kezdeni. A derék huszár őrmesterek tovább mentek egy
lépéssel, és azt tanították, hogy van meltige és pittige hozzám.
E korszak végét az első világháború
jelentette. Mint a háborúk általában, ez is megteremtette a maga új fordulatait,
amelyek főleg a harctérrel kapcsolatosak. A hosszabb harc nélküli időszakokban
el-elterjedt a hír, hogy béke lesz. Mikor aztán újra megindult az ágyúzás (küldte
a muszi a postát; törték a diót), akkor mondták gúnyosan, hogy kötik már
a békét. Aki meghalt, az bekapta a hősi halált vagy megkapta a
fakörösztöt. Ez utóbbi nemcsak a sírkeresztre utalt, de a nem sokra becsült
kitüntetésekre is.
A két világégés közti időszak hadseregében
szolgált katonák nyelvéről e sorok írójának igen kevés adata van. Tudjuk, hogy
az ez idő tájt zajló magyarítási folyamat eredményeképpen az első világháború
általánosan ismert szavait, mint alárom, masíroz, kadét, berukkol az
1940-es évek katonája már nem használta. Az ez időszakról szóló regényekből,
visszaemlékezésekből ismerjük néhány elemét az ekkori katonai szlengnek. Bakabál-nak nevezték a négyszögben való
menetelést, tetűallé-nak a
fésületlenségért a fej tetejére nyírt csíkot. Gyakori büntetés volt a japán
menetöltözet, mikor is a közkatonáknak ingben, gatyában, lábszártekercsben,
mezítláb, sisakkal a fejükön, teljes menetfelszereléssel kellett jelentkezniük
a tréfás kedvű tiszt uraknál.
Ekkorra esik a mozaikszók elterjedése is: muszos
(munkaszolgálatos); üza (üzemanyag); elló (ellátó); légó (légoltalom)
stb.
Napjainkig inkább a második világháború szavai
őrződtek meg: Sztálin-orgona, Katyusa (sorozatvető); Sztálin-gyertya (világítószalag).
Ez az időszak nagyszámú tolvajnyelvi szó feltűnésének kora is (szajré ’zsákmány’; majré ’harctéri
félelem’; jó bulit kifogni stb.).
A második világháború az elsőhöz hasonlóan
korszakhatár a katonai nyelvben. Utána a ma, a Magyar Néphadsereg nyelve
következik. Ez azonban már nem történelem, így időbeli kalandozásunkat 1945-tel
befejezzük.
KIS TAMÁS
(Igaz
Szó 33/9 (1988. szeptember): 31)