Talán minden
katonaviselt férfi emlékei között ott él, hogy a seregbe bekerülve az új életforma
mellett egy új „nyelvet” is meg kellett tanulnia. Bár a felkészültebben bevonulók
esténként a már leszerelt barátoktól kapott papírlapokra vetett „miniszótár”
segítségével próbálták leküzdeni a kezdeti nehézségeket, azért elő-előfordult,
hogy „A kopár elvtársaknak ki lehet zizzenni
a mesterhármasba fókát idomítani!” felszólítás után értetlenül álltak.
Az ilyen első
hallásra is hatalmas nyelvi leleményre valló kifejezések nem egy embert indítottak
és bizonyára indítanak most is arra, hogy összegyűjtse a megismert
fordulatokat, szavakat. Ezek a gyűjtemények azután — ha el nem is mind kallódik
— ott lapulnak a leszerelő zászló meg az obsit társaságában valamelyik szekrény
vagy fiók mélyén, s gazdájuk talán nem is sejti, hogy micsoda nyelvészeti
kincset rejteget.
Eddig legjobb
esetben is egyetemi szakdolgozatok, diákköri dolgozatok születtek a gyűjtésekből,
s a nagyközönség vajmi keveset ismerhetett meg belőlük.
Most — ha
könyvesboltokban nem is lehet hozzájutni — végre megjelent az első magyar
katonai szlengszótár, amely a nagykanizsai Dózsa laktanya 1904/05-ös évének nyelvállapotát
rögzíti. Hagy hiányt pótol az az ELTE Magyar Csoportnyelvi Dolgozatok
sorozatának 38. számaként napvilágot látott kis füzet, köszönet illeti érte a
fiatal szerzőpárost, Kövesdi Pétert és
Szilágyi Mártont, hisz a nyelvészetnek,
a szociolingvisztikának olyan területéhez szolgáltattak adalékot, amelyet
régóta emleget a szakirodalom, de aminek megismerése éppen a nyelvi anyag
hiánya miatt eddig váratott magára.
A kötet
hitelességét biztosítja, hogy a szerzők katonai szolgálatukat töltve jegyezték
le az általuk hallott és használt szókincset. Dicséretes szerénységgel nem
törekedtek arra, hogy munkájukat általánosan érvényesnek kiáltsák ki, céljuk egy laktanya egy adott évben használt nyelvének minél teljesebb leírása volt. Az
ilyen színvonalas, a szavak jelentését pontosan megadó és az élő beszédből vett
példákkal illusztráló szójegyzékek példaként állhatnak a debreceni egyetemen
most induló országos gyűjtéshez is.
Az immár kézbe
vehető dolgozat nyelvészeti része a laktanya nyelvéről ad vázlatos áttekintést,
a rendszeres vizsgálódás helyett inkább néhány jellegzetességre hívja fel a
figyelmet. Olvashatunk itt például a sajátos mondatszerkesztési formákról (amelyeknek
egy része határozottan tájnyelvi eredetű: kell
lesz, mossad felfele. stb.), a
nyelvi klisékről vagy éppen a trágárságról.
A könyv
nagyobbik részét a szótár teszi ki, amely szakszerűen dolgozza fel a nyelvi anyagot.
(A szólásokat, rigmusokat külön fejezetek tartalmazzák.) Egy-két esetben
természetesen vitatkozhatunk a szerzőkkel. Jómagam például inkább szaknyelvi,
mint szlengszónak tartom az eszvéem (szocialista
versenymozgalom) szót, vagy a felvett káromkodások túlnyomó többségét sem
kapcsolnám a katonai szlenghez, hisz ezeket, sajnos a magyarul beszélők
jelentős része használja, nem csoportnyelvi jelenségről van tehát szó. A csikágó eredetét kutatva elsősorban nem
a sikálás szóból indulnék ki, hiszen
a szerzők által mellékesen említett Chicago városnévből jobban megmagyarázható
az ottani viszonyokat figyelembe véve az elterjedtebb és régibb „verekedés,
felfordulás” jelentés, és ez utóbbiból jöhetett létre a „sikálás” értelmű csikágó.
A ló (aknavetős) szó keletkezéséhez csak a
teljesség kedvéért fűzöm hozzá, hogy amellett, hogy általában a magasabb
növésűeket válogatják tüzérnek, aknavetősnek, az is szerepet játszhatott az
elnevezésben, hogy a második világháború előtt lovak húzták az ágyúkat. Egy
ismert névmagyarázat szerint a tüzérek megették a lovakat, ezért aztán ők
húzzák az ágyúkat, innen a név. (A „gyalogossá” válásra utal egy idős
adatközlőmtől hallott nevük is, a pocsolyakerülgető.)
Ahelyett
persze, hogy ilyen apróságokon fennakadna a szótár olvasója, sokkal inkább élvezi
a változatos keletkezésmódú szavak áradatát. Külön említést érdemel, hogy a
nyelvi anyag körülbelül 630 szótári egységet tartalmaz, amivel az általam
ismert legteljesebb gyűjtések egyike ez a könyv. (Már a négy-ötszáz adatos
gyűjtemények is egy-egy laktanya nyelvének alapos feltárásáról tanúskodnak.)
A nyelvészek
mellett haszonnal forgathatják a katonai élet eme kis enciklopédiáját a néprajz,
a szociológia vagy a csoportlélektan művelői is, különösen a Szilágyi Márton írta
bevezető fejezetet, melyből értékes információkat kaphatunk a modern katonai
folklórról.
E fejezetben
kapunk hasznos tudnivalókat a katonai szokásokról, az emberi kapcsolatokról,
amelyeket a sorkatonáknak a hivatalostól meglehetősen eltérő értékrendje
határoz meg. Ennek az értékrendnek a csúcsán mint központi és abszolút érték a
leszerelés áll. Ezt követik többek között a szabadságolás, az alkohol, a nők
illetve a nőiség. Ez az értékrend szabja meg az emberek egymás közötti, a
rangoktól és beosztásoktól függetlenül létrejött alapvető viszonyait, s
leginkább ebből következik, hogy az öregkatonák fölötte állnak társaiknak,
hiszen ők vannak legközelebb a leszereléshez. Részletesen foglalkozik a
tanulmány az embereknek ebben a sajátos hierarchiában elfoglalt helyével, az
ebből következő feladataikkal, jogaikkal és kötelességeikkel.
A katonák,
különösen az öregek helyzetét bizonyos tárgyi jelzések is mutatják (centi, obsit,
leszerelő zászló stb.; ezekről a könyvben ábrákat is láthatunk). E tárgyak
elkészítésének menetén túl a hozzájuk kapcsolódó, öröklődő szokásokról is
értesülhetünk. Például a centi fegyvernemek szerinti színezése (bár a színek
fegyvernemeket megkülönböztető szerepe 1965-ben megszűnt) még ma is él, sőt
egyes vonásai az 1945 előtti hivatalos szabályozással magyarázhatók csak.
Az idő
kitöltésére, az unalom elűzésére és nem utolsó sorban az esztétikumra való törekvésre
mutat a különböző dísztárgyak: makettek, cérnaképek készítése. E tárgyi
jelenségek mellett él a laktanyában a szöveges folklór is, a mondókák
faragásától a WC-k falainak felirataiig számos változatban.
A könyvben
tárgyaltakat ki-ki a maga véleménye szerint minősítheti, alkothat képet a katonákról
és a katonaságról, ám e dolgok meglétét ez nem befolyásolja, és a tradicionális
szokások megváltoztatásához sem vezet. Még egyszer illik köszönetet mondani a
szerzőknek, hogy bele mertek vágni egy eddig még feltáratlan „világ” leírásába,
és vállalták az úttörők nehéz feladatát. Objektív és hiteles képét adták a
katonai szokások és a katonai szleng egy szeletének.
(Kövesdi Péter és Szilágyi Márton, Egy nagykanizsai laktanya nyelve és folklórja. (Magyar
Csoportnyelvi Dolgozatok 38. sz.) Bp., 1988.)
Kis Tamás