„Az emberek sehol annyit nem verik és nem
káromolják egymást, mint ebben az országban” — írta naplójában a 18. század
végén egy Magyarországon utazó külföldi. A helyzet nem sokat javult azóta sem
hazánkban; mind a civil életben, mind a laktanyák kapuin belül gyakran hallani
nyomdafestéket nem tűrő kifejezéseket az emberek szájából. A katonaság mindig
is elöl járt a trágárság „népszerűsítésében”. Jeles néprajztudósunk, Györffy
István egyenesen a katonáskodást vádolta az illetlen beszéd
elterjesztésével. Szerinte az állandó hadviselés, különösen a török elleni
évszázados háborúskodás, s az ezzel járó durva, rideg életviszonyok a felelősek
azért, hogy a magyaroknak oly könnyen a nyelvére jön a szitkozódás.
Ezt a feltevést ugyan egyedüli okként nem fogadhatjuk el,
de hogy a katonaságra jellemző volt a mosdatlan beszéd, azt igazolják az olyan
durva beszédmódot megnevező szavaink,
mint a kaszárnyastílus, őrmesternyelv, hajdúbeszéd. Aki csúnyán
szitkozódik, az káromkodik, mint a
bakancsos katona; a hosszú,
cifra káromkodást pedig huszármiatyánknak
nevezi tréfásan a népnyelv.
A trágár beszédet nemcsak ízléstelensége és
megbotránkoztató kifejezései miatt ítéljük el: a durva szóhasználat gyengíti a
nyelvet, rokonértelmű szavak egész sorát szorítja ki a nyelvhasználatból, s
ezáltal leegyszerűsíti a nyelvi közlést, elpusztítja az árnyalásra alkalmas
lehetőségeket.
A káromkodás eredetét a hirtelen fellángoló
dühben szokás keresni, s ilyenféleképpen, mint egy villámhárító, a feszültség
levezetésére szolgál: a szitkozódó ember tettek helyett szavakkal rombolja az
ellene vétőt. (Ne feledjük, a káromkodik végső soron ’kárt okoz’
jelentésű.) A katonaság esetében a be- és összezártságot, az állandó fegyelmet,
a modortalanságot féken tartó női társaság hiányát, az önkontroll leépülését
emlegetik a durva stílus használatának okaként. Ezeken kívül bizonyára még más
indítékok is találhatók, amelyeknek feltárása mindenképpen szükséges volna,
hogy már a gyökereknél megpróbáljuk elejét venni ennek a káros jelenségnek.
Napjainkban egyre inkább terjed a nyelvi
durvaságnak az a fajtája, amelyből már hiányzik az indulati töltés, s puszta
megszokásból használják. Ez nagyon veszélyes, mert a beszéd kultúrálatlansága
az érzelem kultúrálatlanságává alakulhat, s végső soron az emberi kapcsolatokat
fenyegeti.
Ha nem is helyeselhető, de lélektanilag
érthető, hogy kalandozó őseink imigyen vetették magukat az ellenségre: „Wezteg kwrwanew fya zaros Nemeth,
iwttatok werenkewt, ma yzzywk thy weretheketh!” Akkor viszont, mikor
a közös hadsereg abriktere „Úgy s…be
rúglak, hogy csak az őszi köddel jössz le megint a földre!” kiáltással
rontott beosztottjára, már korántsem beszélhetünk olyan indulatról, ami erősebb
kifejezést kívánna.
A káromkodásnak, a nyelvi durvaságnak gátat
vetni szinte lehetetlen feladat. Elharapózásának megfékezésében még az sem
segített, hogy a múlt század elejéig súlyosan büntették az egyházi és a világi
hatóságok, sőt a hadseregek is. A kuruc hadi regulamentumok például szigorúan
tiltották a káromló és egymást becsmérlő szavakat: „Aki Isten dicsőséges nevét, hatalmát, igazságát stb.
szidalmazná, vagy más egyéb káromlásokkal, úgy mint: eb, kutya vagy ördög, vagy
kő, vagy mennykő vagy egyéb állat teremtette — avagy felebarátjának lelkét
megparáznító ocsmány szókkal élne, ha közember vagy altiszt, első ízben
nyilvánosan két sorban álló hadak közt megvesszőztetik, másodízben keményen
megpálcáztatik, harmadízben hóhér által feje vétetik. A főtisztek hasonló
vétkükért két első ízben pénzbírsággal, harmadízben lefokozással, vagy ha nagy
a káromkodás, halállal bűnhődjenek.”
Mivel ily szigorú szabályok sem hatottak
fékezőleg, szinte reménytelen abban bízni, hogy a közeli jövőben sikerül
beszédünkből a durvaságot kiirtani. Sokan személyes jogként ragaszkodnak a
káromkodáshoz, mondván, hogy indulataikat így tudják levezetni. Jó volna, ha legalább
indulatok nélküli beszédünkből sikerülne kirekeszteni a durva szókat, s
dühünkben elmondott szitkainkat is enyhíteni próbálnánk. Ennek egyik módja a
népnyelvből származó „kulturáltabb káromkodások” felelevenítése lenne (A pók szője be a feneked! Hogy jöjjön rád a
nevetés! A forgószél kergessen meg!) A másik járható út az
eufémizmus, a szépítés stilisztikai eszközének használata. Ez a katonai
szlengben alig-alig található meg,
például Az arcod befogod! felszólítást sorolhatnánk ide, s azokat
az első világháborús kifejezéseket, mikor arra, aki megijedt, eufémizmussal azt
mondták a kevésbé szalonképes ige helyett, hogy Beszarábiába vagy Szarajevóba
utazott. Természetesen ezek a „kifinomult” durvaságok sem eléggé
szépek, hiszen nagyon is egyértelmű, hogy mi helyett állnak. A kimondott
durvaságnál mindenesetre szebbek.
Legjobb volna teljesen kizárni beszédünkből
ezeket a fordulatokat, hisz nyelvünket, kultúránkat veszélyeztetjük velük. Hogy
ez lehetséges, jó példa rá Arany János, aki — mikor azt kérdezték, mit csinál,
ha haragszik — azt felelte: Hallgatok. — És ha nagyon haragszik? — Akkor
nagyon hallgatok.
KIS TAMÁS
(Igaz
Szó 33/5 (1988. május): 32)